Áldozatkészségért.

A mai nap imádsága:
Urunk, Istenünk! Sok terhet veszünk vállunkra magunktól is, és Te is adsz nagy bölcsességed szerint keresztet nekünk... Add, hogy ne morgolódjunk, hanem felismerjük e kihívások mögött mennyei akaratodat, s aszerint cselekedjünk - ma is! Ámen

   

Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.
Jn 15,12-13

Nem tudom hányszor mondja el egy édesanya és édesapa gyermekének 18 éves koráig - talán még utána is - "Jó legyél fiam!". Gyanítom - nagyon sokszor, de úgy látszik mégsem elégszer, hiszen a világ mégis telve van emberi nyomorúságokkal, melyeknek az oka mindig a jóság hiánya. A jóság pedig a szeretetből táplálkozik, talán éppen ezért parancsolja Jézus: "Szeressétek egymást!" Szeretet nélkül ugyanis nincs teljes élet! Nem egyszerűen kedvelésről (fíleó, mögen, to like) afféle "szeretgetésről" van szó, hanem »önfeláldozásra kész« szeretetről (agapé, lieben, to love). Az áldozatos vagy áldozatkészséges szeretet manapság furcsán hangzik, de ebben foglaltatik az igazán helyes irányultsága a szeretetnek. A gyereknevelés nemcsak anyagi, idői áldozattal jár... benne van az is, hogy időnként fel kell vállalni - többnyire az apáknak - a határozottság, a szigor pedagógiai szerepét. Nem egyszerű ilyenkor nemet mondani a gyermeknek, de a cél érdekében meg kell tenni. (Egyébként ha a nem-eink és igen-eink következetesek, akkor azt elfogadják gyermekeink, az összevisszaságot azonban nem, sőt azt a maguk "hasznára" fordítják.)

Az érték, a szépség az mindig kitartással, áldozathozatallal áll elő. Dinamittal nem lehet veteményeskertben kapálni, bunkósbottal sem lehet oratóriumot előadni... Aki életét adja barátaiért(övéiért) annál nagyobb szeretet nincs. Ez nemcsak Jézus kereszthalálára érvényes, hanem minden emberéletre, amely nem retten vissza az áldozathozataltól. Egy átlag európai gyerek, mire 14 éves lesz, mintegy 9-12 ezer(!) órát néz tévét. Ha csak arra gondolunk, hogy egy "átlag-gyerek" (ilyen persze nincs csak a statisztikában!) naponta kevesebb mint 10 percet beszélget szüleivel, akkor 14 éves koráig alig 600 órát beszélgetett szüleivel... Mire elégséges 600 óra? Egy középfokú német nyelvvizsga eléréséhez 1200 intenzív órát számolnak... Így hamar kiviláglik, napi 8-10 perces "Na mi volt ma az iskolában?"-kommunikációval nem lehet még "alapfokú" életvezetési készséget sem kialakítani a "leendő felnőttekben".

Életet »oda«áldozni lehet barikádon meghalva, puskaporos hordóként, látványosan, s lehet gyertyalángosan is. Ez utóbbi csak akkor sikerül, ha a Legnagyobb Példát, Jézust követjük. Olyan fényesen,mint Ő sosem fog ragyogni életünk, mert gyarló emberek vagyunk... de bízhatunk abban, hogy a Lélek kegyelme által a "füstölgő mécses-, megrepedt nádszál-életünk" betölti hivatását. Áldozatot hozni nem egyszerű feladat. Terhes iga az, de Jézus azt is mondja rá: gyönyörűséges...

Békesség...

A mai nap imádsága:
Istenem! Add nekem a Te békédet, hogy békével, s örömmel szolgálhassalak! Ámen



Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! .
2 Kor 5.18-20

Eredendő bűnünk a kételkedés, az istentagadás, s mindaz, amik ezek következménye. Ami talán a legfájdalmasabb számunkra: az a békétlenség. Békétlen világban békességet keresni - reménytelennek tűnő vállalkozás. Ennek ellenére mégsem adjuk fel. Bármennyire is megtör minket a világ, egy kicsinyke rész mindig marad a lelkünkben, mely elpusztíthatatlanul vágyakozik a béke, a megnyugvás után. Mi ez bennünk? Talán az Élet génkódokba szorult programhibája? Nem hiba, hanem jel, Istenhez vezérlő kegyelmi eszköz! Aki életének érett felnőtt szakaszába jutott, az számtalan tapasztaláson keresztül megtanulhatta: nincs erősebb érzés a teljesség, az áldás "megértésére", mint a békesség. Ha ez van, akkor mindenünk megvan, de ha ez nincs, bármink is legyen, nem tudjuk értékelni.

Isten megbékeltetett minket - önmagával. Az ember - amióta vallásos lény, azaz kezdetektől fogva - igyekezett valamilyen módon meg-, és kiengesztelni istenét, isteneit. Nyilvánvaló azonban, hogy a véges a Végtelent nem elégítheti meg semmiféle jószándékkal, ajándékkal vagy áldozattal. Aki tehát a békesség "garanciáját" adhatja, az csakis Isten. Az evangélium arról szól, hogy ez az Isten lehajolt teremtményéhez, inkarnálódott, emberré lett, hogy megnyissa az utat a békesség felé. Az Isten testtélételének abszurditása megteremtette az ember számára a lehetőséget a választásra: a jó és a rossz között. Az emelődés helyett az ember a gyalázkodást választotta, s önmaga igazát kereste... s ahogy az lenni szokott ilyenkor, a békétlenség költözött a lelkébe.

Isten azonban azért is Isten, mert neki mindenre van megoldása: s még a rosszból is a jót hozhatja elő. Nagypéntek botrányát - ami a teremtményi arrogancia netovábbja - húsvét hajnalának békessége oldja majd fel. Aki élt már stresszben, az jól tudja, mit jelent a nyugalom, a békesség... Aki megtapasztalta, hogy az Istennél béke van, az örömmel magára vállalja a békéltetés szolgálatát, s követévé válik annak a Szeretetnek, amely őt is a hatalmába kerített, s harmóniát teremtett benne önmagával, s a világgal.

Biztonság...

A mai nap imádsága:
URam! Biztonságért harcolunk nap mint nap, mégis állandó bizonytalanságban élünk. Szánj meg minket, emlej Magadhoz, hogy életünkben valóság legyen a békesség! Ámen

   

Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt,
oltalmazom, mert ismeri nevemet.
Zsolt 91,14
(Szürke-betűs: nem kijelölt része az igének.)

Jóléti világunkban gyakran megtörténik, hogy az emberek a kellemetlenséget, tragédiának élik meg - ezt hangosan szóvá is teszik -, de ha tragédia sújtja őket, akkor nem tudnak megfelelőképpen (értsd: emberi módon) reagálni rá. Ilyenkor nyúlnak telefonért, s hívják olykor még a papot is: "Tessék elképzelni, a barátnőm édesanyja meghalt. Tessék már mondani: Mit kell ilyenkor mondani?"... Tény, amikor valóban bajban vagyunk - mert léket kapott életünk hajója: betegség, veszteség, halál előszele -, akkor hirtelen tudjuk hova kell fordulnunk, s Kihez kell fohászkodnunk - ilyenkor a "Nincs(is)isten"-elképzelésünk hirtelen meginog, s komoly tényezővé válik az imádság ereje.

Tény, hogy minden embert - legalábbis egyelőre - édesanya szül(t) erre a világra. Így mindenki, aki szerelemből fogant, s várták az érkezését, megtapasztalhatta mit jelent az anyai szeretet, az elrejtettség, a biztonság. Egyetlen édesanya sem azért szülte gyermekét, hogy csatatéren vérezzen el vagy azért, hogy gyilkos merénylet áldozata legyen... Az ember az embert az ÉLETRE szüli - jóllehet minden emberélet egyszer halállal végződik -, de hogy az emberiség történelme gyakorlatilag a háborúk és vérengzések története, az több mint elgondolkodtató. Eredendő bűn? Tudatlanság vagy egyszerűen csak belénk-kódolt rombolásvágy? Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: sajnos ennyire hülyék vagyunk...

Saját életterünket szennyezzük: olajjal és atommal - pedig teljesen nyilvánvaló, hogy van "tiszta" energiaforrás is! De az drágább... nyöszörögnek azok, akik extraprofitos, extrapofitot termeltetnek maguknak - mások (embertársaik, beleértve a még meg nem születetteket, beleértve a hatalmasok unokáit is) egészségének kárára. Sajnos odáig még nem jutottunk el, hogy felfogjuk ésszel: "Egy vérből teremtettünk."

Napokban bukkantam az interneten egy érdekes cikkre, mely azzal a gondolattal játszik el, vajon, mi lenne, ha egyszercsak kiderülne, hogy vannak marslakók vagy hogy nem az ember az egyetlen értelmes lény az univerzumban... Eljátszottam hát én is a gondolattal: Tényleg, mi lenne, ha holnap kiderülne, hogy nem mi vagyunk az evolúció csúcsa, hogy nem az ember a "teremtés koronája"? (Elvégre ember, azaz teremtmény nem szabhat határt Isten teremtői kedvének, nagyságának...) Bizonnyal kultúrsokkot jelentene sokaknak, az emberek elveszítenék vallási-, nemzeti indentitásukat, s teljes lenne a káosz. Egyúttal megszűnne a kiváltságosak sok-sok privilégiuma is, hiszen minden ember felett van egy még erősebb "ragadozó", s ennek félelme összefogásra kényszerítené az emberi fajt...

Fentiektől persze nem kell félnünk, az ember sokkal ravaszabb teremtmény! Ha kiderülne egy effajta igazság, akkor azt is eltitkolná egyik ember a másiktól! Nyilvánvaló igazságokat cserélünk fel nyilvánvaló hazugságokkal, s magunkat csapjuk be. Nyilvánvaló, hogy szükségünk van Istenre, s mégis azt akarjuk hinni, hogy Nélküle csak könnyebb lesz a dolgunk. Bűnt bűnre halmozunk, egyik mulasztásunk éri a másikat, miközben szeretet-éhségben szenvedünk... A megoldás itt van nálunk, csak végre ki kellene már nyitnunk a szívünket Isten előtt, hogy oltalmát megtapasztalhassuk!

Célok...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem Tőled való célokat, hogy el ne tévedjek az úton! Ámen

   

Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt.
Lk 17,33

Nincs drágább, nagyszerűbb az életnél, egyszeri és megismételhetetlen, törékeny és izgalmakkal teli... S mintha az ember ezt nem tudná! Úgy él, mintha örökké élne vagy legalábbis több élete lenne, s nap mint nap kísérti az Istent, mintha egészsége, idegrendszere acélból lenne. A kígyó hazug ígérete - Eritis sicut Deus!/Olyanok lesztek mint az Isten! - bizony csak ígéret maradt. Nem váltunk istennekké, ehelyett ördögi kínokat élünk át Ádám-apánk és Éva-anyánk "szabadonválasztott" édenkerti Isten-nélkülisége következtében. Az élet tisztelete helyett annak semmibe vétele jellemzi inkább az embert, hiszen eleddigi történelmünk a csaták és háborúk, leigázások és birodalmak, gyarmatosítások és az ember kizsákmányolásának története.

Úgy élünk, mintha meghosszabbíthatnánk az életünket - akárcsak egy arasznyival is -, mintha beleszólásunk lett volna abba, megszülessünk-e vagy sem, s úgy viselkedünk, mintha velünk kezdődne a világtörténelem... Pedig megtartani az életet egyedül csak az Isten tudja, nekünk pedig azt illik tudni, hogy az Élet ajándék... Az ÚRIsten eredeti "elképzelése" szerint szépen "becsomagolta" az életet a férfi és a nő egymásratalálásának csodájába, hogy a születendő gyermek, amikor - Isten akaratából - belép ebbe a világba, akkor egy szeretetteljes, gondoskodó közösségbe kerülhessen... Isten a maga gondviselésébe így szövi bele az embert, hívja el "partnernek" folyamatos teremtésébe (creatio continuia).

Isten bibliai üzenete, hogy az esendő ember Őnélküle, a "teremtői segédlet" híján mindent elveszít, azaz: egyedül nem megy... "Elveszejteni" a világ számára legtermészetesebbet - vagyis görcsös akarását az önmegvalósításnak - azt jelenti: Megtalálni az Istent. S ha erre készek vagyunk, megtörténik a csoda: Őbenne elnyerjük az élet tartalmát, megismerjük a lélek békéjét, méltósággal, istenképűségünkben kiteljesedve boldogan élünk ebben a világban... beteljesületlen kívánságaink ellenére is.

EGYIsten...

Imádkozzunk!
URam! "Igen magas nekem ez a tudás, nem tudom befogni.." Teremtő Istenem, Világmindenség URa! Szeretnélek megismerni minél jobban, de tudom, hogy színről-színre majd csak odát láthatlak. Add a Te békességedet szívembe ezen a mai napon is, hogy Rád figyelve, akaratod szerint élhessek! Ámen


Nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség...
1 Kor 8,6a

A 21. századot a csillagászat aranykorának mondják. Olyan technikai lehetőségek segítik a csillagászok munkáját, amiről néhány évtizede szinte még álmodni sem mertek. Ezért szinte nem telik el hét, hónap, hogy valami nagyon érdekeset, különlegességet ne fedeznének fel a belátható univerzumban... Ennek nagysága elképesztő - legalább 13,8 milliárd fényév átmérőjű -, de bőven lehet ennél nagyobb is! A "gond" az, hogy jelenleg a hozzánk legtávolabbról érkező fény mintegy 13,5 milliárd(!) éve "jövésben van", s múlandóságunk okán nem áll módunkban ellenőrizi, hogy néhány milliárd év múlva is még érkezik-e hozzánk a távoli fény...

S mindemögött/benne ott van a Teremtő Isten: az Örökkévaló, az EGY. Mert ugyan a Szentháromságról beszélünk, de ez az Isten - ha akarjuk, ha nem - EGY. Ugyanis a kereszténység is(!) - az izraelita és az iszlám vallással egyetemben - monoteista vallás. Az, hogy a keresztény óegyházi atyák kidolgozták a Szentháromságtant, komoly okai voltak: egyrészt fel akarták hívni a figyelmet arra, hogy Isten az ember viszonylatában jóllehet személyként jelenik meg - tehát az emberrel 'párbeszédet' folytathat -, de ez nem azonos az emberi személyiséggel, ezért nevezték el Három-Egy-Istennek. Ugyanakkor végre már pontot kellett tenni a három évszázadon át folyó teológiai vitára Jézus személyét illetően. (325-ös Niceai Zsinat, melynek célja a nézeteltérések feloldása volt az alexandriai egyházban Jézusnak az Atyához viszonyított természetéről, nevezetesen, hogy Jézus egylényegű-e az Atyaistennel vagy hasonlatos hozzá.)

Isten tehát Egy. Nem három... Az, hogy az EGY-et háromként emlegetjük - térbe és időbe plántált emberlétünkből fakad. (Valóságnak gondoljuk pl. a sötétséget is, pedig az nem külön létező valóság, egyszerűen csak a fény hiánya.) S ha Jézus isten/ember-voltán mintegy háromszáz évig vitáztak a keresztény eleink - s nem alábecsülve filozófiai és teológia erőfeszítéseiket -, de "csak" akkor arra jutottak, hogy Krisztus valóságos Isten, s valóságos ember, de a hogyan(?)t már nem tudták megmagyarázni, akkor ne csodálkozzunk azon, ha Szentháromság-Isten-tant rögvest hittitoknak (mysterion Dei) nyilvánították ki.

Istent befogni/megérteni a véges ember soha nem képes, legfeljebb odáig juthatunk el, hogy csodálattal vizsgáljuk azt a REND-et, amit az ÚRIsten alkotott. Ahogyan nem megfogható a rend, a törvény, de mégis létezik, hiszen ez alapján él, mozog, "rezeg" az egész világmindenség, ugyanúgy csak ámulhatunk Isten jóságán.

S mi az amit tehetünk? Ha "tudjuk", ha hisszük, hogy Ő áll mindenek mögött/felett, akkor áldjuk Őt naponta megtartó kegyelméért, hogy szeretetből megalkotta a Világmindenséget, s benne az embert! Dicsérjük őt azért is, hogy létrehívott minket is, hogy ezen a mai napon is valamit megérezhessen környezetünk a mi életünk, mai cselekedeteink által is, hogy istenképűségre teremtett lények vagyunk...

Kitartás...

A mai nap imádsága:

URam! Segíts meg, hogy meg ne lankadjak, s megfáradásomban el ne forduljak Tőled, s az álomvilágomat higgyem valóságnak! Ámen

Mikor pedig odaért arra a helyre, így szólt hozzájuk: "Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek." ... Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket. Ekkor így szólt hozzájuk: "Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!"
Lk 22,40 és 45-46

Jól jön a buzdítás... amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, akkor különösen is! A körülmények azonban - egyelőre - még nem a tanítványokat szorongatják, csak a Mestert. Mennyei és földi dimenziók súrlódásának tanúi lehetnének a tanítványok -, ha el nem alusznak, de kivétel nélkül mély álomba zuhan mindegyik.

Ha valaki nem érti, mi történik a színpadon, filmben, könyvben - túlontúl magasak az összefüggések -, akkor elalszik rajta, álomba zuhan. Ismerős érzés ez mindenkinek, amikor küzdünk az álmossággal: unalmas előadásokon, elnyújtott, semmit nem mondó beszédek alatt "bele--belebólintunk" az álomvilágba... Gyakran megtörténik aztán, hogy így a legjobb részekről marad le az ember, s ha riadtan felébredünk, néhány pillanatig keressük, melyik világban is vagyunk - az álomvilágban vagy a valósban?

Az álmot régidők óta "kishalálnak" az elmúlás előízének tartották. Aki alszik, az nem él, aki pedig ébren van ugyan, de álomvilágot képzel maga köré, az is halott. Így érthető a jézusi mondás: "Hadd, temessék el a halottak a halottaikat!" Aki Istent nem tartja valóságnak, az tulajdonképpen a maga álomvilágban él, hiszen Isten nem más, mint maga a Valóság, a Legfőbb REND, a kozmikus perfekció (kozmosz=rendezett világ).

"Átaludni az életet" azt jelenti: tudatosság nélkül élni azt. Nem felismerni a Teremtő Isten nagyságát, szeretetének naponkénti gondviselő kegyelmét - végzetes hiba. Az ember itt a földi létében az idő, a tér s az anyag bezártságában éli le nevetségesen rövidke életét, de Isten ebben a véges életünkben is ki akarja nyilvánítani, hogy Ő a Végtelen Szeretet... A reménységünk szerinti mennyei, végtelen létezésünkben pedig bizonnyal ugyanezt akarja megismertetni nekünk, csak alapvetően más, emberi szemmel itt a földön soha meg nem látható isteni titkainak megláttatása által.

Imádkozni, szemlélődni, el-elgondolkodni ebben a földi világban az Isten kegyelme által, az Ő végtelen kegyelméről - kiváltság. Sokan mégsem élnek vele, pedig tehetnék... A kísértés ma is nagy, hogy a körülmények álomba szédítsenek minket, ezért jobban igyekeznünk kellene (illene) imádkozó életünk megjavításán... Nekünk oly sokszor túlontúl gyötrelmesnek tűnik ez a földi élet, pedig az evangélium arra tanít minket, hogy van, Aki minden kínunkat magara vette, s ezért személyes küzdelmünk nem reménytelen...

Követés...

URam! Adj nekem bölcsességet és kitartást, hogy hiteles követedként, kegyelemből tudjam élni a életemet a Tőled kapott szeretetet továbbadva! Ámen

Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.

Jn 15,14-15

Sokan "egycsapásra" elintézik a Krisztus-ügyet... Van, aki Jézus történetiségét is tagadja, s van, aki ugyan elismeri, de nem tarja különleges embernek a Názáretit - Isten Fiának meg végképpen nem. A zsidók bölcs rabbinak, a muzulmánok Allah egyik nagy prófétájának tartják, de nem Istennek, hiszen hitük szerint Isten (ők Allahnak mondják) ugyanis EGY... A világvallások közül egyetlenként a kereszténység vallja, hogy a Krisztus nemcsak Isten Fia, de Messiás, azaz a világteremtő Jáhve-Isten felkentje, vagyis: Megváltó.

Jézus istenségének és emberségének problematikája igen komoly vitákat eredményezett a korai kereszténységben. Újszövetség (még) nem volt, az információ szájról-szájra vándorolt, s az egyszerű halászemberek (pl. Péterék) ugyanúgy egyéni élményeiken keresztül/által "magyarázták" a Krisztus-eseményeket, mint a több nyelven beszélő, "világlátott" akadémikus Pál apostol vagy később az objektivitásra, s a mélyebb megértésre törekvő óegyházi atyák. Évszázadok teltek el így, mire kikristályosodtak az elképzelések, a teológia gondolatok Istenről, Jézusról és a Szentháromságról. Az őskereszténység egysége - így kétezer év távlatából is -, édeskés mítosz csupán, az a sokszor emlegetett, ma is kívánt korabeli ősegység soha nem létezett, legfeljebb a legkisebb, az ún. házi gyülekezetekben (a domus ecclesia-kban)! Mindig is elszánt intellektuális viták, hit-harcok folytak a különféle gyülekezetek mellett vagy akörül kinövő teológia irányzatok/iskolák között, melyekre "pontot" nemegyszer a világi/császári hatalom tett ill. megdönthetetlen igazságként "szentesített"...

Jézus elhívott tanítványait barátainak mondja. Mint barátait, nem önmaga imádására szólítja fel őket, hanem arra, hogy tegyenek bizonyságot azokról az isteni igazságokról melyeket el-/megtanultak a hagyomány szerinti három év alatt Mesterüktől. A tudás, az ismeret számunkra azért fontos, hogy a kereszténységünk célirányos, tartalmas, s ezáltal ma is - vonzó legyen. Ugyanis a világban útbaigazító tanúja lenni az isteni szeretetnek csak úgy lehetséges, ha életünk hiteles. Ebben a minősítést soha nem földi "hitelminősítő" (nem banki, egyházi!!!) intézet állítja ki, hanem maga a Gondviselő Isten...