A jó szándékú emberekért, mindenütt a világon...

A mai nap imádsága:
Uram! Életem viharában ne hagyj magamra. Ha el is engedlek vagy eltaszítalak magamtól, kérlek, Te soha ne engedj ki szereteted szorításából! Ámen


Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.
Zsid 10,35

Klasszikus, igen kedvelt oltárkép. A hullámokba süllyedő Pétert Jézus biztatja: "Ne félj, csak higgy!". Csapkodó hullámok fölött lebegni csak az Isten Lelke képes, mi emberek az élet fodraiban is hamar elveszünk. Eljutni a túlsó partra - ez mindannyiunk titkos vagy bevallott vágya -, egyedül mégsem tudunk. Alaptétele ez a keresztény világnézetnek. Nincs metódus, nincs átrepítő ötlet, csakis egy lehetőség van: Istenben megkapaszkodni. Ha túl akarod élni az életet, ha meg akarsz maradni embernek, ha el akarsz jutni a Kikötőbe, ha békességgel akarod sorsod hordozni... nincs más lehetőséged, segítség kell.

Bizalom. Életünk alapja. Amiért recseg-ropog a nyugati társadalom: az a bizalom hiánya. "Agyagba-döngölő" az élet életszerűségét már rég nem figyelembe vevő jogrendszer próbálja menteni a menthetőt - hiába. A szabályokat nem azért tartják be az emberek, mert jók szeretnének lenni, hanem azért, mert megtapasztalták, hogy a törvény védi őket. Ha a törvény nem véd, hanem kihasznál, az emberek nem követik a rájuk kényszerített "rendet". Ezzel szemben Isten törvénye mindig az embert, s a közösséget védi. Aki közösségellenesen él, az mindig elveszíti a közösség bizalmát. Nem kell messzire mennünk, európai történelmünk bőven hoz példát arra, hogyan éltek vissza a bizalommal. Nepomuki Szent János, a gyónás védőszentje, akit Vencel király vízbe fojtatott ezt mondta: "A túl sok bizalom, az gyakran a butaság jele, a túl sok bizalmatlanság azonban mindig butaság."

De mi a bizalom? A ráhagyatkozás. Mert az ember nem bírja a folyamatos terhelést. Ezért is rendelt Isten "hozzáillő segítőtársat" Ádám mellé is. Aki azt, hiszi, hogy ő egyedül is bírja, nem ismeri az emberi természetet, önmagát, s csak idő kérdése, hogy mikor roppan bele, mikor keseredik meg. Alaptétel: Egyedül nem lehet "bírni" az életet. Korunk egyik kórtünete a "szingli-lét" nagy csalása, hogy a magam uraként kézben tart(hat)om a dolgaimat. "Ki tudná arasznyival is meghosszabbítani életét?" - kérdezi Jézus. Többnyire önmagunknak sem vagyunk urai, nemhogy egész életünknek... Ádámok (porból valók) vagyunk. Egyedül elveszünk. Ezért kell a társ vagy ha nincs, akkor a hordozó közösség. Elsősorban a család, a rokonság, a barátok, a gyülekezet. Mindegyik a bizalomra épül, ezért annyira erősek.

Aki "megégette" már magát, tudja mit jelent ez a fájdalom, legyen az testi vagy lelki. Megtanuljuk belőle, hogy a tűzzel felelőtlenül játszani nem érdemes. A világot Isten nemcsak szépnek, de jónak is teremtette, sőt: "Látta, hogy mindez igen jó". Elveszíteni a bizalmat a legnagyobb keserűségek egyike, mert nagyon jól tudjuk, a bizalom elvesztéséért csakis magunkat okolhatjuk. Ilyenkor nem tudunk másra mutogatni, ezért perzsel a lelkiismeret tüze vagy ahogyan Luther Márton mondja "ugat a pincébe zárt kutya" - s nem tudunk aludni. Aki Istenben bízik, az nem csalatkozik emberekben. Tudja, hogy a megoldás mindig a Hozzá menekülés, az Ő Szeretetébe való feltétel nélküli kapaszkodás. S mi a jutalom? Az élet maga.

Elhívás...

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm, hogy megszólítottál, s meghallhattam szavadat! Biztass ezután is, hogy serényen kövesselek! Ámen

"Ne félj, ezen túl emberhalász leszel!" Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt...
Lk 5,10b-11

Sokan vágtak már neki az ismeretlennek, járták be a fél- vagy egész világot, hogy találjanak egy "mestert", egy "gurut" aki megismerteti velük az igazságot... Mert mindenki - jóllehet a maga módján -, de szeretne eljutni az igazság ismeretére. Sokan érzik magukénak pilátus provokáló kérdését: "Mi az igazság?" Tényleg mi az igazság az Istennel kapcsolatban is?

Az igazság az, hogy az életbenmaradás biztosítéka a kemény munka... Nem lehet lazsálni, keményen kell dolgozni, s különben is: "Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" Péter is tudta jól, hogy mi az igazság, hogy nem ő az egyetlen halász a környéken, hogy hiába a tapasztalat, a szakmai tudás, sajnos nagy a konkurencia... s bizony olykor elkél a halász-szerencse is, hiszen nincs szomorúbb annál, ha üres a háló.

Milyen jó ennek a názáreti prédikátornak is, aki itt járkál a parton, nincs gondja arra, hogy mit eszik a család, nem néz rá szúrós tekintettel az asszony, ha üres kézzel megy haza... Márpedig most így kell tennie! Szépen ki kell mosnia a hálót, elő kell készítenie a következő halászatra, s haza kell mennie - a kudarc keserű érzésével... Az élet azonban gyakran furcsa helyzeteket produkál. Hirtelen változnak meg körülmények, s ami eladdig elképzelhetetlennek tűnt - egy vasfüggöny lehullása, a pártállami diktatúra összeomlása -, hogy honi példát említsünk, s új helyzet áll elő.

Péter életében is eljött ez a pillanat, amikor változás már kikerülhetetlen. Újítania kellene... De hogyan? Éppen most nem kezdheti el, amikor mélyponton van. Ekkor Valaki, egy látszólag kívülálló beleszól az életébe, a szakmai programjába: "Vesd ki a hálót!" Az éjszakai hiábavaló fáradozás után, a sikertelenség gombóc-érzésével a torkában, nem is tudja miért, talán a parton álló idegen tekintete miatt, de kiveti a hálót...

S megtörténik a csoda, tele a háló! A szakmai karrier csúcsán állni boldogító érzés. Ki ne élvezné a dícsérő szavakat? Most abbahagyni nem lehet! Most lehet megalapozni a jövőt! Most vált igazán hiteles halászemberré, most taníthatná a többieket nem ötletekkel tanácsolva őket, hanem megoldással segítve. Ez az idegen azonban mást akar... "Emberhalász leszel!" - szól a Mester. S ha Ő szól az életek megfordulnak, s azért kezdünk el élni, amiért valóban érdemes élni: az Istenért...

Józanság...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy számoljak Veled mindenkor! Ámen

Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét.
1 Thessz 5,8
Istanbulban, a valamikori Chora-Templom (ma Keresztény Múzeum) egyik kupolájában van egy gyönyörű mozaik, mely Krisztust, mint Napot (Én vagyok a világ Világossága!) ábrázolja, s a belőle kijövő sugarakban pedig az apostolok és kispróféták állnak... Önmagán túlmutató, hogy aki a Fény szolgálatában áll, arra nem csak rávetődik a Nap sugara, de az ebből a fényből is él! "Fósz-dzóé" -írták, így keresztbe ezt a két hárombetűs görög szót az első keresztények, hitvallásukként is, hiszen a "fósz" fényt, a "dzóé" pedig teljes/örökéletet is magába foglaló "életet" jelent.
Akik a Napból élnek, azok a nappal fiai, akik szeritik a világosságot, s megvetik a sötétséget. Mindenben. Számukra a sötétség csak annyira fontos, amennyire az szolgálatában áll a Fénynek, s árnyaival segít még kontrasztosabbá tenni a fényességet... Éppen ezért a "nappal fiai" józanok. Kiszámíthatóak, s velük is számolni lehet. Ebben a mostani világban, amikor mindenki csak magának "számít" és keresi-kutatja a helyét, hogy "jó időben legyen, jó helyen", akkor különösen is értékes, ha valaki biztonsággal, kiszámíthatóan tudja mondani, az igen-t igennek, s a nem-et nemnek. Ebben a(z el)spekuláló világban sajnos nem egyértelműek az igenek sem. Hiába a szerződési akarat igen-je, azért apróbetűvel ott van a "DE", s a kivételes "NEM" is... Még az oltárnál(!) kimondott igen sem kötelező érvényű... (Az persze egy másik kérdés, hogy akkor meg minek terhelik meg magukat nehéz esküvel, amibe még beleráncigálják a JóIstent is? Esküt tenni nem kötelező, de ha meg egyébként sem tartja kötelező érvényűnek -, akkor meg minek? A válaszok messzire vezetnének..)
Egy olyan világban - s ez mostani ilyen -, ahol a látszat vált értékké, ahol tervszerű még az elavulás is (Lásd villanykörte-kartell, folyamatosan elromló háztartási gépek, mobil-telefonok... Ja kérem, a gyártó cég hosszú távon szeretne a piacon maradni!) egy ilyen világban különösen is nagy érték a józanság. Lehet, hogy a józanság nem olyan látványos, mint a vakmerőség, de míg az egyik életet ment, a másik sokszor életet veszejt! A józan ember nem kísérti az Ő URát, Istenét, s nem csak kenyérrel, hanem Isten igéjével is él. Tudja, hogy az isteni szó igen sok erőt ad, s nem csak az önismeretre vezet el, de távlatokat nyit ott, ahol az Isten-hit nélküli ember csak zsákutcát lát.
A hívő ember nem hiszékeny, hanem nagyon is realista. Egyrészt számol a bűn valóságával, és komolyan veszi saját erőtlenségét, így számol azzal, hogy szüksége van az Isten gondviselő segítségére! (Isten és segítség... nem tudom, van-e még egy ilyen csodanyelv, mint a magyar, mely ennyire beszédes/képies, hiszen a "Segítség!" az így is olvasható: Segíts Ég!, azaz: Isten ott fent... segíts!)
Igénknek igaza van, amikor a hitet és a szeretetert páncélhoz hasonlítja. Valóban, a hit megóv sok bajtól és életvezetési hibától. De megóv mások rosszakaratától is, mert a hívő ember jól tudja, hogy Isten még a rosszból is jót képes előhozni, hiszen Ő Isten ezért még a lehetetlen is lehetséges számára, azaz úgy vesz el, hogy közben ad... s ez az abszurditás érvényes a legnagyobb abszurditásra is, hogy ti. a halál után életünk van - örök...

Követés...

URam! Add, hogy mindig felismerjem akaratodat! Ámen


Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem,
Jn 10,14

"Én vagyok a jó pásztor..." - gyönyörű, találó, irodalmian szép, no meg több ezer éves hasonlat. Találó, sokatmondó kijelentés, ugyanakkor érthetetlen is mai ember számára. Pásztor és nyáj, olyan összetartozó fogalmak ezek, mint ég és föld, tél és nyár vagy Rómeó és Júlia, de utóbbiakat jobban értjük, mint az előzőket. Sok embernek ebben az internetes/mobilizációs világban a pásztorról és a nyájról egy primitív életstílus jut eszébe: pedig egyáltalán nem "birka-szintről" van szó! Bár az ember nagyon kívánná, hogy valami, a "jó pásztor"-kép tartalmiságát magába foglaló, a mai ember számára jobban érthető hasonlatot találjon, ez mégsem sikerül. Nem sikerül, mert az iparszerű hús-, és élelmiszer-termelés világában a pásztort felváltotta a villanypásztor, s a birkákat nem a pásztor, hanem a fülükbe beépített "chip" tartatja számon a számítógépen... A nyájat (ami ugye a közösséget, a társadalmi csoportokat jelenti) ma is vezetni kell, de a "jó pásztor" fogalmát egyetlen menedzser, politikus, bankár vagy vezérigazgató sem tudja megtölteni...

De mit is jelent az, hogy Krisztus a jó Pásztor? Elsősorban azt, hogy pásztor és nyáj összetartoznak. A pásztor vezet, a nyáj pedig követi a pásztort. Lehet terelgetni a nyájat puli-kutyákkal, de bármennyire is okos meg az ember barátja a kutya, azért mindig kell valaki, aki "vezényli" mindezt. Jézus nyáját azonban nem a kutyák csaholása tartja egyben, hanem az Ő tanítása! Aki ismeri a Mester tanítását, az követi Őt, ellenkező esetben csak szimpátiáról, lelkesedésről beszélhetünk, ami idővel elmúlik...

Tény, hogy a nyáj bégetése sok-sok mindent meghatároz, de Jézus URunk tanításának felvállalása pontosan nem azt jelenti, hogy, amit más béget, azt bégetem én is... ahová a többi sodródik, arrafelé megyek én is! Aki ismeri a Pásztort, az a Pásztorra figyel, a pásztort követi, s nem a másik birka bégetése alapján, de még nem is a kutyák ugatása alapján tájékozódik, hanem a Pásztor botjára - ez pedig nem más, mint az útmutató egyetemes tanítása/törvénye a Teremtőnek -, figyel.

A mindenki által kívánt külső és belső harmónia alapja az a kegyelemből fakadó hit, hogy a Jó Pásztor ismer mindannyiunkat, de ez a bizalom még nem elég a követéshez, el kell jutni arra felismerésre, hogy Krisztus URunk tanítása (értsd: szeretet-központúság az Istenben) az a kapocs, ami által ismerhetjük Őt. A tanítás igen egyszerű, a gyakorlat élethossziglani tanulást igénylő: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Mt 7,12 Ez az a bizonyos "aranyszabály", amit tanítottak a régiek, s mely nekünk ma élőknek is az egyetlen út, ami által közösségbe kerülhetünk Teremtőnkkel...

Látás...

URam! Oly sokszor vakká tesznek kívánságaim, s önzésem. Add URam, hogy Téged keresselek, meglássam akaratodat, s nap mint nap beláthassam, hogy csak Benned s Általad van tartalma, s célja az életemnek. Segíts meg mindnyájunkat, hogy újra szerethessünk s, hogy Világodban Veled együtt örvendezhessünk, s ne váljunk soha önnön sorsunk világtalanul bolyongó foglyává! Ámen


Jézus megállt és ezt mondta: "Hívjátok ide!" Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: "Bízzál! Kelj fel! Hív téged!" Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: "Mit kívánsz, mit tegyek veled?" A vak ezt mondta: "Mester, hogy újra lássak."
Mk 10,(49-50)51

Szemünk, ez a csodálatos szerkezet, a külvilággal való kapcsolattartásunk legfontosabbja. Aki látásában korlátozott, annak nap mint nap számos problémával kell megküzdenie, aki pedig vak, az valóban "világtalan" - ahogyan ősi nyelvünk megfogalmazza. Látni persze nemcsak szemmel lehet, s nyilvánvaló, hogy az előre-látás, a belátás több a látásnál, de a fizikai világban való mozgásunk látás nélkül túlontúl behatárolt.

A vak Bartimeus története az egyik legszebb történet a hitről ... Nem tudjuk, hogy hogyan veszítette el a látását, de joggal feltételezhetjük, hogy valamikor látott, hiszen arra kéri a Mestert, hogy újra láthasson. Míg a születésétől fogva nem látó ember nem is tudja, mit jelenthetnek a színek, s hogy mennyire gyönyörködtethet egy naplemente látványa, eladdig aki látott, s úgy veszítette el szeme világát, tudja, hogy milyen világot veszített el... Lemondani a jóról - valamilyen magasabb cél érdekében - akár még nemesítheti is a lelket, de csak úgy elveszíteni a jót, "kiesni a pixisből", ahogyan a régiek mondták, igen keserű tapasztalás.

Minél öregebbek vagyunk, s kénytelen-kelletlen naponta ütközünk saját rugalmatlanságunkkal, fáradékonyságunkkal, feledékenységünkkel stb. -, annál inkább megértjük a régi korok embereit, akik keresték az örök fiatalság kútját... Mert jó dolog oda menni, ahová akarunk, jó dolog "felövezni magunkat" s azt tenni, amit akarunk, s bizony nagyon nehéz elviselni, ha már mások kell, hogy felövezzenek minket, s bele kell törődnünk - más választásunk nem lévén -, hogy oda visznek, ahová nem akarjuk... ezek azok a napok, amiket senki nem szeret!

Az Élet szépségét és izgalmát éppen az adja, hogy csak egyszer lehet élni az életet. Nem lehet visszafordítani az idő folyását, ami egyszer megtörtént, az megtörtént. Így marad örökké megváltoztathatatlan tény a tragédia, s így nem jönnek vissza a temetőből az értelmetlenül meghalt szeretteink... Elfogadni életünk egyirányúságát fájdalommal jár, ha úgy látjuk, hogy valamit elveszítünk, de a szenvedés is elhordozhatóvá válik, ha tudjuk, hogy valami jó felé haladunk napról napra. A hívő ember tudása ez, hogy az idő múlásával egyre közelebb kerül Teremtőjéhez.

Aki már veszített el valamit, s újra visszakapta, az tudja igazán átérezni, mit is jelent, újra birtokolni azt, amit a körülmények kiszakítottak, elvettek az életünkből. Ha valaki újra láthat, újra hallhat - az csoda! Ha valaki újra egészséges, az számára maga a csoda, s hasonlóképpen, ha valaki újra tud hinni Istenben, s újra képes szeretni embertársait, s önmagát - az is óriási csoda. Számos ilyen csodát készít el nekünk Isten, s nap mint nap hívogat minket, hogy ezeknek részeseivé válhassunk. Bartimeus félretéve minden szégyenérzetét, hátrahagyva felsőruháját, elindult a Mester felé, s hite által elnyerte a teljességet: új életet kapott...

Örömeink...

A mai nap imádsága:
URam! Kegyelmeddel körbeveszel, s naponta bőséggel tapasztalom szeretetedet! Add, hogy én is szeretni tudjak! Ámen
Az ÚR rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet.
Zsolt 19,9a

Életünk alapvető mozgatórugója a boldogság utáni vágyunk... Minden korban van valami, ami megörvendezteti a lelkünket, s ha nincs az, amit a Jó Isten bölcsen odarendelt, akkor van helyette valami más, valamilyen "pótlék". Baba-korban örömöt ad, ha a csöppség megpihenhet édesanyja ölében, később a játék világfedezős izgalma boldogít, az ifjú öröme pedig fiatalságának lendületében érhető tetten. Később mindennapi örömöt ad, ha szerethetünk és szeretnek minket, s ebbéli kiegyensúlyozottságunkban terheket hordozhatunk másokért, elsősorban a mieinkért. Boldogságot ad az alkotó munka, s boldogságot ad az is, ha megtapasztalhatjuk, hogy becsülettel kiálltuk a próbát, s az ÚRIsten kegyelméből felnevelhetttük, s elindíthattuk gyermekeinket az életbe.

Ahhoz, hogy betöltsük az elvárásokat - s a saját magunk elvárásai többnyire igen magasak - kitartásra, következetességre és céltudatosságra van szükségünk. Mondhatnók azt is: rendre van szükségünk! Nem időnkénti rendcsinálásra, nagytakarításra - néha persze arra is - saját életünk dolgaiban, hanem rend-tartás-ra. Átélve azt, hogy rendet tenni mindig könnyebb, mint tartani, hamar beláthatjuk: egyedül betartani az élet rend-szabályait igen nehez, sőt bizonyos élethelyzetekben szinte emberfeletti erőt igénylő feladat... A hívő ember ezért hagyatkozik Teremtőjére, ezért fohászkodik Hozzá, ezért keres oltalmat Mennyei Atyja kebelén, mint az elfáradt gyermek szülei közelében, amikor keresi a megújító biztonságot.

Isten "rendelkezéseket" adott, amit isteni törvénynek nevezünk. Sokan nem merik felvállalni a jó és rossz különbségtételének mindennapos kockázatát, ezért szigorúan igyekeznek betűszerint betartani a törvényt - jóllehet a törvény elsősorban arra való, hogy irányt mutasson, útbaigazítson, ha eltévednénk emberi kapcsolataink, s az élet útvesztőiben. Aki a "törvény" szerint vezeti az életét, az nem képes igazán szeretni, mert a törvényre figyelő ész az általában utólag okos, ha pedig előre tekint, akkor meg a kiskapukat keresi - ebből fakadnak a törvényeskedések. Az ilyen törvényeskedők aztán igen jól tudják, hogy akkor és ott, mit kellet volna tenni, s ők mit tennének, ha... - de ha ők lettek volna ugyanabban a helyzetben, akkor ők is ugyanezt tették volna... ezért törvényeskedésükkel önmaguk bírái. "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Akinek szíve tiszta - mert megfürdött az Isten szeretetében -, az szívének szeretetével messze előbbre lát, mint a törvényen tájékozódó ész, s úgy dönt az adott helyzetben, hogy az hosszútávon mindig gyümölcsöt hoz... Lemond, áldozatot hoz, látszólag igazságtalanul terhet vállal fel, de szívének döntése nyugalmat, s békét teremt lelkében. Isten rendelkezései pedig azért helyesek, mert nemcsak a lélek megbékélését munkálják, de terelgetnek a vágyott boldogság felé, hogy élni jó...

Szabadság...

A mai nap imádsága:
Istenem! Szereteted tüzét gyújtsd meg bennem, hogy szabadságodban élhessek! Ámen


Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.
2 Kor 3,17

A tanítványok is kérték: "Mester, mutasd meg nekünk az Atyát!". Ennél többre senki nem vágyhat teremtményként, mint hogy láthassa Teremtőjét. Ha ez a kívánságunk valóra válna, megváltozna a világ... A Bibliából - ami közvetlenül vagy közvetetten az Örökkévalóról tesz bizonyságot - megtanultuk: "Istent azonban soha senki nem látta". Nem is láthatjuk, hiszen az Isten Lélek, s a lelki dolgok láthatatlanok. Láthatóvá akkor válnak ezek, ha valaki "lelkesen" tesz-vesz vagy éppen lelketlenné vált, azaz lelkének hiánybetegsége kiütközik életén.

Ahogyan lelkünk érzékeny a szép szavakra, de belerezdül ha durvaságról hall, s mindezt valóságként éljük meg, ugyanúgy valóságos az Isten is. Isten "jelenléte" - talán érdemesebb Isten kegyelmének jelenlétéről beszélni - meghatározza a viszonyt az egész teremtettséghez. Az Isten-tudatból származik a szabadság - amely a szeretet nélkül persze nem elképzelhető -, az istentelenségből pedig a szabadosság. Aki liberális, az nem feltétlenül libertinista - manapság mégis egyenlőségjelet tesznek a kettő közé.

Pál szerint a szabadság ott van, ahol Isten Lelke is jelen van. Isten pedig ott van mindenhol, mindenben - akor hol a hiba? A hiba mindig a szívben van! Ez az egyetlen hely, ahol mi "uralkodunk". Ha akarjuk, akkor innen az Istent is kiűzhetjük. Ebben az öklömnyi világban mi vagyunk az "istenek", itt az történik, amit mi akarunk. Életünk első felében még egész testünk engedelmeskedik a szív parancsának, de a második 35 évben mindenki megtanulja, hogy a test nem mindent követ, amit a szív diktál neki.

Az élet gondja-baja általában visszavezethető a szívtelenségre. Amikor azt mondjuk: "szíve van" - akkor arra gondolunk, hogy valaki képes szeretni. Isten minket folyamatosan szeret - azért élünk. Amíg élünk, addig fontos nekünk a szabadság, olyannyira, hogy halni is képesek vagyunk érte. Legnagyobb igazságtalanság, ha valaki áldozatot hoz a szabadságért, s azt utána nem becsülik meg... Jézus Urunk is vállalta a szenvedést, s a halált a mi szabadságunkért, s mi mégsem éltünk/élünk ehhez méltóan...