Gondolatok a házasságról

„…a férfi… ragaszkodik feleségéhez…” (1Mózes 2:24)

„Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat…” (1Mózes 2:18). Isten Évára egyetlen alapvető kötelezettséget bízott: hogy segítse Ádámot. Az otthonért való elsődleges felelősség a férjé. Amikor Éva evett a tiltott gyümölcsből, „…az Úristen kiáltott Ádámnak, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1Mózes 3:9 NKJ). Ádámot tette felelőssé a bukásért. Íme egy másik gondolat: Mielőtt Isten feleséget adott Ádámnak, előtte munkát adott neki, és különleges utasításokat, amiknek engedelmeskednie kellett. „És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz…” (1Mózes 2:15). Ne kezdj olyan sráccal, aki nem akar dolgozni a megélhetéséért, és nem engedelmes Istennek! Sőt, ha azt mondja: „nincs rád szükségem” – fuss! Éva teremtésének épp az volt a lényege, hogy Ádámnak szüksége volt rá! Amíg valaki azt nem mondja: „nélküled nem vagyok teljes”, nem áll készen a házasságra. A házasság nagy döntés, engedd, hogy Isten segítsen neked jól dönteni! „…[az asszonyt] az Úristen odavitte az emberhez” (1Mózes 2:22 NKJ). Egyedülállóként a lehetőségeid a következők: erkölcstelen életet élsz, összeházasodsz egy nem hívővel, vagy vársz, míg Isten neked adja a megfelelő társat. Még egy utolsó gondolat: „…a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté” (1Mózes 2:24). Ezt az igét csaknem minden házasságkötéskor felolvassák. A gond az, hogy a legtöbben nem gondolunk bele abba, hogy mit is ígérünk. Ez az ige azt jelenti, hogy minden más szálat elszakítunk, és magunkat teljesen a házastársunknak adjuk. Nem beépítjük őt az életünkbe, hanem köré építjük fel az életünket. A „ragaszkodni” szó azt jelenti, hogy hozzáragadni, mint a ragasztó, jóban és rosszban, elkötelezni magunkat arra, hogy szeretni fogjuk egymást és gondoskodni fogunk egymásról.

Ne versengj – szolgálj!

„Jézus… szolgai formát vett fel…” (Filippi 2:5-7)

Van egy történet egy becsvágyó diákról, aki egy olyan főiskolára járt, ahol nagy volt a versengés. Mielőtt utolsó évét elkezdte volna, találkozott egy keleti misztikussal, aki ezt mondta neki: „Nem látod, hogy a lelkedet mennyire beszennyezte ez a sikerorientált életmód? Számodra az a boldogság, ha éjjel-nappal tanulsz, hogy jobb jegyeket szerezz, mint a másik. Nem így kellene élned. Gyere, és csatlakozz hozzánk egy különleges helyen, ahol mindenünket megosztjuk egymással, és szeretjük egymást!” A fiú úgy gondolta, hogy ez jó ötlet, felhívta a szüleit, és elmondta nekik, hogy otthagyja az iskolát, és egy kommunában fog élni. Fél évvel később a szülők levelet kaptak tőle: „Kedves anya és apa! Tudom, hogy mennyire felzaklatott titeket a döntésem. De szeretném elmondani nektek, hogy mennyire megváltoztatta az életemet. Életemben először nyugalomban élek. Itt nincs semmilyen versengés, nem próbálunk senkit lekörözni. Ez az életmód annyira összhangban van a belső énemmel, hogy röpke fél év alatt én lettem a második legjobb tanítvány az egész kommunában. És azt hiszem, júniusra akár első is lehetek.” Hoppá!

A verseny jó dolog lehet, ha kiemelkedő teljesítményhez vezet, akkor viszont nem, ha versengést eredményez! Egy napon Krisztus tanítványai azon kezdtek vitatkozni, hogy ki lesz a legnagyobb a Mennyek országában. Jézus hallgatta őket, aztán fogott egy törölközőt meg egy tál vizet, és elkezdte megmosni a lábukat. Mire végzett, a tanítványok elnémultak, a szívük feltárult, és a hozzáállásuk helyreállt. „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” Összegzésül: Ne versengj, hanem szolgálj!

SZOLGÁLATRA HÍVOTT EL

„Pál, Krisztus Jézus szolgája…” (Róma 1:1)
Amikor Pál úgy nevezi magát, mint Krisztus szolgája, egy ószövetségi törvényre utal, mely szerint hat évig hűségesen kell szolgálni a gazdát. Amikor azonban a hetedik esztendő eljön, a törvény szerint a szolgát szabadon kell engedni. Ha azonban a szolga visszafordul, amikor elengedik, és ezt mondja: „Uram, nem azért szolgállak, mert kötelességem szolgálni, hanem azért, mert én akarom”, akkor a gazda a bíró elé viszi a szolgát, átlyukasztja a fülét, ezzel jelezve, hogy ez az ember most már örökre hozzá tartozik; elkötelezte magát arra, hogy hallgat az urára, és engedelmeskedik neki (ld. 2Mózes 21:6). Ma imádkozz így.: „Uram, nem azért szolgállak, mert köteles vagyok szolgálni, hanem mert szolgálni akarlak. Lyukaszd át a fülem, jelöld meg, hogy a Tiéd vagyok, köss magadhoz, hogy soha ne tartozhassak máshoz!”
Ha a lelkészi szolgálatból kifogy a szenvedély, akkor üres foglalkozássá válik. A „szolgálat” cselekvés, nem állapot. Ez az, amit teszel, nem csupán, amit állítasz magadról. A szolga szó, amit itt a Szentírás használ, a legalja szintű rabszolgára vonatkozott, akit odaláncoltak a római gályákon az evezőkhöz. Éjjel-nappal húznia kellett az evezőt a hortátor dobjának ütemére, akár hadigályán, akár kereskedőhajón szolgált. Az evezőkhöz láncolva élte le életét, és az evezőkhöz láncolva halt meg. Micsoda kép! Ez volt Pál szeme előtt, amikor ezt írta: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róma 12:1). Ha arra gondolsz, amit Krisztus tett érted, ahhoz képest ez ugye nem túl nagy kérés?

TÖRVÉNYKEDÉS VAGY KEGYELEM?

„ Én nem vetem el az Isten kegyelmét…” (Galata 2:21)

Képzeld el, hogy amikor a sürgősségi betegellátóba mész, kiküldenek, mert összevérezed a padlót! Jézus ilyen törvényeskedő beállítottságba ütközött, amikor szombatnapon gyógyította meg a hajlott hátú asszonyt. „A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz: »Hat nap van, amelyen munkálkodni kell; azokon jöjjetek gyógyíttatni magatokat, ne pedig szombaton!« (Lukács 13:14). A törvény megtartása fontosabb volt számára, mint az emberek, akikkel törődnie kellett volna. Max Lucado mondja: „Minden vallás… két táborra oszlik: törvényeskedés vagy kegyelem. A törvényeskedő azt hiszi, hogy ha rendesen nézel ki, megfelelő módon beszélsz, és a megfelelő csoportba tartozol, akkor üdvözülsz… A külső ragyog… de valami hiányzik… az öröm. Mi van helyette? Félelem – hogy soha nem teszel eleget. Önteltség – hogy bőven eleget tettél. Kudarc – hogy hibát követtél el. A törvényeskedés a lélek lassú megfojtása, az álmok amputálása… elegendő vallásosság a létezéshez, de nem a növekedéshez… Ilyenkor a szabályok és a követelmények diétájára vagyunk fogva. A törvényeskedésnek… nincs szüksége Istenre… ez az ártatlanság , és nem a megbocsátás keresése… módszeres folyamata a védekezésnek… magyarázkodásnak… dicsekedésnek… igazolásnak… ahol az én véleményem a te terheddé válik. Itt csak egy véleménynek van helye… és a vajon ki téved? A én véleményem a te korlátoddá lesz. A véleményed miatt megkérdőjelezem nem csupán azt, hogy jogod van-e közösségben lenni velem, de az üdvösséget is. A törvényeskedés kötelezővé teszi számodra az én véleményemet. A hívőknek alkalmazkodniuk kell a csoport irányvonalaihoz. Nem aza a dolgod, hogy gondolkodj, hanem az, hogy menetelj… Az üdvösség Isten munkája. A kegyelem az Ő ötlete, Ő végzi el, a saját költségére. Annak kínálja fel, akinek akarja, amikor csak akarja. A mi dolgunk az, hogy ezt tudassuk az emberekkel, nem az, hogy kirostáljuk őket.” Pál azt írja: „Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg” (Galata 2:21). Hála Istennek, hogy ő „nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket…” (Titusz 3:5).



„… az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszers mindenkorra.” (Zsidók 10:10)

A tennivalók és tilos dolgok listájához való merev ragaszkodás vonzónak tűnhet büszkeségünknek és önelégültségünknek, mivel azt a hamis elgondolás táplálja, hogy ha elég keményen dolgozunk, akkor kiérdemelhetjük Isten tetszését. Ez a gondolkodásmód a félelmen alapul, pedig „…nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten…” (2Timóteus 1:7). „A szeretetben nincs félelem… a félelem a gyötrelemmel jár…” (1János 4:18). A törvényeskedés attól való félelem, hogy Isten nem elég nagy ahhoz, hogy megbocsássa bűneinket, és ha nem tesszük a megfelelő dolgokat, a megfelelő módon a megfelelő időben – és teljesen tökéletesen – akkor nagy bajba kerülünk. Jon Walker írja: „Ez hazugság, amelyet teljesen elborít a pokol bűze! Ha félünk attól, hogy esetleg hibákat követünk el, akkor gyávák leszünk, bekorlátozzuk maginkat, ahelyett, hogy bővölködésben éljünk. Engedjük, hogy agyonelemezgetés hálózza be döntéseinket, és néma, kétségbeesett, hitetlen életet élünk, félünk mozdulni abban a bátor tudatban, amit a kegyelem adna nekünk, hogy bizonytalan időkben is… az elutasítástól való félelem nélkül tudjunk járni.” Luther Márton így emelt szót a cselekedeteken alapuló vallás ellen: „Lehet, hogy bűnös vagy, és lehet, hogy bűneid nagyok, de legyen még nagyobb a Krisztusba vetett bizalmad… a Krisztusba való örömöd… a bűn feletti győzelmed!” Nem, Luther nem mentegette a bűnt! Csak visszaadta a kegyelemnek a jogos helyét, állítva, hogy semmi sem választhat el minket Isten szeretetétől (ld. Róma 8:38-39). Nem minősítette le a törvényt, hanem a kegyelem tekintélyét érvényesítette. A kegyelem azt jelenti, hogy Istennel beszélünk, és az Ő hangjára hallgatunk, amikor könnyebb lenne egy törvénykönyvet fellapozni. Az igazság az, hogy Krisztus azért ment a mennybe „…hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk” (Zsidók 9:24), és ezzel felszabadította az Istennel való közösségre, amelyben nem kell attól félnünk, hogy a bűn elválasztana tőle.