Bölcsességért...
A mai nap imádsága:
Uram! Szereteted tüzét gyújtsd meg bennem, hogy tanulhassak Tőled és teremtett világodból! Ámen
Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! Adj a bölcsnek és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazt, és ő gyarapítja tudását!
Példabeszédek 9,8-9
"Hallgatni arany!" - Az ismerős mondás igazságát bizonyára nemegyszer megtapasztaltuk, amikor kritikánkat, első benyomásainkra alapozott véleményünket szóvá tettük... Egy-egy igazság kimondásával nemcsak barátot, de ellenségeket is szerezhet magának az ember. Pál apostol - mint jó rabbi - megtanulta Gamáliel iskolájában, hogy zsidónak zsidóként kell érvelni, görögnek pedig, a görög kultúra szabályai szerint. (A zsidók sikerének egyébként egyik "titka", a multikulturális létformájuk.) Sokan ezt az "identitás-flexibilitást" másképp értékelik, de ez külön értekézés tárgyát képezhetné.)
Egy biztos: vannak helyzetek, amikor a kritika - mégha olyannyira is építő lenne - jobb, ha nem hangzik el, mert nem talál értő fülekre, sőt az ellenkező hatást váltja ki. Vannak embertársaink, akik a sajátos véleményt támadásnak értékelik, a tények közlését pedig előítéletnek. Ilyenkor jobb, ha nem szólunk semmit, mert az a bölcsebb. Bölcs a bölcset intheti, hiszen mindketten tudják, hogy ezáltan a célhoz jutnak közelebb, de a csúfolódó "tudatlant" mindez csak agresszívabbá teszi. A primitívség, az agresszió, a destrukció édestestvérei egymásnak, mondhatni egy tőről fakadnak. Az ilyen emberek élete nem a szeretet Istenébe gyökeredzik, hanem az öntörvényűség Baáljában.
Nagy kiváltság, ha olyan emberek vesznek körül minket, akiktől tanulhatunk. Szeretetet és türelmet, jóságot és figyelmet, önfeláldozást és buzgólkodást a szépért és jóért. Ők azok, akikre azt mondjuk, a "mi lélek-csoportunk". Velük jó együtt lenni, velük mindig van miről beszélgetni, legyen bármi a téma is, világot érintő nagypolitikai, személyes intimet taglaló őszinte istenes. Ha továbbmegyünk, akkor érezzük, általuk gyarapodtunk. Talán rájuk gondolva mondja Pál: "Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen azokkal, akik testvéreitek a hitben." Ezeket az embereket nem mi választottuk, hanem Isten küldte őket hozzánk. Felfedezni bennük a küldötteket, legyenek bármilyen korúak és neműek vagy vallásúak... a távlatos, a bölcs látás része.
Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! Adj a bölcsnek és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazt, és ő gyarapítja tudását!
Példabeszédek 9,8-9
"Hallgatni arany!" - Az ismerős mondás igazságát bizonyára nemegyszer megtapasztaltuk, amikor kritikánkat, első benyomásainkra alapozott véleményünket szóvá tettük... Egy-egy igazság kimondásával nemcsak barátot, de ellenségeket is szerezhet magának az ember. Pál apostol - mint jó rabbi - megtanulta Gamáliel iskolájában, hogy zsidónak zsidóként kell érvelni, görögnek pedig, a görög kultúra szabályai szerint. (A zsidók sikerének egyébként egyik "titka", a multikulturális létformájuk.) Sokan ezt az "identitás-flexibilitást" másképp értékelik, de ez külön értekézés tárgyát képezhetné.)
Egy biztos: vannak helyzetek, amikor a kritika - mégha olyannyira is építő lenne - jobb, ha nem hangzik el, mert nem talál értő fülekre, sőt az ellenkező hatást váltja ki. Vannak embertársaink, akik a sajátos véleményt támadásnak értékelik, a tények közlését pedig előítéletnek. Ilyenkor jobb, ha nem szólunk semmit, mert az a bölcsebb. Bölcs a bölcset intheti, hiszen mindketten tudják, hogy ezáltan a célhoz jutnak közelebb, de a csúfolódó "tudatlant" mindez csak agresszívabbá teszi. A primitívség, az agresszió, a destrukció édestestvérei egymásnak, mondhatni egy tőről fakadnak. Az ilyen emberek élete nem a szeretet Istenébe gyökeredzik, hanem az öntörvényűség Baáljában.
Nagy kiváltság, ha olyan emberek vesznek körül minket, akiktől tanulhatunk. Szeretetet és türelmet, jóságot és figyelmet, önfeláldozást és buzgólkodást a szépért és jóért. Ők azok, akikre azt mondjuk, a "mi lélek-csoportunk". Velük jó együtt lenni, velük mindig van miről beszélgetni, legyen bármi a téma is, világot érintő nagypolitikai, személyes intimet taglaló őszinte istenes. Ha továbbmegyünk, akkor érezzük, általuk gyarapodtunk. Talán rájuk gondolva mondja Pál: "Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen azokkal, akik testvéreitek a hitben." Ezeket az embereket nem mi választottuk, hanem Isten küldte őket hozzánk. Felfedezni bennük a küldötteket, legyenek bármilyen korúak és neműek vagy vallásúak... a távlatos, a bölcs látás része.
Hálaadás...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm Neked létemet, add hogy hálával élhessek! Ámen
Egyedül te ismered minden embernek a szívét!
1 Kir 8,39b
Mai
elmélkedésünk alapgondolata a bibliai Salamon király templomszentelési
imádságából való. Ékes bizonyíték lehet ez számunkra, hogy a régi
korokban is tudták - lehet, hogy sokkal inkább tisztában voltak vele -,
az emberi lélek igen bonyolult, azt érteni egyedül csak az Isten képes.
Manapság
nagy divatja van az önismereti kurzusoknak. Nem csoda, hiszen évtizedek
teltek el az ún. "keleti blokkban" (volt szocialista országok) úgy,
hogy az ember természetéből fakadó vallásosságot maradiságnak hitték, s
azzal számoltak, hogy a klerikofasisztákkal (ezek voltak a papok) együtt
idővel kipusztul ez a civilizáció hajnalától árnyékként húzódó
babonaság. Az ok egyszerű: "Isten nincs!" - vélték a vad-materialisták.
Aztán az elmúlt húsz esztendő kelet-európai rablókapitalizmusában (is!)
az anyag-hívők/mammon-imádók prominensei zseniális reklámjaikkal
beleidomítottak minket a fogyasztás sehova sem vezető kábulatába, s mire
felocsúdtunk, a konzumtársadalom zsákutcájában találtuk magunkat. Épp
ideje, hogy megismerjük tehát magunkat, s magunkon keresztül az Embert, a
világot, nemkülönben a JóIstent is - egy kicsit.
Az
önismeret megszerzése nem egyszerű feladat, hiszen leghatásosabban
önmagunkat vagyunk képesek becsapni. Másképpen akarjuk látni a
valóságot, elnyomjuk érzéseinket, hárítunk, s el akarjuk hinni, hogy ami
van, az végül is úgy ahogyan van jó, még ha rossz is, mert nincs
jobb... Az önmagunk megismerése nemcsak nehéz, fáradságos, de egyedül
nem is vagyunk képesek arra, hogy "meglássuk önmagunkat". Kell hozzá a
közösség, azaz rajtunk kívül legalább egy ember! Aki közösség nélkül
próbálja járni az önismeret útját, az könnyen eltévedhet az önigazolások
sehová sem vezető mellékútjain.
Isten
igéje újra és újra ráébreszt minket arra, hogy végesek vagyunk és
gyarlók. Ez azonban mégsem csap át önmarcangolásba vagy önsajnálatba,
hanem megismerve önmagunk határait életünk mederben folyhat tova, s nem
parttalanul árad ide-oda. A cél ugyanis az, hogy elérjük a tengert,
vagyis az Istent magát. Létünk eggyé váljon Vele, ahogyan a tengervíz
magába zárja a folyó minden egyes cseppjét... Szívünk minden egyes
dobbanásában benne van az isteni vonzás titka, s ha ezt megérezzük,
akkor bölcsülve éljük napjainkat, s szép lassan, szinte észrevétlenül,
igazságkereső perlekedésünk önmagunkkal, világgal és az ÚRIstennel
egyszer csak hálaadássá változik...
Imádságaink..
A mai nap imádsága:
Uram!
Nehezen formálom a szót, ha Veled beszélgetek, de tudom, hogy Te akkor
is értesz engem, amikor én nem értem magamat sem. Istenem, tedd
áldásossá csendes perceimet, hogy békességed és szereteted eszközévé
válhassak ott, ahová állítottál! Ámen
Egyszer így szólt hozzá egyik tanítványa: "Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait." Ő pedig ezt mondta nekik: "Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod..."
Lk 11,1b-2
Miatyánk... talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a leggyakrabban elmondott keresztény imádság ez. De kijelenthetjük azt is, hogy a legtömörebb, a legszebb és legőszintébb imaszövegünkről van szó, melyet magától Jézus Urunktól tanultunk. Érdemes megjegyezni, van egynéhány keresztény (kis)közösség, ahol nem hajlandóak az ÚRtól tanult imádságot mondani - hitbéli okokból. (Itt persze fel lehetne tenni a kérdést, hogy az ő élményhajhász hitéletüknek mi köze van a jézusi kereszténységhez?... de ne ítélkezzünk!) Mindenesetre, aki nem imádkozza a Miatyánkot, az az Élet imádságát veti el!
A Miatyánk közös ima. A kisközösségben (apostoli nagyságrendű: 10-12 ember) elmondott kötetlen ima léleképítő, ápolja-erősíti a hittestvéri kapcsolatokat, de nem gyülekezeti imádság. A Miatyánk azonban az, egyértelműen nagyközösségi imádság.
Bizonyára tapasztaltuk már, hogy sok ember milyen körülményes emberi kapcsolatait illetően. Nincs meg az érzéke, a készsége, a kommunikációs 'kultúrája' hogy tudná: hol a határ a 'privát' és 'publikus' között... Ugyanígy az imádságok stílusában és tartalmában is vannak fokozatok, határok. Amit imádkozom a barátommal, a barátnőmmel, a házastársammal, az egészen más 'kommunikációs szintet' képvisel, mint amit a vasárnapi gyülekezetben mondok el. Helyénvaló tehát, hogy imádság és imádság között különbséget tegyünk! Ha nem tesszük, akkor elvetjük Jézus Miatyánk-tanítását, mert egyenlőségjelet teszünk a Jézus-ajánlotta közösségi-helyes, s magunk-elképzelte kívánatos-magán közé.
Az imádság a lélek levegővétele. Misztikus, istenteremtette alkalom arra, hogy Istent megérezzük. Azt, hogy ki hogyan veszi a levegőt, az mindenki magánügye, ahogyan az is, hogy ki hogyan imádkozik. Másképpen imádkozik a zsidó és a muzulmán, másképpen a keresztény és a buddhista, s megint másképpen a hindu, s egészen másképpen az ateista, amikor időnként ő is beleesik a hit kísértésébe... Törekvésünk, hogy az Isten közelében legyünk - túlmutat a kegyesség gyakorlati hasznán, mert azt is jelzi, hogy múlandó létünkben ott csírázik az elmúlhatatlanba hívogató/noszogató vágy.
Teremtő Istenünk tökéletesnek/kereknek alkotta meg ezt a világot, hiszen benne van jó és a rossz, a fény és az árnyék, elmúlás és az örökkévalóság is. Értékét a fölülrőljövő isteni egésznek, a töredékes emberi létünk adja, éppen ezért nagyon fontos, hogy naponta, akár többször is kommunikáljunk (communio=egység) az Istennel, azaz imádságos lelkülettel törekedjünk a Szeretet-Egységre, Benne, Általa és Vele...
Egyszer így szólt hozzá egyik tanítványa: "Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait." Ő pedig ezt mondta nekik: "Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod..."
Lk 11,1b-2
Miatyánk... talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a leggyakrabban elmondott keresztény imádság ez. De kijelenthetjük azt is, hogy a legtömörebb, a legszebb és legőszintébb imaszövegünkről van szó, melyet magától Jézus Urunktól tanultunk. Érdemes megjegyezni, van egynéhány keresztény (kis)közösség, ahol nem hajlandóak az ÚRtól tanult imádságot mondani - hitbéli okokból. (Itt persze fel lehetne tenni a kérdést, hogy az ő élményhajhász hitéletüknek mi köze van a jézusi kereszténységhez?... de ne ítélkezzünk!) Mindenesetre, aki nem imádkozza a Miatyánkot, az az Élet imádságát veti el!
A Miatyánk közös ima. A kisközösségben (apostoli nagyságrendű: 10-12 ember) elmondott kötetlen ima léleképítő, ápolja-erősíti a hittestvéri kapcsolatokat, de nem gyülekezeti imádság. A Miatyánk azonban az, egyértelműen nagyközösségi imádság.
Bizonyára tapasztaltuk már, hogy sok ember milyen körülményes emberi kapcsolatait illetően. Nincs meg az érzéke, a készsége, a kommunikációs 'kultúrája' hogy tudná: hol a határ a 'privát' és 'publikus' között... Ugyanígy az imádságok stílusában és tartalmában is vannak fokozatok, határok. Amit imádkozom a barátommal, a barátnőmmel, a házastársammal, az egészen más 'kommunikációs szintet' képvisel, mint amit a vasárnapi gyülekezetben mondok el. Helyénvaló tehát, hogy imádság és imádság között különbséget tegyünk! Ha nem tesszük, akkor elvetjük Jézus Miatyánk-tanítását, mert egyenlőségjelet teszünk a Jézus-ajánlotta közösségi-helyes, s magunk-elképzelte kívánatos-magán közé.
Az imádság a lélek levegővétele. Misztikus, istenteremtette alkalom arra, hogy Istent megérezzük. Azt, hogy ki hogyan veszi a levegőt, az mindenki magánügye, ahogyan az is, hogy ki hogyan imádkozik. Másképpen imádkozik a zsidó és a muzulmán, másképpen a keresztény és a buddhista, s megint másképpen a hindu, s egészen másképpen az ateista, amikor időnként ő is beleesik a hit kísértésébe... Törekvésünk, hogy az Isten közelében legyünk - túlmutat a kegyesség gyakorlati hasznán, mert azt is jelzi, hogy múlandó létünkben ott csírázik az elmúlhatatlanba hívogató/noszogató vágy.
Teremtő Istenünk tökéletesnek/kereknek alkotta meg ezt a világot, hiszen benne van jó és a rossz, a fény és az árnyék, elmúlás és az örökkévalóság is. Értékét a fölülrőljövő isteni egésznek, a töredékes emberi létünk adja, éppen ezért nagyon fontos, hogy naponta, akár többször is kommunikáljunk (communio=egység) az Istennel, azaz imádságos lelkülettel törekedjünk a Szeretet-Egységre, Benne, Általa és Vele...
Isten törvénye...
Imádkozzunk!
URam! Add, hogy tiszteljük az életet, s minden tőlünk telhetőt megtegyünk védelméért! Ámen
Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.
Rm 1,18
A Szentírás alapgondolata, hogy Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Ősi, elemi erővel fel-feltörő gondolata ez az embernek, mert nem lehet az, hogy a gonoszok jól élnek, s sanyargatják szegényeket - a mindig aktuális világ -, s aztán pedig meghalnak, s minden folytatódik tovább! Hol van akkor itt az igazság?
Az igazság az, hogy az Isten törvényét nem írhatja felül az emberi akarat: s amíg a világ világ marad - vagyis az ember alapjaiban nem változik meg benne -, eladdig érvényesülni fog a "szemet-szemért, fogat fogért elv! Jézus URunk arra tanít, hogy "aki kardot ránt, kard által vész el", magyarul: az erőszak mindig erőszakot szül... S ahogy az lenni szokott a történelemben, a büntetést többnyire nem azok hordozzák el, akik megérdemelnék, hanem érvényesül a régiek megfigyelése: "az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott bele". A háború vérengzéseinek fájdalmát nem a csatatéren elhullottak hordozzák, hanem a túlélő generáció... Így aztán nem csoda, hogy egy adott társadalmi nyomorúságért, az elődöket okolják, s persze joggal!
Felvenni a kölcsönt, hogy majd az utódok kifizetik - féreg jellemre vall. Meglopni a jövőt, az eljövendő generációkat a tiszta víz, s levegő ajándékától, nukleáris sugárzással beszennyezni a földet százezer-évekre előre... nem súlyos gondatlanság, hanem ISTENTELENSÉG! Azok a hitványok, akik mindezt megtették, s megteszik csak látszólag "ússzák meg", a következményeket az ő utódaik is kénytelenek lesznek majd elhordozni, s közösen, a legdrágábbal kell majd fizetniük: saját életükkel...
Ez az Isten törvénye tehát az emberek minden gonoszsága ellen. Ha az ember vét az ISTEN RENDJE ellen, akkor nem Istent bosszantja, hanem saját magát lökdösi a szakadék felé! Isten akkor is Isten marad, ha Földünkön, ezen a csodálatos bolygón minden élet megszűnik...
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy "sebaj", majd az örökélet mindenre megoldást ad. Az ilyen csőlátású, s emberi módon gondolkodó vallásosak csak azt felejtik el, hogy az ember feladatul azt kapta Teremtőjétől, hogy őrizze, s vigyázza a teremtettséget... s ha nem teszi, akkor éppen emiatt - Isten kegyelme nagy, de igazsága is(!) - zárja ki magát a "jutalomból". Feltartóztatni tehát Isten igazságát ugyan lehet -, de nem érdemes!
URam! Add, hogy tiszteljük az életet, s minden tőlünk telhetőt megtegyünk védelméért! Ámen
Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.
Rm 1,18
A Szentírás alapgondolata, hogy Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Ősi, elemi erővel fel-feltörő gondolata ez az embernek, mert nem lehet az, hogy a gonoszok jól élnek, s sanyargatják szegényeket - a mindig aktuális világ -, s aztán pedig meghalnak, s minden folytatódik tovább! Hol van akkor itt az igazság?
Az igazság az, hogy az Isten törvényét nem írhatja felül az emberi akarat: s amíg a világ világ marad - vagyis az ember alapjaiban nem változik meg benne -, eladdig érvényesülni fog a "szemet-szemért, fogat fogért elv! Jézus URunk arra tanít, hogy "aki kardot ránt, kard által vész el", magyarul: az erőszak mindig erőszakot szül... S ahogy az lenni szokott a történelemben, a büntetést többnyire nem azok hordozzák el, akik megérdemelnék, hanem érvényesül a régiek megfigyelése: "az apák ették az egrest, s a fiak foga vásott bele". A háború vérengzéseinek fájdalmát nem a csatatéren elhullottak hordozzák, hanem a túlélő generáció... Így aztán nem csoda, hogy egy adott társadalmi nyomorúságért, az elődöket okolják, s persze joggal!
Felvenni a kölcsönt, hogy majd az utódok kifizetik - féreg jellemre vall. Meglopni a jövőt, az eljövendő generációkat a tiszta víz, s levegő ajándékától, nukleáris sugárzással beszennyezni a földet százezer-évekre előre... nem súlyos gondatlanság, hanem ISTENTELENSÉG! Azok a hitványok, akik mindezt megtették, s megteszik csak látszólag "ússzák meg", a következményeket az ő utódaik is kénytelenek lesznek majd elhordozni, s közösen, a legdrágábbal kell majd fizetniük: saját életükkel...
Ez az Isten törvénye tehát az emberek minden gonoszsága ellen. Ha az ember vét az ISTEN RENDJE ellen, akkor nem Istent bosszantja, hanem saját magát lökdösi a szakadék felé! Isten akkor is Isten marad, ha Földünkön, ezen a csodálatos bolygón minden élet megszűnik...
Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy "sebaj", majd az örökélet mindenre megoldást ad. Az ilyen csőlátású, s emberi módon gondolkodó vallásosak csak azt felejtik el, hogy az ember feladatul azt kapta Teremtőjétől, hogy őrizze, s vigyázza a teremtettséget... s ha nem teszi, akkor éppen emiatt - Isten kegyelme nagy, de igazsága is(!) - zárja ki magát a "jutalomból". Feltartóztatni tehát Isten igazságát ugyan lehet -, de nem érdemes!
A mai nap imádsága:
Uram! Akaratodat értesd meg velem, hogy kegyelmedből élve szerethessek! Ámen
...titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben
egymás iránt és mindenki iránt...
1 Thessz 3,12
A növekedést mindig az ÚRIsten adja: alázatban, kitartásban, s persze szeretetben is. A szeretet olyan mint a levegő: nem látható, csak a hatása érzékelhető. Ha szeretet "van", akkor minden különösebb gond nélkül és szépen történnek dolgaink, ha nincs... akkor fuldoklunk, mert betemetnek minket a váratlan kihívások, a hétköznapi feladatok, s az újra és újra - persze csak utólagosan felismert - bántó mulasztásaink. A szeretet, ahogyan a levegő - körbefog, mindenhová eljut, mindenhol jelen tud lenni, táplál, életet... A szeretet nélkül semmik vagyunk, szeretet által válhatunk igazán "valakikké".
A szeretet megvallása a tett. A szavak mindaddig üresen csengenek, amíg nincs hitelesítő magatartás mögöttük, éppen ezért nagyon fontos a krisztuskövető ember számára, hogy cselekedeteivel érvényt szerezzen szavainak. A keresztény embernek nem kell felvállalnia a világ összes gondját-baját - nem is az a hivatása, hogy folyamatosan eltakrítsa a bűn bűzlő piszkát -, de jelként részt kell vállalnia a terhek hordozásában. Sok ember számára éppen azért nem szimpatikus a keresztény életideál, mert a hitvalló életet szimpla balgaságnak tekintik. Nos, aki hagyja magát kihasználni, az elsősorban "balek" s nem keresztény. Fontos tudatosítani: a Mestert követő életet, mindig a szolgáló erő az önfeláldozó szeretet és a hit józansága kíséri.
Szeretni elsősorban azokat kell, akik a közelünkben vannak. A másik embert pedig csak akkor tudjuk szeretni, ha a méltóságát nézzük, s nem az állapotát. Csak akkor tudjuk egymást szeretni, ha magunkat is szeretjük... Elfogadni önmagunkat (megbékélni önmagunkkkal, sorsunkkal) Isten nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Elképzelhető, hogy lehetséges, de jómagam az elmúlt lassan fél évszázadban még nem találkoztam olyan emberrel, aki Isten nélkül megtalálta volna lelkének békéjét.
Amikor beleszületünk ebbe a világba, semmit nem hozunk magunkkal, mégsincs nagyobb gazdagság, mint az, ha ember születik a világra. Ha pedig kimegyünk belőle, mert eljött az óránk, akkor sem viszünk ki belőle semmit, bármilyen nagy is volt a gazdagságunk. Gazdag embernek valójában azt mondhatjuk, aki másokat gazdagított, azaz megsosztatta a saját vagyonát másokkal.
Legfőbb vagyonunk a véges idő, a találkozások lehetősége, s természetesen szavaink, melyeket Istentől kaptunk, hogy a magyunk kicsiny, de annál fontosabb világában teremtsünk velük, amikor megfelelő időben, s helyen megszólalunk, s hiteles szavainkkal bizonyságot teszünk a Gondviselő Istenről...
...titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben
egymás iránt és mindenki iránt...
1 Thessz 3,12
A növekedést mindig az ÚRIsten adja: alázatban, kitartásban, s persze szeretetben is. A szeretet olyan mint a levegő: nem látható, csak a hatása érzékelhető. Ha szeretet "van", akkor minden különösebb gond nélkül és szépen történnek dolgaink, ha nincs... akkor fuldoklunk, mert betemetnek minket a váratlan kihívások, a hétköznapi feladatok, s az újra és újra - persze csak utólagosan felismert - bántó mulasztásaink. A szeretet, ahogyan a levegő - körbefog, mindenhová eljut, mindenhol jelen tud lenni, táplál, életet... A szeretet nélkül semmik vagyunk, szeretet által válhatunk igazán "valakikké".
A szeretet megvallása a tett. A szavak mindaddig üresen csengenek, amíg nincs hitelesítő magatartás mögöttük, éppen ezért nagyon fontos a krisztuskövető ember számára, hogy cselekedeteivel érvényt szerezzen szavainak. A keresztény embernek nem kell felvállalnia a világ összes gondját-baját - nem is az a hivatása, hogy folyamatosan eltakrítsa a bűn bűzlő piszkát -, de jelként részt kell vállalnia a terhek hordozásában. Sok ember számára éppen azért nem szimpatikus a keresztény életideál, mert a hitvalló életet szimpla balgaságnak tekintik. Nos, aki hagyja magát kihasználni, az elsősorban "balek" s nem keresztény. Fontos tudatosítani: a Mestert követő életet, mindig a szolgáló erő az önfeláldozó szeretet és a hit józansága kíséri.
Szeretni elsősorban azokat kell, akik a közelünkben vannak. A másik embert pedig csak akkor tudjuk szeretni, ha a méltóságát nézzük, s nem az állapotát. Csak akkor tudjuk egymást szeretni, ha magunkat is szeretjük... Elfogadni önmagunkat (megbékélni önmagunkkkal, sorsunkkal) Isten nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Elképzelhető, hogy lehetséges, de jómagam az elmúlt lassan fél évszázadban még nem találkoztam olyan emberrel, aki Isten nélkül megtalálta volna lelkének békéjét.
Amikor beleszületünk ebbe a világba, semmit nem hozunk magunkkal, mégsincs nagyobb gazdagság, mint az, ha ember születik a világra. Ha pedig kimegyünk belőle, mert eljött az óránk, akkor sem viszünk ki belőle semmit, bármilyen nagy is volt a gazdagságunk. Gazdag embernek valójában azt mondhatjuk, aki másokat gazdagított, azaz megsosztatta a saját vagyonát másokkal.
Legfőbb vagyonunk a véges idő, a találkozások lehetősége, s természetesen szavaink, melyeket Istentől kaptunk, hogy a magyunk kicsiny, de annál fontosabb világában teremtsünk velük, amikor megfelelő időben, s helyen megszólalunk, s hiteles szavainkkal bizonyságot teszünk a Gondviselő Istenről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése