Életünk értelme...
A mai nap imádsága:
URam! Adj megújító örömöt a mindennapokban, s áldást, hogy munkánk eredményes legyen! Ámen
Mert
nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben
maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket
válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és
Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb
szükség van arra, hogy életben maradjak.
Fil 1,21-24
A
Filippieknek írt levél keletkezési helyére vonatkozóan annyit tudunk,
hogy ezt a levelet Pál valamelyik - római, caeserai vagy efezusi(?) -
fogságából írta. Jelen pillanatban nincs egységesen elfogadott álláspont
a levél keletkezési helyére vonatkozóan, mindegyik mellett
megfontolandó érvek szólnak. Az egyedüli biztos, hogy Pál az írás idején
olyan börtönben - valószínűleg ez házi őrizetet jelentett -
raboskodott, amelyben viszonylag szabadon érintkezhetett a külvilággal.
(Ez az emberségesebb bánásmód római állampolgárságának "járt", amit még
tehetős apja vásárolt neki... Saul a műveltségét - gyerekkorától több
kultúrában nevelkedett -, azt hogy több nyelven kiválóan írt, beszélt,
szülei gazdagságának köszönhette.)
Pál
nem meghalni akar, de bizonytalan jogi helyzetében számol a
legrosszabbal is, s amikor mérlegre teszi életét és Krisztus-hitét,
akkor "mindent kárnak és szemétnek" ítél meg, ami nem Krisztust
közvetíti számára. Pál éppen ebben a levélben himnikusan szól Krisztus
mindeneket átfogó szeretetéről. (Megfogalmazása tipikusan szemita
szemléletet fejez ki, amely a görög szemlélettől eltérően nem annyira a
dolgok lényege iránt érdeklődik, mint a dolgok és személyek funkciójára
kérdez rá. Vagyis a himnusz itt nem azt mondja ki Krisztusról, hogy
Isten, hanem azt állítja, hogy isteni méltóságot birtokol, azaz:
ugyanazt a tiszteletet mondhatja magáénak, mint maga az Atyaisten.) Pál,
mint "Krisztus szeretetének foglya" saját példáján mutatja be az
eszményi keresztény embert, aki nem a "testben" bizakodik, sem a
gazdagságban, sem születési előjogokban, hanem egy radikális, Istennek
való kiszolgáltatásban, "lelki szegénységben" egyedül az Úrban találja
meg életének értelmét, gazdagodását.
Sokan,
sokszor félreértették, olykor szándékosan félremagyarázták ezt az
igehelyet, levonva belőle azt a végkövetkeztetést, hogy ebben a földi
létben (siralomvölgyben!) az a legjobb viszonyulás az élethez, ha minél
hamarabb túljutunk rajta, s eladdig, amíg benne vagyunk, folyamatosan
másokért élünk, s a szolgálatunkban csonkig égünk, mint a gyertya...
Ezzel kapcsolatban nem árt arra gondolni, hogy Jézus URunk milyen
feladattal ruházta fel övéit: "tegyetek tanítvánnyá minden népet!"-, s
nem azt mondta, hogy a "ti feladatok minden bűn-piszok eltakarítása"!
Isten
bölcs rendelése az, hogy életünk 70-80 esztendő, hogy meg kelljen
tapasztalnunk benne sok-sok szépet, s persze a jó hiányát is. Ha földi
pályafutásunkat elégségesen bevégeztük, akkor van átmenetelünk Őhozzá.
Rövidíteni tudjuk az életet, de a korai halál nem jelent egyenes utat a
Teremtőhöz! Ezért a köröket, a pályát, a saját utunkat megfutni csak
tisztességgel érdemes, hiszen a ránk bízott feladatokról egyszer számot
kell adnunk az élet URának... Hogy ez a számonkérés ne váljék
kárhozatunkra, azaz ne zárjuk ki magunkat az Istennel való közösségből,
érdemes minden nekünk ajándékozott napon belekapaszkodnunk az
ÚRIstenbe...
Isten-ismereteink...
A mai nap imádsága:
URam! Áldásoddal kísérj, hogy mindig felismerhesselek! Ámen
Jézus mondja: "Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt."
Jn 14,7
Állítólag
Einstein feleségétől egyszer megkérdezték: Mennyire érti a relativitás
elméletét? Azt felelte: "Nem értek semmit a relativitás elméletéből. De a
férjemet ismerem, s ez nekem elég..."
Az életnek számos dolga
van, amit nem értünk, de mégis élünk vele. Lehetne számos technikai
szerkentyűre gondolni, melyeket naponta használunk - autó, telefon, TV,
internet -, melyek működésével csak nagyjából vagyunk tisztában, s ha
valami gond van velük, akkor szakember segítségét kérjük; de az életnek
számos olyan területe akad, ahol a szakemberek is csak vakargatják a
fejük búbját... Hogyan működik valójában a gravitáció? Hogyan kódolódik
bele a DNS-ünkbe szüleink mozgása, mosolya, temperamentuma és tényleg,
hogyan működik az emlékezet? Megannyi kérdés, melyekre csak szeretnénk
tudni a pontos választ, de már az nagy eredmény, ha jól körülírjuk, mire
is szeretnénk választ kapni. Rövidke létidőnk egyszerűen nem ad
lehetőséget, hogy megértsük az élet számtalan csodáját: szerelmet,
önfeláldozást, szenvedést vagy éppen a hitet... S természetesen nem
érthetjük meg igazán azt sem, kicsoda az Isten. Mert hogy nem az,
akinek/aminek mi gondoljuk-hisszük, hanem Valaki egészen más - az
bizonyos. Azért, mert Isten képe misztikusan kirajzolódik Krisztusban,
ez még nem ad lehetőséget az ember számára, hogy Istent is láthassuk és
ismerjük, hiszen "Őt soha senki nem látta"... Krisztuson keresztül
persze felismerhetjük Isten "lényegét", hogy ti. Isten szeretet. Ez a
felismerés aztán meghatározza viszonyunkat nemcsak Ővele, de
felebarátainkkal és a világgal is.
Férj és feleség évtizedeken
keresztül élhetnek boldogan egymással, de azért bőven okozhatnak még
egymásnak meglepetést - hiszen mindketten fejlődnek-alakulnak az évek
előrehaladtával -, s ugyanígy Istennel a szívünkben is élhetünk teljes
életet, mégha a JóIstenből csak igen keveset érthetünk is meg. Ádám
"megismeri" Évát (s viszont!) és kapcsolatukban átélik lelkük
találkozásának, eggyéválásának legmélyebb, legőszintébb valóságát, mely
ismeretnél teljesebb aligha akad itt a földi létben. Isten megismerése
azonban nem hasonlítható az emberi találkozásokhoz, mert ő Végtelen, mi
pedig végesek vagyunk. Felismerni azonban lehet! Ez a megtérés, vagyis
az Istenhez fordulásunk... Lélekben "megláthatjuk" őt, de ennél a
felismerésnél többet már csak odaát, Őnála kaphatunk.
Kitartásért, erőért.
A mai nap imádsága:
Uram! Légy velem küzdelmeimben! Ámen.
"Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!" Mk 9,7
Középiskolás
koromban a kollégiumba valaki két pár bokszkesztyűt hozott. Esténként
barátságos meccseket tartottunk, s egyszer én is "kiálltam"... Iván volt
az ellenfelem, egy nagyon jó tanuló, igen rendes, jól sportoló fiú,
eredményesen gerelyezett. Az egyik este ott álltunk az egyik
tanulószobában, biztató tizenéves társaink izgatott koszorújában...
Elkezdtük a "mérkőzést"... Iván megígérte, hogy vigyáz rám, sőt az első
menetben nem is viszonozza majd a támadásaimat. Úgy is tett, ahogyan
megígérte. Egyszer azonban hibáztam, s belecsúsztam egy fejre mért
ütésbe, ami igazából nem is támadás, csak demonstráció volt: lám-lám, mi
lehetne ebből, ha... nos, ettől a pillanatttól tudom, mit jelent az, ha
a láb megtántorodik... Iván sűrű bocsánatkéresei közepette azonnal
ledobtam a kesztyűt... azóta sem volt rajtam.
Azóta megtanultam
nemcsak az ütéseket respektálni, hanem azt is, hogy az élet nagy
ringjébe, akkor is vissza kell menni, ha nem akarjuk, ha úgy érezzük nem
bírjuk tovább. A "pofonok" elől - bármennyire is szeretnénk - nem
tudunk mindig kitérni. Arra is rájöttem, hogy minden küzdelem a fejben
dől el... ma már tudom, a szívben is. (Zsidó gondolkodásban az értelem
és az érzelem otthona a szív.) Csak akkor győzhetünk - s olykor az is
győzelem, ha állva maradunk -, ha nem felejtjük el egy pillanatra sem a
célt.
Korunk legnagyobb baja a céltalanság. Majd kétezer éve a
tragikus sorsú Seneca is megmondta: "Ha nem tudod, melyik kikötőbe
igyekezel, a szelek nem segítenek neked." A legnagyobb bénító erő nem az
életünkben elszenvedett "balhorgok és jobbegyenesek", hanem a
célnélküliség. Nem tudom azt, hogy mivégre is vagyok a világon?
Kétségbeejtő helyzet, amikor látom, de mégsem tudom a jó szeleket
befogni vitorlámba, mert fogalmam nincs, melyik kikötőbe akarok eljutni.
Így jutnak nagyon sokan abba a nyomorult helyzetbe, hogy hánykódnak az
élet tengerén. S amennyire megnyugtató és kívánatos a csendes öbölben
ringó hajó, olyannyira kibírhatatlan a háborgó élettenger félelmetes
hullámai közötti vergődés... Ez szorongatja nem csak a gyomrot, de a
lelket is.
Egyszer azután - talán a legváratlanabb helyzetben
felszakad lelkünkből a kiáltás: megoldást akarok! A most rögtön, a kell
szorongató kényszerűségében az ember hamar belátja: egyedül nem megy.
Egyedül nem vagyunk képesek megoldást kiötleni, kell az objektív
iránymutatás. Meg kell látnunk végre: merre van Észak és Dél, Kelet és
Nyugat. Tudnunk kell, mikor van nappal és éjszaka... Ezek a felismerések
az első "lépéseink" a cél felé. Innentől kezdődik a nagy utazás a Fény
felé...
Létünk...
A mai nap imádsága:
Uram! Áldj meg, hogy áldás lehessek szeretteim között! Ámen.
Íme,
arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy
lehelet, annyit ér minden ember, aki él. Árnyékként jár-kel itt az
ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát
venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
Zsolt 39,6-8
Csak
idő kérdése, mikor döbbenünk rá: a nemlét ismeretlen sötétségében
létünk csak egy gyorsan ellobbanó láng... Honnan jövök, miért vagyok,
hová megyek - klasszikus kérdésfelvetése életünk legnagyobb fejtörését
adja mindannyiunknak. Rövidzárlatos válaszok, túlbonyolított
emberieskedő elképzelések milliói színezik-maszatolják a valóságot, amit
persze mindenki másképpen lát, s él meg. Egyben mégis mindannyian
egyetértünk: életünk igen-igen rövid, s mire megértenénk belőle a lényeg
ránk jutó részét, már ki is kell mennünk belőle.
A "nagy
kimenetelre" megpróbálhatunk felkészülni egy egész életen át, a szép
halált előre begyakorolni mégsem lehet. Egyetlen lehetőség azért adódik
mindenki számára, a Végső Valóság megértéséhez: a hit. Hit Istenben, Aki
teremtette az egész mindenséget, s benne engemet is. Ebben kételkedni
ugyan lehet, de az égadta világon semmi értelme... Akkor lenne egyedül
érvényessége, ha a kételkedés bizonyosságra juttatna el -, de sajnos még
ez az eset sem áll fenn! Így aztán marad az egyre szűkülő világ, a "Mi
lesz velem holnap?" egyre egoistább igazságkeresése, s reménykedés
abban, hogy az anyagiak gyűjtögetésének-felhalmozásának mégis votl
valami értelme...
"Mit várhatok Uram?" teszi fel a kérdést a
zsoltáríró. Nyilvánvalóan sokat várunk az élettől: hűséges társat,
egészséget magunknak és gyermekeinknek, lehetőség-szerinti jólétet, s
persze azt is, hogy időnként nagyokat örüljünk, s felejteni tudjuk
szomorú tényt: egyszer meg kell halnunk. A Sors kiszámíthatatlansága,
küzdelmeink erőtrabló hétköznapjai idővel életközelibbé teszik
világlátásunkat: kiderül, hogy minden nekünk sem sikerülhet - ahogyan
másnak sem, csak a látszat az mindig csal - s rájövünk, ha Istenre
hagyatkozunk, azzal nem leszünk szegényebbek, hanem inkább csak
gazdagodunk...
Isten nélkül árnyékként járunk ebben az
"árnyékvilágban" - Vele együtt azonban kinyíilik számunkra a
teremtettség szivárnyvilága, s megértjük azt is, hogy véges - olykor
disszonáns felhangokat megütő létünknek értelme van a Isten Végtelen
Szeretetében...
Munka...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Adj nekem erőt, s kitartást, hogy feladataimat jó szívvel és vidáman
végezhessem! Mindennapi örömeimet hadd leljem meg munkámban, hogy létem
tartalmas, kiegyensúlyozott és szép lehessen! Ámen
Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.
Mt 20,13b-14
Egyenlő
munkáért, egyenlő bért! Szakszervezetek hangoztatták és tűzik ma is
zászlaikra, hogy arányos munkáért, arányos fizetség jár... Jézus
példázata a szőlőmunkásokról azonban nem éppen az igazságos munkaadó
képét hozza elénk. Pedig az igazságosság és méltányosság igénye
mindannyiunk lelkébe mélyen beivódott, így aztán mások jótékonyságát a
magunk terhére igen nehezen viseljük. Ebben a történetben azonban nem
földi dolgokról van szó.
A példázatbeli napidíj, az egy dénár
ugyanis az örök élet ajándékát jelenti. Van, akinek ez élete elején, van
akinek élete közepén, s van olyan is, akinek élete alkonyán adatik meg
ez az isteni bér. A jutalom pedig az, hogy dolgozhatunk az Isten
szőlőskertjében. Csak manapság, amikor a munkavégzés fútószalag melletti
robot-munkává silányult, s az ember már nem az alkotás szépségét éli
meg munkájában, hiszen csak azért "melózik", hogy megkapja középeurópai,
általánosságban tisztességtelenül alacsony bérét, csak most tűnik úgy,
hogy a munka az nem kiváltság, hanem átkos szükségszerűség. Megdöbbentő,
hogy a társadalom közel 80%-a - különösen a fiatalok - kényszerpályán
vannak. Európában 20 millió(!) munkanélküli van. S ha azt nézzük, hogy
hány felújításra váró műemlék, folyamatos(!), gyors(!) karbantartásra
szoruló infrastrukturális beruházás kiált szakemberek után...
Elgondolkodhatunk: Miért van az, hogy a nemes célok megvalósításakor
mindig a nemtelen pénz-kérdés az első? Furcsán hangzik, de a célok
eléréséhez a pénz nem segítség, hanem akadály. Érdekes módon, egy-egy
háború után az újjáépítésben, amikor mindenki dolgozott (azaz termelt!) a
föld akkor is közel ugyanannyi búzát termett, nem nyúltak meg a
krumpliföldek, nem lettek tízszer akkorák a görögdinnyék, s mégis
mindenkinek jutott elegendő a megtermelt javakból... Csak amikor az
élősködő politikai/gazdasági hatalmak kapnak életteret, és amikor a
pénzpiaci spekuláció emelkedik a munka rangjára, akkor nyomorítják a
szociális válságok a kisembert... Az az igazság, hogy Itt a földön nincs
igazság... Igaza, sőt joga is csak az erősebbnek van. Az egyenlőség
zászlaja alatt sok az egyenlőtlenség...
Mi tehetünk mégis ebben
az igazságtalan világban, hogy érvényre jusson az igazság? Munkálkodunk
az Isten országáért! A meg nem fogható fontos dolgokért kell küzdenünk,
melyek építik a lekünket, tágölelésűvé formálják szívünket. Dolgozni az
ÚRnak, az ÚRért, az ÚRban a legnagyszerűbb. Mert az itt befektetett
munkának mindig van eredménye - jóllehet más a vető és más az arató.
Azok pedig, akik nem találták még meg helyüket, akik még egyetlen
izzadságcseppet sem ejtettek a jóért és a szépért, azok az emberek a
legnyomorúságosabbak ezen a világon, mert lelkük nyugtalansága a
tétlenség sötét gödrébe lökdösi őket - újra és újra...
Szükségleteink...
A mai nap imádsága:
URam! Annyi mindent fontosnak tartok, s valójában csak egyre van szükségem: a Te szeretetedre. Add hogy befogadjalak Téged! Ámen
Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.
Fil 4,19
Úgy
néz ki, mintha a fontossági sorrendünk folyamatosan változna életünk
során, valójában mindig mindenben ugyanazt keressük: a boldogságunkat!
Gyerekkorunkban a játék örömét, s a család-nyújtotta biztonságot;
fiatalkorunkban a világ megismerésnek izgalmát, s tudásvágyunk
csillapítását; fiatal-felnőtt korunkban az életre-szóló társat; s mikor
őszbe hajlik életünk, a megelégedettséget, a harmóniát Isten
közelségében, hogy jó volt, szép volt, tartalmas volt, s hogy élni,
dolgozni, küzdeni, szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog a
világon...
Már Jézus URunk is figyelmeztette hallgatóságát:
"Keressétek először az Isten országát, a többi ráadásul megadatik
néktek!" Sokan mégis a "ráadást" keresik, félretolva a legfontosabbat:
Isten, a világ, s önmaguk megismerésének lehetőségét. Isten szelíden
hívogat mindenkit, s ezt a hangot mindenki meghallja, hiszen tudják,
honnan jön ez a hang... Isten ha szól, akkor azt félreérthetetlenül
teszi, olyankor megmozdul szívünk, egy pillanatra beleremeg a lelkünk -
mert a bennünk lévő töredezett, elmosódott kép Mennyei Atyánkról
"megsegíti" a Isten felismerését. Folytatása ennek a különös
találkozásnak azonban csak akkor van, ha mi is akarjuk, hiszen
szabadságra teremtettünk.
Ahány ember, annyiféle változó igény és
szükséglet van jelen a világban, de mindegyik megelégítéséhez szükség
van egy másik ember jelenlétére: aki elveti a búzát vagy éppen learatja,
aki megőrli a lisztet vagy éppen kenyeret süt belőle, aki kenyeret ad
az éhezőnek vagy letörli felebarátjáról a szenvedés könnyeit. Egyedül
nem jutunk egyről a kettőre, egyedül nem tudunk kiteljesedni, Isten
közösségbe teremtett minket: egymásért, s egymásnak.
Az egymásért
élés legfontosabb tere a család. A család, ahol békesség, szeretet
honol, ott lelkileg egészséges emberek fejlődnek, akik maguk is
felelősséghordozó, másoknak biztonságot, szeretetet nyújtó emberekké
válnak. Ahol Isten nevét csak káromolják, ahol a szeretetlenség és önzés
határozza meg a mindennapokat, ott többnyire azt "reprodukálják" a
gyermekek, amiben felnőttek... Átformálni az ebbéli földi poklot
mennyországgá csak az Isten tudja -, ha akarja...
Mai
individualista világunkban magától értődő, hogy mindenki magát helyezi
előtérbe, s aztán csodálkoznak, hogy az önérvényesülés gátja elzárja
előlük az élet vizét, mely a közösségből árad. Tény, hogy a 20. század
második felében kipróbáltuk össztársadalmi szinten, milyen az, ha csak
magunknak élünk - érdekes módon nem lettünk boldogabbak. A boldogságunk
egyedüli biztosítéka a másoknak élés, melynek fokozatait, egészséges
mértékét a családban tanulhatjuk meg. A keresztény ember tudja, hogy
tökéletesen elsajátítani a szeretni-tudást nem lesz képes soha, de azt
is tudja, hogy Istennel együtt még a lehetetlen is lehetségessé válik...