Józanság...

A mai nap imádsága:
URam! Add nekem Erődnek, Szeretetednek és Józanságodnak Lelkét, hogy akaratod szerint tudjak élni szépnek és jónak teremtett világodban! Ámen

   

Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok.
1 Pt 1,13a

Ha röviden szeretnénk összefoglalni a kereszténység lényegét, akkor két szó erre kiválóan megfelelne: szeretet és józanság. A józanság ugyanis magában foglalja az igazságot, a szeretet pedig a megbocsájtás, a kiegyenlítődés készségét... Sajnálattal kell azonban megállapítanunk - többnyire erről szól a keresztény egyház kétezeréves története -, hogy a józanságot a hatalom-mámor, a szeretetet pedig az érdek váltotta fel. Nem újkeletű tehát az a magatartás, hogy az emberek reflex-szerűen elfordítják fejüket attól, ami "keresztény".

Vannak ugyanis olyan dolgok, amelyek ellentmondanak a józan észnek, s itt nem a hit szépséges titkaira kell gondolni. Annak ugyanis vonzása van minden kultúrában, ezért is özönlenek az emberek kamerákkal és videókkal felfegyverkezve templomokba és kultikus helyekre. A józanul gondolkodó ember soha nem a hitet, hanem a hiteltelen hitéletet kritizálja. S ha jól belegondolunk Jézus sem azért bírálta a farizeusokat, mert azok igyekeztek a törvénynek maradéktalanul megfelelni, hanem a képmutató magatartásuk miatt...

A józanság önmagában még nem nagy érték, mert ha szívtelenséggel párosul, akkor képes megtorpedózni minden jószándékú kezdeményezést, és a szeretet is, ha nincs meg benne a józanság kontrollja, akkor elveszti vonzását. De a józanság és szeretet, együtt és egymást kiegészítve mindig az élet normalitását szolgálják. S mi az élet normalitása? Az élet életszerűsége és az emberlét istenképűsége. Az Isten akarata, törvényei mindannyiunk szívébe-lelkébe bele van kódolva, s éppen ezért, ha nem ezek szerint élünk valamikor - lehet, hogy évek vagy csak évtizedek múlva, sőt az is lehet, hogy csak halálunk óráján, de megszólal a lelkiismeretünk...

A szeretet és józanság harmóniájára, az élet szépségének megélésére elménket elsősorban tanítóink készítik föl. Az édesapai és édesanyai hivatást hitelesen betöltő szülők és nagyszülők, a tanárok a szűkebb baráti környezet és nem utolsó sorban a lelkészek, a papok. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a fogyatkozó létszámú gyülekezeteink elsődleges okozói a hiteltelen hitéletet élő hívek, olykor élükön a gyülekezet vezetőivel, nemkülönben a lelkésszel vagy lelkésznővel... Kár lenne tagadni a tényt: ha az elme nem felkészült, akkor nincs józanság, ha a szív nem a szeretetnek, hanem az önzésnek ad otthont, akkor nagyon hamar lendületét veszítik a nagy elhatározások, s elfogyatkozik az Erő is, ami építi a hívő emberek közösségét, a Jézus Krisztust szóval és cselekedettel dicsérő gyülekezetet...

Önuralom...

A mai nap imádsága:
Uram! Segítsd meg szívem szándékát, hogy Benned és általad élhessem napjaimat! Ámen

   

Jézus Krisztus mondja: "Mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján."
Mt 12,36

Sokszor beszélünk meggondolatlanul. Kicsúszik a szánkon olyasmi, amit örömest "visszaszívnánk" - de nem lehet. A szó elhangzott, s meghallották, esetleg meghallotta az is, akinek aztán tényleg nem kellett volna... Így támad fel az ellenszenv, s kezdődnek a viták. De mit tudunk tenni? "Ami a szívemen, az a számon! Az baj, hogy mindig megmondom mi az igazság!" Ilyen és ehhez hasonló mondatok a mi ajkunkat is el-elhagyják, amikor magyarázni vagyunk kénytelenek a bizonyítványt.... Tény tehát, nyelvünk okozza nekünk a legnagyobb bajt. Ráadásul az utolsó ítéletkor nemcsak a cselekedeteinkről, de még a szavainkról is számot kell adnunk...

Mit tehetünk azért, hogy lelkünket ne terheljék a haszontalan szavak? El kell(ene) hagynunk azokat, meg kell(ene) akadályoznunk hogy elhangozzanak. Ennek megvalósításához csakis egy út létezik: megtisztítani szívünket. Ez viszont egyedül nem megy, csakis Isten segedelmével. Ezért imádkozni naponkénti feladatunk.

Ahogyan megtisztul szívünk, ugyanúgy tisztulnak majd emberi kapcsolataink is. De rendeződnek érzéseink a tárgyakhoz való viszonyunkban is. Szép lassan helyreáll a rend, részesei leszünk a mindig is vágyott harmóniának.

Szeretteinkért.

A mai nap imádsága:
Istenem! Segíts meg, adj jó előmenetelt! Ámen.
   

Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenhez.
Zsolt 18,7

"Sok a nyomorúság manapság..." – Ezzel a sokat-sejtető "felütéssel" kezdi beszélgetőpartnerem – mint később kiderül – tanulmányba is beillő társdalom-szociólógiai magyarázat-nyitányát. Állok és hallgatok, miközben a tények és érvek az igazságra irányítják figyelmemet. Bennem eközben egy kérdés fogalmazódik meg: "Mi végre ez a tömérdek szenvedés?"

Mivel nagy filozófusok is beletörték szellemi bicskájukat e problematikába, ezért óvatos vagyok, személyemre szabottan keresem a választ. Így az nem lendíti elő a filozófiatörténet fejlődésének kerekét, de nekem autentikus választ igér. Tény, hogy sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy nem is tudjuk merre menjünk tovább. Ilyenkor reflexszerűen lefelé nézünk, pedig ha nem tudjuk még azt sem, hogy merre nézzünk, akkor legjobban tesszük, ha fölfelé nézünk. Az éjszaka sötétségében a csillagokat nézve – mint jó hajósok a tengeren – mi is eligazodunk... mert a csillagok nem hazudnak, elvezetnek a kikötőbe! Érdemes tehát Istent keresnünk mindenben, mert kérdéseink megfogalmazása újra és újra konkrétabbá válik, s látásunkat is tisztábbá teszi. A nyomorúság nem a szenvedés ténye maga, hanem az, ha nincs senki mellettem... a másik jelenléte, részesedése – mégha az gesztus-értékű is – könnyít a terheken. Mert miért is kapjuk a próbatételeket?

Minden esetben azért, hogy tisztázzuk kapcsolatunkat az Istennel és a világhoz való viszonyunkat helyesen értékeljük. Kihez kiálthatunk – akár szavak nélkül is –, ha nem az Istenhez? Ki az, aki meghallgat, s válaszol nyomorúságunkra, ha nem Az, Akinek akaratából létezünk ezen a világon? S ha emberi léptékkel mérve késik is Isten válasza, a "lent és fent" a Gondviselés csodájában mindig harmóniába kerül. A segítség az mindig kívülről jön, a megoldás pedig mindig felülről. Belülről csak a kiáltás fakadhat. "Gnóti szeauton! / Ismerd meg önmagadat!" - görög bölcsesség is arra tanít: vedd észre magadban az "istenit"... Nem te vagy az Isten, de Isten fénye (istenképűségünk okán) benned is megcsillan. Ezt felismerve közelebb jutunk a Teremtettség saját-életünkre-szabott megoldásához.

Szövetség...

A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm, hogy szövetségben élhetek Veled, s Te akkor is hűséges vagy, amikor én elfelejtem vállalt kötelezettségeimet... Hála Neked kegyelmedért! Ámen

   

Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök.
1 Móz 9,(12)-13

A szivárványok mindig elbűvölik az embereket, és sok monda tartozik hozzájuk. Az ír emberek azt mondják, hogy egy aranyfazék fekszik a végén. Az indiaiak úgy hiszik, hogy ez híd az élet és halál között. A Teremtés Könyve szerint a szövetség jele az Isten - és nemcsak az ember, hanem minden élő(!) - között a Földön. A szivárvány gyönyörű, de semmi titokzatos, természetfölötti nincs benne. Egyszerű fizikai jelenség: a Nap sugarai tükröződnek a lehulló milliárdnyi esőcsepp parányi gömböcskéiben. Amikor az esőcseppek lebegnek a légkörben, mindegyikük kicsi prizmaként viselkedik. A napsugár áthalad az esőcseppeken, és a fény megtörik, szivárványt hoz létre...

A Biblia tanúsága szerint Isten ötször kötött szövetséget az emberrel: Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal, Mózessel, s Jézus Krisztus által az egész világgal. Amit nagyon fontos látnunk, hogy ez az öt tulajdonképpen egy. Isten egyetlen "nagy" szövetséget köt az emberrel, amely szövetségnek a különböző stádiumait, megnyilvánulási formáit jelképezik az egyes szövetségkötések.

Az ádámi szövetség jele (többek szerint) az élet fája volt. Az első emberpár megszegte ezt a szövetséget. Az özönvíz globális esemény volt, melynek során csak Noé és családja maradt életben az összes akkor élő ember közül. Így tehát mindannyian Noétól származunk, az ő utódai vagyunk. Vagyis az egész emberiség beletartozik a Noéval kötött örök szövetségbe (12. vers). A noahida rendelkezések tehát az egész világra vonatkozólag mindmáig érvényben vannak! De nem csak Noéval és családjával, hanem az egész (élő)világgal kötött szövetséget Isten. Vagyis a macskám, ami most épp a kertben bóklászik és megpróbálja levadászni a tízóraiját, az egy szövetségi macska.

Mindegyik ószövetségi szövetségkötésnek van egy jele vagy pecsétje, a Noéval kötöttnek a jele a szivárvány. A szövetség lényege a kölcsönös együttműködés. A nagyobbik a védelmébe veszi a kisebbik felet, ami azt jelentette, hogy ugyanazok lettek a barátaik és ugyanazok az ellenségeik (Lásd pl. USA és Izrael mai kapcsolatát.) A kisebbik fél nem csak a nagyobbik védelmét élvezte, hanem annak javaiban is részesült. A szövetség akkor gyümölcsöző, ha a felek hűségesek maradnak egymáshoz. (Lásd házasság: mindhalálig! Nem kötelező esküvel örök hűséget fogadni, de ha már megteszed, akkor ne legyél hűtlen önmagadhoz! Aki hűséget tör - ezt nevezi a Szentírás paráznaságnak -, az mindenek előtt önmagát sebzi meg...)

Isten szövetségre hívja az embert, hogy az emberek is szövetségestársai legyenek egymásnak. Nem széthúzásra, hanem szövetségi együttműködésre hív az Isten, hiszen erre teremtett minket Isten, ezért helyezett minket közösségbe. Férfi és nő nem ellenségei egymásnak, hanem szövetségesei egymásnak. Kooperálniuk kell(ene) egymással, ahogyan a diáknak is együtt kell(ene) működnie a tanárral, s tanárnak sem szabad elfelejtenie, hogy a diák nem kelléke az oktatásnak, hanem Istentől kapott ajándék, akiben formálható, alakítható a jövő... Mert hogy partnerei vagyunk egymásnak, de partnerei vagyunk az Istennek is! S ha ilyen szövetségestársunk van, mint a Teremtő Isten, nem kellene egy kicsit beleolvasni abba szerződésbe, amit Vele kötöttünk és az életünkkel pecsételünk meg?

Tragédia...

A mai nap imádsága:

URam! Óvj meg minket magunktól, s Lelked által vezess minket, hogy ne okozzunk még több fájdalmat önmagunknak! Ámen

Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?

1 Móz 4,9c

"Talán pásztora vagyok én a pásztor öcsémnek vagy mi fene?" - hangulatában valahogyan így kellene fordítani ezt a mondatot, mely tökéletes verbális lenyomata annak a bűnt elkövetett ember mindenkori magatartásának: ti. a legjobb védekezés a támadás. Tapasztalható ez az ősi, káini motívum a hétköznapok kommunikációjában is, amikor egyszerű kérdéseinkre, kirohanó, s jobb esetben csak lehengerlő, s nem "agyagbadöngölős" választ kapunk... Egyáltalán, hogyan merészeltünk kérdezni bármit is? Erkölcsileg zátonyra futott szép, új - meddig még? - világunkban, a "kinek mi köze hozzá"-arroganciát a hétköznapok normalitásának elfogadó közönyben talán jobban is tesszük, ha nem kérdezünk semmit, hiszen: "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"

Életünk folyamán nem csak mi teszünk fel kérdéseket az Istennek - leggyakrabban ilyeneket: No de miért URam? Mi az értelme ennek az egésznek? -, de Ő is meg-megkérdez minket. Körülményeken keresztül, szavak nélkül is, lelkiismeretünk hangján titkosan, amit csak mi hallunk: Hát ezt akartad? És most jobb? Lelkünk búvópatakjában felbuggyanó kérdéseire válaszainkat ritkán kiáltjuk az ég felé, hiszen a JóIsten tudja, hogy mi tudjuk: Ő hiába figyelmeztet minket előre, megint csak utólag láttuk be - természetesen a magunk kárán -, hogy Neki volt igaza.

Isten a nemegyszer lélekgyötrő kérdéseit nem azért teszi fel, hogy ezekkel életünk amúgy sem könnyű, küzdelmes hétköznapjait még tovább nehezítse, hanem azért, hogy életünk minőségét javítsa! Lehet bosszankodnunk azért, mert esik az eső, s mert nem vittünk magunkkal esernyőt, lehet méltatlankodnunk - de csak önmagunkkal(!) - hogy átáztunk és fázunk, de lehet hálát adni azért is, hogy van hová menni, ahol nem esik, s ahol megmelegedhetünk...

A káini indulat mindannyiunkban benne van. Ha egymás életét meg is rövidítjük beszólásainkkal, kioktatásainkkal, "besszervisszeres" hozzáállásunkkal - , azért nem vagyunk gyilkosok. Káin történetének korunkban is helytálló tanulsága, hogy konfliktust erőszakkal megoldani nem lehet, mert abból mindig csak baj származik! Talán nem is akarta Káin megölni a testvérét, hiszen testvére(!) volt... Ha van is testvérek között rivalizálás, azért az nem a testvér elpusztítására törekvő, hiszen mindkettőben ugyanaz az vér csordogál! Talán csak meg akarta "leckéztetni" az öcsköst, jól el akarta verni... de Káin nem számolt azzal, hogy az élet ennyire törékeny! A tragédia megtörtént, s megtörténik azóta is, emberek ezrei(!) halnak erőszakos halált naponta... Örök isteni törvény, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni... feltámadni, erre a földi életre, nem lehet.

A kérdés azonban kérdés marad: Miért vagyunk ennyire oktalanok, miért nem tanulunk a múlt hibáiból, tragédiáiból? Meddig akarunk még hinni a Kígyó ámításának, hogy olyanok lehetünk, mint Isten?