Egység...

A mai nap imádsága:

Uram! Formálj, hogy akaratodat teljesíthessem! Ámen

És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi, mindenkiben ugyanaz.
1 Kor 12,6

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Isten teremtményei vagyunk, ha nem az hogy alig tudunk egységre jutni... Még a "tudatlan" állatoknál is nagyobb a csapatszellem, mint olykor az embernél. A szükséges élettérért még csak elűzi egyik teremtmény a másikat, de hogy egyik farkas átharapja fajtársa torkát csak azért, mert mást és esetleg másképpen gondol - nos, ez csak az "ember-állat" sajátja... Az állatoktól kérjünk azért elnézést!

Ahogyan nincsenek istenek, csak egy Isten van, ahogyan nincs zsidók, muzulmánok vagy keresztények istene külön-külön - mert csak Egy Teremtő Valóság létezik, legfeljebb az erről alkotott képeink különbözőek - ugyanúgy nincs alternatív etika se. Nincs magasabbrendű zsidó, muzulmán vagy keresztény etika, ha abból indulunk, ki hogy minden embernek teremtményi joga, hogy szerelemből szülessen, boldog gyermekkora legyen, s életében megélhesse az alkotás felelős örömét. Az ember nevű teremtmény DNS-kódja nem a különbözőség igényét, éppen ellenkezőleg, az egység igényét hordozza. Éppen ezért minden egészséges férfi és nő Naprendszerünk gyémántkék gyönyörűségén a Földön, reprodukciós korában "kompatibil egymással" - Lukács ezt szebben írja az Apostolok Cselekedeteiben: "mert mindannyian egy vérből vagyunk".

Csak az ember istentelen önzése az, ami belerondít a teremtés tökéletességébe. Elhitetjük egymással, hogy mi mások, sőt többek vagyunk. A mi érdekeink, a mi létünk fontosabbak, mint a többieké. A "Győzzön a jobb!" - mesterségesen létrehozott evolúciós szellemi vírusa a fejekben meg is teszi hatását: "Nem baj, ha a másik tönkremegy, belepusztul, csak én túléljek mindent!" Így gyűri aztán maga alá egyik nép a másikat, s "ront nemzet nemzet ellen"...

Aki azt az Istent hiszi, Aki teremtő s megtartó Gazdája az Uinverzumnak, az belátja: a galaxisok milliárdjainak megszámlálhatatlanul sok naprendszerének felfoghatatlanul sok bolygójához képest a Föld igencsak "kisebbségben" van... Bármennyire is fontosnak tartjuk önmagunkat, a földi élet védelme összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a személyes, egyetemes értékeket gátlástalanul pusztító pénztárca-érdek.

Az Isten ereje mindent, s mindenkit átjár. Aki Őt megérzi, s beengedi szívébe, az kegyes emberré válik. Tisztelni kezdi az élet minden formáját, s egész létét úgy alakítja, hogy harmóniába kerüljön az egész teremtettséggel, s annak Urával, hiszen ezért születtünk, élünk s egyedül csak így van értelme kimenni ebből a világból...

Ellenségszeretet...

A mai nap imádsága:

Uram! Segíts el engem az önzetlen szeretet naponkénti megéléséhez, hogy hálát tudjak adni Neked mindenért, nemcsak a Tőled kapott jókért, de a megpróbáltatásokért is! Ámen

   

"Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket."

Lk 6,27-28

Jézust hallgatni szép dolog, megérteni kiváltság, cselekedni azt, amit tanít, maga a kegyelem. Ha megtanuljuk a bűnöst szeretni, akkor világosság támad körülöttünk, és embereket vezethetünk ezáltal Istenhez... Elsősorban azokat, akiket mellénk rendelt az Isten: gyermekeinket, családtagokat, barátokat. Ez hivatás, s nem lehet elhivatás nélkül véghezvinni. Sokan talán emiatt félnek az istenes élettől. Azt ugyan könnyen megértjük, ha egy gyermek fél a sötétségtől, de azt már sehogysem, ha valaki felnőtt létére fél a Világosságtól... Így kerülik sokan ma is az Istent. Jóllehet Ő túláradóan sok körülményen keresztül hívogat az együttmunkálkodásra - sokan mégis nemet mondanak ezekre a közvetett, de nyilvánvaló hivogatásokra.

Ellenséget szeretni - csak úgy, egyik napról a másikra, elhatározás alapján - nem lehetséges. Sokkal nagyobb bennünk az önérvényesítés igénye, s büszkeségünk, mintsem hogy feladnánk önigazságunkat ellenségünk "kedvéért". Ellenséget szeretni éppen ezért csak az tud, aki megtapasztalta, hogy Isten őt magát is nagyon szereti - annak ellenére, hogy olyan, amilyen. Aki már átélte, hogy elfogadta őt az Isten, aki már megérzett/felismert valamit az isteni megváltás csodájából, az képes - gyaníthatóan ő sem mindig - azon az úton járni, amire hívogatja őt is a Mester.

S Ha valaki az ellenségét is szereti, akkor nemcsak kerüli az igazságtalanságot, de kooperatív is. Jézus nem minősíti az ellenségszeretetet, nem mondja, hogy önfeláldozóan szeresd halálos ellenségedet... A baj az, hogy kisebb - érdemileg nem jelentős, mondhatni bagetell ügyekben is - már képes egyik ember könnyen és gyorsan ellenségévé válni a másiknak. Éppen ezért először talán a kevésbé súlyos emberi súrlódásaink okozta sebeket kellene gyógyítanunk a szeretettel...

Átkozódni mindenki tud... áldást mondani csak a kiválasztottak! Aki elkezd áldást kérni és mondani mások életére, annak számára egyre inkább megélhető valóság az egység, s azt veszi észre, hogy gyűlnek körülötte az emberek - családban, munkahelyen - mert megérzik, hogy ezzel az emberrel együtt lenni egyszerűen: jó... S aki ilyen közösségben élhet, az a legtöbbet éri el életében, hiszen a békétlen világban megtalálta személyes békességét.

Felismerésekért, Isten szavának meghallásáért.

A mai nap imádsága:

Uram! Evangéliumod harmatcseppjeivel öntözd életemet, hogy megelevenítő csodáid részesévé válhassak ezen a mai napon is! Ámen

   

Elszáradtak csontjaink, és elveszett reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram az ÚR: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból...

Ez 37,11-12

Elszáradt virág, fárasztó nap vége, életünk egy fontos szakaszának lezárása, mind-mind eszünkbe juttatja végességünket, az elmúlást. Hiába a nagy csalás: "Éldd intenzívebben az életet!" - a nagyobb harapás az élet kenyeréből mégsem tudja elűzni a halál gondolatát. Aki nem élt át veszteséget - legyen az bármilyen szintű is - az még nem borult le lélekben az Élet csodája és halál rettenete előtt. Megállapítható: Minél távolabb kerül az emberiség a Teremtőjétől, annál nagyobb félelem vesz erőt rajta, ezért ilyen nyomott hangulatú a világunk. Ok persze akad bőven a szomorúságra.

Nincs is talán annál kétségbeejtőbb, ha valaki úgy ébred, hogy ez a mai nap sem lesz az ő napja, ez csakis rosszabb lehet, mint az előző, hiszen a tegnapi nap is csak megkínozta, megcsalta, kihasználta és sárbadöngelte álmait... Amikor elvész a reménység, akkor az már maga a vég. A vég önmagában teljesen közömbös, az élet törvényének megváltoztathatatlan beállása, hatályba lépése. Eladdig azonban, míg be nem áll a Végső Mozdulatlanság, de már tudjuk, hogy nincs visszaút, az a pokolba vezető út maga... Akinek nincs hite, az halogatja az Isten-kérdést, azaz az Élet-kérdést állítja vakvágányra. Mivel az élet célja nem az otthontalanság koszos pályaudvarán való lődörgés, hanem az, hogy eljussunk a végállomásig, s közben számtalan csodát felfedezzünk a világban, ezért mindenki, aki reménytvesztetten, hit nélkül ácsorog, meg kell hogy hallja: Jön az a Vonat, melyre átszállva a reményteljes holnapba érkezhet.

Ez az evangélium. A jó hírt soha nem az ember mondja, hanem Isten maga. Olykor szavakban, néha szavak nélkül, a körülményekben vagy éppen lelkünk mélyén lévő ősszimbólumok megmozgatásával, különös érzületekkel. A csoda nem az, hogy Ő szól, hanem az, hogy mi meghalljuk. A Vonzás érthetetlen csodája ez is. Aki pedig meghallja a jó hírt, annak szívében örömhírré alakul át a felülről kapott jó. Olyan Erő ez, mely felnyitja egykoron a testünket megjelölő sírokat, de ez az Erő szabadít ki életünk szarkofágjából is, bárhogyan is húztuk magunkra bűneink kőlapjait... Isten mindenből kihoz, mert Ő Isten. Nem jóságos, nem szelíd nem könyörülő... őt nem lehet minősíteni, mert Ő egyszerűen az Isten, Akiben minden benne van - nehéz hinni, pedig így van: még mi magunk is.

Kísértés...

A mai nap imádsága:

Uram! Számtalan kísértésemben Te segélj meg! Istenem, ha Te nem vagy velem - elveszek, s nem tudok úgy élni, ahogyan szeretném: harmóniában a világgal, embertársaimmal, magammal és Veled! Ámen

   
Ne vígy minket a kísértésbe!
Lk 11,4

"Ádám, Éva és az alma" története a zsidó-keresztény kultúra egyik legrégebbi alapköve - irodalomtörténetileg és átvitt értelemben is. A történet csodálatosan megragadja azt, ami földi létünk kihívását és értelmét is adja: a birtoklást. Igen, mert birtokolni akarjuk az életet: evésben és ivásban, szexualitásban és ismeretben. Elemi ösztöneinkkel kapaszkodunk mindegyikbe, de bármennyire is ragaszkodunk egyikhez vagy másikhoz, külön-külön egyik sem nyújtja a vágyott harmóniát. A kísértés éppen abban rejlik, hogy külön-külön mindegyik a teljességet ígéri, de az ígéret csak ígéret marad! Sem az evés, sem az ivás nem boldogít, ha azt nem közösségben tesszük! Hiába vigasztalják önmagukat a "szinglik" hamiskás szabadság-értelmezésükkel, a családi étkezések "sóderpartiját" nem pótolja a tévé előtti rendszeres majszolgatás... Hiába a szexuális örömök hajszolása, a nagy bulizások kezdeti izgalmát egyhamar felváltja a magány, mert nem csak élményre, hanem megmaradó értékre vágyik minden emberszív...

De bizony az ismeret birtoklása is csalóka. Lehet egyre többet és többet megismerni a világból, gyűjtögetheti az ember a diplomáit és kurzusait, de ha csak ezek vannak, akkor karriert igen, de megnyugvást, megbékélést elérni nem lehet velük. Milyen nyilvánvaló válik ez a negyvenes hölgyek hirtelentámadt gyermekvállalási kedvében! Ekkor derül ki, hogy aminek nem sok értelmét látták - áldozatot hozni a másik (gyermek, társ) jövőjéért - igazából, mégis csak ennek van értelme... Ilyetén módon alaposan elhibázni az életet persze nemcsak az örök Évák, de a mindenkori Ádámok "kiváltsága" is!

Mi tehát a kísértés? Az, hogy Isten, és az Ő terve nélkül mi magunk is elérhetjük mindazt, amire szükségünk van. Belátjuk vagy sem, Teremtőnk jól megalkotta az Élet játékszabályait - azokat nem érdemes kijátszani! Aki csal az nemcsak másokat, mindenekelőtt önmagát csapja be, s egyszer az Élet benyújtja a számlát, s akkor fizetni kell - kibúvó, haladék nincs, meg kell fizetni a tartozást.

A kísértés az értékek viszonylagossá tételével kezdődik: Kívánatos értékké válik, ami gagyi, és kizárólagos fontosságot kap az, ami valójában csak összefüggéseiben nyeri el igazi értelmét és szépségét. Minden kísértéssé válhat, ha nincs mögötte az Isten. Kísértés lehet a fiatalság, mely mégiscsak elmúlik, kísértés lehet a jólét, s a hatalom szeretete, mert ha csak magának tartja meg az ember, akkor elemészti a közösség iránti felelősséget. Kísértés lehet az információ birtoklása is, hiszen azt bármikor elveszíthetjük - agyvérzéssel, vagy azáltal, hogy hiteltelenné válunk életünkkel, s bár az igazat szóljuk, mégsem hallgat ránk senki...

Elimádkozni tehát a Miatyánkot, benne a kéréssel "Ne vígy minket a kísértésbe!" nem időpazarlás, hanem hitvallás. Naponkénti megvallása annak, hogy önmagunkban gyengék vagyunk, de Isten kegyelmével igen nagy dolgokra is képesek vagyunk. Meg tudunk állni Vele együtt ott is, ahol más "törvényszerűen" elbukik...

Küldetésünk...

A mai nap imádsága:

URam! Te elhívtál minket, s el is küldtél a világba! Add, hogy Hozzád hasonlóan tudjam szeretni a világot, s kegyelmed mértéke szerint javítani is tudjak rajta, hogy minél többen megbékéljenek Veled, s önmagukkal! Ámen



Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?
1 Kor 4,1-2 és 7

Senki sem szeret veszíteni. Rövidke életünk viszonylag problémamentes két-három évtizedét - a többi telis-teli van egzisztenciális küzdelmekkel, kötelező vagy szabadon választott szociális projektekkel (pl. gyereknevelés!) - szeretnénk úgy megélni, hogy nem az örök vesztesek oldalán állunk. Hitünk szerint reméljük az örök élet isteni ajándékát, de mivel emberként jöttünk erre a világra, ezért nem tudjuk mentesíteni magunkat emberi vágyainktól, s mi keresztény emberek is szeretnénk teljes életet élni már ebben az anyag-világban is.

Az, hogy ez a földi élet "siralomvölgy" lenne, amin minél gyorsabban túl kell jutni - a "sötét középkorban" jól hangzó keresztény propagandaszöveg volt és már akkor sem volt igaz -, de manapság használhatatlan érvelés! Lelkészek, prédikátorok, papok komoly problémája, hogy nem veszik észre, szószékeik alatt a "foghíjas" templompadokban nem csak jószándékú, de gondolkodó emberek is ülnek, akik nem egy hermetikusan zárt világban, hanem a valós világban élnek! S ez a világ - bár sok-sok régi jegyet még magán visel -, de alapvetően más világ. 2012-t írunk, a harmadik évezred elején járunk... Nem dicsőség ez, hanem egyszerű tény, ahogyan az is, hogy ennek a mostaninak is az URa az Isten! Ha valaki azonban nem veszi tudomásul a tényeket, akkor súlytalanná, hiteltelenné válik, s olyanra kínálgatja a megoldást, ami a ma emberének nem probléma...

Sokan nem értik ezt a mostani felgyorsult-, technikai-, tudományos-, médiahazugságos-, áldemokráciás világot, de ráadásul a meg-nem-értéshez még jelentős csalódás is társult, mert senkinek nem tetszik a profit Isten fölé helyezése, belekeseredtek a világ természeti kincseinek korlátlan kirablásának, s ezzel a Föld ökoszisztémájának lassan visszafordíthatatlan megrontásába. Ha nem is a többség, de jelentős része a világnak jól látja, ha az ember részvétnélkülisége a teremtettség, s a többi teremtmény irányában tovább tart, annak apokaliptikus következményei lehetnek, s abba bizony belepusztulhat gazdag is meg szegény, keresztény meg a nem-keresztény ember is!

Ha valaki felvállalja kereszténységét, s nem a marslakóknak, hanem a földlakóknak akarja hitelesen közvetíteni Krisztus szeretet-evangéliumát, akkor a legfontosabbat nem kerülheti ki: ez pedig a hűség. Sokan - nemcsak keresztények - élnek abban a tévhitben, hogy saját ideológiájuk az egyetlen "üdvözítő" megoldás mindenre. Az ideológia azonban csak egy tan, egy próbálkozó, emberi alkotás, ami megpróbál megoldást adni az életre. Nos, perfekt megoldást egyik se nyújt, mert ha nyújtana, akkor nem nőnének ki újra és újra különféle elképzelések, hogyan is kell "jól csinálni az életet", hogy mindenkinek jó legyen... Ha lett volna legalább egy, ilyen minden korban és minden helyzetben megoldást adó "üdvözítő ideológia", akkor azt a Mester tanítványainak bizonnyal lediktálta volna. Krisztus azonban nem mondott tollba semmit, de a szeretet halálig menő következetességével ment fel a Golgothára, példát mutatva azzal, hogy a méltóságteljes élet az nem tantételekben, emberi dogmákban, nagyszerű ideológiában gyökeredzik, hanem az Isten iránti engedelmességben, a hűséges életben... Ugyanis megoldása mindenkor és mindenre csak az Istennek van! Az Isten útja a megváltásé, az emberé meg mintha az idők végzetéig az ideológiák útja lenne... Tényleg, miért is favorizáljuk mi inkább a kétes kimenetelű saját elképzeléseinket az Isten "működő" megoldása helyett?

Aki komolyan veszi kereszténységét, az elsősorban nem a lélek-szorító betű alapján tájékozódik, hanem a Lélek által. A Lélek ugyanis az, Aki megbizonyosítja az Isten akaratát, s eleveníti meg az életet, azaz teszi élhetővé. Sokan azért fordítanak hátat a kereszténységnek, mert a "bizonyságtevő lelkek" élhetetlen, törvényeskedő okoskodásokra alapozott, életszerűtlen megoldásokat kínálgatnak a világ bajainak megoldására. (Sokan vannak, akik rajongásukból fakadóan a betűre koncentrálnak és a betűtől nem látják, nem értik Isten akaratát.) Az ilyetén naiv, fundamentalista támogatása a Gonosz szisztémájának - Isten majd úgyis mindent megold(!) -nem vezet se előbbre, se magasabbra, hiszen az isteni szeretet az nem felszínes, látszatmegoldásokat "kínálgat", hanem erőtől és józanságtól áthatott, hiteles, másokat is Krisztus követésre vonzó Életet! (Megjegyzés: Természetesen Isten egyszer majd mindent megold, de eladdig azért nekünk is hagyott egy kis javításra szoruló részt, hogy észrevegyük: teremtői akaratának megvalósulásában partneréül választott ki minket!)

A misszió tehát nem "észosztást" jelent, a "mindent jobban tudok nálad" taszító pökhendiségével, hanem ÉLETET, Isten szerintit. Ezt pedig nem magyarázni kell, hanem egyszerűen csak élni. Az Isten közelében természetesen élésnél vonzóbb, s hitelesebb misszió ugyanis nincs! Ezt hívjuk: kegyelmi küldetésnek...

Válás...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ne meneküljek érzéseim elől, s ne akarjak mindent Rád hárítani. Adj nekem bölcs szívet, hogy mindig úgy döntsek, hogy az Neked tetszésedre és nekem, s mindazoknak, akikkel körülvettél engem, a javára váljék! Ámen

De hamarabb elmúlik az ég és a föld, mint hogy a törvényből egyetlen vessző is elveszne. Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságtörő."
Lk 16,17-18

Sokat változott a világ... Évezredeken keresztül csak a férfiak kezdeményezhették a válást, de azért régen is, aki gazdag családból származott, az nőként is kezébe vehette házassági ügyeinek irányítását.

Kicsiny hazánkban erre a manapság egyáltalán nem feltűnést keltő, de az házaspárok életét alapvetően befolyásoló procedúrát érdekesen világítják meg a KSH-adatok: Ezek szerint a válóperek 71 százalékát nők kezdeményezik. A két legfőbb válóok: a megcsalás, félrelépés, hűtlenség, illetve az alkoholizmusból eredő problémák. A válások többségét tehát a nők kezdeményezik, miközben ők a válások nagy vesztesei. Korábban 10-14 év után döntöttek válás mellett. A rendszerváltás óta ez kitolódott 20 évre. Az elmúlt 10 évben a válások száma stagnált, így évenként mintegy 24-25 ezer házasságot bontanak fel. Tény, hogy egyre könnyebben bomlanak fel a házasságok/együttélések/élettársi kapcsolatok, és egyre nehezebben jönnek létre újak. A válás után két évvel az emberek mindössze felének volt új párkapcsolata a KSH felmérése szerint, s a tapasztalatok szerint a férfiak kétszer akkora eséllyel lépnek új viszonyba, mint a nők. A szakemberek szerint a manapság kötött házasságok több mint 40 százaléka fog a jövőben felbomlani. Az újrakezdés különösen nőként, gyerekkel és negyven fölött nehéz.

Mindez nem jelenti azt, hogy a meglévő házasságok jók lennének. A párkapcsolatukkal egyébként a házas férfiak a legelégedettebbek, legkevésbé pedig az élettársi kapcsolatban élő nők. A törvényből egyetlen vessző sem vész el! A lélek istenteremtette erői a lélek rejtett zugaiban is "dolgoznak". Nem lehet "kijátszani" az élet törvényszerűségeit - bár sokan megpróbálják -, idővel azonban mindenki beteljesíti sorsát...

Mi ebből a tanulság? Az, hogy jobban fel kellene készíteni a házasulandókat, hogy ne az egyedülléttől való félelmük irányítsák párválasztásukat, hanem azok az őszinte érzések, melyek garanciát adnak arra, hogy hosszú évek után is kívánsággal tekintsenek egymásra... Ez akkor lehetséges, ha nem törik meg bennük a hit: azt a másikat, az "Ő"-t, Isten is neki teremtette.

Társadalmunk jelenleg úgy gondolkozik, hogy amit nem kapok meg attól az egytől, akit választottam, arról le kell mondani, s meg kell próbálni egy másikkal. A baj ezzel a gondolkozással az, hogy ha az ember testi, lelki vagy szellemi kielégületlenségben él, az megmérgezi az életét és nagyon sok kapcsolati zűrt okoz. Isten a házasságot a testi-, lelki-, szociális-, kiteljesedés műhelyeként hozta létre, azaz: nem két perfekt ember találkozik, hanem két rész-ember, akik együtt akarnak EMBERRÉ válni. Ha közös életükben egymásból - minden területen(!) előhívják a jót, s egymásban csillapítjak a rosszat, akkor ez megerősítő jel, hogy az Isten is egymásnak rendelte őket. Ha ennek az ellenkezője történik, sekélyesedik a jó, s erősödik a rossz, akkor nem egyszerűen a felek "szerződésszegéséről" van szó, hanem arról, hogy nem tudják betölteni a legnagyobb hivatást, hogy istenképűen, harmóniában éljenek.

Ilyenkor már csak egy lehetőség van: nem csüggedve (azaz buzgó imádsággal), de az élet normalitásában gyökeredző józansággal, szerettel belekapaszkodni a JóIstenbe, hogy tegye meg azt, ami emberileg nézve lehetetlen, s a rosszat fordítsa jóra. S ha nem változik semmi? Akkor ez jele annak, hogy nekünk kell változtatni... Mert az ÚRIsten nem sírig tartó szolgaságra, hanem a kiteljesedés felelős szabadságára hívta el minden gyermekét...