Életünk...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy álmaim a Te terveid legyenek, s életem a Te ajándékod! Ámen



Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, hogy kinek mit ér munkája, azt a tűz fogja kipróbálni.
1Kor 3,12-13

Mindenki a maga kovácsa szerencséjének... azaz, aki keresi Fortuna kegyeit, arra hamarabb mosolyog rá. Szenvedélyes szerencsevadász kollégiumi csoporttársam nem győzött bosszankodni, amikor - úgy 17 éves koromban - kitöltöttem egy lottószelvényt, s rögtön hármas találatom lett. Ezen felbuzdulva kitöltöttem egy keresztrejtvényt is, annak pedig megnyertem a fődíját, egy kazettás magnetofont. Lelkes osztálytársaimtól tudtam meg, hogy nyertem. (Ők pedig a rádióból.) Nos, azóta se lottózom, a keresztrejtvényeket pedig kifejezetten kerülöm. Egyik igen kedves barátom, amikor viccesen számonkértem rajta: "Hát te hívő ember létedre lottózol?" - huncut mosollyal a szeme sarkában, csöndben mondta: "Csak akkor, ha két milliárd felett van a nyeremény..." - Jót nevettünk rajta - kétmilliárd forintért már fontolóra kell venni az elveket is...

Az igazság az, hogy a főnyereménybe vetni a bizodalmat veszélyes dolog. A megoldást ugyanis soha nem a jutalom adja, hanem viszonyunk a világ teremtett dolgaihoz. Az, aki a Teremtőjéhez helyesen viszonyul, annak már nincs gondja a teremtett dolgokra, mert ez az első kapcsolat határozza meg az összes többit. Isten elé tenni az álmokat alapvető hiba. Mindenkinek vannak álmai. Mindenki szeretné, ha nagyra nőne élete fája és sok gyümölcsöt teremne. Az "álmok" fontosak, de aki azok rabjává válik, az elhiszi, hogy a gyömölcs mennyisége a döntő az életben. A látszaton túl van sokkal fontosabb: a gyümölcsben megérteni az áldást, s álmélkodni a növekedés isteni csodáján.

Sokan hiszik, a sikeres élethez elsősorban szerencse kell. Az ilyen elveket vallók szívesen helyezkednek, s igyekeznek "megfelelő időben, a megfelelő helyen" lenni. A keresztény ember jól tudja, hogy sikert hajszolni badarság, de áldást keresni megtartó, életrendező erő. A sikeres életnél van sokkal több: a megelégedett, alkotásban kiteljesedett békesség. Ennek elengedhetetlen feltétele: Isten gondviselése. Ebben bizva, az Isten törvényére építve, a szerencsevadászok tömegeinek mindennapos küzdelmét látva csak mosolyoghatunk. Azon már nem, hogy hányan kiszolgáltatottaivá válnak saját vágyaiknak, s vannak akik szenvedély-betegekké is válnak.

Építeni életünk lelki házát a legnagyobb, a legszebb kihívás. Akinek fontos, hogy ez a ház az élet viharában is biztosan álljon, az biztos alapot keres. Pál apostol ugyanitt írja, hogy ez az alap a Jézus Krisztus. Persze más alapot is lehet vetni ezen kívül -, de nem érdemes... túl nagy ára van: az Élet maga.

Halál...

A mai nap imádsága:

URam! Keveset tudunk életünk végéről, de azt tudjuk, hogy számolnunk kell vele... Add nekünk kegyelmi ajándékaidat, hogy bölcs szívvel tudjunk élni, s vegyük számba a nekünk rendelt napjainkat! Ámen

   

Márta, az elhunyt Lázár testvére így szólt hozzá: "Uram, már szaga van, hiszen negyednapos." Jézus azonban ezt mondta neki: "Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?".
Jn 11,39b-40

Nem csak a középkori ember számára volt egzisztenciális kérdés a halál... a ma embere sem közömbös a múlandósággal szemben, főleg nem akkor, amikor szerettei elvesztését kell megélnie. Tapasztalás, hogy a feltámadáshit boldogító együgyűsége kevesek kiváltsága, ezért a többség inkább mellékvágányra tereli az emberlét törékenységével, végességével foglalkozó gondolatokat. Elhessegetni, elodázni, kibújni a következetes végiggondolás alól lehet egy darabig, de a végén, minden létünk lényegiségét érintő kérdéssel - így a halállal is - szembesülnünk kell.

A középkori ember nem csak az örökélet problematikájával foglalkozott intenzíven, de az örök élet (értsd: örök ifjúság) kútját is kereste. Egyesek véleménye szerint ezt is szimbolikusan kell értelmezni - ahogyan az alkímiával, az asztrológiával, a mágiával és a zsidó kabbalisztikával sem az arnycsinálás titkát kutatták és a "bölcsek kövének" megtalálását sem ezektől remélték; bár bizonnyal voltak ilyen hiper-naivak is -, hanem sokkal inkább önmaguk "megértését", a létezés isteni titkát keresték.

Míg a középkori ember számára a túlélés kapta a prioritást - háborúk, járványok, természeti katasztrófáknak való folyamatos kiszolgáltatottság - a ma embere nem a túlélésre, hanem az élet megélésének minél intenzívebb módjára helyezi a hangsúlyt: csak benne lenni lehetőség szerint minden történésben, "csak semmiről nem lemaradni", csak "pörögni ezerrel", mert az élet igazságtalanul rövid... Aztán ha hosszabb lenne, gyaníthatóan attól sem lenne jobb az ember! Ha háromszor, ötször hosszabb életünk lenne, akkor is ugyanúgy elszaladnánk az Isten előre elkészített, megszólító lehetőségei mellett, s a több év, a több tapasztalás se hozatna velünk bölcsebb döntéseket! Mert a test ugyan öregszik, de a lélek nem...

A test "csak" belegörbül a sírba, de a lélek nem fonnyad meg, nem enyészik el, az "információ", amit agyunk egész életen át eltárol, az csak a mi fizikai valóságunkban látszik úgy, hogy elveszett... Isten számára mindezek megmaradnak, s valahogyan majd nekünk is, hiszen ez lenne az örökélet egyik "lényeges eleme", a hitünk szerinti istenes élet kegyelmi hozadéka, jutalma. Ezért különlegesen szép történet Lázár feltámasztásának története!

Egy fiatalember derékbatört élete, az élet lendületének tragikus, egyáltalán nem várt megállása mindenkit megdöbbent - nem csak a ma emberét. (A történetből tudjuk, még Jézust is megrendítette Lázár halála, hiszen az evangélium tanúsága szerint Ő maga is sírt.) Isten dicsősége "extra naturam", azaz csoda által nyilvánvalóvá vált, de a szkeptikusok számára is van üzenete ennek a történetnek: az Isten nem engedi meg, hogy a lét megszakadjon, nem akarja, hogy amit elkezdett, azt ne fejezze be... Ő azt akarja, hogy minden teremtménye elnyerje a létezés teljességet: egy másik dimenzióban, egy másik világban - ez a Teremtő Isten titka -, de mindenféleképpen a számunkra "hiányt" szeretete által egyszer, az "odaát dicsőségében" megelégíti...

Isten...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ma is tükröződhessen életemben a Te szereteted! Ámen

    

Kihez hasonlíthatnátok az Istent, és hogyan készíthetnétek el képmását?

Ézs 40,18

A statisztika szerint Földünk lakossága átlépte a hétmilliárdos határt... s pár év múlva a nyolcmilliárdot is túllépjük! Belegondolni is félelmetes, hétmilliárd(!) ember sorsába, hogy mit jelenthet hétmilliárd ember öröme/bánata, optimizmusa vagy pesszimizmusa, de azon is érdemes eltűnődni, milyen erőt képviselhetne hétmilliárd ember jóakarata... Nemkülönben micsoda nagy változások történ(het)nének a világban akkor, ha hétmilliárd ember elkezdene egyik napról a másikra rendszeresen imádkozni!

Annyi bizonyos, hogy a hétmilliárd ember legalább hétmilliárdféleképpen képzeli el az Istent - ki így, ki úgy -, de egyik sem az "igazi". Nem is lehet, hiszen Istent soha senki nem látta. Hitünk szerint Isten ott van mindenben... Jelen van a világegyetem összes legkisebb (szubatomáris) részében, így "bennünk is ott van az Isten, s mi Őbenne." Így vagyunk felfoghatatlanul, misztikusan "EGY"-ek, s amikor valóban szeretünk, s minket is szeretnek, akkor látjuk/tapasztaljuk, hogy EGY-ek vagyunk Őbenne. Azaz: nincs nagyobb jele az egységnek, mint a szeretet!

Az Istent kiábrázolni nem lehet. Teremtőnk egyik legnagyobb ajándéka az, hogy olyat is el tudunk képzelni, ami nem is létezik. Hiába azonban minden képzelőerő és elvonatkoztatás - Istent így sem tudjuk elképzelni. Ezért kár is lenne próbálkozni azzal, hogy Istent kiábrázoljuk... Istent mégis kiábrázolják, de ennek igen praktikus oka van: a kép is egyfajta nyelv - nem is akármilyen(!) -, s egy gondolat közléséhez bizony le kell írni (azaz festeni) a kép-betűket, a kép-szavakat. Így festették meg egy-egy oltárképen az Atyát fehérszakállú öregembernek vagy festették (képírták) oda Krisztust a világ teremtéséhez...

Isten legnagyobb csodája az Élet maga. legyen az egyszerű vagy összetett, ámulatba ejtő az a rend, ami szerint "működik" az élet! Minél többet fedezünk fel ebből a tökéletes rendszerből, annál inkább látjuk, hogy képtelenség, hogy mindez "csak úgy" magától jött volna létre... Isten tetszésére van az, hogy mi éljünk, s az életünkben megnyilvánuljon az Ő teremtő szeretete. Ezért az élettelenben kiábrázolni az Istent nem lehet, csak is a dinamikus életben, azaz a létünkben. A keresztény ember missziója, hogy életében kiábrázolódjék a krisztusi szeretet, s hogy nyilvánvalóvá váljék, mi az Isten akarata az emberrel. Isten közösségbe, s a közösségért teremtette meg képére és hasonlatosságára az embert, ezért aki nem a közösségért - a bensőséges családitól az össztársadalmi igazságosig - küzd, s dolgozik, az magával Istennel fordul szembe... A szembefordulásnak/elfordulásnak pedig "ára" van: az okot követi az okozat, s ezért a bűnt is követi a büntetés...

Józanságért, erőért, szeretetért.

A mai nap imádsága:

Uram! Elveszettségemet mutasd meg nekem, s tégy alkalmassá, hogy hit álta megértsem és elfogadjam kegyelmi ajándékaidat! Ámen.

   

"Ezért tehát elméteket felkészítve,
legyetek józanok...
ne igazodjatok korábbi vágyaitokhoz...
hanem, mivel ő, a Szent hívott el titeket - magatok is szentek legyetek".
1 Pt 1,13-15

A látható és nem látható világ határán ficánkolva éljük az életünket. Csoda-e, ha gyakran nem értjük egymást? Míg az egyik az anyagvilág nyomorúságait szenvedi, vagy örömeit hajszolja, a másik a lélekvilág kínjait nyögi vagy éppen annak szféraközeli harmóniájában lubickol. "Egység hiánya? - Kommunikációs probléma!" - mondják sokan, s milyen igazuk van, bár ők egészen másra gondolnak. A "communio" egységet jelent, egynek lenni azonban csak az Egyben lehet. Jóllehet az ember jelzőkkel illeti szeretetét, de nincs minősített szeretet, kicsi vagy nagy, múlandó vagy örök, emberi vagy isteni... Szeretet csak Egy van, amit nem definiálni kell, hanem érezni, mint a tűz melegét. Aki fázik közelebb megy hozzá, aki pedig csak a lángjában akar gyönyörködni, az kissé távolabb áll. Tudnunk kell, hogy Aki a Jó, az csak Egy lehet, az Isten.

Elménket felkészítve, józanul megállni ebben az önmagától megrészegedett világban "automatikusan" nem tudunk. "Magától" csak a lefelé csúszás lehetséges... ezt azonban vágyaink, a materiális kötöttségeink gyorsíthatják. Megállni, sőt elindulni fölfelé csakis akkor tudunk, ha józanul felmérjük helyzetünket. Szembenézni önmagunkkal és Istennel életünk legnagyobb kihívása. Sokan meg is futamodnak ettől, mely lehetőséget így hívnak az egyházon belül: megtérés. Itt nincs magyarázkodás, okoskodás, büszkeség, itt csak egy magatartásirány a releváns: az alázat. Ha képesek vagyunk feltétel nélkül Isten lábaihoz alázni testünket-lelkünket, egész életünket, akkor történik meg az a kegyelmi pillanat, amit elfogadásnak mondunk. Furcsa állapot ez. Kapuhoz hasonlítják, mely fölött ez a felirat áll: "Térjetek meg!" Aki pedig elhagyva mindent az Isten országéért belép rajta, megfordulva azt olvashatja a szemöldökfán: "Kegyelemből tartattatok meg!"

A Szent hívása folyamatos. Anyagvilágban és a lélekében egyaránt. Életünk szövevényességét éppen az adja, hogy elménk nem felkészült, nem tud józanul ítélni. Lélekvilágba lendült életünkben az anyagvilág törvényeit akarjuk érvényesíteni, s mire felfogjuk, hogy ez itt egy más világ, itt a lélek törvényeinek kell engedelmeskedni, már lendül is életóránk ingája vissza az anyagvilágba, ahol persze megint nem a lélek igazságainak engedelmeskedik a matéria. Van-e hát szabadulás e furcsa helyzetből, amit küzdelmes életnek mondunk? Van! Legyetek magatok is szentek! Azaz fogadjátok be életetekbe a Szentet, mivel Tőle van minden hívás és küldés. Ő a teremtettség alfája és ómegája, de Ővele kezdődik és végződik a Te és én személyes életem is. Milyen kiváltságos, ha a köztes 600-700ezer órában is Vele lehetünk...

Nyugalmunk...

A mai nap imádsága:

Kevés az időm, Uram! Hiába próbálkozom, nem érem utól magam. Új feladatok kihívásai között őrlődöm, nagyívű vágyak és szép álmok beteljesületlensége kínoz gyakran. Uram, hozzád menekülök... Segíts meg, s légy velem! Add, hogy a Te kezedből vegyem időmet, s tudjak fontossági sorrendet tartani teendőimben. Áldd meg Uram fáradozásaimat, tedd eredményessé munkámat, hogy megnyugvásra szánt ünnepnapjaidon békességben áldhassam gondviselő jóságod! Ámen

   

Ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján, az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az ÚR szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban...
Ézs 57,13-14a

Korunk egyik modern tömeg-betegsége az ún. burnout-syndróma (kiégési tünetegyüttes)... Nem csoda. A felgyorsult életritmus, a folyamatos stressz egyenes következménye. Ahogyan az űzött vad felfokozott idegállapotban keresi a menekülési utjait, ugyanúgy az ember is hormonháztatásának teljes bevetésével, testének minden idegszálával megfeszülve igyekszik megfelelni a teljesítménykényszeres élethelyzeteiben. Sokáig ezt senki nem bírja ki, csak idő kérdése, hogy mikor jut el ún. "kiégési stádiumba" - ahol azután, ha akarja, ha nem - megáll életének bolond futása.

Régi felismerés - gyakorlatilag nincs olyan kúltúra -, hogy kellenek a "szent napok". A megállás, a kikapcsolás, a befelé fordulás, a fölfelé tekintés közösségi ünnepes alkalmai ezek. Ha ezt nem gyakorolja az ember, akkor nemcsak kapcsolata nincs a közösséggel - márpedig az ember közösségbe teremtett lény: "Nem jó az embernek egyedül!" -, de elveszíti az önreflexió lehetőségét is. Az ünnepnapok nemcsak ritmust adnak, hanem lehetőséget a vissza-, s előretekintésre. Természetesen minden nap gondolunk a holnapra és holnaputánra, de a távlatos célok meglátásához, az élet értelmének megfogalmazásához elengedhetetetlen a "kultikus csönd"... A hétköznapok praktikus teendőinek egymásutánjaiban erre nincs lehetőség, a "még mindig nem értem el", a "sajnos még nem csináltam meg" szorító zakotolásai közepette nincs érkezésünk önmagunk, s létünk lényegének megfogalmazására. Pedig enélkül nem kristályosodik ki az élet tartalma...

S mi az, ami kitölti azt 70-80 esztendőt? A rakásra-halmozott múlandó, aminek birtoklása alatt meg kell már élnünk, hogy az nemcsak a mienk, hanem a rozsdáé és a molyé is? Talán a történéseink, amiknek részesei lehettünk, egzotikus utazásaink, az élmények? S mi van akkor, ha mindezek egyik pillanatról a másikra - agyvérzés, demencia -, elvesznek? Nyilvánvaló, hogy élményeink is csak Istenben vannak biztonságban! A megélt szeretetünk örökre Istenben marad... A nagy bulizások az élet első felében (35. életévig) látszólag célt jelentenek, de ha a test már nem bírja, s a lélek is belefárad, hogy a test nem hajtja végre kívánságait, akkor hamar kilátástalanná, célnélkülivé, lapossá válik az élet...

Élet azonban 35 után is van! S, hogy az milyen lesz, az túlnyomórészt attól függ, milyen volt az első harmincöt. Ezért nem lehet úgy okoskodni, hogy az első felében Isten nélkül, s második rosszabb felében pedig az Istennel... Időt kell szánni fiatal korunkban is az Istenre, hogy időnk maradjon öregségünkben is dicsérni Istent mindazért, amit kaptunk Tőle. Hetenként egyszer tehát meg kell (illene!), hogy pihenjünk, s ez nem kényszerű szünet, hanem ajándékos lehetőség emberlétünk kiteljesedésére, az Isten s önmagunk megismerésére.