Anyagiak...

A mai nap imádsága:
URam! Gondviselésed palástjával takarj be minket, hogy dicsőítsünk Téged megtartó jóságodért! Ámen

   

Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert "a jókedvű adakozót szereti az Isten".
2 Kor 9,7

Pénz és egyház - örök téma... nem csak egyházon kívül, de a templomfalakon belül is. Különösen akkor, ha perselybe belehulló adományok csökkennek. Sokszor és sokat kapott Evangélikus Egyházunk a német testvéregyháztól - az erősebb példaértékűen hordozta a gyengébbet -, ami nem is meglepő, hiszen az ún. történelmi egyházak státusza arrafelé egészen más: pl. kötelező az egyházi adó/Kirchensteuer.

Hozzájárul ehhez, hogy "odakint" a közszféra után az egyházak a második legnagyobb munkaadó, mintegy 1,3 millió munkahellyel - a majd 42 millióból. Az egyházak kezében több mint 50ezer vállalat van, ehhez jön igen sok egyházi fenntartású iskola, kórház, diakóniai intézmény. Érdemes megemlíteni, hogy egyházadót/egyházfenntartói járulékot mindenki köteles fizetni 1803 óta, s a most az aktuális németországi adótörvények szerint ez a befizetett adó 7-9%-a, a bruttó jövedelemnek kevesebb, mint egy százaléka (0,8%). Úgy a katolikus, mint az evangélikus egyházaknál, a befolyt összeg kb. 60-65%-át bérezésre, 20%-át az intézmények fenntartására, s a maradék mintegy 10 %-át szociális kiadásokra fordítanak.

Mivel mi a világnak a keletibb felén vagyunk - s a közelmúlt történelméből fakadóan nincs kötelező egyházadó - az állam úgy enyhítette az egyházak pénzügyi szorult helyzetét, hogy bizonyos pénzügyi kedvezményeket adott. A vallásszabadság állami védő palástját azonban sokan jogtalan előnyök megszerzésére használták fel, s a legkülönfélébb címen alapítottak "egyházakat". (Szégyen, hogy a nyilvánvaló joggal való visszaélésüket még azzal is támogatták, hogy engedték számukra az egyház szót használni!)

Az egyház - mivel nem angyalokból, hanem emberekből áll - működéséhez bizony szükség van pénzre - s minél nagyobb az adott egyház, annál többre. Az egyház ugyanis nem csak a hitelvek reprezentánsa a társadalomban, de a közösségi értékek őrzője is. Teszi ezt úgy, hogy kultúrát (egyházzene, liturgia, ünnepek) közvetít. A hit ugyanis, ha nincs kulturális szövétnekben, akkor nem több egyszerű rajongásnál. Ilyen csőlátású, tradíció nélküli, kulturális gyökerektől mentes - többnyire amerikai hátterű - neoprotestáns szektákkal egyre többször lehet találkozni. Szomorú dolog ez, de hát ez a valóság, melynek a megítélésében mindig segítséget nyújt az, ha megvizsgáljuk, miről beszél az adott "egyházacska" prédikátora. Ha többnyire csak az ÉN-ről, a személyes hitélmény fontosságáról, az EGYÉN megszentüléséről beszélnek, akkor jó eséllyel mondhatjuk: szektával van dolgunk. Szekta, az ahol csak egy részt tanítanak az EGÉSZ-ből! Amilyen tehát a kultúra, olyan a hit, s amilyen a hit mintázata, olyan a kultúra szövete.

A tized kényszerűségét sokan elutasítják, de a többség a tized tizedét sem szánja felekezetének, pedig ha az egyháztagok összjövedelmük 1%-át a perselybe dobnák, az nemcsak óriási segítséget jelente, de gyakorlatilag fedezné az adott egyház "működési" költségeit! Pál adakozásra buzdítja a korinthusiakat, s a mai igehirdetők sem kerülhetik ki ezt a feladatot. Ha azonban egy lelkész, pap, prédikátor csak a pénzről beszél, akkor nem azt a munkát végzi, amire elhívatott. Az ige magyarázója, tanítója ugyanis Verbi Divini Minister, azaz Isten igéjének szolgája, ami azt jelenti, hogy nem az igehirdetéshez szükséges formát kell elsősorban szem előtt tartania, hanem azt, Akiről szól az ige: Istent magát...

Élet...

A mai nap imádsága:
URam! Oly sokszor elkeseredem, mert nem tudtam úgy szereteni sem a közvetlen közelemben élőket, sem másokat, ahogyan magam is akartam volna... Elmulasztottam a lehetőségeket melyeket bőségesen adtál, rettenetesen fontosnak tartottam olyan dolgokat, melyekről az idő mindent megmutató mérlegén kiderült: hiábavalóságok. URam! Segíts meg, könyörülj rajtam! Újíts meg lélekben, taníts törvényeidre, hogy örömmel és békességben éljem napjaimat, az enyéim hasznára, s amennyire kegyelmed szerint tőlem telik a Te dicsőségedre! Ámen
   

Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elharvad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.
Ézs 40,6.8

Túl az első szociális körök megfutásán (egzisztencia-kialakítás, munkahely, gyerek stb.) úgy az élet delének (35. év) vonzáskörzetében vetődnek fel először gondolatok az elmúlással kapcsolatban. Adódik ez abból is, hogy ezidőtájt már bizonnyal megtapasztaljuk, szüleink sem a régiek - erejük flexibilitásuk csökkent. Sőt talán magunkon is észrevesszük, kissé elkényelmesedtünk... "Hát igen, az idő telik!"

Az idő múlását először magunkon vesszük észre. Érdekes módon a TV-ben, s az újságok színes lapjain mindig a hibátlan fogsorú, mosolygós fiatal arcokkal találkozunk. Csak ha belenézünk a tükörbe, s észrevesszük harmatozó hajszálainkat, meg-megtörő bőrünket szemünk környékén, akkor eszmélünk: az idő véges.

Az emberek többsége erre a felismerésre nyíltan vagy szemérmesebben, de viharosan reagál, sőt akadnak olyanok is, akik pánikba esnek. Vannak, akik hirtelen rádöbbennek, hogy még "nem is éltek igazán", mások az időtől való félelmükben elhiszik, hogy a "méregdrága" kozmetikumok, a fiatalító-serkentő tabletták, a marékszámra bekapkodott vitaminok konzerválhatják az adott állapotot vagy legalábbis nagymértékben lelassíthatják a biológiai óra járását. Az igazság az, hogy a nap továbbra is 24 órából áll, s az év 365 napból...

Ebben az időszakban, a hervadás hajnalán bolondulnak meg férjek és feleségek, tisztességesnek, normálisnak mutatkozó családapák és családanyák... Válások, viták, krízisek időszaka ez, melyeket a többség sem kezelni nem tudja, de nem is tanulnak belőle. Abban a hitben ütnek sebeket egymáson és gyermekeiken, hogy majd egy új "felállásban" egy másik partnerrel minden másképp lesz, s tulajdonképen az élet még mindent nekik tartogat... s belecsúsznak egy másik hasonló kapcsolatba, de tulajdonképpen semmi nem változott, csak életük díszlete újult meg.

Aki fiatal korától fogva Istenre figyel, az jól tudja, hogy a virág hervad. Ezért különösen is értékeli fiatal éveit. Túlcsordulóan szereti férjét, feleségét, gyermekeit, családját, hiszen tudja, hogy ezek azok az évek, melyeknek emlékéből táplálkozhat, erőt meríthet a későbbi "nem-szeretem" napokban. Isten igéjének igazságait ezért jó már fiatalon szívünkbe zárnunk, hogy ha bölcsen még nem is, de okosan, az Istentől jövő megoldásokkal, s Őreá alapozva, építhessük életünk házát.

Felelősség...

A mai nap imádsága:
Istenem! Te közösségbe teremtettél minket, s mi ahelyett, hogy dolgoznánk érte, elsősorban a magunk céljait kergetjük. Adj nekünk bölcsességet, hogy merjünk szólni, amikor kell, s tudjunk hallgatni, amikor viszket a szánk! Ámen.


Ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Fedd meg bátran honfitársadat,
hogy ne légy részes a vétkében.
3 Móz 19,17

A katolikus egyház katechizmusa szerint "idegen bűnt" követ el az, aki másnak vétkét elnézi vagy elhallgatja... Ha beletekintünk egy kicsit a világba, rögtön láthatjuk, hogy bizony akadnak bőséggel "agyonhallgatott" tények. Más dolgába "beleszólni" manapság nemcsak illetlenségnek tűnik, de olykor egyenesen vakmerőség. Ki tudja, nem ránt-e elő fegyvert az a másik ember, mert valaki felszólította, hogy adja át az ülőhelyét, vagy megdorgálták, mert nem tartotta be a KRESZ előírásait? Ennél kisebb és jelentéktelenebb dolgok miatt is öltek már meg embereket ebben a szép új világban...

Azt talán még értjük, ha látván az égbekiáltó igazságtalanságot nem szólnak egymásnak az emberek, mert a félelem nagy úr... Közép-európai történelmünk nemcsak az elmúlt "átkosban", hanem azt megelőzően is belénkverte/nevelte a "ne szólj szám, nem fáj fejem!" örökzöld igazságát, de azt már nehezen értjük, hogy miért nem szólal meg a családban senki, amikor nyilvánvalóan rossz úton jár a férj vagy a feleség, nemkülönben a gyermek? Nos, nemcsak kényelmesebb dolog nem szólni, mint szólni, de nyugalmasabb is. Ha egyik rokon a másikat - csupa jó szándékból - tanácsolja, esetleg dorgálja, abból hamar vita kerekedik, de a szűkebb családban az érdek-ütköztetések csöppet sem kellemes lehetőségét is vállalni kell, ha azzal lelket mentünk... Hányan látják be évekkel később, hogy micsoda életvezetési oktalanságot követtek el akkor és ott, s milyen kár, hogy nem mondta meg senki, hogy mindennek milyen keserű következményei lesznek a jövőre nézve...

"Megfeddni a másikat" nem azt jelenti, hogy jól "beolvasunk" neki, hanem azt, hogy először közvetett módon felhívjuk figyelmét a veszélyre, s ha már van "veszély-látása", akkor kezdjük szűkíteni a kört... a legjobb pedagógia, ha mindenki maga mondja ki az ítéletet önmaga felett. (Ennek példaértékű lelkipásztori beszélgetés-gyöngyszeme Nátán próféta feddő tanmeséje a szegény ember egyetlen báránykájáról, melyet Dávid királynak négyszemközt mond el.) Persze nem mindenki ilyen bölcs, de az ÚRnak félelme mindig bölcsességet kölcsönöz.. Sokan azt gondolják, ha maguk is "megmondó-emberekké" válnak, akkor helyesen cselekszenek. Nos, sokan panaszkodtak már nekem is: "Tudja lelkész úr, az a baj, hogy én mindig megmondtam az igazságot..." Nos, az igazság kimondásával még nem jutunk el a kívánt célhoz - sőt, lehet hogy az igazság megmondása éppen az ellenkezőjét, agressziót vált ki -, de ha az igazmondásunk szeretettel párosul, akkor jó esélyünk van arra, hogy helyes irányba tereljük a dolgok folyását...

Aki képes önmagán uralkodni, az másokat is tud nevelni, s miközben másokat tanít maga is tanul, s ezáltal bölcsebbé válik... s a bölcs élete mindig szép, mert olyan távlatokat lát és él meg, ami kevesek kiváltsága...

Gondviselés-hitért .

A mai nap imádsága:
Uram! Igéd mécsesével világítsd meg útjaimat, hogy meglássam azokat a jeleket, melyeket vezetésemre rendeltél! Ámen.


Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt.
Vigasztalással fizetek neki.
Ézs 57,18

"Vigyázz, rossz úton jársz!" Egyre kevesebben vállalják fel, hogy barátjuk, ismerősük, munkatársuk láthatóan nem jó irányba vivő élet-útját kritizálják, azaz megítéljék. Hiába nyilvánvaló a rossz, hiába támogatja a megállapítást a józan ész - "nem szólok bele / jobb a békesség / végül is az ő élete", s ki tudja még hány igaznak tűnő érv kerül ilyenkor a felszínre. Még nagyobb gond, hogy gyakran már otthon sem szólnak gyermekeikre a szülők, akik persze már rég nem "Isten helytartói a családban", ahogyan azt Luther majd félezer évvel ezelőtt - naívan? - gondolta. Persze, hogyan is tudna vezetni az szülő, aki soha nem tapasztalta meg Felülről Jövő Vezetés csodáját? Az ilyen apák és anyák belesüppedve a hétköznapok szociális igazságtalanságaiba, lelkileg megtörve nem a felelősségre, mások segítésére, hanem a túlélésre idomítják fiaikat és lányaikat. De mit is kell túlélni?

Ha elfogadjuk a képet, hogy az út az életet jelenti, akkor az úton levésnek az az értelme, hogy eljussunk a célba. Az egyház önmagát kezdetektől fogva "communio viatorum"-ként definiálta, azaz úton lévők közösségeként. A cél világos, s nem is akármilyen, érdemes érte küzdeni... De mi van azokkal, akik nem hiszik a célt, vagy amit hisznek, az teljességgel kiábrándító, hiszen minek a küzdés, ha a végén úgyis a "nagy semmibe" halunk bele!? Aki így látja az életet, az nem egész-séges, azaz nem az Egészet látja, hanem annak csak egy szeletét. A gyógyulást csakis az Isten adhatja.

Az Szentírás jó híre, hogy Isten vigasztalással gyógyít, melynek mértéke nem emberléptékű, mert isteni távlatokba emel. Kell-e a vigasztaláson kívül más? Másképpen: Mit ér, ha az egész világot megnyertem, de lelkem vigasztalhatatlan? Bejártam a világ összes számon tartott útját, végigrohantam az Élet nagy autósztrádáin, meg-megálltam sok pihenőhelyen, gyönyörködtem az elém táruló panorámában - de otthonra sosem találtam, útjaim végén soha nem várt senki... Lám, túléltem az életet, és rádöbbentem: csak ez nem lehet az élet célja!

Az útonkon azonban "táblák" figyelmeztetnek: a fűszálon mászó katicabogár, a csigaház spiráljának végtelenbe mutató csendje, szeretteink könnyét letörlő vigasztóló mozdulatunk... Mindenütt ott van Ő, Aki mindent lát, s mindannyiunkat teljességébe hivogat... Talán éppen a mai nap egyik váratlan pillanatában.

Gondviselés...

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm gondviselő jóságodat! Add, hogy ne legyek hálátlan, s szolgálni tudjam embertársaimat, szeretteimet úgy, ahogyan azt Te bölcs végzésed szerint sorsomba rendelted! Ámen

Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva.
Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!"
Ézs 43,18-19a

A Magyar Madártani Egyesület a mezei verebet választotta az év madarának 2007-ben. Állománya az utóbbi három-négy évtizedben drasztikusan csökkent. Magyarországon is jellemző a csökkenés, de gyomos tarlórészeken, öreg temetőkben, ártéri erdők füzeseiben, roskatag tanyaépületekben még bőségesen megtalálható, több mint kétmillió pár fészkel hazánkban. Döbbenetes Angliában az eredeti verébállomány 96(!) százaléka már eltűnt... A szigetországban minden módon próbálják menteni, megtartani a verebeket, például odúkat telepítenek részükre, de kontinensünkön is egyre rosszabbodik a helyzet: a német gyerekek többsége egyáltalán nem ismeri a verebet... Einstein mondását mostanában sokat idézik: "ha a méhek eltűnnek, az emberiségnek négy éve van hátra"...

Nos, mi újság a gondviseléssel? A cinikusnak tűnő kérdés sokkal inkább arra kíván rávilágítani, hogy Isten világa nem csak születésünk és halálunk közötti szakaszban valóság, hanem az előtt és az után is! A teremtett világban semmi nem történik "véletlenül", mindennek oka, alapos oka van. Ha kipusztulnak az verebek annak is, ha megfizethetetlenül magas lesz - már most is az! - a kőolajból előállított műtrágya, s nem lehet majd abnormálisan sok élelmiszert kipréselni a földből, s ezért éhínség lesz - annak is... Mindezek a "következmények/okozatok" nem Isten gondviselését kérdőjelezik, meg, sokkal inkább a homo sapiens értelmes voltát...

Az ember Isten számára olyannyira fontos, hogy életébe belefonta a halhatatlan/elpusztíthatatlan isteni részt is, s aki ezt felismeri, annak nemcsak örök élete lesz, hanem már van, sőt megtalálta az Életet! Jézus Urunk egész élete, tanítása, küldetése - s Ő maga -, készíti el bennünk azt a bizonyosságot, ami alapján teljesnek ítéljük meg saját sorsunkat. Ha Ő nincs, ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor látván nem látunk, hallván nem hallunk, s kutatjuk majd egész életünkön át az élet értelmét, de választ mégsem találunk. Ha azonban beengedjük Őt a szívünkbe, akkor felfedezzük az élet isteni eredetét, megéljük annak szépségeit a hétköznapokban, közösséget, barátokat, társat találunk, s istenfélelemben, boldogságban, érzelmi biztonságot teremtve neveljük gyermekeinket, hogy ha felnőttek lesznek, akkor ők is rádöbbenjenek, hogy az élet legnagyobb csodája az életünket fenntartó, gondviselő Isten...

Múlt...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy elengedehessem azt, ami gátol, s belekapaszkodhassam abba, amit gondviselő jóságod által adsz nekem ezen a mai napon is! Ámen


   
Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!
Ézs 43,18-19a

Minél öregebbek vagyunk, annál inkább rálátunk: a múlt nagyobb erő, mint sem gondoltuk... A legváratlanabb pillanatokban szakad ránk a fájdalom, társunk vagy szerettünk elvesztése, s bár sok-sok homokszem lepergett már, mégsem akar szelídülni a kín - minden friss, minden újra csontjainkba hasító. Ez a múlt ereje, amit sokan alábecsülnek. Azt gondolják, az idő majd mindent megold, de lelkünket az Isten időtlenségre teremtette, ezért az idő csak a testi sebeket gyógyítja meg, a lelkieket nem. Arra csakis az Isten képes....

Gyakran komikumba illő helyzeteket élünk át, mert ugyan a test öregszik, de a lélek nem. Így történhet meg, hogy egyik ember "nénizi" vagy "bácsizza" a másikat, pedig az jóval fiatalabb nála... avagy érett hölgyek vétik el a célt, s olyan tinédzseres lendületű divatnak hódolnak, mely nemhogy meghökkentő, de ripacskodásnak tűnik... Aki azonban felvállalja az idő múlását - megtalálva a harmóniát a valósággal -, az minden korban sugározza magából az örök asszonyit/nőit... Ehhez persze tudni kell: mindennek rendelt ideje van. A múlton el lehet tűnődni, de hosszútávon nem sok értelme van. Azon ugyanis - bármennyire is szeretnénk -, nem tudunk változtatni. Kiradírozni életünkből ezt vagy azt, ami különösen terheli életünket, sajnos nem tudjuk, mi csak rajzolhatunk, legfeljebb kérhetjük Istent, hogy vesse el nagyon távolra fájó emlékeinket.

Előre tekinteni úgy, hogy a múlt nem deformál minket, csak úgy tudunk, ha Istenre tekintünk. Nem elégséges csak előre tekinteni, fontos, hogy fölfelé is nézzünk! Ha csak előre tekintünk, akkor megkeseríthet minket a sok-sok ránk váró feladat/munka, melyet jobb pillanatainkban kihívásnak, rosszabb perceinkben fárasztó nyűgnek találunk. Ha fölfelé tekintünk, akkor kiderül: életünknek van magasabb célja is, mint a nagyon fontos munka: ez az Isten megismerése. Perfekt ismeretet persze csak "odaát" kapunk -, akkor úgy fogjuk ismerni Őt, ahogyan Ő ismer minket most -, de idelenn rá-rácsodálkozni az Örökkévalóra óriási erőket szabadít fel bennünk! Ezek a Tőle kapott erők még arra is képesek, hogy múlt vétkeit elfedezzék és tiszta, teljes szívvel örülni tudjunk az újnak, ami a mai napon is kegyelméből ránkköszön...