A béketlen lelkűekért, mindazokért, akik akarva nem akarva viszályt szítanak.
A mai nap imádsága:
Uram! Tény engem békességed eszközévé. Taníts, szeress, hogy emelhessek másokat. Ámen.
A lelkemet öntöttem ki az ÚR előtt. 1 Sám 1,15
Az életünk szünet nélküli kihívások sorozata. Megfelelni a munkahelyen, a családban, férjként, feleségként, szülőként vagy éppen gyermekként, megfelelni nem utolsó sorban önmagunknak és persze Istennek is - mindez óriási feladat. A gondok - és az örömök - "okozója" a szív. Régi igazság: "ami a szívünkön, az a szánkon" vagy másképpen, biblikusan: "amivel telve van a szív, azt szólja a száj". Naponta kerülünk kommunikációs krízishelyzetbe, ahol az egységre, megegyezésre jutás szinte emberfeletti erőt igényel. Elég gyakran megtapasztaljuk: ellenséget könnyen, barátot nehezen talál az ember. El kell hát fogadnunk a tényt: a szó nagyobb hatalom, mintsem gondolnánk.
Hatalmas bölcsesség hatja át mai igénket. A zsoltáríró abból a valós helyzetből indul ki, hogy a szív készségesen hajol a rosszra. Lehet tiltakozni ellen, de ez nem változtat azon: nem vagyunk angyalok. Elég, ha valaki beleszól személyes ügyenkbe, s már készen is állunk a vitára, olykor a veszekedésre is. Jóbbal együtt mondogatjuk "igazam van, mindhalálig"... és ha igazam is van, nemde velem együtt életem végén elporlad az "igazam" is. Magunkat áltatjuk, amikor elhitetjük önmagunkkal, a mi vélt igazságunk vagy kilencvenszázalékos igazságunk az igazság. Ha a pohár tiszta vízbe csak egy picinyke csepp méreg kerül, az egész pohár víz méreggé válik. Amiben ott van a hamisság, az nem lehet az igazság. Hogyan lehet mégis megakadályozni, hogy nyelvemmel ne ártsak másnak és önmagamnak?
Ha nem akarom azt, hogy az emberek összesúgjanak a hátam mögött, ha azt szeretném, hogy rólam távollétemben is csak jót szóljanak, akkor Istent kell segítségül hívnom - úgy, ahogyan azt a zsoltáros teszi: "Uram, ne engedd!" Meg kell vallanunk, s el kell kérnünk a mi Megváltónktó időről időre: "Ne engedd, hogy a káini indulat hatalmába kerítsen, s később olyat szóljak vagy tegyek, amit magam sem akartam!" Más alternatíva - ha a jót kívánom magamnak és környezetemnek - nincs. Nincs köztes megoldás! Igent mondani a jóra, s nemet a rosszra.
Szülők és gyermekek, egyszerű gyülekezeti tagok és választott egyházi emberek sok-sok vádaskodást, szeretetlenkedést megspórolnának maguknak, ha megéretnék a zsoltáríró fohászát. Más lenne a világ... de a mi saját világunk és lelki életünk egészen másképp alakulna: uralkodna benne a békesség.
Bölcsesség...
A mai nap imádsága:
Uram! Szépnek és jónak teremtetted ezt a világot, s látod mivé tettük... Könyörülj rajtunk Uram! Könyörülj... Ámen.
Mert az Isten "bolondsága" bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél.
1 Kor 1,25
Isten csodálatos világot teremtett, s belehelyezte az embert, hogy vigyázzon erre a világra, ápolja és gondozza. Az ember pedig önmaga hatalmától megszédülve bolonddá vált: Bolondnak kiáltotta ki Istent, mert nem jól teremtette meg a világot, hiszen pusztulások, katasztrófák és háborúk dúlnak benne... "Hogyan engedheti meg Isten mindezt?" - teszi fel a kérdést újra és újra az irányttévesztett ember. Pedig nem Isten a hibás azért, mert pontosan az ellenkezőjét tesszük annak, amit az Ő örök isteni törvényei megszabnak!
A tudás, a megismerés lehetősége a teljesebb élet felé visz, de ha életünk értékpiramisának csúcsán nem az Istenre figyelő szív helyezkedik el, akkor az áldásnak szántból csak szenvedés és nyomorúság fakad. Isten legnagyobb önkinyilatkoztatása a teremtett világ, de annak (meg)léte pedig olyannyira természetes számunkra, hogy nem vesszük észre benne az Istent. Először meglátni a Titokzatos Erőt akkor tudjuk, amikor váratlanul összedőlnek az anyagvilágunk hangyaszorgalommal megépített díszletei... Egzisztenciális/lelki válságba kerülve mindig kiderül számunkra, hogy a matéria nem minden... Kiderül, hogy az életminőségünk nem birtoktárgyaink mennyiségétől és/vagy milyenségétől függ, hanem attól a közösségtől, amiben élünk.
Mert az Isten "bolondsága" bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél.
1 Kor 1,25
Isten csodálatos világot teremtett, s belehelyezte az embert, hogy vigyázzon erre a világra, ápolja és gondozza. Az ember pedig önmaga hatalmától megszédülve bolonddá vált: Bolondnak kiáltotta ki Istent, mert nem jól teremtette meg a világot, hiszen pusztulások, katasztrófák és háborúk dúlnak benne... "Hogyan engedheti meg Isten mindezt?" - teszi fel a kérdést újra és újra az irányttévesztett ember. Pedig nem Isten a hibás azért, mert pontosan az ellenkezőjét tesszük annak, amit az Ő örök isteni törvényei megszabnak!
A tudás, a megismerés lehetősége a teljesebb élet felé visz, de ha életünk értékpiramisának csúcsán nem az Istenre figyelő szív helyezkedik el, akkor az áldásnak szántból csak szenvedés és nyomorúság fakad. Isten legnagyobb önkinyilatkoztatása a teremtett világ, de annak (meg)léte pedig olyannyira természetes számunkra, hogy nem vesszük észre benne az Istent. Először meglátni a Titokzatos Erőt akkor tudjuk, amikor váratlanul összedőlnek az anyagvilágunk hangyaszorgalommal megépített díszletei... Egzisztenciális/lelki válságba kerülve mindig kiderül számunkra, hogy a matéria nem minden... Kiderül, hogy az életminőségünk nem birtoktárgyaink mennyiségétől és/vagy milyenségétől függ, hanem attól a közösségtől, amiben élünk.
Elsősorban a családunktól, amiben
felnövekszünk, s a családtól, amit majd mi magunk alapítunk. Azután a
közösségtől, amiben dolgozunk, a nemzettől, az országtól, amiben
élünk... Azok, akik a kis- és nagyközösségekben csak a hatalmi
pozíciókban tudják elképzelni létezésüket, a legnyomorultabb emberek a
világon. Ők a mindenáron, gátlástalanul célra törekvők, a kisstílű
irgalmatlanok, a pitiáner-ötleteiket világtávlatnak prezentáló
megbolydultelméjű mai nérók... Ott vannak a bársonyszékben pöffeszkedő
nyakkendősök között, s a kocsmapultnál naponta "áldozó" másképpen
agresszívak között is. Az ilyen emberek lelkét szétrágta a bűn férge, s
csak idő kérdése mikor omlanak össze... Akinek van szeme, az látja.
Bölcsen
élni azt jelenti: istenesen élni. Bolondul élni pedig azt, hogy az
ember a saját erőtlenségében, végességében bizakodik... Eleddig egyetlen
"izmus" sem hozta el a megváltást, s nem is fogja! Az Isten ugyanis
megnyilvánul a külsőben, de mindig belül, az elrejtettségben lakozik...
Talán azért, hogy szabadon döntsünk: Mit is akarunk kezdeni véges
életünkkel... bolondul élni vagy bölcsen?
Gonoszság...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Add, hogy ne fussak bele önzésem zsákutcájába, s add, hogy ne tegyek
meg szeretetlen, hamis elképzeléseket életem vezérlő elemeinek! Add,
Uram, hogy Benned élhessek, s általad az lehessek, akinek elrendeltél!
Ámen
Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva.
1 Jn 3,8
Az nyilvánvaló, hogy a bűn elkövetése (bűn=a rossz megcselekvése, s a jónak elmulasztása) csak szavakban kifejezve/elmondva nagyon egyszerű, valójában egy rendkívül bonyolult, összetett folyamatról van szó. A bűn realitását, szépívű távlatokat pillanatok alatt rombadöntő erejét az egyszerű közmondás - a katartikus élményt teremtő irodalmiságot idézően - így fejezi ki: "Belebújt az ördög!" De mit is jelent ez valójában? Tényleg az ördög maga ráncigálja az ilyen embert kénye-kedve szerint? Vagy egyszerűen csak azt jelenti, hogy, ami a "jól működik", ami épít és szépít, nevel, növel és emel az az Istentől van, s mindaz, ami "nem jól működik" az a Negatív Hatalom, a Sátán, az Ördög, a Mindent Össze-visszadobáló műve?
A kérdés megválaszolása igen messzire vezet, ugyanakkor újabb és újabb emberi kérdéseket vet fel (De mit tegyünk? Mindenről, még Istenről is csak emberi módon tudunk gondolkodni!): Mi volt a célja a Teremtő Istennek azzal, hogy "megengedte" szépnek és jónak megalkotott világában a Sátán létét? A harmadik-évezredeleji ember, kitágult világszemléletével - mely egyben a technikai-tudományosra szűkített világlátását is eredményezte -, nehezen értelmezhető a bibliai ún. "bukott-angyal"-teória. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a judaizmusban jelenlévő erős démonhit a babiloni fogságból hazahozott "folklór-elem"- korábban Jahve-isten ellenlábasai a környező népek idegen istenei voltak -, akkor jó okkal elbizonytalanodhatunk: Kicsoda vagy micsoda az ördög?
Egyesek úgy hiszik: egy szeményben a megtestesült gonoszság. Mások azt gondolják, hogy ugyanúgy titokkal van dolgunk, mint, amilyen a Szentháromság-titok: személy, de nem úgy személyiség, mint ahogyan az ember. Racionálisan hinni bírók egyszerűen a bűn okozta genetikai program-hibának tartják a gonoszság jelenlétét a világban. Egy biztos: Isten jónak teremtette meg ezt a világot, s ami "rossz" van van benne, az nem Isten természetéből fakad, hanem abból, hogy "e világ a múlandóság alá vettetett", azaz - idővel - minden (el)romlik benne... Ugyanakkor érdemes elgondolkodnunk azon is, amit Karl Barth így fogalmaz: "Az ördög hatalma az Istennel szemben a lehető legcsekélyebb, míg önmagunkkal szemben a lehető legtöbb."
Nekünk, Krisztus követőinek nem az a kérdés, hogy kicsoda az ördög, hanem az, hogyan válhatunk Isten gyermekeivé, azaz szentekké. Szent mindaz, ami Istené... Aki Krisztusban van, ismeri a kegyelem lényegét: Isten nélkül senki nem válhat szentté. A hit nem visszafelé, hanem előre tekint! A hit nem azt keresi, hogy mi a gonoszság eredete, hanem azt, mi lesz a vége... Aki Istenben van/az Isten szeretetében él, jól tudja: ha valami elhajlik az Istentől, akkor az a teremtettség törvénye alapján végzetesen romlásra ítélt...
Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva.
1 Jn 3,8
Az nyilvánvaló, hogy a bűn elkövetése (bűn=a rossz megcselekvése, s a jónak elmulasztása) csak szavakban kifejezve/elmondva nagyon egyszerű, valójában egy rendkívül bonyolult, összetett folyamatról van szó. A bűn realitását, szépívű távlatokat pillanatok alatt rombadöntő erejét az egyszerű közmondás - a katartikus élményt teremtő irodalmiságot idézően - így fejezi ki: "Belebújt az ördög!" De mit is jelent ez valójában? Tényleg az ördög maga ráncigálja az ilyen embert kénye-kedve szerint? Vagy egyszerűen csak azt jelenti, hogy, ami a "jól működik", ami épít és szépít, nevel, növel és emel az az Istentől van, s mindaz, ami "nem jól működik" az a Negatív Hatalom, a Sátán, az Ördög, a Mindent Össze-visszadobáló műve?
A kérdés megválaszolása igen messzire vezet, ugyanakkor újabb és újabb emberi kérdéseket vet fel (De mit tegyünk? Mindenről, még Istenről is csak emberi módon tudunk gondolkodni!): Mi volt a célja a Teremtő Istennek azzal, hogy "megengedte" szépnek és jónak megalkotott világában a Sátán létét? A harmadik-évezredeleji ember, kitágult világszemléletével - mely egyben a technikai-tudományosra szűkített világlátását is eredményezte -, nehezen értelmezhető a bibliai ún. "bukott-angyal"-teória. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a judaizmusban jelenlévő erős démonhit a babiloni fogságból hazahozott "folklór-elem"- korábban Jahve-isten ellenlábasai a környező népek idegen istenei voltak -, akkor jó okkal elbizonytalanodhatunk: Kicsoda vagy micsoda az ördög?
Egyesek úgy hiszik: egy szeményben a megtestesült gonoszság. Mások azt gondolják, hogy ugyanúgy titokkal van dolgunk, mint, amilyen a Szentháromság-titok: személy, de nem úgy személyiség, mint ahogyan az ember. Racionálisan hinni bírók egyszerűen a bűn okozta genetikai program-hibának tartják a gonoszság jelenlétét a világban. Egy biztos: Isten jónak teremtette meg ezt a világot, s ami "rossz" van van benne, az nem Isten természetéből fakad, hanem abból, hogy "e világ a múlandóság alá vettetett", azaz - idővel - minden (el)romlik benne... Ugyanakkor érdemes elgondolkodnunk azon is, amit Karl Barth így fogalmaz: "Az ördög hatalma az Istennel szemben a lehető legcsekélyebb, míg önmagunkkal szemben a lehető legtöbb."
Nekünk, Krisztus követőinek nem az a kérdés, hogy kicsoda az ördög, hanem az, hogyan válhatunk Isten gyermekeivé, azaz szentekké. Szent mindaz, ami Istené... Aki Krisztusban van, ismeri a kegyelem lényegét: Isten nélkül senki nem válhat szentté. A hit nem visszafelé, hanem előre tekint! A hit nem azt keresi, hogy mi a gonoszság eredete, hanem azt, mi lesz a vége... Aki Istenben van/az Isten szeretetében él, jól tudja: ha valami elhajlik az Istentől, akkor az a teremtettség törvénye alapján végzetesen romlásra ítélt...
Megtérés...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy élményeim ne távolítsanak Tőled, hanem emeljenek Tehozzád! Ámen
Akkor azokat a városokat, amelyekben legtöbb csodája történt, feddeni kezdte, mert nem tértek meg:
Mt 11,20
Ahogyan
nincs két egyforma tojás - csak látszólag -, ugyanígy nincs két azonos
megtérés se. Se szeri, se száma azoknak a "csupa jószándékból" írt
könyveknek, melyek a megtérést - s ez az alapvető probléma(!) -
magyarázzák. Főleg a neoprotestáns teológián nevelődöttek tudnak érdekes
kijelentéseket tenni emberről, Istenről és a megtérésről.
Megmosolyogtató lehetne, de tulajdonképpen tragédia, ahogyan ezek a
szerzők saját emberi elképzeléseiket kinyilatkoztatásként prezentálják,
mintha a dolgok tényleg úgy működnének, ahogyan ők elképzelik. Bizonnyal
van igazság egy-egy antropomorf gondolatukban, de azért talán nem
ártana olykor alázatot tanúsítani, s esélyt adni a Léleknek is: lehet,
történhet, 'működhet' mindez másképpen is!
Tény,
hogy a ma embere számára a saját döntése a kiindulópont, a meghatározó
elem. Azaz: én vagyok, aki keres(t)em az Istent, én döntöttem, én azt
gondolom, hogy.. én, én, s megint csak én. Az a vallás, amelyikben sok
az "én" az bizony hamar egoistává tehet! A nyugati kereszténység
zsákutcájában - kár lenne tagadni, abban vagyunk, hiszen csak az
"intellektuális-arisztokrata"-írások elefántcsonttornyos triumfáló
megállapításai nem akarnak tudomást venni erről - egyre többen gondolják
úgy, hogy valami alapvető változásnak kellene történni, hogy
kiszabaduljunk a mostani perspektíva-nélküli, nyomasztó helyzetből. A
megoldást egyelőre ugyanott keresik, ahol a világ is keresi: a fejben!
Nos ez alapvető hiba. Nem az, hogy gondolkodunk, hanem hogy azt
gondoljuk: mindennek a fejben kell eldőlnie...
Az
agyban, ebben a csodálatos szerkezetben mintegy 100 milliárd neuron és
100 trillió szinapszis található, miközben kevesebbet fogyaszt, mint egy
20 wattos villanykörte. (A mai szuperszámítógépek ugyan még nem úgy
működnek, mint az emberi agy, de ha nemsokára át is térnek majd az új
felépítésre, melyben a "neuronok" és a "szinapszisok" egymáson
helyezkednek el, s így kevesebb energia szükséges az elektronok
továbbításához, hatékonyságában még mindig messze alulmarad az ember
teljesítményétől.) Hiába az óriási számítási kapacitás, a computer
gyaníthatóan soha nem fog Istenre gondolni... Ha mégis magától képes
lenne erre, akkor meglenne az az "istenbizonyíték", amit a skolasztikus
filozófusok a középkorban hiába kerestek fél évezreden át! Érdekes:
agyunk négy(!) perc alatt képes meglehetősen jól használható profilt
felállítani beszélgetőpartnerünkről, s még azt is képes eldönteni, hogy
hosszútávon akarunk-e valamit a másiktól vagy sem... A párválasztás
egyik nagy csodája, hogy meg lehet tudni rögtön az elején - első látásra
-, hogy mit is akarok én valójában a másiktól. Az ötödik perctől már
csak ábrándozom, kombinálok, játszok a gondolataimmal.
Fentiek
azt jelentik, hogy az ész mellet van valami bennünk, amit régóta
szívnek nevezünk, ami átfogja egész létünket. A megtérés ugyan az égbe
nyit kaput, de nem odafönt - ott csak örülnek a hazatalált léleknek -,
hanem idelent történik: a földön, az Életben! Saul okos volt, de a nagy
esze mégsem vitte közelebb őt Jézushoz... Át kellett élnie, meg kellett
tapasztalnia az út porában, hogy a Mester nélkül ő senki és semmi. Az
agy nem remeg, nem dobog, az agy számít és kombinál. A szív pedig
beleborzong, sír és örül, s megéli a lét nem látható, de mégis mindent
egybefogó dimenzióit. Sorsunk az, hogy életünkben többnyire nem az
eszünkkel, hanem a szívünkkel döntünk. Éppen ezért, nem mindegy,
mennyire tiszta a szívünk, s az sem, hogy mi van benne vagy ki "él"
benne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése