Család...

A mai nap imádsága:

Uram! Segíts meg, hogy szereteted alázatos követe legyek ma is! Ámen

   

Jaj azoknak, akik álnokságot terveznek, mert van hozzá hatalmuk!
Mikeás 2,1

Mikeás próféta szavának évezredek távlatából is van aktualitása... Mindenki, aki hatalmat kap, deformálódik. Minél nagyobb a hatalom, annál nagyobb az elhajlító erő is, annál nagyobb a kísértés is. Keveseknek adatott meg a kiváltság, hogy belássák: egyetlen lehetséges megoldás a hatalom súlyát károsodás nélkül elhordozni: a szolgálat! Aktuálpolitikai példákat a hatalmi játszmákra hamar találhatunk, külföldön és belföldön egyaránt... Bizony, kiábrándító is lehet a tényekkel való ütközés.

Pilátusnak, aki a római jog adta státuszából demonstrálja hatalmát Jézusnak: "Hát nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megmentselek vagy halálra ítéljenek?" A Mester csöndben csak annyit válaszol erre: "Semmi hatalmad sincs, ha azt nem fölülről kaptad." Azaz, ahonnan kapjuk, oda is kell elszámolni vele. Eléggé meg nem róható közemberek, akik tisztességtelen magatartásukkal botránkozást keltenek a közéletben, csak azt reprodukálják, amit a családjukban láttak, hallottak, amire nevelték őket... Nyitott könyv mindenki, nem csak a politikusok.

Luther Márton azt vallja, hogy a szülők Isten helytartói a családban, ami nem feudalisztikus tekintélyelvűség, hanem mélypszichológiai felismerés: amilyen Isten-képet élnek elénk szüleink, olyanokká válunk... Az esetek túlnyomó részére igaz ez, persze azért létezik isteni kegyelem is! Nyilvánvaló tehát, ha azt akarjuk, hogy jobb legyen a világ, akkor mindenekelőtt gyermekeinket kell nem a helyes útra terelni vagy oda-fegyelmezni őket, hanem eléjük élni az Isten szeretetét. Nemcsak a negatív példa, a pozitív is hat, csak ez utóbbinak az erejét nem szívesen alkalmazzuk, mert félünk a kudarctól. Pedig ha tudatosítjuk, hogy mindennel elsősorban az Istennek kell elszámolnunk, akkor megnövekedne bennünk a bátorság is, hogy gondjainkat az Isten szeretetébe helyezve oldjuk meg...

Erő...

A mai nap imádsága:

URam! Gyorsan pörgő napjaimban többnyire csak az erőtlenségemet érzem... Kérlek erősíts Igéddel, erősíts szeretteim szavain keresztül is, hogy magam is erősíteni tudjak másokat! Ámen


"Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt."
Mt 10,34-39

Militarista beállítottságú keresztényeknek igen kedves mai igénk első része... A kard - mint az erő, a hatalom jelképe - azonban nem játszik különösebb szerepet Jézus tanításában, Jézus soha nem buzdította követőit, hogy "tűzzel-vassal " terjesszék a hitet. Tanítványait is arra kérte, ha bemennek egy házba, akkor először is köszöntsék a ház lakóit békességgel, s ha az nem talál viszonzásra, akkor forduljanak meg, s menjenek tovább.

A hit ugyanis nemcsak önkéntesség dolga, de az intimitás része is. Ahogyan nem lehet paragrafusokkal előírni, hogyan szeresse egymást férj és feleség a hálószobában, ugyanígy furcsa lenne, ha erővel, hatalommal szabályozná valaki azt, hogy ki, mit, s hogyan higgyen! Ennek ellenére a történelemben történtek már ilyenek... Meg is lett a szomorú eredménye ezeknek az erőszakoskodásoknak, hiszen "aki kardot fog, kard által vész el", azaz az erőszak mindig erőszakot szül!

Jézus tehát nem harcra szólítja fel övéit, hanem követésre, melyhez azonban legalább akkora elszánásra, következetességre van szükség, mint amilyet egy jó katona tanúsít, miközben teljesíti elöljáróinak a parancsait. A hit gyakorlata ugyanis céltudatosság dolga. Nem azért harcolja meg valaki a hűséget - hitben, elvben, szerelemben -, mert harcolni jó, hanem azért, mert meg van győződve arról, hogy a hűség az megtart, a hűség megóv sok-sok bajtól, veszedelemtől.

Az erő és hatalom bevetésének ügye tehát Istenre tartozik, az viszont az én személyes döntésem: akarom-e követni Mestert a szeretet útján vagy sem? Ha igen, akkor ezt csak úgy tudom megtenni, ha "felveszem a keresztemet", azaz, ha áldozatot hozok. Ha csak fölösleges időmben vagy amikor kedvem tartja vagyok férj, családapa, "jó keresztény" s végzem el a mindennapi teendőimet, akkor igencsak szenvednek miattam családban, gyülekezetben, munkahelyen. Sajnos sok embertársunk válik így hitvánnyá, mert úgy gondolják, nekik lehet munka nélkül is fogyasztaniuk a jóból, nekik nem kell beletenni semmit a 'közösbe', nekik sors-adta/Isten-adta(?) joguk, hogy csak elvegyenek, de nem kell cserébe adniuk semmit. Hová vezet ez az önző gondolkodás? A média tudósít róla naponta!

Sokszor hallottam gyerekkoromban: "Megtaláltam a számításomat" - igaz, akkor az embereknek jóval szerényebb elvárásiak voltak az élettel kapcsolatban, mint manapság. Az élet azonban nem számítás dolga! Az azonban tény, hogy nem számolni a kiszámíthatatlannal, azaz figyelmen kívül hagyni az Istent - alapvető hiba. Manapság a világ megnyerésére, s önmagunk megvalósítására karriertervet ajánlgatnak, mintha lenne az embernek egyfajta csoda-képlete az egész életére... Az élet attól élet, hogy sorsszerű, s vannak benne olyan fordulatok, amiket egyedül a JóIsten tud, hogy miért is történnek dolgok úgy, ahogy... Elfogadni a keresztet tehát azt jelenti: Nem én vagyok az életem URa, hanem az Isten! Ez azonban nem csapás, hanem evangélium...

Gyűlölet...

A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy szereteted apostolaként élhessek! Ámen

Szeretteim, nem új parancsolatot írok nektek, hanem egy régi parancsolatot, amely kezdettől fogva megvan nálatok... Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van.
1 Jn 2,7 és 9

János apostol nem akar másról tudni, egyedül csak a szeretetről, hiszen egész életét az a felismerés határozza meg, hogy Isten szeretet. Ő ilyen együgyű... hiszen ő már tudja, hogy ez az "egy ügy", a szeretet ügye a legfontosabb az egész életben, mert mindennek csak akkor van értelme és célja, csak akkor tartalmas és boldogító, ha áthatja a szeretet.

Már a régiek is tudták: a gyűlölet nem vezet sehová... De arra is rájöttek, hogy minden gonosz érzés a végén visszafelé "sül el", azaz a forró indulatok/szavak az átokmondó életét keserítik meg, felemésztve maradék lelki erejét is. Ennek ellenére minden generáció újra és újra belesik ugyanabba a "gödörbe", meg akarja váltani a világot - persze ez Isten nélkül nem megy, hiába a nagy mindent megkérdőjelező nagy hit az egyetlen (aktuális) igazság ismeretében. Idővel aztán - legalábbis jobb esetben - az ember bölcsül...

Gyűlölet és szeretet nem fér meg egy szívben. Sokan még is úgy élnek, hogy mindkettő a "tűz és víz" ott sistereg a szívükben. Az ilyen vibráló személyiségű embertársaink nagyon fárasztóak tudnak lenni, mert látszólag jószándékúak, de szándékuk érdekes módon mégsem úgy ér célba, ahogyan szeretnék, s egészen máshova vezet... A gyűlölet veszedelmessége abban van, hogy megöli az érzékenységünket, hogy a dolgokat árnyaltabban lássuk. Aki gyűlöl, annak számára csak fekete és fehér létezik... a szélső állapotokon kívül mást alig vagy egyáltalán nem ismer. Ilyen szélsőségesek voltak a farizeusok is, s ezért voltak képtelenek az irgalomra, a részvétre. Irgalmatlanságuk leginkább a törvényhez való hamis ragaszkodásukban volt tettenérhető, Jézus ezért is bírálja őket. Ahogyan sötétség és világosság ellentétei egymásnak ugyanúgy a szeretet és a gyűlölet is. Az egyik a mennyországot és a békességet szolgálja, a másik a romlást és a kárhozatot...

Kételkedés...

    A mai nap imádsága:

    Uram! Sok mindenben kételkedem, olykor kételkedésnek hiszem az egész életem. Istenem, Te jól tudod, hogy Benned, hatalmadban és erődben, gondviselő jóságodban soha nem kételkedem. Tudom, hogy megbünteted a hűtlenséget, s fegyelmezed a szeretetleneket. Amit rám mértől, azt én is megérdemeltem... Uram! Bocsásd meg türelmetlenségemet, s add hogy Veled járva tanuljam akaratodat, s annak megvalósítását személyes életemben, hogy egyre jobban megérthesselek Téged, embertársaimat, s magamat! Ámen.

   

"Könyörüljetek azokon, akik kételkednek"
Jud 22a

A kételkedés egyidős a létünkkkel. MIndent megkérdőjelezünk: barátságot és szerelmet, jövőt és lehetőségeket, önmagunk értékét, s magát az Istent is. Kételkedni Isten "milyenségében" nem tilos, sőt egyenesen ajánlott! Ezt végzi a teológia évezredeken keresztül, azaz próbálja a maga fogalmi készletével megfogalmazni a nehezen megfogalmazhatót: az életet, s benne annak Teremtőjét. Isten "istensége" egyáltalán nem azon múlik, hogy mi milyennek képzeljük őt. Az emberek mindig is próbálkoztak az Isten lényegiségével megismerkedni, mert "alaphelyzetben" nem tudunk mit kezdeni Gondviselő Jóságával.

A baj onnan indul romboló útjára, amikor nem az Isten milyenségében, hanem magában az Istenben kételkedik az ember. Az Isten - mint abszolútum - megkérdőjelezésétől már csak egy sóhajtásnyira van minden szép és jó megkérdőjelezése is, hiszen ha nem Isten az életem ura, hanem én magam, akkor a hatalom abban a pillanatban elkezdi bennem deformáló erejét. Ezért nem létezik alternatív etika vagy keresztény etika, csakis egyfajta jóság és szépség, s az emberek együttélését szabályozó egyetemes erkölcsrendszer létezik, amelyben nincsenek előjogai férfinek a nővel szemben vagy egyik népnek a másikkal szemben. Ezért írja Pál a Római levélben: "A világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." Ez csakis abból adódhat, hogy szíve mélyén mindenki érzi mi a helyes, s mi a jó.

Aki viszont kételkedik az Istenben, Aki létrehívta az egész teremtettséget, az idővel mindenben kételkedik: hazában, családban, emberségben... Nincs borzasztóbb ember annál, akinek se hazája, se családja, se hite! Az ilyen ember a legnagyobb borzalmak elkövetésére is kész. Naponta hallhatunk megdöbbentő esetekről, ahol emberek elveszítve józanságukat - irodalmian szépen, s definíciószerűen megfogalmazva - átadták lelküket az ördögnek.

Könyörülni a kételkedőkön azt jelenti: olyan példás, szeretetteljes életet élni, amelyben nem adok okot a másik embernek arra, hogy megbotránkozzon bennem, a szavaimban és cselekedeteimben, s ezekután elforduljon az Istentől. Számtalan lelkész, prédikátor, pap "lelkén szárad", hogy jószándékú emberek ezrei fordulnak el naponta az egyháztól, Istentől. Legyen az dogmatikus távvezérlés a központból vagy zártkörű kegyeskedő törvényeskedés, az eredmény ugyanaz: emberi balgaságból fakadóan nemet mondank mindarra, ami szép és jó, ami épít, s emel.

Könyörülni, irgalmasságot tanusítani csak az tud, aki maga is irgalmasságot nyert. Megerősíteni szintúgy csak az tud, aki már átélte a kételkedés egész embert igénybevevő fájdalmát. Így vagy úgy, de jeleket mindannyian kapunk az életünkben, melyek alapján tájékozódhatunk. Aki keresi a helyes utat - legyen éjjeles szomorkás vagy napfényes derűs is élete - az gyakran feltekint az égre, hogy átérezze azt, ami nyilvánvaló: Ki van odafönn, s ki van idelenn, kicsoda az Isten, s micsoda a halandó ember...

Kötődéseink...

A mai nap imádsága:

URam! Hozd felszínre bennem a jót, hogy tetszésedre, mások javára és boldogulásomra is élhessem mindennapjaimat! Ámen

Jézus így válaszolt: "Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."

Mk 3,35

Aki csak a szájával közeledik Istenhez, az nem lehet keresztény... A keresztény (krisztianoj) szó ugyanis azt jelenti: krisztuskövető. Ha a láb nem lép a Mester nyomába, ha a kéz nem lendül a jóra, akkor csak tanításról, teóriáról beszélhetünk, márpedig az elméletek megalkotásának, a nézetek viták általi megtisztulásának a végső célja, hogy az adott világ-, vagy problémalátás a gyakorlatban előbbre vigyen, értéket óvjon vagy teremtsen. Erre mondják ugye: "A puding próbája az evés"...

Az elmúlt kétezer esztendőben rengeteg elképzelés látott már napvilágot, hogyan kell "igazán" hinni az Istent, jóllehet a hangsúly egészen máson van! A kérdés mindig ez: Hogyan kell(ene) élni az Istent? Érdekes módon, az ember az Istennel kapcsolatban meglehetősen száj-, és fül-centrikus, pedig a Szentírás egyértelművé teszi: a szívcentrikus viszony az egyedüli üdvös felállás... A szívcentrikus életvezetés az, ami közelebb visz az emberekhez és közelebb emel az Istenhez is! Éppen ezért Jézus követésében is nagyon fontosak az érzelmek, de nem az érzelmi kötődés a lényeg, hanem az, ami ebből fakad! (A gonosz embereket is érzelmek kötik egymáshoz, de ezek a mély érzelmek mégsem akadályozzák meg őket, hogy ne raboljanak vagy vágják el mások torkát...)

Jézus földi működése során igen nagy csodálatot váltott ki az emberek között. Maguk a tanítványok is igen szerették csodatevő Mesterük közelségét - nemegyszer vitatkoztak is azon ki nagyobb közülük -, azaz: tisztázni akarták egymás között a belső hierarchiát, meg akarták szabni a tanítványi közösségükben, hogy ki hol állhat, ill. nyilvánvalóvá akarták tenni önmaguk számára is, hogy ki hol van... A közhiedelemmel ellentétben, az, hogy kinek mi a "rangja", még a katonaságnál sem a legfontosabb, a lényeges és mindent eldöntő mindig: a beosztás, vagyis az, hogy a "nagy egészben" kinek mi a feladata!

A keresztényeknek - ha valóban azok, azaz Krisztus követői (!) -, akkor nem azon kellene vitatkozniuk, hogy ki hol áll, mi a társadalomban betöltött státusa, hanem az, hogy ki mit csinál, ki mit tesz! Ahogyan Luther megszólta az egyházi hierarchia túlburjánzását "Olyanok vagyunk, mint a gyerekek - botokkal és színes övekkel/szalagokkal játszadozunk!", ma is lehetne mondani egy-két elmarasztalót az egyházi vezetőkre: hogyan dörgölődznek a hatalomhoz! Ebben bizony nem sok különbség van felekezetek között... a kicsi is tud nagyon "simulni"!

Mit jelent tehát az Isten akaratát cselekedni? A kérdésben már benne van a válasz is: cselekedni kell! Az imádat, az imádkozás alapfeltétel, de nem ez a cél, ez csak az egyéni, Istentől kapott eszköz. Aki imádkozik Istenéhez, imádja Teremtő URát, az ugyanis erőt és békességet nyer arra, hogy cselekedjék, hiszen a szeretet az soha nem statikusan állandó, hanem mindig dinamikusan cselekvő. Jézus URunk azt mondja: "Nem azok mennek be a mennyek országába, akik ezt mondogatják: 'URam, URam!', hanem azok, akik cselekszik az én Mennyei Atyám akaratát." Talán éppen ebben a megbomlott rendű, áligazságos, áldemokratikus, álboldog világban kellene nem csak arra odafigyelnünk, hogy ki mondja, hanem különösen arra is: mit mond...

Minden keresőért, különösen a fiatalokért.

A mai nap imádsága:

Urunk! Költözz a szívünkbe, hogy istenképű életünk lehessen! Ámen.

Ítéljétek meg, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Ef 5,10-11

Tényleg bármit kérhetek?!... Ha tudjuk is, csak a mesebeli aranyhal ajánlja fel a szegény halásznak a "mindent kívánhatsz" ígéretét, akkor is jóleső érzés eljátszanunk a gondolattal: milyen is az, amikor a vágy határtalanul beteljesedhet: mindent megkaphatok. Bármit. Amit csak akarok. De mi is az a "minden"?

Gyermekésszel és tiszta szívvel megérthetjük és befogadhatjuk a végtelent is: csillagok között száguldhatunk, hősként világokat menthetünk meg, s ha kell nemcsak könnyen és bátran meghalunk a várunk védelmében, de gyorsan fel is támadunk, hogy azután tovább folytatódjék életünk legfontosabbja: a játék. Akinek nem volt játéka, gyerekkora sem volt, aki nem játszhatott, az nem tapasztalta meg az álomvilág fontosságát sem. Az ilyen emberpalánták válnak azután komoly felnőtteké, akik megsavanyodva élnek az anyagvilág ünneptelen szorításában, s majd napról napra, lélekben megszáradva, valami különös erő hatására - ami az elmúlás törvénye - belegörbül életük egy díszes kripta reménytelen hidegségébe. S ha már felnőttünk, akkor is szükségünk van a gyermekvilág álmainak felidézésére, ha máskor nem, hát akkor, amikor komoly nagy döntéseink meghozatalához biztonságos, nyugalmas "helyet" keresünk. Igen, az álomban megpihenve eleget kapunk...

De mit kérjek? Ha egyszercsak életem kudarcos napjai után felfedezhetem az evangélium igazgyöngyét, s az Isten felbátorít: Kérj, s én megadom neked!... Mi legyen a legfontosabb, mit akarok birtokolni? Gazdagságot, egészséget, hatalmat, véget nem érő boldogságot? Mit kérjek? A kérdés nem teoretikus, hanem nagyon is hétköznapi... Salamon bölcsessége példamutató: ő engedelmes szívet kért. Tudta, hogy a szív lelkülete adja az életminőséget, s nem az, ami megfogható, élvezhető. Tudta, hogy a legnagyobb kegyelem az engedelmes szív, azaz az engedelmes élet... A legértékesebb ugyanis az, amit nem lehet megvenni: barátság, szerelem, hűség, hit, szeretet. Az emberek manapság mégis úgy élnek, mintha a szétfoszlónak, a megrozsdásodónak ténylegesen nagyobb értéke lenne, mint az előbb felsoroltaknak. Idővel persze ők is kiégnek, s rádöbbennek az igazságra. Ez a döbbenet sokszor akkor történik, amikor már hideg sziklává vált az életük. A kőszívbe pedig nem tudja magát befészkelni a Lélek, a kegyelem pedig nem olyan, ami korral vagy tapasztalattal együtt járna. A kegyelem ajándék, ha a Lélek éppen arra fú - hát adatik. Ezért jó megszívlelni az Írás tanácsát: "Gondolj ifjú a te Teremtődre ifjúságod idején, mert eljöbbek majd ama napok, melyre azt mondod, nem szeretem őket... ezért élj a te szíved vágya szerint, de ne feledd, hogy Isten mindezekért egyszer megítél Téged."

Az engedelmes szív új világba helyezi életünket, az Isten világába. Itt helyére kerülnek a dolgok. Az anyagiak éppen úgy, mint a lelkiek. Értelme és tartalma lesz múlandóságunknak, s átjár minket a vágyott harmónia: Isten szeret.