Sötét, ködbevesző ég, hómező és drótkerítés. Szibéria. A hadifoglyok kora hajnalban indulnak a munkába. Beleborzongok az elképzelt látványba, ahogyan a durva örök megszámolják a felsorakozott, rongyokba göngyölt, elfásult rabokat. Nagy kincs az újságpapír, amivel enyhíteni lehet a csontig hatoló hideget. Az egyik rabnak melegebb munkahely jutott, ahol felengedve, mélyen elaludt. Amikor estefelé ismét megszámolták a rabokat és egy hiányzott közülük, valamennyinek el kellett szenvednie a következményeket. Felfoghatatlan gyötrelmek olvashatók Szolzsenyicin könyvében.
De közöttünk is élnek testi-lelki melegség után vágyódó emberek. Naponta találkozunk velük. „(…) a szegények mindenkor veletek lesznek (…)” – mondta Jézus (Mt 26,11). Nem adhatunk mindenkinek, de ne fordítsuk félre fejünket: Úgyis csak elisszák! Lehet, de enniük is kell. Ítélkezünk felettük? Az egyedül Isten joga, mert csak ő tudja, honnan jöttek és hová tartanak. Közülük sokan kedves, segítő szavakat szeretnének hallani, hogy érezzék: ők is emberek.
Egy téli napon szakállas, ápolatlan férfi szállt fel a villamosra. Egyik kezében ócska, kitömött táskát, a másikban jókora fagyöngy-bokrocskát szorongatott. Arca, orra kipirult, valószínűleg nem csak a friss levegőtől. „Kezitcsókolom” – ült le velem szemben. Jó napot! Nehéz volt leszedni? – kérdeztem. Majdnem a fa tetejéig felmásztam érte – válaszolt, és beszélgetni kezdtünk. Több mindent megtudtam életéről a közös utazás alatt. Isten áldja! – köszöntem el leszállás előtt, mire ő váratlanul kezembe nyomta a fagyöngyöt: Magának adom! Zavartan nyúltam a pénztárcám után. Ajándék. Ne fizessen érte! – érintette meg a kezemet.
Csak pár jó szót szóltam, mégis én kaptam az alamizsnát. Otthon, a meleg kályhának támaszkodva, szégyenkezve adtam hálát Istennek mindazért a sok jóért, amivel megajándékozott.
De közöttünk is élnek testi-lelki melegség után vágyódó emberek. Naponta találkozunk velük. „(…) a szegények mindenkor veletek lesznek (…)” – mondta Jézus (Mt 26,11). Nem adhatunk mindenkinek, de ne fordítsuk félre fejünket: Úgyis csak elisszák! Lehet, de enniük is kell. Ítélkezünk felettük? Az egyedül Isten joga, mert csak ő tudja, honnan jöttek és hová tartanak. Közülük sokan kedves, segítő szavakat szeretnének hallani, hogy érezzék: ők is emberek.
Egy téli napon szakállas, ápolatlan férfi szállt fel a villamosra. Egyik kezében ócska, kitömött táskát, a másikban jókora fagyöngy-bokrocskát szorongatott. Arca, orra kipirult, valószínűleg nem csak a friss levegőtől. „Kezitcsókolom” – ült le velem szemben. Jó napot! Nehéz volt leszedni? – kérdeztem. Majdnem a fa tetejéig felmásztam érte – válaszolt, és beszélgetni kezdtünk. Több mindent megtudtam életéről a közös utazás alatt. Isten áldja! – köszöntem el leszállás előtt, mire ő váratlanul kezembe nyomta a fagyöngyöt: Magának adom! Zavartan nyúltam a pénztárcám után. Ajándék. Ne fizessen érte! – érintette meg a kezemet.
Csak pár jó szót szóltam, mégis én kaptam az alamizsnát. Otthon, a meleg kályhának támaszkodva, szégyenkezve adtam hálát Istennek mindazért a sok jóért, amivel megajándékozott.
* * *
HAJLÉK NÉLKÜL
Ott a kövön,
az aluljáróban,
fekszik egy hajléktalan.
Kidőlt fa
a lábak sűrű erdejében.
Gyökere beszakadt,
ágai véreznek.
gyümölcse holtan
született.
Ott a kövön
az aluljáróban,
elnémult egy szív.
Nem keresi, nem reméli
sem a földi,
sem a mennyei honát.
Uram! Mit tegyek,
hogy enyhítsem
vigasztalan fájdalmát?
Gaál Éva / Budapest
Jézus tanácsa: „Aki kér tőled, adj neki (…)” (Mt 5,42)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése