Alázatért.

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Önmagam okoskodásától védj meg engem, hogy Titkaid csodálója lehessek! Ámen.

   

Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának,

és a rajta járó nem maga irányítja lépteit!

Jeremiás 10,23

"A magam útját járni!" Ismerős mondat, halljuk eleget. Talán bennünk is visszhangzik, hiszen kamaszkorunktól erősödő elválni-akarásunk gyakran táplálta fiatalságunk döntéseit... Ma már látjuk, amit Jeremiás is lát: az ember nem ura élete útjának. Pontosabban, nem úgy ura, ahogyan azt szeretné.

Egyik legnagyobb gazság, amit elkövethet a szülő, a nagyszülő, a tanár, a pap, a keresztszülő és rokonok, a jó szomszéd - egyszóval mindazok, akik számára a gyermek őszintén meg-megnyílik -, hogy nem mondja el, nem meri elmesélni senki: mi is az élet igazsága. Az igazságtalanságokra még csak-csak felhívjuk a figyelmüket, de azt könnyebb észrevenni és tapasztalni, az igazságot azonban keresni kell és harcolni kell érte, hogy továbbadhassuk. Az igazság az, hogy az Élet az Istentől jön. Mi magunk is Tőle jövünk, s Hozzá megyünk vissza, de ez annyira kézenfekvő, hogy nem hisszük el... ezért próbálkozunk egész életünkben azzal, hogy a magunk útját járjuk. Fantasztikus kaland ez, csodálatosan szép, gyönyörű íve a születés és halál között feszülve ámulatba ejt minket naponta - és mégse.

Igazából a "magam urának lenni" csak akkor tudok, ha tudom hová tartozom. Ha nem tudom, hogy Istené vagyok, akkor gazdátlanul élem mindennapjaimat, s igazából felelősséget sem tudok hordozni. Felelősséget vállalni a pillanat műve, hordozni évtizedekig kell. Az Élet Titkaira tanítani gyermekeinket csak akkor tudjuk, ha magunk is gyermekké válunk. Az újra gyermekkéválás 20-25 éve - csak most szülőként másik oldalon -, olyan gazdagságot ad, melyhez foghatót semmilyen földi dolog nem nyújthat. A másokért vállalt felelősségtől mégis sokan megrettennek. Így menekülnek magukválasztotta útjaik infantilitásába vagy menetelnek egyre magasabbra ívelő karrierük szerpentinjén, mígnem egyszer rádöbbennek, ez az út nem az az Út... mert nem vezet sehová.

Márpedig az élet célja, hogy saját boldogságunkon (az út) keresztül eljussunk az Ajtóig... Ha nem éreztem gyermekként szüleim simogatásában a teljes biztonságot, ha nem éltem át életreválasztott társam szerelmes kézszorításában évtizedes hűségét, akkor nehéz megértenem az Élet Urát. Ha szülőkként soha nem éltük át, hogy közösen imára kulcsolt kezünkben gyermekünk hideg izzadságos kezecskéi nem csak felmelegednek, de a szeretet titokzatos hídjának evilági pillére épül, akkor még nem tudjuk: az Isten igazsága előtti "kapitulációnk" nem a szabadságunk vége, hanem az Isteni Kegyelem kezdete.

Céltalanság..

A mai nap imádsága:

URam! Olykor elszomorodom a lélek oktalanságán, s megromlott emberi természet bűnös dolgain! URam költözz az emberszívekbe, hogy ne a gonosz indulatok, hanem a Te szereteted irányítsa mindannyiunk életét! Ámen

"Te így beszélsz: Jaj nekem, mert az ÚR kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat!"

Jer 6

Fenti mondat Jeremiás próféta szájából hagzik Bárukhoz. De ki ez a Báruk, aki a Bibliának csupán négy fejezetében szerepel? Mostanság úgy mondanánk, hogy Jeremiás próféta "személyi titkára" és egyben közeli barátja volt. Együtt élték át Júda királyságának 18 utolsó, viharos évét, Jeruzsálem szörnyű lerombolását. A megpróbáltatásokba Báruk belefáradt. Nem kicsit, nagyon... Báruk mély depresszióba esett.

Bár ezt a fogalmat 'depresszió', az ókori ember nem ismerte - helyette inkább azt mondták "gonosz szellemek gyötrik" -, s valljuk meg őszintén, ez az irodalmi megfogalmazás sokkal valóságosabban jeleníti meg az átlagember számára a lélek "nyomott" állapotát, mint bármilyen pontos, tárgyilagos szakorvosi zárójelentés. Benne van ugyanis az keserűség, ami akkor gyötri az embert, amikor nem látja nem csak a célt, de a kiutat sem az adott keserves helyzetből.

A depressziónak az okait sok-sok mindenben keresik-kutatják, de valójában olyannyira összetett mechanizmusok befolyásolják a kialakulását, hogy igazából egyfajta harmónia-felborulásról, testi-lelki disszonanciáról beszélhetünk. Az okok között lehet genetikai, de "szerzett" is. Egykoron a szakértők úgy tartották, hogy a depressziós emberek azért isznak, cigarettáznak és használnak tudatmódosító szereket, hogy csökkentsék a depressziót, ma már tudjuk, hogy ez fordítva is igaz lehet: akik ezekkel a szerekkel élnek, nagyobb valószínűséggel lesznek depressziósak és szorongók.

A hívő ember "rájött", megtanulta/átélte/felismerte, hogy lelki disszonancia az Isten hiányából fakad, ezért újra keresi a kapcsolatot a Teremtőjével. Aki rádöbbent arra, hogy a végső cél maga az Isten, azaz Istenben, Isten által megismerni a teremtettséget, az megtalálta a CÉLT, létének értelmét, hiszen a megismerését az élet, a létezés csodáinak izgalmasabbnál izgalmasabb kutatását csak abbahgyni (halál!) lehet, de befejezni soha... Aki célként múlandó emberi dolgokat tesz meg, az idővel csalódik, mert az emberi célok bár nagyon fontosak, örömet adnak, de végső békességhez, a lélek nyugalmához nem tudnak elvezetni. A hívő ember bölcsessége, hogy sorsunkat egyedül csak Isten-tudatban vagyunk képesek elfogadni, hiszen kinél másnál kap(hat)nánk meg az Élet nagy kérdéseire a választ, ha nem annál a Teremtő Istennél, aki az Élet és a halál URa?

Hűség...

A mai nap imádsága:

Uram! Segíts, hogy el ne vesszek! Ámen.

   

Ha hűtlenek vagyunk, Ő hő marad,

2 Tim 2,13a

Nem is olyan rég - nagyanyáink idejében -, amikor még a gonoszság kiszámítható(bb) és látható(bb) volt, s a hűség élethossziglanitást jelentett a közös küzdelemben, s nem a kölcsönös előnyök alapján álló felbontható szerződést -, akkor különös varázsa volt szónak: szerelem... Szer, azaz törvény, elem, azaz alap-építőkő. Milyen különleges, Isten a "böhémótot" azaz a vizilovat is szer-elemmel szereti, olyannal, amilyennel Ádámot és Évát is teremtette. Mi ez, ha nem annak kifejezése, hogy Isten az Élet "elkötelezettje"? Azaz, minden, ami él, mozog - s még halottnak hitt kőben is atomok százmilliárdjai keringenek szüntelen(!) - az Istennel szoros kapcsolatban áll, elválaszthatatlanul...

Egyedül az embernek adatott meg a szabadság, hogy erre a kapcsolatra - ha úgy gondolja nincs szüksége rá - nemet mondjon. A "nemet-mondás" életünk része, s aki nem tud nemet mondani, az sok kellemetlenséget, bajt "hív be" életébe, de vannak dolgok, amikben csak az igennek van érvényessége... Igent kell mondani az Istenre, igent kell mondani az Életre, igent kell mondani a Szerelemre. Az élet Legfelsőbb Törvénye (szer-elem) ugyanis nem tűri az ellentmondást. Aki packázik vele, az számoljon azzal, hogy őt is elmaszatolja az Élet, sőt ha valaki pofozkodik az Élettel, csak idő kérdése, hogy mikor kapja meg ő is a válasz-pofonokat...

Az ember - mivel végtelenül önző teremtmény - mindig készséges a hűtlenkedésre. Legyen az Istennel való kapcsolat, emberekhez való viszony, a hűtlenség (elhagyás) csábítása óriási! Csak az élettelen tárgyakhoz (vagyon!) tud igazán ragaszkodni ember, s ebbéli ragaszkodásában az Élet sem drága neki... A keresztény ember azonban ismer egy titkot, ez pedig az önfeláldozó szeretet titka. Ez a titok maga a Krisztus, akinek tanítása eljuttathat az Élet szeretet-szolgálatára. A krisztuskövető ember azonban jól tudja azt is, hogy akármilyen nagy is ez az elhatározás, a kedv bennünk a szépre, a jóra, az igazra - Isten gondviselő kegyelme nélkül minden kitűzött szép célunk csak délibáb.

Ezért fohászkodunk naponta a Szer-elem Istenéhez, s keresünk benne elrejtettséget, nyugalmat és békességet, hogy fogadhassuk Tőle mindennapi kihívás-jutalmú feladatainkat, s az ezzel járó reménységgelteli derűt...

Isten..

A mai nap imádsága:

URam! Alkotásaidban is megynyilvánulsz... Add, hogy felismerjelek! Ámen

  

Ki mérte meg markával a tenger vizét, ki mérte meg arasszal az eget? Ki mérte meg vékával a föld porát, ki tette mérlegre a hegyeket, és mérlegserpenyőbe a halmokat? Ki irányította az ÚR lelkét, ki volt tanácsadója, aki oktatta? Kivel tanácskozott, ki világosította fel őt? Ki tanította meg a helyes eljárásra, ki tanította tudományra, és ki oktatta értelmes cselekvésre?

Ézs 40,13

Isten istenségéről beszélni nagyon nehéz, hiszen szavaink csak gyenge utánzatai a valóságnak, de mivel nincs jobb, s hatékonyabb kommunikációs eszközünk, mint a szó, ezért ezzel próbálkozik az ember... amióta csak beszélni tud. Fogalmaink hiányosságát, szavaink teremtő erejének részlegességét már a régiek is felfedezték, s a mai nyelv(be)zúzó világunkban is egyre többen újra felismerik: őriznünk kell a nyelvünket, mert szavainkban élünk, szavaink által válik minőségivé az életünk, s egyben a szavaink minősítenek is minket: "Mondj egy mondatot, s megmondom ki vagy!"

Isten nagysága lenyűgöző! Nemcsak a csillagmilliárdok tükrözik hatalmát, de az anyag és energia határait feszegető kvantummechanikai felismerések is ugyanilyen csodálatra késztet(het)nek minket. De ugyanilyen csodálatos - ha nem még csodálatosabb - genetikai rendszerünk, mely lehetővé teszi számunkra az életet... De ki alkotta mindezt? Vagy csak úgy magától létrejött a világmindenség? Csillagrobbanásokból és kozmikus porfelhőkből Michelangelo Piétája "csak úgy magától" sosem állhatott volna elő... kellett egy EMBER, aki megálmodta és kifaragta. Ugyanígy a világ tökéletessége is azt üzeni, hogy a Teremtő Isten mindenbe "belekódolta magát"!

Ezért nem kell Őt tanácsolni, oktatni, hiszen Ő nem ember, hanem ISTEN... A nagy kérdés ezek után így hangzik: De mire indítja az embert ez a felismerés, hogy Isten az ISTEN? Aki eljut arra a felismerésre, hogy Isten ISTEN, az megváltozik - a régiek úgy mondták "megtér"... azaz: visszatalál, hazatalál. Aki pedig "otthon van" Istennél, az békességet nyer, az nyugalmat talál a nyugtalan világban is. Az ilyen megbékélt ember maga is tanítóvá, küldötté válik, hiszen már tudja, hol a megoldás, hol elégíttetik meg a válaszkereső nyugtalan lélek. Ezért nagyon fontos a tanulás és tanítás, a nyitottság és a szelídség, s annak beismerése, hogy minden az Istenben, az Istenért létezik és van!

Közösségi lét..

A mai nap imádsága:

Uram! Segíts, hogy megértsem akaratodat, s beleláthassak törvényeid igazságába, mert másképpen nem vagyok képes szeretni sem önmagamat, sem embertársaimat, akikekkel körülveszel engem! Ámen

Jézus így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."

Mt 22,37-40

"Félni az Istent" - mindenki tudja, "szeretni Őt", kevesek kiváltsága. Süllyedő hajón, zuhanó repülőgépen sosincs hitetlen ember - érdekes módon a nyomorúságban mindig kiderül, hogy az Isten az bizony Isten. De miért csak vészhelyzetben? Sokan azért nem tudják szeretni az Istent, mert azt gondolják: "Ha Isten szeretne, akkor nem engedné meg azt a sok szenvedést!" - az ő életükben sem. A Gondviselő Isten elfogadásában az is benne foglaltatik, hogy Isten megengedi időnként a nehézségeket, a kereszteket az Őt szeretők életében is. Nem azért mert el akar venni tőlünk valamit, hanem azért, mert ezen keresztül is adni próbál.

A gondunkat szeme előtt tartó (pro-videáló/előre látó) Istent csak akkor tudjuk a nekünk adatott hit mértéke szerint felfogni, ha szívünkből, lelkünkből és elménkből egyaránt törekszünk a Vele való közösségre. Isten ugyanis nem "egydimenziós" hatalom, Ő a Dimenziók Istene, s ha három dimenzióban - a szív, a lélek és az elme világában egyszerre is igyekszünk megérteni Őt -, látásunk akkor is csak evilági, tükör által homályos marad. Mindazonáltal ez az alapállás, s ezért ez az első, s a legnagyobb parancsolat. Soha nem az emberekhez való viszonyunk határozza meg az istenhitünket, hanem Istenhez való viszonyunk határozza meg emberi kapcsolatainkat. Ezért ha valaki gyűlöli embertársát, az biztos hogy nem szereti az Istent... hogyan is tudná szeretni, amikor szíve gonosz indulatokkal, elméje hamis vádakkal van tele!?

Embertársunkat szeretni a legnagyobb kihívás az életünkben. Megbocsájtani felebarátunknak mégis sokkal könnyeb, mint megbocsájtani önmagunknak. Döntéseink motívációival ugyanis többnyire tisztában vagyunk, sőt azzal is, hogy mit kellett volna nem úgy tennünk, ahogyan tettük... mindezek okán önmagunkhoz igen könyörtelenek vagyunk. Ezért megbocsájtani önmagunknak, csak az Isten irgalmára hagyotkozva vagyunk képesek. De ha ezt megtettük, ha végre odafordultunk az Istenhez, akkor megtapasztaljuk, hogy mit jelent az Isten ember-szeretete, s ezek után tudjuk mit jelent a mi szeretetünk felebarátunk számára.

Üdvösségünk...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy földi létem bonyolultságában soha ne felejtsem el, hogy örök életre hívtál meg! Ámen

   

A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás... ezekről előre megmondom nektek, amit már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.

Gal 5,19 és 21b

Saul-Pál újra átlépi kompetencia-határát. Érthető ez, hiszen aggódik övéi üdvössége felől, az persze más kérdés, hogy nem ő dönti el, ki üdvözül, s ki nem - ez a JóIsten hatásköre. Az emberi önzésből (egoizmus) levezethető apostoli bűnkatalógus szinte teljesnek mondható, mely felsorolásban Pál rögtön - bizonyára ez sem véletlen (nőtlen volt!) - az elején említi a szexuális bűnöket. Tény, hogy a nemiségből fakadó problémák adják a globális diszharmónia nagy részét. Másképpen gondolkodik a férfi és a nő, s az esetek nagy részében más célokat tart fontosnak az "ember", s megint mást a "némber"... Mindazonáltal a nemiség nem határozhatja meg, hogy ki mennyire "ember", az mindig karakter kérdése, nem pedig a kromoszómák által vezérelt...

Ha a házaságtörők nem öröklik az Isten országát, akkor meglehetősen családias társaságban lennénk a mennyországban... Először is: ki a házaságtörő? Az, aki enged a vágyainak vagy az, aki elhanyagolja házastársi köteleségeit? Hamar belátható, hogy a szexualitás komplexitása megválaszolandó kérdések sokaságát veti fel, éppen ezért direkt összefüggést kreálni bizonyos bűnök és Isten országába való bejutás között, igen merész vállalkozás. Jézus szavaiból tudjuk, hogya a keresztrefeszített egyik lator még aznap(!) bejutott a Paradicsomba, pedig az nehezen elképzelhető, hogy istentelen, élvhajhász életmódja ellenére példaértékű házasélete volt... Aki lator az életvezetésében, az lator a szexuális életében is. Fentiek alapján tehát rögtön megdől Saul-Pál "kinyilatkoztatása" s teológiai koncepciója, mely el kívánja dönteni, hogy ki jut be a mennyországba, s ki nem... Mindazonáltal nem elfelejtendő, hogy a nemi ösztönökhöz való helytelen hozzáállás a bűnlajstrom jelentős részét teszi ki. Mivel a nemiség emberlétünk legfinomabb rezdüléseit is koorodinálja, ezért különösen is érzékenyek vagyunk mindarra, ami ezzel kapcsolatba hozható.

Isten országába való bejutás tehát nem a "mi ügyünk", hanem a Teremtő Istené. Éppen elég gond akadt már abból, hogy emberek meg akarták mondani, mit gondol a JóIsten! Aki komolyan veszi az Istent, az komolyan veszi az életet is, s benne az egyik legnagyobb adományt, a szexualitást is. Az Isten teremtettségi rendje szerinti szexuálitás ugyanis arra nevel minket, hogy az élet szépsége az önkéntesség tisztaságából fakad, hiszen Isten felelősségteljes szabadságra hívott el mindannyiunkat, amikor "megálmodta", hogy emberré legyünk... A krisztusi ember pedig jól tudja, emberré igazán akkor válhat, ha mindenbe "beleálmodja" Teremtőjét...