A kor...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy félelmedben telhessenek napjaim, s tiszteletedből erőt nyerjek, hogy formálódhassam akaratod szerint! Ámen
Idősebb
férfit ne dorgálj meg, hanem intsd mint apádat, a fiatalabbakat pedig
mint öcsédet, az idősebb asszonyokat mint anyádat, a fiatalabbakat mint
húgodat: teljes tisztasággal.
1 Tim 5,1-2
Minden fiatal rémálma, amikor egy idősebb elkezdi mondogatni: "Bezzeg az én időmben..." Használnak ezek a pesszimista monológok, erkölcsi prédikációk? Az én időmben nem sokat használtak, gyanítom, hogy így van ez ma is! A fiatal fiatalságából fakadóan most is habzsolni akarja a fényt, az öreg meg már tudja, hogy a nagy fény hamar elvakíthatja a látást. Tulajdonképpen nem volna semmi baj ezzel a világgal, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy bizony egyszer ők is meg fognak öregedni...
Az öregeknek persze nem a fiatalokkal van gondjuk, hanem önmaguk fiatalságával! Az idős ember ugyanis emlékeiből él. Akinek fiatalsága értékek nélkül telt el, annak emlékei is szegényesek lesznek, aki fiatalságát nem arra használta, hogy értékteremtő életet éljen, az öreg korában sem tudja értékelni a napokat, s mindenkire csak panaszkodik. Érdemes belegondolni egy kicsit! Öregnek és magányosnak lenni... nos, ez önmagában is elég rossz! De öregnek és magányosnak lenni úgy, hogy közben az önbecsülését is elveszíti az ember, az már elviselhetetlen!
Az önbecsülésünket munkáló tiszteletet pedig csak kiérdemelni lehet, megkövetelni nem. Erre szoktuk mondani: "A kor nem érdem, hanem állapot." Sokan gondolják magukról, hogy idősebbek lévén ismerik az igazságot, s ezért aztán megmondó-emberekként untatják környezetüket. A fiatalok egyszerű közömbösséggel engedik tovább fülük mögött az ilyet, s mondják: "Jól van papa, majd meghallgatunk Téged erről máskor is!" Aztán vannak tapasztalatlan fiatalok, akik azt gondolják, hogy harminc, negyven és ötvenévesen is ugyanolyan lendülettel élhetnek, mint most. Olyan illúzió ez, amiből napra-napra gyógyulnak.
Ami mindig elszomorít, az az agresszivitás - verbális, fizikai, teljesen mindegy, ezek édestestvérei egymásnak - és a részvét teljes hiánya. Egyszer aztán, hosszú évek után az agresszív ember is magatehetetlenné válik, s az önérdekét hajszoló is kényszerűen eljut oda, hogy szüksége lenne együttérzésére. Ha valaki folyamatosan csak kritizálja környezetét, családját, gyermekeit, az ne csodálkozzon azon, ha öregkorára senki nem nyitja rá az ajtót vagy bedugják egy "szoc-otthonba"...
Az élet értelmét és szépségét a kooperáció adja. Aki megtanul együttműködni fiatallal és időssel, annak tartalmasan telnek a napjai. Aki embertársat lát a gyermekben, aki tisztelettel fordul idősek felé, aki úgy beszél lányokról, nőkről, hogy közben nem felejti el, hogy őt is anya szülte, annak napjai méltóságban telnek. Aki azonban elveti az élet tiszteletét, az nemcsak az Istent örök törvényeit veti meg, de önmaga méltóságát is aláássa, s emelődés és mások emelése, ékesítés és ékesedés helyett a teremtettség paródiájává válik... ezen azonban senki nem tud nevetni, csak sírni...
URam! Add, hogy, amit kaptam Tőled, bölcsen bánjak vele! Ámen
Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Jn 2,15-16
Mivel az Egyház nem mennyei, hanem a földi intézmény, ezért az egyházi életből a pénzt - legalábbis jelen gazdasági szisztéma szerint - száműzni nem lehet. Ahol persze pénz - sok pénz(!) - és emberek vannak, ott hatalmi kérdések is felvetődnek. A vatikán kétes pénzügyeit szívesen címlapra teszi a szenzációkkal manipuláló sajtó, de manapság már senki nem hiszi el, hogy minden rendben lenne egy ilyen nagy egyház kasszája körül... (Elvégre 'Vatikán'-államról beszélünk, s köztudottan a világban igen kevés ország dicsekedhet azzal, hogy a költségvetése minden szempontból kifogástalan lenne!) Ha megnézzük a fundamentalista, neoprotestáns kisegyházak/szekták gazdasági működését, akkor igen hamar "kilóg a lóláb", hiszen nem egyszerűen a tized könyörtelen behajtását tapasztalhatjuk, hanem azzal a hamis érveléssel találkozhatunk, hogy az Isten "igazán" a tized feletti adományokat áldja meg...
Nos, a JóIstennek ehhez - úgy gondolom - nem sok köze van, de az tény, hogy már az ószövetségben is a jóbel-sófárt (jubíleumi kürtöt) csak rós hassána-akor (zsidó újév) vagy nagyon-nagyon különleges alkalmakkor fújták meg... s ha valaki nagy adományt adott a zsinagógának, akkor bizony gyorsan megfújták! Ezekre mondja Jézus URunk: "kürtöltetnek maguk előtt"... magyarul: képmutatók. Tény viszont, hogy az a vallásos meggyőződés, amelyben túlságosan előtérben van az Én, az Ego, azaz: az ÉN üdvösségem, az ÉN megszentelődésem, az ÉN hitem... ott mindig a pénztárca vastagsága is nagyon fontos! Ezért is ennyire visszataszító azon élmény-keresztény "szuperhívőknek" a magatartása, akik anyagiakban is 'prezentálják', az őket csodáló többieknek, mennyire "áldja őket az úrjézus"... Nos, ezekhez Jézus URunknak annyi köze van, hogy rájuk mondta: "Képmutatók!"
Nagy kérdés a hívő ember számára, hogyan viszonyuljon az anyagiakhoz? Kiváltképp a pénzhez, amiből mindig kevés van, hiszen az "igények napról-napra nőnek" - ahogyan mondják. Pedig a válasz igen egyszerű: természetességgel! Ez azt jelenti: nem szélsőségesen. Aki szélsőséges/elvakult a hitében, az az anyagiakhoz való viszonyában is szélsőséges és elvakult... Aki megvizsgálja a különféle vallásos csoportok "pénzügyi stratégiáját", nagyon jó képet kap arról is, milyen vallásos irányzatot képvisel az adott egyház, felekezet. Aki tudja, hogy a pénzt elsősorban azokra kell költeni, akik őreá bízattak, annak nem gond, hogy a kevésen is hű maradjon, aki pedig a pénzben csak célt lát, nem pedig eszközt, annak hiába van teli minden csűrje, elveszejti önmagát.
Mivel a hit önkéntességen alapul - szabad akaratból szabad csak dönteni Isten mellett is -, ezért az adakozás is. Sokan mindent 'letudnak' az "egyházi adó" - pontosabban: egyház(község)fenntartói hozzájárulás - befizetésével, olykor még a templombajárást is), de az Isten nem kalmár, hogy kupeckodni lehessen vele! A templomunk, gyülekezetünk akkor lesz második otthonunk, ha észrevesszük, hogy rajta keresztül egy nagy család tagjai lehetünk... s akkor úgy is élünk, s tesszük a dolgunkat, mint egy családban - szeretettel.
1 Tim 5,1-2
Minden fiatal rémálma, amikor egy idősebb elkezdi mondogatni: "Bezzeg az én időmben..." Használnak ezek a pesszimista monológok, erkölcsi prédikációk? Az én időmben nem sokat használtak, gyanítom, hogy így van ez ma is! A fiatal fiatalságából fakadóan most is habzsolni akarja a fényt, az öreg meg már tudja, hogy a nagy fény hamar elvakíthatja a látást. Tulajdonképpen nem volna semmi baj ezzel a világgal, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy bizony egyszer ők is meg fognak öregedni...
Az öregeknek persze nem a fiatalokkal van gondjuk, hanem önmaguk fiatalságával! Az idős ember ugyanis emlékeiből él. Akinek fiatalsága értékek nélkül telt el, annak emlékei is szegényesek lesznek, aki fiatalságát nem arra használta, hogy értékteremtő életet éljen, az öreg korában sem tudja értékelni a napokat, s mindenkire csak panaszkodik. Érdemes belegondolni egy kicsit! Öregnek és magányosnak lenni... nos, ez önmagában is elég rossz! De öregnek és magányosnak lenni úgy, hogy közben az önbecsülését is elveszíti az ember, az már elviselhetetlen!
Az önbecsülésünket munkáló tiszteletet pedig csak kiérdemelni lehet, megkövetelni nem. Erre szoktuk mondani: "A kor nem érdem, hanem állapot." Sokan gondolják magukról, hogy idősebbek lévén ismerik az igazságot, s ezért aztán megmondó-emberekként untatják környezetüket. A fiatalok egyszerű közömbösséggel engedik tovább fülük mögött az ilyet, s mondják: "Jól van papa, majd meghallgatunk Téged erről máskor is!" Aztán vannak tapasztalatlan fiatalok, akik azt gondolják, hogy harminc, negyven és ötvenévesen is ugyanolyan lendülettel élhetnek, mint most. Olyan illúzió ez, amiből napra-napra gyógyulnak.
Ami mindig elszomorít, az az agresszivitás - verbális, fizikai, teljesen mindegy, ezek édestestvérei egymásnak - és a részvét teljes hiánya. Egyszer aztán, hosszú évek után az agresszív ember is magatehetetlenné válik, s az önérdekét hajszoló is kényszerűen eljut oda, hogy szüksége lenne együttérzésére. Ha valaki folyamatosan csak kritizálja környezetét, családját, gyermekeit, az ne csodálkozzon azon, ha öregkorára senki nem nyitja rá az ajtót vagy bedugják egy "szoc-otthonba"...
Az élet értelmét és szépségét a kooperáció adja. Aki megtanul együttműködni fiatallal és időssel, annak tartalmasan telnek a napjai. Aki embertársat lát a gyermekben, aki tisztelettel fordul idősek felé, aki úgy beszél lányokról, nőkről, hogy közben nem felejti el, hogy őt is anya szülte, annak napjai méltóságban telnek. Aki azonban elveti az élet tiszteletét, az nemcsak az Istent örök törvényeit veti meg, de önmaga méltóságát is aláássa, s emelődés és mások emelése, ékesítés és ékesedés helyett a teremtettség paródiájává válik... ezen azonban senki nem tud nevetni, csak sírni...
Anyagiak...
URam! Add, hogy, amit kaptam Tőled, bölcsen bánjak vele! Ámen
Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”
Jn 2,15-16
Mivel az Egyház nem mennyei, hanem a földi intézmény, ezért az egyházi életből a pénzt - legalábbis jelen gazdasági szisztéma szerint - száműzni nem lehet. Ahol persze pénz - sok pénz(!) - és emberek vannak, ott hatalmi kérdések is felvetődnek. A vatikán kétes pénzügyeit szívesen címlapra teszi a szenzációkkal manipuláló sajtó, de manapság már senki nem hiszi el, hogy minden rendben lenne egy ilyen nagy egyház kasszája körül... (Elvégre 'Vatikán'-államról beszélünk, s köztudottan a világban igen kevés ország dicsekedhet azzal, hogy a költségvetése minden szempontból kifogástalan lenne!) Ha megnézzük a fundamentalista, neoprotestáns kisegyházak/szekták gazdasági működését, akkor igen hamar "kilóg a lóláb", hiszen nem egyszerűen a tized könyörtelen behajtását tapasztalhatjuk, hanem azzal a hamis érveléssel találkozhatunk, hogy az Isten "igazán" a tized feletti adományokat áldja meg...
Nos, a JóIstennek ehhez - úgy gondolom - nem sok köze van, de az tény, hogy már az ószövetségben is a jóbel-sófárt (jubíleumi kürtöt) csak rós hassána-akor (zsidó újév) vagy nagyon-nagyon különleges alkalmakkor fújták meg... s ha valaki nagy adományt adott a zsinagógának, akkor bizony gyorsan megfújták! Ezekre mondja Jézus URunk: "kürtöltetnek maguk előtt"... magyarul: képmutatók. Tény viszont, hogy az a vallásos meggyőződés, amelyben túlságosan előtérben van az Én, az Ego, azaz: az ÉN üdvösségem, az ÉN megszentelődésem, az ÉN hitem... ott mindig a pénztárca vastagsága is nagyon fontos! Ezért is ennyire visszataszító azon élmény-keresztény "szuperhívőknek" a magatartása, akik anyagiakban is 'prezentálják', az őket csodáló többieknek, mennyire "áldja őket az úrjézus"... Nos, ezekhez Jézus URunknak annyi köze van, hogy rájuk mondta: "Képmutatók!"
Nagy kérdés a hívő ember számára, hogyan viszonyuljon az anyagiakhoz? Kiváltképp a pénzhez, amiből mindig kevés van, hiszen az "igények napról-napra nőnek" - ahogyan mondják. Pedig a válasz igen egyszerű: természetességgel! Ez azt jelenti: nem szélsőségesen. Aki szélsőséges/elvakult a hitében, az az anyagiakhoz való viszonyában is szélsőséges és elvakult... Aki megvizsgálja a különféle vallásos csoportok "pénzügyi stratégiáját", nagyon jó képet kap arról is, milyen vallásos irányzatot képvisel az adott egyház, felekezet. Aki tudja, hogy a pénzt elsősorban azokra kell költeni, akik őreá bízattak, annak nem gond, hogy a kevésen is hű maradjon, aki pedig a pénzben csak célt lát, nem pedig eszközt, annak hiába van teli minden csűrje, elveszejti önmagát.
Mivel a hit önkéntességen alapul - szabad akaratból szabad csak dönteni Isten mellett is -, ezért az adakozás is. Sokan mindent 'letudnak' az "egyházi adó" - pontosabban: egyház(község)fenntartói hozzájárulás - befizetésével, olykor még a templombajárást is), de az Isten nem kalmár, hogy kupeckodni lehessen vele! A templomunk, gyülekezetünk akkor lesz második otthonunk, ha észrevesszük, hogy rajta keresztül egy nagy család tagjai lehetünk... s akkor úgy is élünk, s tesszük a dolgunkat, mint egy családban - szeretettel.
Életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Sokszor elégedetlenkedem sorsommal, s méltatlankodom életem alakulása miatt. Add, hogy Benned nyugalmat találjak, s bizonyságot tudjak tenni szeretetedről! Ámen
Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.
Nem
vagyunk tökéletesek... No, ezt eddig is tudtuk, hogy ti. a teremtés
eredeti rendjétől nap mint nap elhajlunk: szóban, cselekedetben és
mulasztásban. Egyszer jobban, egyszer kevésbé, így aztán meglehetősen
ritka azon pillanatoknak a száma, amikor megcsillan rajtunk az Isten
dicsősége. Ilyenkor mondjuk: Átéltem az Isten kegyelmét! Megcselekedtem a
jót - nem is tudom miért -, igazán nem belső késztetésből, hanem azért,
mert a Gondviselés-rendezte körülmények erre ösztönöztek. Nem etikai
érzékem kiválósága okán, hanem Isten kegyelme révén részévé váltam az
eseményeknek, s munkálkodott rajtam keresztül a Lélek... Nos, ezek a
pillanatos élmények/megtapasztalások azok, melyekért érdemes élni.
Ezeken keresztül tisztít minket Teremtőnk, nevel és növel.
Híjával
vagyunk Isten dicsőségének, de olykor mégis részesülhetünk benne. Ez az
evangélium, a jó hír. Sokan vannak a világban, akik szélsőségesen
látják az emberi létet, s a harmadik évezred elején is visszatükrözik
azt a középkori nézetet, miszerint a földi élet nem más, mint
siralomvölgy! Ha Isten eredeti elképzelése szerint nyomorúságot,
szenvedést akart volna, akkor nem paradicsomot teremtett volna, hanem
kénköves tűzzel kínzó poklot...
Az emberiség eddigi történelmét vizsgálva - sajnos úgy néz ki, arra a megállapításra kell jutunk -, hogy a poklot mi emberek teremtjük magunknak, s nem is olyan rossz hatásfokkal! Hiszen egyik ember a másik életét életre szólóan képes megkeseríteni, sőt alapjaiban tönkretenni... mi ez, ha nem maga a pokol? Az is elég "ördögi", hogy az Istentől jövő élet naponta felkínálkozó, természetszerűleg dinamikus, de árnyalataiban is csodálatos szépsége, s az egymásra-odafigyelés és -segítés helyett az emberek jelentős része - hívők is - csak magukkal foglalkoznak, s önző módon a bűneikkel *szöszmötölnek, ahelyett, hogy az arra fordított időt a jó megcselekvésére használnák!
* Luther Márton ágostonrendi szerzetesként a legkisebb vétkeit is élet-halál kérdésnek vélte - s emiatt rettenetesen sokat gyötrődött, szenvedett -, mire Johann Staupitz, a rendi elöljárója azt mondta egyszer: "Ejnye, ejnye Márton testvér, csak képzelődsz! Ezek mind csak baba-bűnök (Puppen-Sünde) s, a mi Urunk Jézus Krisztust is csak képzelt Megváltónak hiszed!"
Ezévi Útmutatónk ajánló soraiban Gáncs Péter püspök urunk ezt írja: "A kereszténység ugyanis nem dualista vallás, mi nem két egyenrangú hatalom, a jó és a rossz antagonisztikus harcát hirdetjük... Pál apostollal együtt hisszük, hogy a jó a rosszat nemcsak legyőzheti, de akár meg is győzheti." Azaz: nem a gonosz uralmát, hanem a Jó győzelmét kell(ene) hirdetnünk, szóval is meg cselekedettel is. Igen, híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor - Jézusért - mégis birtokolhatjuk. A kegyelem idejét ezért illene jól felhasználnunk, mert Isten szeretete ugyan végtelen, de a mi életünk véges! A Végtelenség vonzását azonban csak akkor értjük meg, ha szeretjük az Istent, s a felebarátot, azaz szeretjük az Isten-adta Életet, visszatükrözve benne az Isten szeretetét...
Az emberiség eddigi történelmét vizsgálva - sajnos úgy néz ki, arra a megállapításra kell jutunk -, hogy a poklot mi emberek teremtjük magunknak, s nem is olyan rossz hatásfokkal! Hiszen egyik ember a másik életét életre szólóan képes megkeseríteni, sőt alapjaiban tönkretenni... mi ez, ha nem maga a pokol? Az is elég "ördögi", hogy az Istentől jövő élet naponta felkínálkozó, természetszerűleg dinamikus, de árnyalataiban is csodálatos szépsége, s az egymásra-odafigyelés és -segítés helyett az emberek jelentős része - hívők is - csak magukkal foglalkoznak, s önző módon a bűneikkel *szöszmötölnek, ahelyett, hogy az arra fordított időt a jó megcselekvésére használnák!
* Luther Márton ágostonrendi szerzetesként a legkisebb vétkeit is élet-halál kérdésnek vélte - s emiatt rettenetesen sokat gyötrődött, szenvedett -, mire Johann Staupitz, a rendi elöljárója azt mondta egyszer: "Ejnye, ejnye Márton testvér, csak képzelődsz! Ezek mind csak baba-bűnök (Puppen-Sünde) s, a mi Urunk Jézus Krisztust is csak képzelt Megváltónak hiszed!"
Ezévi Útmutatónk ajánló soraiban Gáncs Péter püspök urunk ezt írja: "A kereszténység ugyanis nem dualista vallás, mi nem két egyenrangú hatalom, a jó és a rossz antagonisztikus harcát hirdetjük... Pál apostollal együtt hisszük, hogy a jó a rosszat nemcsak legyőzheti, de akár meg is győzheti." Azaz: nem a gonosz uralmát, hanem a Jó győzelmét kell(ene) hirdetnünk, szóval is meg cselekedettel is. Igen, híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor - Jézusért - mégis birtokolhatjuk. A kegyelem idejét ezért illene jól felhasználnunk, mert Isten szeretete ugyan végtelen, de a mi életünk véges! A Végtelenség vonzását azonban csak akkor értjük meg, ha szeretjük az Istent, s a felebarátot, azaz szeretjük az Isten-adta Életet, visszatükrözve benne az Isten szeretetét...
Hitért, szeretetért...
A mai nap imádsága:
Urunk!
Látod botlásainkat, engedetlenségeinket, s látod azt is, hogy
figyelmeztetésed ellenére zsákutcákba szaladtunk, mert hittünk a
csillogásnak. Kérünk fordítsd életünket Magadhoz, hogy gondviselő
szereteted életünk formálója legyen! Ámen
De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet.
Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz .
Zsolt 73,23-24
A bizonyosság a legnagyobb erő. A hit olyan állapota ez, amikor már nem sejtéseink, hanem elemi megtapasztalásaink a Legnagyobb Erőről vértezik fel meggyőződésünket. A nem látható dolgok létéről való tudomás még kevés, több kell: az Isten (mentő) szeretetének megtapasztalása. Aki föntibe kapaszkodik, azt nehezen billenti ki egyensúlyából a lenti.
"Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok. Szép meghatározása ez az embernek... Valóban, amire nagyon büszkék tudunk lenni, az az eszünk, jóllehet mégsem arról vagyunk híresek, hogy arra használnánk, amire tényleg szánta az Isten. Mert értelmi képességeinket nem egymás megalázására, kizsákmányolására, elpusztítására adta, hanem arra, hogy felismerjük: szeretnünk kell ebben a világban.
Aki rálépett a lélek formálódásának krisztusi útjára, az tudja, hogy a tudás nem más, mint a felülről jövő tanácsok alázatos elfogadása. Tanácsolás nélkül ugyanis nem úgy alakulnak dolgaink, ahogyan szeretnénk. Ha a "magunk esze" magasabban áll, mint az Isten maga, akkor kudarc elkerülhetetlen. A Föntire hagyatkozó, naponta imádkozó lélek jól tudja, hogy a létnek nincs vége a halállal, mert Isten örök. S mivel bennünk is van egy örök isteni lehellet, a lelkünk elpusztíthatatlan továbbélő része, ez vissza kell jutni az Egy és Örökkévalóhoz.
Ebbe a Gondviselésbe kapaszkodó embernek egészen más távlatai vannak már itt ebben a látható világban is. Tudja, mi az ami fontos, s mi az, ami csak "kellék" a szerep eljátszához, de az enyészet foga gyorsan szétmorzsolja. Bármennyire is szép a ruha, akármilyen bársonyosan is simogat, ha a "színész" nem tudja a szerepét, csapnivaló lesz az előadás... Nincs senki, aki tökéletesen tudná a szerepét. Az előadás hosszú, s játszani akkor is kell, ha már se akarásunk, se erőnk nincs. Ilyenkor kell meghallani, mit suttog a Lélek, s ilyenkor kell jól erősen megszorítani azt a kezet, amit a Gondviselés felénk nyújt...
Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz .
Zsolt 73,23-24
A bizonyosság a legnagyobb erő. A hit olyan állapota ez, amikor már nem sejtéseink, hanem elemi megtapasztalásaink a Legnagyobb Erőről vértezik fel meggyőződésünket. A nem látható dolgok létéről való tudomás még kevés, több kell: az Isten (mentő) szeretetének megtapasztalása. Aki föntibe kapaszkodik, azt nehezen billenti ki egyensúlyából a lenti.
"Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok. Szép meghatározása ez az embernek... Valóban, amire nagyon büszkék tudunk lenni, az az eszünk, jóllehet mégsem arról vagyunk híresek, hogy arra használnánk, amire tényleg szánta az Isten. Mert értelmi képességeinket nem egymás megalázására, kizsákmányolására, elpusztítására adta, hanem arra, hogy felismerjük: szeretnünk kell ebben a világban.
Aki rálépett a lélek formálódásának krisztusi útjára, az tudja, hogy a tudás nem más, mint a felülről jövő tanácsok alázatos elfogadása. Tanácsolás nélkül ugyanis nem úgy alakulnak dolgaink, ahogyan szeretnénk. Ha a "magunk esze" magasabban áll, mint az Isten maga, akkor kudarc elkerülhetetlen. A Föntire hagyatkozó, naponta imádkozó lélek jól tudja, hogy a létnek nincs vége a halállal, mert Isten örök. S mivel bennünk is van egy örök isteni lehellet, a lelkünk elpusztíthatatlan továbbélő része, ez vissza kell jutni az Egy és Örökkévalóhoz.
Ebbe a Gondviselésbe kapaszkodó embernek egészen más távlatai vannak már itt ebben a látható világban is. Tudja, mi az ami fontos, s mi az, ami csak "kellék" a szerep eljátszához, de az enyészet foga gyorsan szétmorzsolja. Bármennyire is szép a ruha, akármilyen bársonyosan is simogat, ha a "színész" nem tudja a szerepét, csapnivaló lesz az előadás... Nincs senki, aki tökéletesen tudná a szerepét. Az előadás hosszú, s játszani akkor is kell, ha már se akarásunk, se erőnk nincs. Ilyenkor kell meghallani, mit suttog a Lélek, s ilyenkor kell jól erősen megszorítani azt a kezet, amit a Gondviselés felénk nyújt...
A mai nap imádsága:
Uram!
Add nekem a lét titkának megértését csak annyira, hogy időnként
szárnyalhassak Veled, s megtapasztaljam a bűn gravitációjára mosolygó
szabadság szárnyalását! Ámen
Minekutána
pedig János tömlöczbe vettetett, elméne Jézus Galileába, prédikálván az
Isten országának evangyéliomát, és mondván: Bétölt az idő, és
elközelített az Istennek országa, térjetek meg, és higgyetek az
evangyéliomban.
Márk 1,14-15 (Károli Gáspár)
Az archaikus csengésű Károli-féle evangélium-fordítás talán méginkább felidézi bennünk, hogy Isten országáról szólni, beszélni, azt hirdetni - költészet nélkül nem lehet. Ahogyan a valóságot leginkább a költészet tudja magába zárni, úgy az Istent is csak a himnikus gondolatok képesek emberek közé hozni. Szépen szólni és élni: himnusz.
Isten országának beteljesedése az élet szavának, az evangéliumnak a meghirdetését jelenti. Az "evangyéliom", a jó hír az, hogy Isten itt van köztünk, bennünk van - és ha mi a szeretetben vagyunk - Őbenne vagyunk.. Ennél pontosabb meghatározást is lehetne adni, de Isten az életet nem "fejtörésre" szánta, hanem megélésre, hogy átéljük benne a növekedés és a kegyelem, az elhordozás a gondviselés, s különösen a megbocsátás titkait. Mindezekhez persze idő szükségeltetik, amit a ma embere ugyan eszelősen igyekszik kihasználni, de mégsem él vele. Generációk nőttek fel, az idő esztelen "agyonütésében" - károsítva a jelent, önmagukat és jövőjüket, sőt saját örökkévalóságukat is. Mert aki nem gondol Istenére, az abban a szörnyű látszatban élheti le az életét, hogy idejét a legérdemesebbel tölti... "Gondolj a te Teremtődre, ifjúságodnak idején"
De mi is az Isten országa? Megtalálni az "érdemest", az ér-nemest, azaz visszamenni, ahhoz a nemes forráshoz, ahonnan minden ered, azaz megtalálni az Istent magát. Ha átéltem, s tudom, hogy honnan fakad életem, s hová tart, akkor enyém lehet az életemben a hegyi patak vidám csobogása és szédítő vágtája, a folyó bátor szaladása és sziklákat görgető ereje, de átélhetem a megnyugvás kanyargós méltóságát is, hogy cseppnyi létem végül beleérjen az Isten minden kérdésemet megválaszoló Végtelen Szeretet-Óceánjába.
Márk 1,14-15 (Károli Gáspár)
Az archaikus csengésű Károli-féle evangélium-fordítás talán méginkább felidézi bennünk, hogy Isten országáról szólni, beszélni, azt hirdetni - költészet nélkül nem lehet. Ahogyan a valóságot leginkább a költészet tudja magába zárni, úgy az Istent is csak a himnikus gondolatok képesek emberek közé hozni. Szépen szólni és élni: himnusz.
Isten országának beteljesedése az élet szavának, az evangéliumnak a meghirdetését jelenti. Az "evangyéliom", a jó hír az, hogy Isten itt van köztünk, bennünk van - és ha mi a szeretetben vagyunk - Őbenne vagyunk.. Ennél pontosabb meghatározást is lehetne adni, de Isten az életet nem "fejtörésre" szánta, hanem megélésre, hogy átéljük benne a növekedés és a kegyelem, az elhordozás a gondviselés, s különösen a megbocsátás titkait. Mindezekhez persze idő szükségeltetik, amit a ma embere ugyan eszelősen igyekszik kihasználni, de mégsem él vele. Generációk nőttek fel, az idő esztelen "agyonütésében" - károsítva a jelent, önmagukat és jövőjüket, sőt saját örökkévalóságukat is. Mert aki nem gondol Istenére, az abban a szörnyű látszatban élheti le az életét, hogy idejét a legérdemesebbel tölti... "Gondolj a te Teremtődre, ifjúságodnak idején"
De mi is az Isten országa? Megtalálni az "érdemest", az ér-nemest, azaz visszamenni, ahhoz a nemes forráshoz, ahonnan minden ered, azaz megtalálni az Istent magát. Ha átéltem, s tudom, hogy honnan fakad életem, s hová tart, akkor enyém lehet az életemben a hegyi patak vidám csobogása és szédítő vágtája, a folyó bátor szaladása és sziklákat görgető ereje, de átélhetem a megnyugvás kanyargós méltóságát is, hogy cseppnyi létem végül beleérjen az Isten minden kérdésemet megválaszoló Végtelen Szeretet-Óceánjába.
Megtérés...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Add, hogy ne csak nézzem ezt a világot tétlenül, de lelki szememmel
meglássam benne azokat a pillanatokat, amikor munkatársul akarsz elhívni
engemet is. Adj nekem egyre több készséget a jóra, hogy harmóniába
kerülhessek teremtettségbeli rendeddel, s boldogan élhessek Általad
másokért! Ámen
A sokaságnak tehát, amely kiment hozzá,
hogy megkeresztelje, ezt mondta: "Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett
titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát
megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne kezdjétek azt mondogatni
magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, hogy az Isten
ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig
ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó
gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik." A sokaság pedig megkérdezte
tőle: "Akkor hát mit tegyünk?" János így válaszolt nekik: "Akinek két
ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója,
hasonlóan cselekedjék."
Lk 3,7-14
Keresztelő János a Jordán partján keresztel... (Minden írásos forrás a "bemerítés" szót használja, egyedül az ősi magyar nyelv az, amely tudja, hogy mi történik ott, egyszerűen "keresztelnek" - de ez egy másik fontos kérdést vetne fel...) János keresztel, s eközben szociális érzékenységre buzdítja hallgatóit. Azokat különösképpen, akik elfelejtették, hogy a közösség szolgálatára rendelte őket is az, s nincs másfajta tevékenység, amin megnyugodna a Mennyei Atya áldása.
Hallgatósága között ott vannak a farizeusok is, akik különösen büszkék voltak ábrahamita voltukra. Életük mesterkélten megszervezettsége, képmutató vallásoskodásuk gyakran váltak nemcsak Jézus, de a jóérzésű emberek céltáblájává is... Hiszen a Világteremtő Hatalomról, a mindenki fölött álló Istenről "nemzeti-istenként" gondolkodni természet-ellenes. A Mindenhatót (El Saddáj-t) gyakorlatilag "Ábrahám, Izsák és Jákób Istenévé" fokozták le, márpedig Isten csak Egy van, s azt nem tudhatja magának egyetlen nép vagy közösség sem! Így nincs "muzulmán isten", nincs "magyarok istene" sem - Isten csak Egy van... Az, hogy a vallástörténelem pontosan ennek az ellenkezőjéről tudósít - az megint egy másik, bonyolult kérdés...
Minden emberben ott lakozik a gyarlóság is: a könnyebb ellenállás felé törekvés. Rabszolgává, alárendeltté tenni a másik embert egyidős az emberléttel. Míg korábban nyilvános brutalitással igázott le egyik nép egy másikat, hogy piramist építsen, szolgálja a "Pax Romanát" (Róma békéjét) vagy munkatáborokban vérverejtékével szolgálja a hitleri "Harmadik Birodalom" érdekeit, manapság ez kifinomultabb formákban jelentkezik: tisztességtelen piaci magatartás, tőzsdei spekuláció, politikai-gazdasági nyomás. Így esett meg az, ami történelemben már sokszor megismétlődött, s nem az 1930-as évekbeli nagy gazdasági világválságban látott először napvilágot, hogy az ember harácsoló kedve következtében oda jutott a világ, ahová... Folyamatosan elértéktelenedik a pénz, s hiába dolgoznak becsülettel az emberek, a vásárló-érték hétről-hétre, hónapról hónapra, egyre csak csökken. Ami még ennél is szomorúbb, hogy az emberek egymás közötti bizalma inflálódik, veszít értékéből napról napra...
Keresztelő János megtérést prédikál/követel. Aki erre nem hajlandó, számolnia kell azzal, hogy az ítélet fejszéje lesújt rá. Nincs kivétel! Nemzeti hovatartozás, világnézeti különbözőség, vallásoskodó buzgalom - egyik sem jelent kibúvót az EgyIsten számonkérése alól! A valóban keresztény - azaz Jézus-követő - ember jól tudja ezt. Ezért megragadja az alkalmat akár "áron is", hogy enyhítsen a másik ember fájdalmán. Nem azért, mert retteg az utolsó ítélettől, hanem azért, mert számára ez az Istennel történő lelki találkozás erőt adó lehetősége...
Lk 3,7-14
Keresztelő János a Jordán partján keresztel... (Minden írásos forrás a "bemerítés" szót használja, egyedül az ősi magyar nyelv az, amely tudja, hogy mi történik ott, egyszerűen "keresztelnek" - de ez egy másik fontos kérdést vetne fel...) János keresztel, s eközben szociális érzékenységre buzdítja hallgatóit. Azokat különösképpen, akik elfelejtették, hogy a közösség szolgálatára rendelte őket is az, s nincs másfajta tevékenység, amin megnyugodna a Mennyei Atya áldása.
Hallgatósága között ott vannak a farizeusok is, akik különösen büszkék voltak ábrahamita voltukra. Életük mesterkélten megszervezettsége, képmutató vallásoskodásuk gyakran váltak nemcsak Jézus, de a jóérzésű emberek céltáblájává is... Hiszen a Világteremtő Hatalomról, a mindenki fölött álló Istenről "nemzeti-istenként" gondolkodni természet-ellenes. A Mindenhatót (El Saddáj-t) gyakorlatilag "Ábrahám, Izsák és Jákób Istenévé" fokozták le, márpedig Isten csak Egy van, s azt nem tudhatja magának egyetlen nép vagy közösség sem! Így nincs "muzulmán isten", nincs "magyarok istene" sem - Isten csak Egy van... Az, hogy a vallástörténelem pontosan ennek az ellenkezőjéről tudósít - az megint egy másik, bonyolult kérdés...
Minden emberben ott lakozik a gyarlóság is: a könnyebb ellenállás felé törekvés. Rabszolgává, alárendeltté tenni a másik embert egyidős az emberléttel. Míg korábban nyilvános brutalitással igázott le egyik nép egy másikat, hogy piramist építsen, szolgálja a "Pax Romanát" (Róma békéjét) vagy munkatáborokban vérverejtékével szolgálja a hitleri "Harmadik Birodalom" érdekeit, manapság ez kifinomultabb formákban jelentkezik: tisztességtelen piaci magatartás, tőzsdei spekuláció, politikai-gazdasági nyomás. Így esett meg az, ami történelemben már sokszor megismétlődött, s nem az 1930-as évekbeli nagy gazdasági világválságban látott először napvilágot, hogy az ember harácsoló kedve következtében oda jutott a világ, ahová... Folyamatosan elértéktelenedik a pénz, s hiába dolgoznak becsülettel az emberek, a vásárló-érték hétről-hétre, hónapról hónapra, egyre csak csökken. Ami még ennél is szomorúbb, hogy az emberek egymás közötti bizalma inflálódik, veszít értékéből napról napra...
Keresztelő János megtérést prédikál/követel. Aki erre nem hajlandó, számolnia kell azzal, hogy az ítélet fejszéje lesújt rá. Nincs kivétel! Nemzeti hovatartozás, világnézeti különbözőség, vallásoskodó buzgalom - egyik sem jelent kibúvót az EgyIsten számonkérése alól! A valóban keresztény - azaz Jézus-követő - ember jól tudja ezt. Ezért megragadja az alkalmat akár "áron is", hogy enyhítsen a másik ember fájdalmán. Nem azért, mert retteg az utolsó ítélettől, hanem azért, mert számára ez az Istennel történő lelki találkozás erőt adó lehetősége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése