Látás...

A mai nap imádsága:
Uram! Tiszta szívet adj nekem, hogy megláthassam életem minden dolgában gondviselő szeretetedet, s hálát adhassak érte! Ámen.

   

Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem, hogy én vagyok az ÚR.
Jer 24,7a

Minden nyelvben ismerik a kifejezést: szívtelen... s ha hallják ezt a szót, sehol nem az élettelenségre gondolnak. Pedig aki szívtelen, az végül is élet-telen, hiszen szívtelenségével nemcsak maga, hanem mások életét is megfosztja a legfontosabbtól: az örömtől. Ősi felfogás, hogy a szívvel - ahová gondolták a bölcsességet is -, lehetséges a dolgok valódi "meglátása". Igénk is azt tanúsítja, hogy csak "speciális" Istentől kapott szívvel lehetséges az Ő megismerése. Hogyan is van tehát mindez?

Amikor beleszületünk ebbe a világba, akkor a legfontosabb számunkra szeretett édesanyánk, aki a szíve alatt hordozott. Első földi éveinkben nyugalmat, biztonságot az ő ölében találunk. Azután szép lassan, ahogyan megismerjük a körölüttünk lévő világot, egyre több - mint utólag kiderül haszontalan - dolog költözik be a szívünkbe. Akit nem nevelnek Isten-félelemre és ember-tiszteletre annak szívébe egyre több önző gondolat és vágy költözik be, s idővel az érző lágy szív megkeményedik. Az ilyen "kőszívű" emberek azok, akik hallják ugyan az Isten Igéjét, de az nem ver gyökeret bennünk, mert rögtön "felcsipegetik az égi madrak"... Ők azok, akiknek minden más fontosabb, mint Isten, mindenre van idejük, de Istenre egy percet sem "pocsékolnak". Aztán a végén kiderül: a terméketlen, áldozat nélküli életnek semmi értelme nem volt...

Megismerni az Istent, meghallani az Ő szavát - minden korban és időben - kegyelem. Van, akinek Isten a bombázás és utáni csendben az árokpart menedékében két szál ibolya "prédikált", s változtatta meg egész életét, megint másnak a teremtett világ szépségének lenyűgöző ereje lendítette jó irányba sorsát, s akadnak bőven olyanok is, akik saját bűneik miatt keseredtek meg, s bűnlátásuk viszik közelebb őket az Istenhez... Akár így történik, akár úgy, mindenféleképpen a kegyelem aktusa ez. A látható világban lélekben megtapasztalni a láthatatlan Istent - kiváltság. Aki ezt átéli, annak új szív adatik, mellyel "meglát" olyat is, amit korábban nem, s lehajol azokhoz is, akikhez korábban nem...

Örök élet...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj hitet, hogy kegyelmed által megmaradhassak Tebenned! Ámen

Isten igazságosan fog ítélni, amikor titeket méltónak nyilvánít az ő országára, amelyért szenvedtek is. Mert hiszen igazságos dolog az Isten előtt, hogy gyötrőiteknek gyötrelemmel fizessen, nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt. Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától,
2 Thessz 1,5-9

A vallásos világnézethez legyen az lineáris időfelfogású vagy ciklikus, hozzátartozik az elgondolás: egyszer mindenről számot kell adni, mert mindennek következménye van... A "szemet szemért"-elv tehát érvényesülni látszik mindvégig, azaz a törvény nem változik meg senki kedvéért: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten... S hogyan lesz mindez? Már maga a kérdés izgalomba hozta minden kor emberét. Joos van Cleve reormációkorabeli festménye is gyönyörűen tükrözi a kétségbeesést: lesz-e kegyelem? Akkoriban nem Isten létében kételkedtek az emberek, hanem a kegyelmében.... Nem véletlenül! Ha valaki (meg)látja bűneit, akkor az is nyilvánvaló lesz számára, hogy emberileg nézve, menthetetlen a helyzete. Tehet-e többet az Isten a szabadakaratú emberért, minthogy rádöbbenti arra, hogy mivégre is rendeltetett? Arra, hogy szeressen ebben a világban úgy, ahogyan az Isten, amikor önmagát adta érte...

A szeretet lényege az áldozat, amikor mindent, a legfontosabbat is odadjuk a másikért... Az az abszurditás, hogy az Isten lemond istenségéről, s emberré lesz Krisztusban azt jelenti, hogy az Isten az embert végtelenül szereti... S ha ez a szeretet nem elégséges az embernek, ha ezután is közömbös marad Isten, embertársai és a teremtett világgal kapcsolatban, akkor nincs "menekvés"... Nem bosszúállása ez a JóIstennek, hanem a teremtettség örök rendje! Az, hogy Pál "bosszúállásról" szól, az betudható annak, hogy Saul az ószövetségi istenképet tanulta gyerekkora óta... Gamáliel rabbiképzőjében is.

Az ember embervolta miatt nem tud elszakadni emberszerűségétől. Ezért lépten nyomon tapasztaljuk a Bibliában is az antropomorf gondolkodást: Isten megszorodott szívében; Isten megbánta; stb. Isten azonban nem ember-szerű, de az ember felfedezheti önmagában az isten-szerűséget! Azaz: megtapasztalhatja lélek belső útjain járva, hogy "Isten nem sokkal tette kisebbé az embert az angyaloknál". Ez pedig akkora méltóság, amit ha méltatlanul fogadunk, akkor megérdemeljük az "örök pusztulást"...

Pusztulás az, ha teljesen elvész az isteni személyiségünk. Akik istentelenek, azok már elveszítették, ezért mondja a Jézus is őket halottaknak, pedig még látszólag élnek...

Szavaink súlya...

A mai nap imádsága:
Istenem! Ámen
   

Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra, hogy el ne ítéltessetek!
Jakab 5,9

Panaszkodásból mindannyian Nobel-díjasok lehetnénk! - kár is lenne tagadni. Olyan jó nem magunkban, hanem másban keresni a hibát, olyan megnyugtató elhitetni önmagunkkal, hogy a kudarc oka mégsem én voltam, hanem a többiek, s az általuk előidézett körülmények.

Történelmi múltunk, geopolitikai fekvésünk jócskán ad okot a panaszra, de nemcsak a megtörtént történelmi mértékű igazságtalanságok miatt perlekedünk, apró, hétköznapi - egyébként még az elviselhetőség határán inneni - kellemetlenségek is órákig tartó panaszáradatot képes elindítani bennünk. Jakab apostol óva int attól, hogy a hibát, a baj okozóját mindig a másikban keressük. Az igazság az, hogy a legtöbb bajunk oka éppen bennünk van. Ha azonban ezt nem vagyunk képesek belátni, akkor reflex-szerűen a másikban keressük a korrigálandó magatartás-hibát. Azok, akik mellettünk vannak, akik életünk közvetlen részesei, azok szenvednek ettől a legtöbbet. Így mennek tönkre házasságok, jutnak zsákutcába rokoni kapcsolatok, s zsugorodnak össze barátságok és lanyhul meg nemegyszer egy-egy közössség hitélete is.

Panaszkodni nyilvánvalóan könnyebb, mint tenni ellene. A vélt sérelmeink sorolása olyan, mint a megáradt folyó... ha egyszer átszakadt valahol a gát, csak ömlik, csak ömlik a zavaros víz. A másik dolgainak mienk elé helyezése komoly erőfeszítést, aktív részvételt kíván tőlünk. Ezt felvállani mégis érdemes, mert nemcsak az esetleges hála néhány fénysugara vetődhet majd ránk, de hasznosságtudatunk is szép lassan növekszik. Mindenek előtt Istentől rendelt életünk egyik legfontosabbja körvonalozódik és erősödik meg bennünk: a magunk és mások lelki emelkedését segítő: szolgálat.