Céljaink...

A mai nap imádsága:
Uram! Tégy alkalmassá a küzdelemre! Add, hogy elviselhessem bukásaimmal járó fájdalmakat, s makacsságom következményeit! Formálld egész életemet, hogy engedelmes eszközöd lehessek! Ámen
   

Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.
1 Kor 9,26-27

Pál apostol - az egyházi hagyomány szerint is - törékeny, apró termetű, s beteges ember volt, gyaníthatóan nem az antik testideál megtestesítője. Lelki harcainak hasonlatát mégis a sportból veszi. Bizonyára maga is látott ilyen versenyeket, ahol - akkor még doppingszereketől mentesen - küzdöttek egymással... Nincs is szebb, a nemes küzdelemnél, s nincs gyalázatosabb a nemtelenül megszerzett dicsőségnél!

Nemcsak a közel-keleti harcokban kigyúrt testű, professzionálisan kiképzett modernkori zsoldosok szenvednek az ún. háború utáni lelki traumában, már a római hadvezérek is panaszkodtak arra, hogy a legkiválóbb, legerősebb katonáik között is bőven akadtak olyanok, akik lelkileg összeroppantak... Hiába, ember(eke)t ölni rezzenéstelen arccal és lélekkel, hidegvérrel csak a hollywoodi filmstúdiókban lehetséges...

Van aki testre, s van aki agyra "gyúr" - vallják a mai fiatalok. Kár hogy kevesen vannak, akik szívre "gyúrnak"... Ez utóbbi "edzettsége" ugyanis elvezetne nemcsak a mértékletes életre, de nagymértékben csökkentené a nemtelenül elért sikerek okozta általános fájdalmakat is.

Aki istenes életre szánja el magát - mert a Lélek erre indítja - az igencsak jól teszi, ha sportolókhoz hasonlóan edzésben tartja testét és lelkét. A test ugyanis a lélek otthona, s egyben a Szentlélek temploma... Aki Krisztus - maradjunk a Pál által gyakran használt militarista hasonlatnál - "jó katonája" kíván lenni, annak bizony meg kell sanyargatnia a testét. Ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnia a test kívánságait kordában tartani, mert gyarló testünk szívesen birtokolná mértéktelenül e világ javait... (Erre az ősbűnünkre alapoznak nap mint nap a csalafinta, trükkös reklámok is!)

Ki képes erre? Csak az, aki előtt nem bizonytalan a cél, aki tudja, hová igyekszik. Aki céltalanul kocog ide-oda, az ne csodálkozzon, ha lehagyják, sőt, ha soha nem jut el a finisbe. Aki "pályára áll", az céllal áll oda. Aki küzd, akár önmaga gyarlóságai, akár mások bűnei ellen, annak stratégiája kell hogy legyen! A keresztény ember naponkénti "edzéstervét" a Bibliából veszi, s hite szerint a Lélek által URától kapja. Attól az ÚRtól, Akitől a legnagyobb ajándékunkat, az életet kaptuk... Aki tehát Istent szolgálja, az az életet szolgálja, s aki ebben az elhívatásban futja meg pályáját, arra a célban az életet adó Isten maga vár...

Életünk...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy akaratod ellen ne lázadjak, s megértsem életjobbító parancsolataidat! Ámen


URam, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian.
Ézs,64,7

Csak idő kérdése, mikor érünk meg annak felismerésére: egész létünket Istennek köszönhetjük... Van, aki "le-/át-/ki-/éli" egész életet, s csak akkor nyílik meg előtte a nemlátható világ, amikor ez a látható beszűkül - mert betegség, halálközeliség szorongatja. Vannak, akik életük sok-sok eseményére, elért sikerére visszatekintve egyszer csak ki tudják mondani: az elért eredményeik végül is Isten gondviselésének köszönhetőek, s akadnak olyanok is, akik kora ifjúságuk óta vagy zsenge felnőttkoruktól kezdődően tudatosan döntenek úgy: Isten kegyelméből akarnak élni minden nap. Furcsán hangzik, de Istenhez-tartozásunk nem attól függ, megvalljuk-e azt vagy sem, hanem attól a pillanattól kezdve, hogy megfoganunk, s a titokzatos élet részesévé váltunk. Létezésünk maga a legnagyobb bizonyíték, hogy Isten "van", hiszen Őnélküle nem lenne, se anyag, se energia, s az ezeket felfoghatatlan bonyolultságba rendező információ se!

Szeretem nézni a világ keletkezésével kapcsolatos ismeretterjesztő filmeket. Engem elsősorban nem a "tudományossága" nyűgöz le - hiszen, amit ma még konferencián jelentenek be korszaknyitó felismerésként és a szakemberek is álmélkodva hallgatják, az néhány év vagy évtized múlva már a maradi gondolkodást képviseli -, hanem a "tudományos" világkeletkezés-mese legújabb számítógépes technikával "ki-/megfestett" látványa. Megható egyébként az a törekvés, amivel igyekeznek felébreszteni a hitet az emberben, hogy az ősrobbanás első és második százmilliomodik másodpercében ez vagy az történt... S, hogy valójában mi történt, azt egyedül csak a JóIsten tudja!

Vannak, akiket nem érdekel, hogyan is működik Isten teremtett világa, s értetlenül tekintenek az egész életükön át íróasztalra görnyedő tudósokra. Sokkal fontosabbnak tartják, hogy a mindennapok lét-egyszerűségében megélhessék az emberi találkozásokból fakadó örömet, vagy megcsodálják a virágok színeit, a méhek röptét vagy belefeledkezhessenek a lenyugvó Nap mélyvörösébe... Nos, kinek ez, kinek az jelent gyönyörűséget - különfélék vagyunk.

S ahogyan a fazekas keze alatt formálódik a korsó, ugyanúgy Isten "simogatása" is alakítja az életünket olyanná, amilyenné megálmodott minket. Isten kezének formáló erejét érezni nemcsak kiváltság, de olykor fájdalmas is, ugyanakkor keze-nyomát megtapasztalni egyben a védelmünket is jelenti - s ez evangélium.

Helyes látásért...

A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod, hogy a világ, s olykor magam életének eseményeit sem látom teljesen világosan. Adj nekem alázatot, hogy merjem igédnek fényét életem világosságául útaimhoz rendelni, hogy kegyelmed által ne csak Téged tudjalak dicsőíteni tetszésedre, hogy épüljek általa, hanem engedd meg mások épülését is mindannyiunk szolgálatán keresztül! Ámen


Mert ugye szépen adsz hálát, de a másik nem épül belőle. Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni, de a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken. Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkodásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek.
1 Korinthus 14,17-20

Elődöm a tatai szószéken - aki feleségem édesapja volt -, nemegyszer mondta: "Észt is adott a Jóisten!". Mint a gyakorlati teológia professzora, s aktív lelkész többszörösen is tisztában volt azzal, hogy az emberek döntéseinek nagy részét nem értelemmel, hanem érzelemmel hozzák. Vannak dolgok, amikor érzelemmentesen nem lehet, sőt nem is szabad dönteni (pl. szerelem), de ezek kisebbségben vannak. Életünk egyéb eseményeit bizony mindig alaposan át kell(enne) gondolni, meg kell(ene) vizsgálni az ÚRIsten törvényeinek vonatkozásában is, hiszen az ige is gyakran buzdít erre. Pszichológus szakemberek egyöntetű véleménye is az, hogy döntéseink túlnyomó része - mintegy 80%(!) - érzelmi... ezt nagyon jól tudják a reklámszakemberek, s ki is használják.

A korinthusi gyülekezetben egy érdekes valláspszichológia jelenség, az ún. nyelveken-szólás "terjedt el". Ez a módosult tudatállapot, egyfajta eksztatikus magatartás hihetetlen érzelmi töltéssel jár együtt, ezért írja Pál apostol szintén ebben a fejezetben, pár verssel korábban (4. vers): "Aki nyelveken szól, önmagát építi.". Amennyire elítéljük a szélsőségeket, olyannyira nyilvánvaló az is, hogy minden korban megvoltak az élet minden területén az extremitások. Az "elragadtatott" állapot - nevezzük az egyszerűség, s érthetőség kedvéért "hétköznapi eksztázisnak" - nélkül az ember élete nem egyszerűen rideg és érzelemmentes, hanem egyszerűen nem teljes. Hiszen ebbe a lebegő, boldog állapotba igyekeznek és próbálnak benne maradni minden normális párkapcsolatban, ez az időnként visszatérő érzelmi túlfűtöttség ad motivációs erőt a munkához, a hétköznapok küzdelmeihez.

A korinthusiak problémája azonban az volt, hogy nem egymást építették, hanem önző módon, mindenki a maga érzéseivel volt el-, s lefoglalva, ami nem erősítette, hanem gyengítette a számtalan kísértést sugárzó fejlett kikötőváros, amúgy is zsenge, elsők közötti krisztusi sarját. A kérdés nem az volt Pál számára, hogy kell-e a "nyelveken szólás" dicsőítő ajándéka, hanem az, hogy épülnek-e mások általa vagy sem. Ezért a gondolkodás, a racionalitás összefüggéseibe helyezi. A józan »paraszti« ész kontrollja többet ér minden túlfűtöttségnél és elragadtatásnál, hiszen ez egymás szolgálatát, a közösséget, s benne az egyént védi.

Manapság is virulnak a "dicsőítés" eme fajtáját választó, s ahhoz ragaszkodó kisközösségek, tradicionális egyházi keretek között, s azon kívül is. Ennek kettős az oka van: Egyrészt sokan elbizonytalanodnak a világ jelenlegi állapota miatt - tegyük hozzá nem alaptalanul! -, s bizonytalanságukban valami "biztosat" keresnek, s ebben a "dicsőítő formában" vélik ezt megfoghatóan megtalálni, másrészt érzelmi életük finom rezdüléseit nem tudják imádsággal, kontemplatív(elmélkedő) módon kísérni és "kezelni", s valami statikusba (hétköznapi eksztázis) kívánnak kapaszkodni. Vannak, akik Istentől és vallásos meggyőződés nélkül teszik majdnem ugyanezt, amikor pótszerek (drog, alkohol) keltette mámoros "biztonságba" menekülnek. Az élet azonban nem illúzió, hanem valóság. Kegyetlen valóságnak tűnik... de csak Isten nélkül az.

Isten uralma...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne a magam eszem szerint, hanem életet védő törvényeid szerint éljek - példát adva ezzel mindenki számára! Ámen


Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR! Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon.
5 Móz 6,4-8

"Egy az Isten!" - mondogatják jóérzésű keresztények, akik ha gyakorlatban már nem is, de a hétköznapi konverzációk szintjén még "hitvallásosak" - hát ennyire... Isten - amióta csak tudja az ember, hogy Ő van, s hogy Ő az, Aki, vagyis nem kérdés számára az Örökkévaló léte, hiszen Ő a Létező -, azóta külön-külön másképpen gondolkodunk a Teremtőnkről. Olyannyira másképpen, egyedien, hogy ezt az egyediséget semmi nem tudja "kiölni" belőlünk! S, ha mégis valami uniformizált, egyen-elképzelés uralkodik el bennünk, akkor már rég nem élünk, legfeljebb csak a nevünk az, valójában halottak vagyunk. A lelkileg halott, az teljességgel az...

Izráel alapvetően másképpen gondolkodott az EGY-Istenről. Ez az EGY-Isten, akinek nincs neve - jóllehet szegény Jehova tanúi váltig bizonygatják, hogy Isten neve márpedig "Jehova", de ha elfogadjuk a zsidókat ebben a kérdésben autentikusan nyilatkozóknak, akkor a Jávé, mint szó nem Isten "neve", hanem csak a "Kimondhatatlan EGY" megjelölésére használatos -, másképpen EGY! Ő nem egy főisten az Istenek közül, hanem AZ ISTEN - az összes többi pedig bálvány... Ez eleddig rendben is van/lenne, a gond azonban az, hogy Izráel népe nem tűrt meg semmiféle más monoteista istenelképzelést sem, mert azt vallották, hogy Istent egyedül és kizárólagosan csak Jeruzsálemben lehet "hibátlanul" imádni. Ha ehhez nem ragaszkodtak volna évszázadokon át a zsidó nép vallási vezetői, akkor ma a judaizmus egy világ-sikeres világvallás lenne, de mivel ahhoz, hogy valaki valóban zsidó vallású lehessen -, zsidónak kell születnie! Így - jóllehet a zsidó vallást a világvallások között emlegetik, státusza szerint világvallás -, formailag azonban megmaradt nemzeti vallásnak. Igazat kell adni az orthodox zsidóknak, akik azt mondják - ellentétben a hivatalos izraeli államdefinícióval -, hogy a zsidóság az nem nemzet, hanem vallás, hiszen valaki attól zsidó, hogy hiszi az Örökkévalót, s annak törvényei (Tóra) szerint él.

Élni azonban a törvény szerint csak akkor lehet, ha valaki egy a törvénnyel! Ezért a törvények a szívben kell "élnie", s az ember homlokterében kell hogy legyen mindig az írás - ezt szimbolizálják a Szövetség jelképei: a tfilin, a mezuzá, és a cicit.
Tfilin: imaszíj, amely két négyszögletes fekete dobozka, amelyekben apró pergamentekercsekre írva a Tóra négy szakasza van ráírva (2Móz 13, 1-10; 2Móz 13, 11-16; 5Móz 6, 4-9; 5 Móz 11, 13-21). A dobozkákhoz bőrszíjak kapcsolódnak (héberül r'cuot), amelyekkel a karra, illetve a homlokra lehet kötni őket. Jézus idejében a kegyesek egész nap hordták az imaszíjakat, ma már csak - a szombat és a tórai szent napok kivételével a reggeli sáchrit ima (istentisztelet) alatt kötelező teljesíteni a tfilin micváját.
A Törvény/Tóra betartása REND-et teremt az ember életében, s ez nemcsak hasznos, esztétikai gyönyörűséget is okoz. Mindazonáltal tökéletes törvénybetartás nem lehetséges, ezért szükség van az Isten kegyelmére. Jézus URunk erre tanítja követőit, s minket, mai követeit is: a törvény betöltése csakis a szeretet, amit onnan felülről a Világosság Atyjától kapunk - kegyelemből, Jézusért...

Teremtettség...

A mai nap imádsága:

Istenem! Táguló világegyetemedet csodálva azon csodálkozom, hogyan szűkül benne a mi embervilágunk... Add URam, hogy ne csak önmagunkban gondolkodjunk, hanem megértve teremtettséged csodáját, Téged dicsérve szeretetben éljünk! Ámen


Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.
Zsid 11,3

Isten teremtette ezt a világot... s itt álljunk is(!) meg egy pillanatra, mert ezután Pál apostolunk megint 'csak' a saját kultúrköréből hoz elő "bizonyító illusztrációkat gondolatai jobb megértéséhez... Ami természetesen nem baj, hiszen megvan ennek is a maga irodalmi értéke, csak a gond a gondolkodó harmadikévezredeleji keresztény ember számára, hogy faluvá zsugorodott Földünkön már nem lehet - szellemi téren meg különösen nem(!) - csak "monokultúrában" értelmezni a transzcendenciára vonatkozó kijelentéseket, mert akkor semmivel sem vagyunk különbek a kábult ezoterikusoknál, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy egyedül, csak ők az "igazság" kizárólagos birtokosai!

Az igazság azonban az, hogy a világ megtapasztalásának/megismerésének korlátái vannak - időben és térben egyaránt. Időben alig egy féltucat évtized, egy rövidke emberöltő áll rendelkezésünkre, hogy felfogjuk emberi létünket, térben pedig "csak" 13,5 milliárd fényévnyi távolságban gondolkodhatunk, hiszen innen érkezik hozzánk - jelenlegi ismereteink szerint a legtávolabbról - fény/sugárzás... Lehet, hogy ennél sokkal nagyobb az univerzum, még 20-30 milliárd fényévnyi távolsággal - vagy még többel(?) -, a gond egyedül megint csak az, hogy ezt akkor tudnánk bizonyíthatóan megtudni, ha 20-30 milliárd év múlva is élnénk még...

Nos, hamar belátható: időben és térben iszonyatosan behatárolt a létünk, s ha mégis szeretnénk önmagunk számára megnyugtató választ kapni a létünk lényegiségét érintő legfontosabb kérdésekre, akkor marad a hit útja: az egyik a istenhites, a másik a tudománnyal vegyített hitű út, hiszen ez utóbbi sem fedi teljes egészében a valóságot, csak annyira, amennyire sikerült az embernek az elmúlt évezredekben felépíteni tudományos világképét, ami sok mindent megmagyaráz, de értelemszerűen nem mindent. Eladdig ugyanis, amíg egy tudományos feltevés nem nyer egyértelmű bizonyítást csak elméletről beszélhetünk, s nem állíthatjuk, hogy márpedig ez vagy az így "működik", s ez lenne az utolsó és végső magyarázat!

Pálnak abban igaza van, hogy a világ a nem láthatókból állt elő, hiszen az elemi részecskék birodalmába igazán még csak most próbálunk betörni - lásd LHC! - (bár ő bizonnyal nem kvarkokra gondolt!), de a végső "létok" a teremtettség "létrejöttére" - végül is, maga a nem-látható ÚRIsten! Őt soha senki nem látta, de teremtett világának rendjében mindenki számára kinyilvánította Önmagát. (Ahogyan egy kultúra fejlettségére következtetni lehet az építményeiből ill. azoknak évezredes maradékából, ugyanúgy a teremtett világ értelmes vizsgálatán keresztül is "képet" alkothatunk annak Alkotójáról.) Ugyancsak Pál mondja erre: "Ennélfogva nincs mentségük!" Senkinek sincs... aki nem a teremtettség rendje szerint él, azaz nem vigyáz a teremtettségre, nem óvja/védi/ápolja azt, aki nem az Isten szeretetének naponkénti megélésére törekszik - annak csak egy lehetősége van: hordoznia kell a következményeket... Már itt ebben a földi világban, s hitünk szerint az 'odátban' is!

Terveink...

A mai nap imádsága:
Uram! Te látod álmaimat és terveimet, s Te tudod, olykor milyen kevés az erőm ezek megvalósításához. Istenem, erősíts utamon, hogy el ne tévedjek, s életem végen hazatalálhassak Hozzád! Ámen

   

Az embernek az értelme terveli ki útját, de az ÚR irányítja járását.
Péld 16,9

Ember tervez - Isten végez. Ezt a régi szólást emlegetjük, amikor a dolgok nem éppen úgy alakulnak, ahogyan azt vártuk, ahogyan azt elterveztük. Életünk vándorútján számtalan új helyzettel találkozunk, újra és újra próbára tesznek minket a körülmények és így vagy úgy, de levizsgázunk együttműködésből, megértésből, szeretetből... hogy csak a legfontosabb élet-tantárgyakat említsük. Vezetőknek tanítják a helyes kommunikációt, a hiteles prezentációt, s tanítják őket feladatorientált improvizációra - hogy milyen sikerrel, azt a mindennapi politika folyamatosan mutatja.

Tény, hogy életünket - amióta csak létezünk, mi emberek - gyakran és szívesen hasonlítjuk egy úthoz, amin járnunk kell. Egyszerű és jól érhető kép ez, hiszen az útnak van eleje és vége; kanyarog jobbra és balra; felvisz a hegyre, s völgybe ereszkedik; hol árnyékos, hol meg napos; vannak benne nehezen járható göröngyös szakaszok, s persze mindig vezet valahová. Életünk nagy egzisztenciális kérdése: Vajon hová vezet az én utam, s egyáltalán: Jó úton járok-e? A választ megtalálni nem könnyű, mert erre maga az egész élet ad(hat)ja meg választ, amikor visszatekintünk rá utunk végén...

Az útonlevésnek, a vándorlásnak vannak szabályai. Aki értelmes, az figyelembe veszi ezeket. Számol a lehetőségekkel, s az erejével. Nem tékozol ott, ahol gyűjteni kell, s nem görcsösködik ott, ahol szinte magától is 'mennek a dolgok'. A hívő ember, aki Istent a szívébe zárja, törekszik minden napon arra, hogy döntései necsak előbbrevivők, de bölcsek is legyenek. Ennek egyetlen biztosítéka - hite szerint - az ÚRnak tisztelete, s szeretete.

Aki tervez, az el akar jutni valahová, aki meg nem tudja hová igyekszik, az pedig kóborol. Az emberek szeretik a kiszámíthatóságot, ezért céltudatos vándorlásukat szívesen vállalják közösségben. Akit azonban a céltalanság pillanat-szele sodor ide-oda, az többnyire magányos. A magányos ember gyakori hamis büszkesége hibás döntéseket produkál, a közösségi ember ezzel szemben szívesen diskurál a megoldásokról, hiszen jól tudja, hogy nem elégséges az akarat, az élet bonyolultságában érdemes ráhagyatkozni az ÚRIsten vezetésére is. Aki számol az Istennel, annak útja eredményes lesz, aki elveti Istenét, az egyben istenadta sorsát is megtagadja...