Életünk szépségéért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Utamon segíts meg! Ámen
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.
Zsolt 139,9-1
Az
Isten-kérdést nem lehet kikerülni. Aki mélységében foglalkozik az
ember-kérdéssel az nem kerülheti meg az Istenkérdést, s aki valóban
foglalkozik az Isten-kérdéssel, az nem repülhet át az ember-kérdés
fölött. Ez a szociál-etika egyik alapja. A zsoltárvers gyönyörű, sőt
önmagán túlmutató. Hiszen nemcsak a világ bármely pontján "van ott" az
Isten, hanem bárhol, "karnyújtásnyira" jelenvaló... Nemcsak földrajzi
korlátokat nem szorítják be - az Isten, az minden kultúrában az Isten -,
de idői sem. Életünk hajnalán és a tenger (életútunk) túlsó partján is
fog minket "jobbja", azaz gondot visel rólunk.
Születésünk titka
ámulatba ejtő csoda, már ez önmagában is "istenbizonyíték" lehetne
mindenki számára, ha nem örököltük volna az eredendő bűn ádámi
istentagadó készségét. Hasonlóképpen a halál is egyfajta "érv"... Isten
mellett vagy ellene, ez főleg attól függ, hogyan hajóztunk az élet
tengerén? Kalózkodva, rettegésben tartva a többieket vagy sok-sok
kikötőt megjárva, megismerve végre befutottunk békességünk öblébe, ahol
lehorgonyozhatjuk megkopott, megfáradt hajónkat.
Az Isten
mindenütt jelen van, lelkünkben is. Ha igyekezünk is kiszorítani a
bizonyítékokat, a legnagyobbat a Lélekét - innen a lelkiismeret -, Isten
módot talál arra, hogy időnként meglátogasson minket. Gondviselő lágy
szellőivel körbeölel, ha kell megmozdítja életünk biztosnak hitt
pontjait, sőt olykor felkorbácsolja a hullámokat körülöttünk, hogy
hacsak néhány pillanatra is, de a lelkiismeretünk megszólaljon, s
lelkünk legmélyén ütközzünk az Isten-kérdéssel.
Aki
ráhagyatkozott Isten gondviselő szeretetére, az tudja, hogy az idő
múlása nem a halál kikerülhetetlen rettenetét hozza egyre közelebbre,
hanem a Nagy Találkozásét. Aki mindenáron ragaszkodik földi életéhez, az
is elveszíti ezt is, s Nagy Találkozóra sem tud felkészülni. Aki
istenesen él, azaz hitben jár, az jól tudja: nem kifelé, hanem hazafelé
tart...
Hálaadás..
A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm Neked életemet, s áldásaidat! Engedd, hogy magam is áldás lehessek mások számára! Ámen
Tied, URam, a nagyság, a hatalom és a fenség, a ragyogás és a méltóság, bizony minden, ami a mennyben és a földön van!
1 Krón 29,11a
"Mid
van, amit nem kaptál? Ha meg kaptad, mit dicsekszel vele, mintha nem
kaptad volna?" - mondja Pál apostol. Az óegyházi atyák pedig
hozzáteszik: "Omnia est gratia" - minden kegyelem. Az ember önmaga
nagyságától csak akkor szédül meg, ha nem tekint föl, s csak
földhözragadt perspektívákat akar látni. Abban pillanatban azonban,
ahogy feltekint a csillagos égre, megretten kicsinységétől... Egy
szempillantás alatt kiderül semmissége az univerzum nagyságához képest,
melyben ő mint megfigyelő olyan kicsi, hogy egyszerre nem tudja belátni
az egészet. Ha ilyen távlatokat megérez az emberlélek, s el is
gondolkodik rajta akkor sok minden kiderülhet.
Kiderül, hogy a
hatalom az nem egy emberé, hanem kölcsönkapott eszköz a közösség többi
tagjától, hogy a közösség javát szolgálva álljon a vezető a közösség, az
ország élén, a szövetség élén. Korrupciós botrányok szele söpör végig
újra és újra - nemcsak kicsiny hazánkban - az egész Földön, jelezve
mintegy azt, az ember folyamatosan visszaél hatalmával. Tetszik az
emberléleknek a kölcsönzött nagyság, a hatalom, a titulus, a ragyogás a
méltóság. Ha megszólalna benne a belső hang - talán meg is szólal, csak
nem hallja meg - akkor egyből kiderülne önzésének csőlátása.
Nemcsak
miniszteri bársonyszékek magasságában kísért a hatalom, a legkisebb
közösségben is. Szeretni nem tudó férj uralkodni akar a feleségén és
viszont, gyermekén a rossz szülő hatalmát akarja gyakorolni akkor is,
amikor már az is régóta szülő... Nem csoda, hogy konfliktusokkal van
teli a világ, melyek időnként krízisbe torkollnak.
A hívő ember
tudja, s éli, hogy minden hatalom az Istené, hiszen Ő az, Aki életre
hív, s Aki megtart. S ha Mindenható gondot visel "jókról és gonoszakról"
egyaránt, akkor minden dicséret Őt illeti. Ezért igyekszünk nap mint
nap nem elfelejtve megköszönni mindazt, amit kaptunk. Az új napot, az új
lehetőséget, az időt az elgondolkodásra, s a szeretet gyakorlásására.
Ebben a naponkénti hálaadásban éljük meg Istentől kapott méltóságunkat,
amely segít minket nemcsak emberré válni, de segít megmaradni embernek.
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy örömmel fogadjam Tőled azokat a terheket, melyekkel magadhoz emelsz! Ámen
Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám.
Mt 10,37-38
Vannak emberek, akik az életüket egy „nagy kereszttel” járják végig, és bizonyára vannak, akik több kicsivel. A leggyakrabban persze az ember önmaga keresztje, mert önmaga elől nem menekülhet el senki, saját élete elől nem bújhat el…
Egy "piszok" főnök, kiállhatatlan munkatárs vagy egy részeges férj (esetleg zsémbes feleség?) komoly "kereszt" lehet a keresztény ember számára is. Akinek meg mindkettő "megadatik", az naponta két helyen is hordozza a keresztjét: a munkahelyén és odahaza is. A kellemetlen, megváltoztathatatlan helyzeteket nevezzük keresztnek, melyet egy ideig vagy egy életen át cipelnünk kell. A kereszt az az elkerülhetetlen szenvedés, amellyel kénytelenek vagyunk naponta együtt élni. Nemde így szoktunk beszélni a kereszthordozásról?
Nem kisebbítve a hétköznapi szenvedéseink nehézségeit, sem annak fájdalmasan formáló erejét megkérdőjelezve, de amikor a Mester a kereszthordozásról szól, akkor nem az élet elkerülhetetlen nehézségeire és kellemetlenségeire gondolt, hanem valami egészen másra. Krisztus URunk nem kevesebbre, mint arra hívja a tanítványait, hogy álljanak készen a keresztrefeszítés általi halálra... Jézus felszólítása nem feltétlenül a szó szerinti mártírhalálra utal, inkább az önmegtagadásnak arra a belső hozzáállásra, melyben az ember képes az életét ebben a világban befejezettnek tekinteni. A Mester arra utalt ezzel, hogy aki tanítványságra adja magát, az helyezkedjék bele a halálra ítélt ember helyzetébe. Ha a kereszt felvételének metaforáját a nehézségek türelmes elhordozására korlátozzuk, akkor Jézus radikális kijelentését sikeresen egy hétköznapi, praktikus, életvezetési tanáccsá szelídítettük. Hasznos dolog a bátorítás, de a tanítványságban nem erről van szó!
Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy az életünk nehézségeit tekintsük keresztünknek, és fogadjuk el, mint Istentől kapott formáló, megszentelő szenvedést. A kereszthordozás jóval radikálisabb gondolatot rejt magában: a Mester arról beszél, hogy csak akkor lehetünk a tanítványai, ha előtte "leszámolunk" az életünkkel. Csak az tudja követni Mesterét, aki magára is, mint halálraítéltre tekint. Aki nem ütközik radikálisan a halál tényével, az nem értheti meg a feltámadást sem. A sötétséget, a fény kínzó hiányát fel kell ismerni, hogy átléphessünk a fénybe, az életbe!
Aki a tanítványság útjára lép, az Istennek szentelt életet kezd el élni. Ez kiváltság, de egyben hatalmas teher, iga, kereszt is egyben. Aki "szentül", az tudatosan felvállalja a bírvágy, a gőg és az érzéki vágy elleni küzdelmet, mely csatákban az emberek háromnegyed része rendre vereséget szenved. A keresztény ember pajzsa és fegyvere a szeretetből fakadó önmegtagadás: pl. ne legyünk mások terhére, ne szóljunk meg másokat, rossz hangulatunkkal ne rontsuk el mások jókedvét, derűsen tegyünk szívességet másoknak. Vagyis: gyakoroljunk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit! Ha mindeközben keresztnek, kereszthordozásnak tekintjük a lemondásból fakadó szenvedésünket, akkor Isten kegyelme révén valahogy mégis megszentelődünk, s az Őhozzá való viszonyunk megváltozik, s minden dolgunk a tanítványságunk és lelki formálódásunk részévé válik...
Kereszthordozás...
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy örömmel fogadjam Tőled azokat a terheket, melyekkel magadhoz emelsz! Ámen
Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám.
Mt 10,37-38
Vannak emberek, akik az életüket egy „nagy kereszttel” járják végig, és bizonyára vannak, akik több kicsivel. A leggyakrabban persze az ember önmaga keresztje, mert önmaga elől nem menekülhet el senki, saját élete elől nem bújhat el…
Egy "piszok" főnök, kiállhatatlan munkatárs vagy egy részeges férj (esetleg zsémbes feleség?) komoly "kereszt" lehet a keresztény ember számára is. Akinek meg mindkettő "megadatik", az naponta két helyen is hordozza a keresztjét: a munkahelyén és odahaza is. A kellemetlen, megváltoztathatatlan helyzeteket nevezzük keresztnek, melyet egy ideig vagy egy életen át cipelnünk kell. A kereszt az az elkerülhetetlen szenvedés, amellyel kénytelenek vagyunk naponta együtt élni. Nemde így szoktunk beszélni a kereszthordozásról?
Nem kisebbítve a hétköznapi szenvedéseink nehézségeit, sem annak fájdalmasan formáló erejét megkérdőjelezve, de amikor a Mester a kereszthordozásról szól, akkor nem az élet elkerülhetetlen nehézségeire és kellemetlenségeire gondolt, hanem valami egészen másra. Krisztus URunk nem kevesebbre, mint arra hívja a tanítványait, hogy álljanak készen a keresztrefeszítés általi halálra... Jézus felszólítása nem feltétlenül a szó szerinti mártírhalálra utal, inkább az önmegtagadásnak arra a belső hozzáállásra, melyben az ember képes az életét ebben a világban befejezettnek tekinteni. A Mester arra utalt ezzel, hogy aki tanítványságra adja magát, az helyezkedjék bele a halálra ítélt ember helyzetébe. Ha a kereszt felvételének metaforáját a nehézségek türelmes elhordozására korlátozzuk, akkor Jézus radikális kijelentését sikeresen egy hétköznapi, praktikus, életvezetési tanáccsá szelídítettük. Hasznos dolog a bátorítás, de a tanítványságban nem erről van szó!
Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy az életünk nehézségeit tekintsük keresztünknek, és fogadjuk el, mint Istentől kapott formáló, megszentelő szenvedést. A kereszthordozás jóval radikálisabb gondolatot rejt magában: a Mester arról beszél, hogy csak akkor lehetünk a tanítványai, ha előtte "leszámolunk" az életünkkel. Csak az tudja követni Mesterét, aki magára is, mint halálraítéltre tekint. Aki nem ütközik radikálisan a halál tényével, az nem értheti meg a feltámadást sem. A sötétséget, a fény kínzó hiányát fel kell ismerni, hogy átléphessünk a fénybe, az életbe!
Aki a tanítványság útjára lép, az Istennek szentelt életet kezd el élni. Ez kiváltság, de egyben hatalmas teher, iga, kereszt is egyben. Aki "szentül", az tudatosan felvállalja a bírvágy, a gőg és az érzéki vágy elleni küzdelmet, mely csatákban az emberek háromnegyed része rendre vereséget szenved. A keresztény ember pajzsa és fegyvere a szeretetből fakadó önmegtagadás: pl. ne legyünk mások terhére, ne szóljunk meg másokat, rossz hangulatunkkal ne rontsuk el mások jókedvét, derűsen tegyünk szívességet másoknak. Vagyis: gyakoroljunk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit! Ha mindeközben keresztnek, kereszthordozásnak tekintjük a lemondásból fakadó szenvedésünket, akkor Isten kegyelme révén valahogy mégis megszentelődünk, s az Őhozzá való viszonyunk megváltozik, s minden dolgunk a tanítványságunk és lelki formálódásunk részévé válik...
Kiszámíthatóság...
A mai nap imádsága:
URam!
Értelmet és érző szívet adtál nekünk, többnyire mégsem gondolkodunk,
szívünk útmutató sejtéseit pedig nem vesszük komolyan. Add nekünk
Bölcsességed Lelkét, hogy mindennapjainkat ne a körülményeink-keltette
érzéseink, hanem a Te szereteted titkának ismerete határozza meg! Ámen
Mert
ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem
számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?
Lk 14,28
A
huszadik század nemcsak a technikai-tudományos forradalom évszázada, de
a tömegméretű borzalmaké is... Nem volt még olyan korszaka a
történelemnek, melyben ennyire meghatározóak lettek volna a számok -
gazdaságban, politikában! Gyakorlatilag mindent "számosítottak", magát
az életet is. Paraméterek közé szorultunk, s nem tudjuk, mit tegyünk!
Vannak, akik adósságcsapdába kerültek, mert elhitették velük, hogy az
életet csak pénzhitelből lehet élni, vannak, akik elhitték, hogy az élet
értelme a javak halmozása, s olyanok is akadtak, akik abban a tévhitben
élnek, hogy az önmegvalósításban a siker a fontos, s nem az, etikusan
érik-e el a célt vagy sem. Amióta szakítottunk a tudás fájáról, kétséget
kizáróan tudjuk: a jónak és a rossznak is következménye van, mégsem
számolunk ezzel. A tudás szépsége, hogy nemcsak a horizontig láthatunk,
hanem azon túlra is, s a hétköznapok kínja, hogy döntéseink
meghozatalakor csak az orrunkig látunk...
Otto Hahn német
kémikust - akit az atomkorszak atyjaként tartanak számon, s a "nehéz
elemek atommagjainak meghasításáért" kapta a Nobel-díjat 1944-ben -,
igen elkeserítette, hogy a tudomány melynek szolgálatára életüket
szentelték a katonaság kezébe kerülve lehetővé teheti, hogy a Földet
elegendő káros sugárzás áraszthassa el ahhoz, hogy az emberiség számára
az teljesen lakhatatlanná váljék... Új korszakba lépett az emberiség: az
atom-korszakba! Soha ekkora kísértésben nem volt az ember, hogy Istent
játsszék, s még az elemeknek is parancsoljon... Hiába volt kiszámítható a
következmény, mégsem törődtek velük. Nemcsak a nagyhatalmak, minden
ország, amely tehette, ki akarta használni az atom titkát. Amikor már
annyi atombombát gyártottak, hogy a Földnél tizenhatszor nagyobb bolygót
teljesen ki lehetett volna pusztítani az erejükkel, kiderült: ezek a
borzalmas bombák semmire sem jók, még ülni is kényelmetlen rajtuk...
Innentől kezdődően próbálták az atom-szellemet visszaparancsolni a
palackjába, de az atom-dzsin valahogyan nem akar visszabújni; nem akar
engedelmeskedni a varázsszónak sem: "békés célú felhasználás"...
Bűneinek
következményéért fizetnünk vagy valakinek mindig fizetni kell! Az élet
ugyanis érték, s annak "ára" van! Isten törvénye ez, amin nem tudunk
változtatni, ahogy azon sem, hogy a jó magától sosem áll elő, csak a
rossz(!), s az eredményért mindig áldozatot kell hoznunk. Kiszámítható,
hogy ha nem számolunk az Istennel, a Szeretettel, akkor annak milyen
következménye van - mégsem akarjuk tudomásul venni a végeredményt:
szükségünk van a Teremtőnkre, Nélküle elveszítjük a mértéket, s a
magunk-felállította lépték lesz az Élet mértéke!
Jézus
példázatában a torony képe, az Istenben elkötelezett életet jelenti. Nem
kell hozzá "kockás-papír", fejben is könnyen kiszámítható, hogy jó
döntéseket az életünkben csak akkor hozhatunk, ha szívünk nem önzéssel
van tele, hanem az élet tiszteletével, s minden dobbanása az Istent
igenli...
A mai nap imádsága:
URam! Válts meg URam minket, hogy ne a rombolás, a pusztítás, s a megsemmisülés útját járjuk, hanem a Te szeretetedét! Ámen
"Én vagyok az út, az igazság és az élet;
senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.
Jn 14,6
Az
igazság az, hogy jónéhány ember nagyon sok, nagyon-nagyon mocskos
dolgot követ el életében... S most senki ne a "Puppensünde"-ékre -
"bababűn"-ökre, ahogyan Johann Staupitz ágostonos-rendi elöljárója
(rendfőnök) mondta a lelkiismeretével küszködő Luthernek - gondoljon,
hanem a valódi bűnökre. Háborúkra, férfiak és gyermekek halomra-ölésére
és asszonyok és lányok megerőszakolására! De gondolhatunk pedofil
papokra is, akiket saját egyházuk, felekezeteik védelmükbe vesznek,
"belügyként" kezelve (augsburgi püspök beszélt így), miszerint a
pedofilvádak emlegetése egyfajta modern keresztényüldözés (persze
lehetne az is, de sajnos nem az!), de "Álljon már meg a menet!"...
nehogy már "egyházi belügy" legyen a pedofilia, s nehogy kolostorfalak
közt vagy bíborosi audienciákon kelljen ezt megoldani! Terápiás
áthelyezés, próbaidő, gyónás, penitencia mindez kit érdekel? A törvények
szerint egy bolti lopást sem lehet bűnbánattal megúszni, hát még azt,
ha valaki gyermekeket erőszakol meg...
Az emberek egy jelentős
része - ez tény -, súlyos bűnöket, irtózatos dolgokat követ el manapság
is: megdöbbenünk, ha nyugdíjasokat vernek halálra, húsz forintért, ha
gyermekeket kínoznak meg vagy kiderül, hogy nyakkendős bankárok elegáns
mozdulattal, mosolyogva milliókat, sőt országokat taszítanak
egzisztenciális szakadékba a kamatos-kamatért... No, de kit érdekel a
JóIsten, amikor nem Ő a mindenható, hanem a pénz? S ha valaki azt
gondolja, hogy a bűnök mocskos hullámai csak a mammonvezérelte nyugati
világból verdesik az ÚRIsten mennybéli zsámolyát, az nagyot téved.
Szerte a világon, szinte szünet nélkül ropognak a fegyverek, a nem
szűnik meg az erőszak egyetlen másodpercre sem, hiszen verekedések,
garázdaságok, gyilkolások, lopások, szexuális deliktumok áldozatai némán
kiáltanak az Ég felé, jeléül/bizonyságául az emberi gonoszságnak...
Jézus
URunk bitangok/latrok között halt meg a kereszten. A latrokért is?
Azokért is, akik megerőszakolják, majd dróttal megfojtják és az árokba
dobják, mint egy elhasznált zsebkendőt a TE gyermekedet, akit Isten
ajándékba adott őszinte és tiszta szerelmetek gyümölcsként, hogy
óvjátok/védjétek/neveljétek hosszú éveken át... A kérdést most ne a
teológusok szépívű, ezeroldalon-futó etikai tanulmányaival válaszold
meg, hanem lelkiismereted(!) szavával... Szóval, Jézus őértük is
meghalt, azért, hogy nekik is üdvösségük legyen, hogy ők is
örvendezzenek a "mennyei királyságban"?
Jézus kereszt-áldozatának
van azonban más olvasata is. Azoknak a "mocsadékoknak", akik az emberi
faj szégyenfoltjaiként ölték/gyilkolták a Szentet, mert csak testükben,
hústestük/létük isteni csodájában tükrözik Isten dicsőségét, de nem
lelkükben, s nem cselekedeteikben, azok számára az egyetlen hit-menedék,
a "vér-megváltás"-(ős)teóriája, hiszen istentelenségükben a
legszentebbet, az istenadta ÉLETET pusztították. Mert gondolj csak bele,
élet az, amikor egy életen át kell elhordoznod egy gyerekkori brutális
szexuális bántalmazás összes lelki kínját?
S a latrok
"ellenpólusaként" a gyilkosokkal teljes ellentétben ott vannak az
erkölcsi tisztaságban élni kívánó, arra törekvő neves és hétköznapi
névtelen szentek, akik a krisztusi szeretet kereszt-halálig menő
következetességét tartották/tartják az egyedül isteni, s üdvös útnak...
Lélektanilag
nagyon is jól érthető, hogy az embervért kiontó latrok gyalázatát csak
az "Isten vére" képes meg-, le-, és kimosni, de a nagy kérdés, az: Vajon
az az Isten, akit soha senki nem látott, s közvetlenül soha senki nem
beszélt Vele, csak legfeljebb angyalaival (angelosz=küldött) ez a
Világotteremtő ÚRIsten is így gondolja vagy csak a válasz(oka)t-kereső
(teremtmény)ember véli így? Hiszen az ember az nem Isten, hanem ember, s
ezért bizony tévedhet... Még akkor is, ha nagy teológus, még akkor is,
ha az egyháztörténelem oszlopos, évezeredes-tekintélyű nagy apostola...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése