Isten ma rád figyel!

„Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Mózes 6:26)

Dallas Willard kisgyermek korában elvesztette az édesanyját. Egyik írásában egy kisfiú szerepel, akinek az édesanyja szintén meghalt. A kisfiú minden éjjel betotyogott édesapja szobájába, és megkérdezte, aludhat-e vele. Csak akkor érezte magát eléggé biztonságban ahhoz, hogy elszenderedjen, amikor az apja megígérte, hogy az arcát felé fordítva fog aludni. Willard azt írja: „Eléldegélhetünk egy olyan Istennel, aki nem beszél. Legalábbis sokan ezt gondolják. De az nem igazán lenne igazi élet, és biztosan nem olyan élet, amilyet Isten tervezett nekünk, nem az a bővölködő élet, amit Jézus elérhetővé tett.” Mózes így imádkozott: „Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” Nem csodálatos tudni, hogy Isten figyel ránk, vezet és véd a nap huszonnégy órájában minden áldott nap? Valójában a leggyakoribb ígéret a Szentírásban nem az üdvösség vagy a menny. Nem, a legtöbbször ismételt ígéret a Bibliában ez: „…én veled leszek…” (Józsué 1:5). Ezt az ígéretet adta Isten Énóknak, Nóénak, Ábrahámnak, Sárának, Jákóbnak, Józsefnek, Mózesnek, Máriának és Pálnak. Ez volt az, ami segített nekik tovább menni! Dávid ezt mondta: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy…” (Zsoltárok 23:4). Isten folyamatosan emlékeztette népét arra, hogy velük van; a Szent Sátor, a Szövetség Ládája, a sivatagban hulló manna, és az előttük járó felhő- és tűzoszlop által. Ugyanígy emlékeztet ma téged is: „Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr…” (Józsué 1:9). Légy nyugodt, Isten figyel rád!

Tudj elfogadó lenni!

„…Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (Máté 10:8)

Jézus azt parancsolja nekünk, hogy adjunk és kapjunk. Egészséges egyensúlynak kell fennállnia a kettő között. Parancsa kihívás elé állítja természetes önzésünket. Az elfogadni tudás parancsa által fogjuk reálisan látni korlátainkat, Istentől és emberektől való függőségünket. Vannak, akiknek elfogadni nehezebb, mint adni. Semmi gondunk azzal, hogy átadjuk meglátásainkat, reményt nyújtsunk, biztatást, tanácsot, támogatást, pénzt adjunk, vagy akár még magunkat is adjuk. Nem, a legnagyobb kihívás az, hogy megtanuljunk nagylelkűen elfogadni. Az elfogadással elismerjük, hogy szükségünk van másokra, és ez nagyon nehezére esik az egónknak. Pedig az elfogadással mutatjuk meg az adakozónak, hogy van valamije, ami elég értékes ahhoz, hogy odaadható legyen; ezzel kifejezzük, hogy értékesnek tartjuk az életét. Az elfogadó szemében fedezi fel az adakozó saját értékét. Például, ha valaki ad neked egy órát, de azt soha nem hordod, akkor valóban elfogadtad azt az órát? Ha valaki megosztja velünk egy ötletét, de még csak fontolóra sem vesszük, akkor értékeltük-e igazán azt az ötletet? Ha bemutatnak egy barátnak, de mi levegőnek nézzük, akkor vajon elfogadtuk-e azt az embert igazán?
Az elfogadás művészet, olyan, ami nagylelkűséget követel meg részünkről. Engedélyt ad másoknak arra, hogy az életünk részei legyenek, sőt akár még arra is, hogy bizonyos területeken tőlük függjünk. Ehhez alázat kell, hogy azt tudjuk mondani: „Szükségem van rád, jobb emberré teszel, nélküled nem az lennék, aki vagyok”. Az őszinte elfogadáshoz az kell, hogy növekedjünk a kegyelemben. Túl sok sebzett ember él, aki többé már nem is közeledik mások felé, mert ajándékaikat nem értékelték. Ezért ma kérd Istent, hogy segítsen nagylelkű elfogadóvá válni!