Áldás..
A mai nap imádsága:
URam! Áldalak mindenért, egész életemért, gondviselésed megszámlálhatatlan ajándékáért! Ámen
Magasztal, URam, minden teremtményed, és híveid áldanak téged.
Zsolt 145,10
Minden dicséri Isten fenségét, még az is dicséri Istent, aki nem is tud róla! Aki, ami létezik, mind-mind dicséri az Istent. Sokak istentelen állapota - lehet az még a Krisztus mellett megfeszített latrokénál is hitványabb -, de már a puszta létezésük, hogy egy csodálatos szerkezetben, az emberi testben élnek-szaladnak-mozognak, közvetve ez a tény is dicséri Isten hatalmát... Ugyanilyen létezés-csoda a hangyáé vagy a mezőn ringó gabonáé, mert minden, ami él, ami létezik Istent dicséri...
Isten tökéletes világában azonban benne van a rossz lehetősége is - ha nem lenne benne a rossz, akkor a teljesség hiányt szenvedne -, hiszen a fénynek is csak akkor van felfogható értelme, ha van sötétség. A hálaadásnak is akkor van "értelme", ha az önkéntes döntésen alapul, azaz megvan az ember lehetősége arra is, hogy ne áldja, hanem átkozza az Istent... S az ember dönt: többnyire rosszul, mert inkább átkozódik, mintsem áld!
Akik Istent áldják, azok a "hívek". Nem kell nagyon ízlelgetni ezt a szót, hogy megérezzük benne, itt bizony a hívásról van szó. Azok, a hívek, akik meghallották Teremtőjük (el)hívó szavát, s arra igennel válaszoltak. A Magvető példázatából tudjuk, hogy mindenki meghallja, de egynegyede az embereknek nem is válaszol rá (útfélre esett mag); egynegyede lelkesedik az igéért (sziklás talaj), de nincs ereje felnövekedni; egynegyede felnő ugyan (tövisek közé esett mag), de az élet önérdekes kívánságai kapják a prioritást; s csak egynegyede az embereknek hoz termést, azaz tart ki Isten mellet, forgatja szívében következetességgel az evangéliumi bölcsességet. Azok az emberek, akik naponta áldást mondanak - megköszönik Istennek a mindennapok kihívásait, örömeit -, azok észrevétlenül maguk is áldássá válnak! Az ilyen emberek közelében lenni ugyanis jó, mert szavaikból nyugalom, s biztonság árad. Szavaik súlyát nem életvezetési bölcsességük nyomatékosítják, hanem az Isten szeretetében gyökerező gyermeki hitük.
Isten igéje soha nem hull hiába. Az útfélre esett magokból ugyan nem kelt ki semmi, de az elhullott magocskák táplálták az ég madarait. Isten visszautasítása így válik a sokszor érthetetlen Gondviselés részévé, s olvad bele az isteni Nagy Egészbe. Ami egykor a lét fonalán kibogozhatatlan átkos csomó volt, az később kapaszkodóvá, indirekt isteni jellé válik, hogy aztán az ember Krisztus által belesimuljon önnön sorsába, s harmóniát, megnyugvást nyerjen.
Magasztalni az Istent sosem "muszáj"-feladat... ahogyan szeretni sem "kell", de mégis érdemes! A Teremtő Akarat felfedezése a világban, s személyes életünkben olyan ívet ad létünknek, amit nem törhet meg semmiféle emberi gonoszság, pitiáner önzés vagy rövidlátó gúnyolódás. Ezért amíg világ a világ, mindig lesznek néhányan, akik hívek maradnak elhívásukhoz, s azt teszik, ami emeli őket életminőségben, s Teremtőjükhöz vonzza őket: áldják az Örökkévalót...
Magasztal, URam, minden teremtményed, és híveid áldanak téged.
Zsolt 145,10
Minden dicséri Isten fenségét, még az is dicséri Istent, aki nem is tud róla! Aki, ami létezik, mind-mind dicséri az Istent. Sokak istentelen állapota - lehet az még a Krisztus mellett megfeszített latrokénál is hitványabb -, de már a puszta létezésük, hogy egy csodálatos szerkezetben, az emberi testben élnek-szaladnak-mozognak, közvetve ez a tény is dicséri Isten hatalmát... Ugyanilyen létezés-csoda a hangyáé vagy a mezőn ringó gabonáé, mert minden, ami él, ami létezik Istent dicséri...
Isten tökéletes világában azonban benne van a rossz lehetősége is - ha nem lenne benne a rossz, akkor a teljesség hiányt szenvedne -, hiszen a fénynek is csak akkor van felfogható értelme, ha van sötétség. A hálaadásnak is akkor van "értelme", ha az önkéntes döntésen alapul, azaz megvan az ember lehetősége arra is, hogy ne áldja, hanem átkozza az Istent... S az ember dönt: többnyire rosszul, mert inkább átkozódik, mintsem áld!
Akik Istent áldják, azok a "hívek". Nem kell nagyon ízlelgetni ezt a szót, hogy megérezzük benne, itt bizony a hívásról van szó. Azok, a hívek, akik meghallották Teremtőjük (el)hívó szavát, s arra igennel válaszoltak. A Magvető példázatából tudjuk, hogy mindenki meghallja, de egynegyede az embereknek nem is válaszol rá (útfélre esett mag); egynegyede lelkesedik az igéért (sziklás talaj), de nincs ereje felnövekedni; egynegyede felnő ugyan (tövisek közé esett mag), de az élet önérdekes kívánságai kapják a prioritást; s csak egynegyede az embereknek hoz termést, azaz tart ki Isten mellet, forgatja szívében következetességgel az evangéliumi bölcsességet. Azok az emberek, akik naponta áldást mondanak - megköszönik Istennek a mindennapok kihívásait, örömeit -, azok észrevétlenül maguk is áldássá válnak! Az ilyen emberek közelében lenni ugyanis jó, mert szavaikból nyugalom, s biztonság árad. Szavaik súlyát nem életvezetési bölcsességük nyomatékosítják, hanem az Isten szeretetében gyökerező gyermeki hitük.
Isten igéje soha nem hull hiába. Az útfélre esett magokból ugyan nem kelt ki semmi, de az elhullott magocskák táplálták az ég madarait. Isten visszautasítása így válik a sokszor érthetetlen Gondviselés részévé, s olvad bele az isteni Nagy Egészbe. Ami egykor a lét fonalán kibogozhatatlan átkos csomó volt, az később kapaszkodóvá, indirekt isteni jellé válik, hogy aztán az ember Krisztus által belesimuljon önnön sorsába, s harmóniát, megnyugvást nyerjen.
Magasztalni az Istent sosem "muszáj"-feladat... ahogyan szeretni sem "kell", de mégis érdemes! A Teremtő Akarat felfedezése a világban, s személyes életünkben olyan ívet ad létünknek, amit nem törhet meg semmiféle emberi gonoszság, pitiáner önzés vagy rövidlátó gúnyolódás. Ezért amíg világ a világ, mindig lesznek néhányan, akik hívek maradnak elhívásukhoz, s azt teszik, ami emeli őket életminőségben, s Teremtőjükhöz vonzza őket: áldják az Örökkévalót...
Egyensúly...
A mai nap imádsága:
Uram! Törekszem életemet egyensúlyban tartani, valahol mégis elszámítom magam. Uram, kegyelmeddel ellensúlyozd hibáimat, vétkeimet, mulasztásaimat, s add, hogy megtaláljam a életemben harmóniádat, s Téged dicsérve örömmel szolgálhassak másoknak! Ámen
Ti urak, adjátok meg szolgáitoknak azt, ami igazságos és méltányos, hiszen tudjátok, hogy nektek is van Uratok a mennyben.
Kol 4,1
Kölcsönös előnyök! - A PTK (Polgári Törvény-Könyv) szerződésekre vonatkozó része a felek mellérendeltségi viszonyát követeli meg. A "valamit valamiért"-elv ősrégi igazságot hordoz, mégis a történelemben az emberek egymás fölé törekednek azzal a hatalommal, amit szereztek vagy kaptak, esetleg feljogosították őket. A bibliai teremtéstörténetben az olvashatjuk, hogy Isten nem helyezte az egyik embert a másik ember fölé, mert az Ő rendje szerint az ember felett már csak Teremtője állhat. Nos, a paradicsomon kívüli állapotunk velejárója a hierarchia, ami ráadásul egy megromlott hierarchia.
Amikor valaki istentelenül birtokolja a hatalmat, akkor nem másokat szolgál, hanem önmagát dicsőíti vele. Nem kell messzire menjünk, hogy észrevegyük, környezetünkben azokat, akik felejtve a szociális (közösségi) gondolkodás minimumát is embertársaikat kihasználja, hatalma alá gyűri, olykor el is pusztítja - s lehet az lassú pusztulás is. Az istentelen ember igazságtalan, s nincs benne méltányosság. Magát különbnek érzi másoknál, felsőbbrendűségi tudata megzavart lelkét olykor ördögivé formálja... Az ilyen emberben nincs részvét és gátlástalan, mindezeken túl birtoklásási "kedvében" mértéktelen.
Pál apostol figyelmeztet: "Urak! Nektek is van Uratok!" A forradalmak, a népfelkelések mindig ezt az ősi igazságot juttatják felszínre. Nincs kizárólagos hatalom. Ami van az Istentől van, s ha nem az Isten szerint az építésre használják, akkor Isten visszaveszi azt...
Manapság a legkülönfélébb nézetek képviselői egyensúlyra törekednek testben és lélekben. Táplálkozás, mozgás fontosságán túl a lelki harmóniát is hangsúlyozzák. Egy fontosat általában elfelejtenek megemlíteni: Tökéletes harmónia, valódi egyensúly csakis Istennel együtt lehetséges! Ha Isten kihagyjuk a számításból, akkor a mérleg borul, a libikóka kibillen, s nemcsak odavész az Élet-játék, de törvényszerűen össze is törjünk magunkat. Ezért fontos tudatosítanunk: Mindet kaptunk, de nem csak azért, hogy megtapasztaljuk benne Isten jóságát, hanem azért is, hogy szolgáljunk általuk másoknak...
Felfedezéseink..
A mai nap imádsága:
URam!
Csodáiddal ölelj át naponta, hogy ne szűnjek meg szeretetedről
tanúskodni! Add nekem a felismerés soha nem szűnő örömét, hogy szolgálni
tudjam felebarátaimat! Ámen
Nagyok az ÚR tettei, kikutathatják,
akiknek csak kedvük telik benne.
Zsolt 111,2
Mikorkozmosz vagy makrovilág - Isten mindenhol otthagyta az "ujjlenyomatát"... Az elmúlt évszázad technikai vívmányai - az utolsó ötven év találmányai (pl. computer) különösen is - kitágították számunkra a vizsgálható világok határait. Jóllehet egyre többet ismerünk meg a körülöttünk lévő univerzumból, s egyre jobban látjuk azt is, mi zajlik lelkünkben, a Nagy Titkot, az Életet még mindig nem sikerült megfejtenünk! Hol, hogyan, melyik pillanatban indul el az élet, s hol melyik pillanatban szűnik meg? Csak találgatásaink vannak... Szépívű elképzelések, melyeket újabb, s még érdekesebb "tudományos" elképzelések írnak majd felül. Valaki azt gondolhatná, ha úgysem kaphatjuk meg a végleges választ, akkor minek ez a nagy versenyfutás az idővel? Egységnyi idő alatt minél több információt bemelni, feldolgozni?
A középkori alkimisták keresték a "bölcsek kövét". Sokan közülük szentül hitték, hogy egyszer megtalálják az aranyacsinálás titkos módját, s csak kevesen látták be, nem a cél, hanem a célbajutás módja a fontos. Gyönyörű, képies nyelvünk egyik közmondása úgy tartja: "Ki korán kell, aranyat lel!" Nyilvánvalóan nem arra gondoltak a régiek, hogy aki meghosszabbítja nappalait, az egyszer majdcsak rátalál az áhított aranyra, sokkal inkább arra, hogy a szorgalmas munka meghozza eredményét. A munka - Istentől kapott lehetőségünk az alkotásra - tudatos létünk után a legnagyobb ajándéka az ÚRIstennek! Amikor valakire azt mondjuk "arany keze van" vagy ezt "minden arannyá változik a keze alatt", akkor tudjuk, hogy munkájával komoly értéket állít elő, mellyel másoknak örömet szerez...
Aki korán kell, azaz már élete elején tudatosan keresi-kutatja az Isten mindenben megnyilvánuló szeretetét, annak minden egyes napja bearanyozódik. Ő maga arannyá nem válik, hiszen a fényt, a tudást, az ismeretet onnan felülről, a világosság Atyjától kapja, de tudatosan megélve istenképűségét, az istenes szent Élet követeként jár-kel a világban, az nemcsak boldogul - azaz kiteljesedik -, de még Isten gyermekének is neveztetik - ez pedig többet ér minden aranynál...
Nagyok az ÚR tettei, kikutathatják,
akiknek csak kedvük telik benne.
Zsolt 111,2
Mikorkozmosz vagy makrovilág - Isten mindenhol otthagyta az "ujjlenyomatát"... Az elmúlt évszázad technikai vívmányai - az utolsó ötven év találmányai (pl. computer) különösen is - kitágították számunkra a vizsgálható világok határait. Jóllehet egyre többet ismerünk meg a körülöttünk lévő univerzumból, s egyre jobban látjuk azt is, mi zajlik lelkünkben, a Nagy Titkot, az Életet még mindig nem sikerült megfejtenünk! Hol, hogyan, melyik pillanatban indul el az élet, s hol melyik pillanatban szűnik meg? Csak találgatásaink vannak... Szépívű elképzelések, melyeket újabb, s még érdekesebb "tudományos" elképzelések írnak majd felül. Valaki azt gondolhatná, ha úgysem kaphatjuk meg a végleges választ, akkor minek ez a nagy versenyfutás az idővel? Egységnyi idő alatt minél több információt bemelni, feldolgozni?
A középkori alkimisták keresték a "bölcsek kövét". Sokan közülük szentül hitték, hogy egyszer megtalálják az aranyacsinálás titkos módját, s csak kevesen látták be, nem a cél, hanem a célbajutás módja a fontos. Gyönyörű, képies nyelvünk egyik közmondása úgy tartja: "Ki korán kell, aranyat lel!" Nyilvánvalóan nem arra gondoltak a régiek, hogy aki meghosszabbítja nappalait, az egyszer majdcsak rátalál az áhított aranyra, sokkal inkább arra, hogy a szorgalmas munka meghozza eredményét. A munka - Istentől kapott lehetőségünk az alkotásra - tudatos létünk után a legnagyobb ajándéka az ÚRIstennek! Amikor valakire azt mondjuk "arany keze van" vagy ezt "minden arannyá változik a keze alatt", akkor tudjuk, hogy munkájával komoly értéket állít elő, mellyel másoknak örömet szerez...
Aki korán kell, azaz már élete elején tudatosan keresi-kutatja az Isten mindenben megnyilvánuló szeretetét, annak minden egyes napja bearanyozódik. Ő maga arannyá nem válik, hiszen a fényt, a tudást, az ismeretet onnan felülről, a világosság Atyjától kapja, de tudatosan megélve istenképűségét, az istenes szent Élet követeként jár-kel a világban, az nemcsak boldogul - azaz kiteljesedik -, de még Isten gyermekének is neveztetik - ez pedig többet ér minden aranynál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése