Belátásért.
A mai nap imádsága:
Urunk!
Te látod céljainkat, makacsságunkat céljaink olykor vakmerő elérésére,
és a gyönge lelkünket a Veled való közösségre. Tompítsd bennünk saját
akaratunkba vetett bizodalmunkat, hogy fogadhassuk legnagyobb,
legfontosabb ajándékodat: Ömagadat! Ámen.
Jákób Bételnek nevezte el azt a helyet, ahol Isten beszélt vele. 1Móz 35,15
Luther
Tízparancsolat-magyarázatait így kezdi: "Istent félnünk és szeretnünk
kell". Nem meghaladott ez az újkor hajnálán tett lutheri kijelentés:
"félni az Istent"? Az biztos, hogy a mai világban egyre kevesebben félik
az Istent. A mindenség Urát nem ismerik, így nem is tartanak Tőle. Az
Isten-ismeret hiányának azonban ára van. Az az ember, aki sikerrel
kizárta életőből Istent - ami tulajdonképpen nem is nehéz, hiszen az
eredendő ádámi ellenkezéssel jövünk ebbe a világba -, az megszenvedi az
Isten hiányát, nagy árat fizet "szabadságért". Az az ember, akinek nincs
Istene, mely Hatalom alakítaná a sorsát, Akihez fordulhatna, amikor
önmaga gyengeségei és a világ igazságtalansága gyötrik - az az ember
nagyon egyedül van. Ha a szemérmes ember mégis a Sors, a Végzet szavak
mögé még oda tudja képzelni a teremtettség Gondviselőjét, eladdig jobban
visel minden evilági terhet, de ha értelme kilúgozott már minden
istenes gondolatot, akkor végleg egyedül marad a lélek... A magányos,
didergő léleknél nincs elkeserítőbb állapot.
De miért van oltalma
annak, aki féli az Urat? Mindenekelőtt azért, mert a hinni próbáló
ember így "biztos" kézben tudhtaja sorsának alakulását, s ha éppen
rosszra is fordulnak napjai, akkor is tudja: Isten a rosszból is képes
jót előhozni. Ugyanakkor az Isten - mivel a szeretet Istene -, ezért
megőriz, megvéd: csábítástól, kísértéstől. Mértékletességet ad a jóhoz,
hogy meg ne ártson a sok... Mert tény, hogy nemcsak a sok jó árthat meg,
de számtalan veszély leselkedik ránk a világban is. A legnagyobb
ellenségünk, mégis mi magunk vagyunk. A napóleoni mondás igaz:
"Legyőztem a fél világot, de önmagamat nem tudtam legyőzni"...
S
miért rejt nagy veszélyt az Én, az Ego? Mert ha Isten elé kerül az "Én",
akkor elveszíti az egyedüli mértékadó léptéket, s nem Isten lesz a
meghatározó, hanem az "Én". Luther így mondja: "akinek, ami a
legfontosabb, az az Istene." Így önmagunk istenítésének ingoványos
területére tévedhetünk, aminek a vége mindig csúfos vereség: hiszen
teremtmények vagyunk, embernek készített minket Isten. Aki életének
mértékéül nem az Istent, s az Ő törvényeit teszi meg, az elhiszi, hogy
akkor is tud alkotni, ha ő maga nagyon akarja. Így kapnak az emberek
magas vérnyomást, szívinfarktust, s kerülnek depressziós állapotba. Fél
évszaddal ezelőtt, amikor az emberek a második világégés borzalmai után
az újrakezdés nyomorúságát kínlódták, a depressziót alig ismerték.
Természetesen akkor is voltak olyanok, akik önmaguk életét az Isten
akarata elé helyezték, de ez a százalékos arány öt évtized alatt a
háromszázszorosára(!) nőtt...
Aki az Urat féli, az az Istent
engedi be a saját életébe, hogy az Ő jelenléte áthassa egész létét. Aki
Istent "féli és szereti", annak van "erős vára"/menedéke, az életcsaták
között van "jó fegyvere" és "pajzsa".
Erők...
A mai nap imádsága:
Uram!
Add, hogy Te legyél az első az életemben, s ne tartsak semmit és senkit
fontosabbnak Tenálad! Add, hogy Benned gazdagodjak, s általad
teljesedhessen ki emberségem, önmagam épülésére, s felebarátaim
hasznára! Ámen
Ne legyen más istened rajtam kívül!
2 Móz 20,3
Jól
mondja a mi jó Lutherünk: "Kinek mi a legfontosabb, az az istene!" S
valóban, ami az értékpiramisunk tetején áll, az határozza meg egész
életünket, hétköznapjaink tartalmasságát és ünnepnapjaink fényességét.
Amikor
az ünnepek - ami mindig közösségi alkalom is egyben(!) - elveszítik
jelentőségüket, akkor nemcsak az egyén magányosodik el, de a társadalom
is szép lassan omladozni kezd. Ha az ünnep elveszíti szakralitását,
akkor szinte megállíthatatlan az értékek bomlása: Ha nyűg a karácsony,
ha bosszantó a névnap vagy születésnap, ha foszlásnak indul a másikat
kitüntető szeretet, akkor a közösségi célokba vetett reménység is
ellaposodik, sőt az emberséget megtartó hit ereje ködbe vész.
Amikor
az "én mindenekfelettisége" tobzódik - szánalmas, de egyre erősödő
profanitásában "Mert hétvégén többet iszunk, mint hétközben!" -, akkor
szinte nincs megállás a lejtőn... Ma Magyarországon 800ezer(!) jegyzett
"alkoholbeteg" van, s hányan vannak még(!), akik nem jelentek meg a
statisztikák rubrikájában... Elkeserítő, hogy az egyéni célokat kergető
politika mennyire közömbös, sőt támogatja azt, ami rombol! (Lásd
alkohol-reklámok!) Az Egyesült Királyságban a harminc év alattiak
egynegyede drogos és/vagy alkoholfüggő - gyakorlatilag gyógyíthatatlanok
-, s már kormányzati szinten is aggódnak és terveket készítenek,
lehetőségeket kutatva, hogy ezeket a szerencsétlen fiatalokat
integrálják a társadalomba... Egyesek a társadalom normális működésének a
veszélyeztetettségét vizionálják. De Németországban se jobb a helyzet: A
fiatalok egynegyede(!) nem tanul szakmát, mert vagy nem fejezték be az
általános iskolájukat vagy olyan súlyos tanulási zavarokkal küszködnek,
hogy képtelenek megtanulni a szakma alapvető ismereteit. Sokan
asszociálisak is és egyre gyakoribb az iskolán belüli erőszak. A 17-18
éves majdnem-felnőttek brutalitása, közbiztonságot veszélyeztető
magatartása megdöbbentő. Szinte napirenden vernek agyon embereket, mert
civil kurázsit tanusítanak. A mémet parlament (Bundestag) kénytelen lesz
még szigorúbb törvényeket hozni...
Az alkohol és a drogok persze
még önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy morzsolódjék az egész, s
"kijöjjön a jézusi 25% - Magvető példázata! -, ehhez kellenek a további
kötöző erők: önigazság, karriervágy, pénzimádat, hatalommánia... stb.
Egy bizonyos: minden istenné, azaz élet-irányító erővé válhat, ha
megelőzi az Istent! De ha Isten az első helyen áll, s mindenki, s minden
más csak Őutána következik, akkor bármit tehetünk, mást úgysem teszünk,
csak azt, amit a JóIsten akar...
Ráhagyatkozás...
A mai nap imádsága:
URam!
Éreztesd velem atyai szereteteted melegét, hogy ne fázzak ebben a rideg
embervilágban, s Általad erőt nyerve, elvégezhessem feladataimat! Ámen
Jézus
ezt mondta neki: "Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak,
aki hisz." Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt:
"Hiszek, segíts a hitetlenségemen!"
Mk 9, 23-24
Jézus szavait
gyakran félreértelmezik... Jézus tanítása révén tényleg csodás dolgokat
tapasztalhat meg a hívő ember a teremtett világból, de a Mester nem arra
hívta el követőit, hogy váljanak istenekké, hanem arra, hogy istenes
életet éljenek. Aki hisz, annak minden lehetséges - már ami az ember
létezésének, embervoltának istenadta keretei között egyáltalán
lehetséges. Sokan ennek ellenére legalább olyan nagy csodákat akarnak
véghezvinni, mint Jézus maga, néha talán még nagyobbakat is...
A
csodát márpedig nem az ember, hanem maga a mindenekben jelenlévő
cselekvő Isten viszi végbe. Korunk ezoterikus "huncutságainak" abban
igazuk van, hogy befelé kell néznünk, abban viszont már nem, hogy csak
akarat kérdése, ki milyen "isteni fokozatra" jut el. Ha nem nézünk
magunkba, ha nem vizsgáljuk meg lelkünket, s nem fedezzük bennne fel az
Istent - Isten ugyanis Lélek és Igazság -, akkor nem vesszük észre, hogy
tulajdonképpen rajta ülünk életünk kicsesládáján, s nyöszörögve,
szemérmetlenül koldulunk...
Meglátni, felismerni, hogy Isten
akaratából vagyunk, akik vagyunk, elfogadni, hogy az Ő rendelése szerint
állunk azon a helyen, ahol éppen vagyunk - a hitélet maga. Becsülettel
meg kell vallanunk, hogy keresztény életünk folyamán több bennünk a
hitetlenségből fakadó gondolat, mint a hitből származó. Cselekedeteink
nagy részét nem a reménység és a szeretet irányítja, sokkal inkább a
világ racionalitása, a lelkünkben rejlő, reflexszerű indulataink. Ezért
kiálthatunk együtt a kétségbeesett apával: "Uram, hiszek, légy
segítségemre hitetlenségemben!"
A hitetlenség mindig az első
lépés meg nem tételében érhető tetten - ezért ennyire nehéz elkezdeni
valamit. Nem hiszünk erőnkben, mindenekelőtt pedig nem hiszünk Istenben,
aki az erőt megsokszorozza bennünk... Milyen nehéz megvallani a
szerelmet, ha az ember életében először, s igazán szerelmes, milyen
nehéz belekezdeni a munkába, hiszen az elvégzendő feladatok
kisebb-nagyobb kupacai óriási heggyé magasodnak lelki szemeink előtt!
Istennel azonban a nehéz is könnyű, de Isten nélkül a könnyű is
keservesen nehéz...
A hívő ember reménysége, hogy az ÚR
(meg)segít. Mindig és mindenben. Javunkat szolgálja a nehézség, a próba
is, a betegség, a szenvedés, de még a halál is... Mert Isten - irgalmas
szeretetéből fakadóan - mindig ad, akkor is, ha úgy érezzük, éppen
elvett tőlünk valamit vagy valakit. Ennek az "isteni logikáját" azonban
majd csak odaát, Őnála érthetjük meg...
Sikereink...
A mai nap imádsága:
Uram! Életem fontos állomásait áldd meg, hogy ne csak eredményes, de áldásos életem is legyen! Ámen.
Tőle van az erő és a siker, hatalmában van a tévelygő és a tévelygésbe vivő.
Jób 12,16
Válságban
van a világ... s ez nem véletlenül állt elő, az ember okozta. Miközben a
férfiközpontú világ eresztékei meglazulnak, s recsegve-ropogva
látványos összeomlásának utolsó előtti fázisát éri, egyre több (okos)nő
veszi kézbe sorsának irányítását. A válság oka természetesen nem a nők
sikerei - egyébként nő nékül soha nem állt elő siker -, hanem az ember
határtalan bírvágya. Ennek minden nyomorúságos hozadéka a férfiak
életében mindig kézzelfoghatóbban jelenik meg, de a birtoklási vágy az
nem férfi- vagy nő-specifikus, hanem emberi tulajdonság. Korunk egyik
fontos jellemzője, hogy sikerre-koncentrált, így az emberek értékvilágát
az elért eredmények alakítják. Az eredmény azonban nem minden, a
sikeresség még nem gyógyír mindenre... Lehet valaki nagyhatalmú és
sikeres, s mégis boldogtalan! Harmóniát akkor találunk az életünkben, ha
pontosan tudjuk mi az ami érték, s mi az, ami nem.
Az ehhez való
eljutás viszonylag egyszerű, ennek ellenére mégsem gyakorolják sokan.
Pedig ha elképzeljük, hogy egyszer ki kell lépnünk ebből a világból - s
azokban a napokban vagy órákban, amikor már megbékélve, elfogadva,
csöndesen várjuk a halált... s jegyezzük meg: ekkor már teljesen
mindegy, földön fekszünk vagy selymes ágyban - akkor felismerjük és jól
látjuk, mi az, ami valóban fontos volt az életünkben. Kiderül, hogy a
nagy autó, a nagy ház, a nagy íróasztal, a "bankszámlánk, ami soha nem
ürül ki" bizony mind ittmarad.. S nemcsak hogy ittmarad, de az elmúlás
ráadásul meg is emészti, sőt nyomtalanul eltűnik. Nos, ha alaposan
elképzeljük életünkben legalább egyszer ezt az utolsó-előtti
állapotunkat, akkor rádöbbenhetünk: ami valóban nagyszerű és boldogságos
volt az életünkben, az nem az elért tudományos fokozatunk, a
világjárásaink, a befolyásunk, vagy az elért üzleti sikereink, hanem
azok a pillanatok, amikor valaki(k)nek mi magunk voltunk a
legfontosabbak... Csak "azért", mert emberek voltunk.
Az
embertelen ember - az embertől mentes ember, azaz a másiktól, a
közösségtől megfosztott ember. Míg a siker, az eredmények egoistává
tehetnek, eladdig a csapások, a szükség, a katasztrófák közösségbe
(mégha kényszerűség miatti is az!) egységbe tömörítik az embert. Ott és
akkor mindenki jól tudja, s érzi: túlélni csakis közösségben lehet...
Jób, aki a szenvedésben nem maradt egyedül, mert istenes barátai
mellette álltak - mégha okoskodtak is a szenvedés egyetemes értelmét
illetően - mint nyomorúságot hordozó ember látja, különösen érzi-tudja:
Minden az Isten kezében van! Legyen az siker vagy sikertelenség,
eredmény vagy veszteség, minden az Istentől jön, hiszen az Isten az élet
ajándékozója. Ő az, aki hordoz és megtart... Gondviselésébe azonban az
is belatartozik, hogy nem csak haláláunkig, hanem azon túl is gondja van
reánk...
Ezért fontos, hogy ne tévelyegjünk, hanem tudjuk, hová is igyekezünk...
Szentség...
A mai nap imádsága:
Uram! Gyenge akarásomat erősítsd meg bennem, hogy általad élhessek másokért! Ámen
Az elbizakodott lelkű ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.
Habakuk 2,4
Adhat-e
nagyobb tartást az életben bármi is, mint a hit? Aligha. Hiszen a hit a
jóban, az építő-szépítő eszmékben mind óriási energiákat szabadíthat
fel. Egyesek hisznek a másik emberben is, legalábbis addig, míg rá nem
döbbennek, hogy ti. "jobb az Istenben bízni, mint emberekben
reménykedni.." De mit is jelent az, hogy az igaz, az hite által él?
Először is azt, hogy az igazságot csakis az Isten adja. Másodszor, Isten
előtt nincs igaz ember egy sem, csakis megigazított - az Ő kegyelme
révén. Ez kötelezettséget jelent, azaz adósaivá vált a megigazított
lelkületű-életű ember az Isten szeretetének.
Aki elbizakodott, az
magának tulajdonítja azt, ami nem is az övé. Az igaz, hogy nála van, de
nem veszi észre, hogy egyrészt kapta, másrészt nem csak ő kapta...
Kapta azt az Isten kegyelméből mindenekelőtt azért, hogy adhasson belőle
másoknak is. Aki csak magának gyűjt és tartogat, az ugyan gazdagodik a
maga szemében, de valójában a lehető legszegényebb ember a világon. Az
elbizakodottság azzal is jár, hogy az ember nem veszi észre a korlátait.
Így csattannak fának hétről-hétre a diszkóból hazatérő fiatalok, így
játsza el valaki családi házát, s így válik rabjává az alkoholnak.
Aki
nem látja a valóságot, az nem őszinte. A valóság az, hogy Isten itt van
köztünk. Történésekben és misztikusan, lelkiismeretben és szeretetben.
Őszinteség hiányából fakadnak a csalások és lopások, a "megvezetések" és
hűtlenség. Minden elkövetett bűnnek ára van, fizetni kell érte, s
legvégül még Isten számon is kéri rajtunk vétkeinket, s minden
mulasztásunkat. Az őszinteséghez tartozik az is, ha beismerjük, hogy
időnként meg-meginog lábunk, mert fegyelmez minket a halál, a betegség,
nyomorúság és szenvedés ereje.
Édesapám sírján ez az ige áll: "az
igaz ember a hite által él." Szeretnék magam is igaz emberként élni, s
egyszer - adja Isten, az élettel betelve - őszintén meghalni...