Irányultság...

URam! Ne engedd, hogy célt tévesszen éltem! Add, hogy meg tudjam különböztetni minden nap, mi az, ami fontos, s Hozzád emel és mi az, ami lényegtelen, s csak eltávolít Tőled és az enyéimtől! Ámen

URam, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben!

Jn 2,15-16

Néha vannak rossz álmaink... aztán felébredünk, s megnyugszunk: csak álom volt, nem valóság! Lidérces ébredésünk után, álom és ébrenlét határán még elemi erővel él bennünk az élmény egy darabig: az álombéli félelem nagyon is valós volt! Van, aki pedig ébren van, eszik-iszik/szalad-mozog és mégis álmodik, s nem akar tudni a valóságról. Lelke mélyén az ilyen ember nagyon is jól tudja, hogy amit álmodik, az csak álom, de nem akar "felébredni", mert a valóság súlya alatt összeroppanna az egész élete. Ilyenek a családban gyerekként megnyomorított lelkűek, akik szekták hálójába kerülve - vagy abba a szülői ráhatás okán még jobban belenőve -, évről-évre még nyomorultabbá válnak; ide sorolhatóak a hazugságban élő házastársak, akik naponta becsapják magukat, hogy minden rendben, közben semmi nincs a helyén... egyszóval ők azok, akik "lelki hullaként" úsznak az árral.

Aki "ébren van" - mert Isten kegyelme révén "felébredt" - az látja, hogy félelemre semmi ok, hiszen így is meg úgyis az Isten kezében vagyunk. Semmi értelme félni a III. világháborútól, mert egyrészt már jó négy éve zajlik, csak ez se nem stratégiai, se nem technikai, hanem ideológiai csata, ahol értelemszerűen nem a test, hanem a lélek van végveszélyben -, de az nagyon, másrészt a felismert tények egyfajta "légvédelmi szirénákként" nem arra figyelmeztetnek, hogy vigyázz, bombatalálat érhet, hanem arra, hogy vigyázz, eltérítenek, megtévesztenek, és nem fogsz kilépni az illúziók világából, örökre fogoly maradhatsz! Ebben a mostani világégésben nem pincébe kell lerohanni menedékért, hanem a lelkünk legmélyére, ahol csöndben hozzánk szól, s átkarol, s megnyugtat az Isten. Ebben a globális lelki háborúban apáink, fiaink és most már asszonyaink, lányaink sem a fronton küzdenek, hanem hatalmas monitorok előtt ülve, közösségi hálók fogságában vergődve véreznek el. Rengeteg a naponta elhulló, az elveszett lélek, azokról nem is beszélve, akiket már a huszadikszázadi média-háború elsődleges atomcsapása már legelején letarolt, s akik mégis életben maradtak, azokkal a tévé-rádió-nyomtatott-sajtó-alapú fogyasztói társadalom sorozattüze végzett. Könyörtelenül, hidegvérrel, brutálisan...

Aki a világban akar élni, azt már eltalálta a halálos lövés, mert bedőlt a lélekveszejtő propagandának, ami azt hirdeti: "Csak neked, csak most... jár a jólét, a boldogság, és csak azért vagy a földön, hogy élvezd a léted minden percét!" Aki világnak akar megfelelni, az emberek után lohol, rabja a divatnak, a korszellemnek: "Csak nem lemaradni semmiről, csak benne lenni minden történésben!" Így lesz számra élet(át)formáló erejű a pletyka, s "hírértékű" a felületes csillogás... Mert pletykának számít a bulvár hírek olvasgatása, a közéleti személyek ügyes-bajos dolgain való csámcsogás, minden személyeskedő eszmecsere, azaz minden olyan tett, ami valakinek az életében történő vájkálást jelenti, még akkor is, ha látszólag ő maga szólít fel erre azzal, hogy az életét kirakatba teszi. Csapda ez, s több szintet le lehet esni általa. (Én személy szerint mindenkit óva intenék a közösségi oldalakon való részvételtől is, majd idővel egyre többen rájönnek arra is, miért.) Az úgynevezett "napi politizálás" is pletykának minősül, hiszen elég egy-két ilyen hírt elolvasni jobbról-balról, s azonnal érthető lesz, hogy miért is... Az egész ugyanis egy zoknibábszínház, s kifejezetten felemelő érzés, amikor ezt a csámcsogást végleg elengedi az ember. Ez persze egyáltalán nem jelent tájékozatlanságot, hiszen megnézhetjük a "látványkonyha" kínálatát, csak már tudjuk, hogy nem érdemes elrontani ezekkel a műételekkel a gyomrunkat, s az nem különleges élvezet, ha rágcsálhatnám a mócsingot...

Az Istenben élni akaró ember megpróbál a lehető legészrevétlenebbül élni ? sokszor csak a lelki próba, a karakterjavító tréning kedvéért. Csendesnek, figyelmesnek lenni, s alapvetően inkább hallgatni, mint beszélni, nem nyüzsögni, fontoskodni, állandóan telefonálni, csetelni, azaz folyamatosan hírt adni önmagáról. Az embernek nincs szüksége látványos gesztusokra ahhoz, hogy érezze: ÉL!

A hívő ember tudjam hogy ő akkor is "van", ha a létéről senki se tud, csak a JóIsten. A hívő élet azt jelenti, hogy őszintén, igaz szívvel, finoman, kedvesen, csendesen, de kritikusan (megítélve, de nem elítélve a világ dolgait), energikusan, fegyelmezetten és derűsen éljük az életünket: nem magunknak, de magunkért is, az Istenben...

Szabadulásért, szabadításért.

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Feladataim terhének hordozásában segíts engem! Ámen

   

Az élő Isten megment és megszabadít.

Dán 6,28

Még az oroszlánok verméből is, ahonnan nincs szabadulás, onnan is! Valóban? Vannak helyzetek, melyeknek szorításából nincs menekvés. Terminusok, halaszthatatlan feladatok lélekgyötrő érzését ki ne ismerné? Az erőnk elfolyik, a lehetőség elszalad, és a kudarc minden járulékát pedig a lélek cipeli...

Szabadulás. Ez a kulcsszó a boldogsághoz. Szabadulás nélkül nincs beteljesülés. Szabadulás nélkül csak kötöző gondolatok, beteljesületlen kívánságok vannak... Sem a fiatal sem az idősebb nem mentesül ezalól. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a szabadulás, az az ember kezében van. "Mindenki a maga szerencséjének kovácsa." - tartja a szólás is. Így aztán sokan keresik a "megoldást" a pohár alján, a kicsapongó életben, a birtoklás gyönyörűségében. Érdekes módon nem találják, sőt méginkább rabjaivá váltak annak, amitől a megoldást várták... Végül is a sors azzal veri meg őket, amihez leginkább ragaszkodtak.

Az igazság az, hogy nem vagyunk szabadulóművészek, szükségünk van külső segítségre. Isten az, aki szabadít, Isten az, aki képes megmenteni. Másba is lehet vetni a bizodalmunkat, de nem érdemes! A Teremtés törvényei végül is érvényesülnek, s kiderül, amit már az elején is láthattunk volna, ha Fölfelé tekintünk.

Dániel csodás módon megmenekült. A gödör mélyén nem huzigálta a kiéheztetett oroszlánok farkát, s később sem hencegett, hogy ő milyen sikeres magatartás-kutatója az oroszlánoknak. A veszély azt jelenti: az életedbe is kerülhet. A bűn márpedig veszélyes dolog, mert kapcsolatba kerülni vele azt jelenti, a legdrágábbat, a legfontosabbat, életed garanciáját kockáztatod...

Szenvedés, halál...

A mai nap imádsága:

Istenem! Te látod, hogy saját elmúlásomon kevésbé aggaszt, mintsem szeretteim elvesztése, de tudom, hogy minden gondomat kezedbe tehetem. Uram, gondviselő jóságoddal ölelj át mindannyiunkat, hogy földi örömünk teljes legyen Tebenned, s ne rettentsen meg minket az elmúlás örök törvénye sem! Ámen

Jób így kiáltott barátainak:

Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.

Jób 19,25

Az agonizáló ember utolsó földi vigasza vagy a hit halálon átívelő bizonyságtevése az, amit a az örök emberi szenvedést megtestesítő Jób szájából hallunk? Az Isten szeretetének felfoghatatlan nagysága nyilvánul meg abban is, hogy bár az utolsó szó jogán sokmindent mondhatunk, de a végső szó az Övé...

Tény, hogy saját szenvedésünk, de szeretteink szenvedésének látványa különösképpen is megvisel minket. A nagy eszünkkel próbáljuk, de nem igazán tudjuk megérteni a szenvedés miértjeit. Ha keresünk, akkor könnyítő válaszokat találunk nyomorúságaink elhordozására, de megoldást az életünk elmúlására csak Isten adhat. Isten maga az élet, s ha Ő nincs velünk, akkor elsorvadunk, nemcsak testben, lélekben is... s bizony nincs elszomorítóbb annál, amikor a test elemésztődését megelőzi a lélek fonnyadása! Sokan adják fel, s reménység nélkül, megkeseredve lépnek át ebből a láthatatlan világból, abba az örök láthatatlanba. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt merjük állítani, hogy akiben nincs meg az Istenbe vetett hit lendülete, az örökre ottmarad a "határon". (A gazdag és Lázár történetéből tudjuk, hogy Ábrahám kebele és a gazdag között áthidalhatatlan nagy szakadék van, hogy ne legyen átjárás...) S mi ez, ha nem gyönyörű képies evangéliumi leírása "a már nem, s még nem" kétségbejtő állapotának? Egy bizonyos: testünknek, ennek a csodálatos isteni masinának valamelyik szerkezete egyszercsak nem fogja tovább bírni... Hiába az akarásunk, az elhasználódott fogaskerekek már nem lesznek képesek betölteni feladatukat, s életünk istenteremtette gyönyörű óraműve szép lassan leáll. Testünk már nem "ketyeg" tovább, s ránk köszönt a végső nyugalom... S tényleg csak ennyi volt?

Aki életében érezte Isten közelségét, az nemcsak hiszi és reméli, de tudja is, hogy az Aki "utoljára megáll a por fölött" az az életet meg(-ki)váltó Isten. Nem állít vissza az elejére, mint a társasjátékban, hogy újra és újra elhordozzuk sorsunkat (csak más testben, ahogyan a lélkevándorlást preferálók gondolják), s lekörözzük a többiket, hanem egyszerűen magához emel... Ez az egymásratalálás majd mindenre megoldást ad, hiszen akkor mi is ugyanúgy fogjuk látni az Istent, ahogyan Ő lát minket. Azaz: ismerni fogjuk Istent, s ezért már nem kérdezünk semmit, csak énekelünk, énekelünk, dicsérve Istent végtelen szeretetéért...

Újrakezdés...

A mai nap imádsága:

Istenem! Viseld gondunkat! Ámen

Vétkeztem, mert görbévé tettem az egyenest, de Isten nem eszerint fizetett meg nekem. Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködjék. Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága.

Jób 33,28

Vannak pillanatok, amikor felismerjük: Isten kegyelme nélkül bizony elvesztünk volna... és sokan vannak, akik a "mennyei segítség" ellenére sem értenek az isteni szóból -, s mindent úgy tesznek továbbra is az életükben, mintha mi sem történt volna. Olyanok is akadnak, akik ráadásul erényt kovácsolnak a vakmerőségükből és dicsőségként hivalkodnak azzal, amit szégyellni kellene. Találó a bölcsességirodalom egyik ószövetségi gyöngyszeme: "Bolond dicsekszik az ostobaságával!"

Értjük vagy sem Teremtőnk apró "figyelmeztetéseit" - az a mi gondunk, de hogy majd akkor és ott, a végelszámolásnál ne hivatkozhassunk semmilyen körülményre, Isten életünkben kétszer-háromszor - nem többször, két-három alkalommal - különösen is "beleszól" az életünkbe: betegség, veszteség, tragédia olykor még a halállal való indirekt találkozásunk is megállító ereje lehet a Gondviselésnek. Okulunk vagy sem ezekből, az a mi személyes döntésünkön múlik, de sajnos a többség még ekkor sem látja be, hogy változtatnia kellene életén, mert ha nem, akkor végképp életvezetési szerencsétlenkedéseik áldozatává válnak, többnyire magukkal rántva a szeretteiket is...

Jób könyvének írója arról a reménységről tesz bizonyságot, amely mindannyiunknak vigasztalás lehet a nehézségekben: Isten "utánunk nyúl", kivált minket a nyomorúságunkból, hogy gyönyörködhessünk az életben. Abban, ami egyszeri és megismételhetetlen! Milyen érdekes... egy-egy nagy betegségből felépülve hogyan tudunk örülni annak, hogy bőrünkön érezzük a Nap melegét, a szellő simogatását, s milyen lélekemelő, amikor a kórház fehér falai után újra gyönyörködhetünk a virágok káprázatos színeiben.

Aki bölcsült a saját szenvedése árán, az másképpen látja mások szenvedését is. Felfedezi, hogy Isten közeledik feléje mindenben, s mindenkiben, s mivel tudja, hogy Isten nélkül szürkén telnek a napok, s hamar beleshet a dolgokat csak feketén-fehéren látni tudó média-gerjesztete pszichózisába, ezért elsősorban nem a napi híreken tájékozódik, hanem figyel a lelkében rezdülő belső hangra...