A Lélek gyümölcsei...

URam! Add, hogy ne legyen terméketlen fa az életem, s engedelmesen belesimulhassak Tőled rendelt sorsomba! Ámen

Meglátott egy fügefát az út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak levelet. Ekkor így szólt hozzá: „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!” És hirtelen elszáradt a fügefa.
Mt 21,19

Jézus azon a reggelen gyümölcsöt keresett egy fügefán -, de nem talált. Isten Szentlelke ma is gyümölcsöket keres életünk fáján - vajon mit talál? Ott csüngnek-e az ágakon a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szívesség, szelídség és önmegtartóztatás? Szedhetnek-e rólunk tápláló gyümölcsöket mások csak úgy, ingyen? Kapnak-e jó szót, ha arra van szükségük, egy biztató tekintetet, vigasztalást, helyén mondott igét? Nem jövünk-e ki mi is ugyanolyan hamar a béketűrésből és meg is magyarázzuk, hogy az természetes, mint mások? Más-e a mi életünk, mint a nem hívőké, a világé? Van-e gyümölcs az életünk fáján?

Még mielőtt elszomorodnánk, észre kell vennünk valami nagyon fontosat az Ige kapcsán: Ahogyan akkor és ott SzentlélekIsten cselekedett Jézuson keresztül - Jézus engedelmes Fiú/szolga, aki csak azt teszi, amit Atyja kíván tőle - ma is a Lélek az, Aki cselekszik! Övé a láttatás, és az "érték-ítélet", Ő ismeri életünk fájának állapotát, és Ő mondja ki, mi történjék vele! Az egyetlen Igaz Bíróé a döntés, nem pedig a tanítványoké! Figyelmeztetés ez mindent jobban tudni akaró prédikátoroknak, s hívő testvérnek, akik szívesen vájkálnak, s ítélgetik meg embertársukat. Az ítélkezés nem tanítványi feladat, ez nem tanítványi "kompetencia"! Az igaz Bíró értékel, állapítja meg a gyümölcstelenséget, s az Igaz Bíró dönt... Ítéletet csak Ő mondhat! "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" A fügefa példája csak Jézus szemszögéből nézve ítélet, a tanítványok szemszögéből nézve jel! Ha Isten ítél - mert Ő ma is cselekszik - az megtérésre hívó jel ma is!

Sok hívő ember megfárad a Krisztus-követésben, mert a keresztyén élet nem "szórakozás". Őgyelegni csak a széles úton lehet, a Krisztus-követés keskeny útján járás bizony: erőfeszítés is, aminek eredményei, gyümölcsei vannak, de csak addig, amíg ott maradunk a mi Urunk közvetlen közelében. (Ő a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők!) Egyeseket lehangolhat, hogy "csak" szőlővesszők, de ez tulajdonképpen maga a kegyelem, hogy Belőle táplálkozhatunk. Mindazonáltal, nincs választásunk, hiszen Ő maga mondta: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek." Ez a mi rendeltetésünk...

Az a szép a krisztuskövetésünkben, hogy észre sem vesszük, hogyan, s mennyi gyümölcsöt terem az életünk! Ha szoros közösségben vagyunk az ÚRral, s engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk, akkor nem történik más, mint az, hogy áthalad rajtunk az éltető, tápláló, növelő életöröm nedve mások felé és így nem csak a mi életünk terem gyümölcsöt, de lelkiekben gazdagodnak a körülöttünk élők is. Nem mi szíveskedünk adni gyümölcsöket. Szednek rólunk úgy, hogy észre sem vesszük. De adunk, mert telik, mert Isten érthetetlen kegyelme révén, folyamatosan, túlcsordulóan pótolja a "hiányt". A túlcsorduló áldás gyönyörűségét az adja, hogy értelmetlenné válik a számítható mérték: a "teli"...

Gyerekkoromban, 12-14évesen, keresztapám révén a helyi téeszben (fiatalabbak kedvéért: TSZ=Termelő Szövetkezet) nyaranként vízhordóként dolgoztam. A mezőn dolgozó embereknek, az aratóknak hordtam a friss vizet - biciklivel. A falu szélén - akkor még voltak - közkútról töltöttem meg a vizeskannákat, s persze a tikkasztó hőségben gyakran hűsítettem is magamat, másokhoz hasonlóan, mindeközben rendesen "szétpancsikolva" a vizet... Így aztán az ártézi kút környékén mindig zöldellt a fű, s gazdagon virágoztak a mezei a növények... (Hazafelé menet - ezeknél a kutaknál - olykor kis csokrot is szedtem Édesanyámnak. Ez jutott így eszembe 40 év távlatából a 'túlcsorduló' áldásról...)

Amikor Krisztus URunk átkot mondott a fügefára, nem valami személyes sérelmet torolt meg. Nem megbotránkoztatni akart, hanem jelet mutatott! A fügefa példája egyértelmű messiási jel azok számára, akik Jézus kortársai: a fügefa Izrael népét jelképezi, a gyümölcstelenség Izrael állapotát, az elszáradás ténye Izrael elvettetését. Jézus közel megy a fához, mint ahogy közel jött Izraelhez, gyümölcsöt keresett és nem talált... Ami ezután következett, az nem megtorlás, hanem TÖRVÉNY! Aki nem szolgálja életével az Életet, nem munkálja a mában a jövőt - az el-szárad, az kiszárad! Az élet értelme ugyanis az, hogy mindennapi vállalt feladatainkat tisztességesen, becsülettel elvégezzük, akkor is, ha a világ tisztességtelen és becstelen! Ha ezt nem tesszük, nem csak a mi életünk szárad el, de kiszárad körülöttünk a világ is...

Az Ige világossága...

A mai nap imádsága:

Uram! Taníts, hogy világolhasson életem! Ámen

   

"Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé."

Lk 8,16-18

Nincs ember, aki ne félt volna egyszersem a sötétségtől - ha máskor nem - hát gyermekkorában -, de hogy miért félnek oly sokan felnőtt korukban is a világosságtól? Nos, arra csak egy válasz lehetséges: mert az igazságot csak látszólag lehet legyőzni-kijátszani, valójában legyőzhetetlen. A lelket meg lehet erőszakolni évtizedeken, talán egy egész életen át is, de az elszámolásos pillanatokban - s különösen a végközeliekben, amikor rájövövünk, hogy nincs maradásunk e testben -, akkor az élményeink, melyek igazságtalanságaink miatt megbújtak lelkünk mélyén, könyörtelenül leszámolnak velünk...

Mindenre fény derül egyszer, mert nincs örök éjszaka, és egyszer elérkezik az igazság hajnala is. Ugyanakkor titka csak az embernek van, Isten előtt minden nyilvánvaló. Ezért Isten megjutalmazza a jót és megbünteti a gonoszt, s olykor ez elkezdődik már itt a földi életünkben. Egyszer egy idős ember mondta nekem: "Oly sok évet éltem már, olyan sokat láttam és tapasztaltam, s egyet biztonsággal állíthatok: Azok a gonoszok, akiket én láttam, legyenek elvetemült fasiszták vagy kommunisták, életük végefelé mindannyian megkapták büntetésüket - vagy így, vagy úgy... Mert a testi nyomorúság is nagy kín, de a lélek kínja még borzalmasabb!" Ez a megtapasztalás pedig egybecseng Jézus Urunk kijelentésével: "Bizony mondom néktek, gonoszok és jók, már itt a földön elnyerik jutalmukat!"

Aki ismeri az Istent, annak adatik - ti. az élet szépségeiből -, hiszen mindenben meglátja Isten keze munkáját, de aki Istent kizárja életéből, az legvégül át/megéli, hogy mindent itt kell hagynia... mert semmit nem hoztunk ebbe a világba, s ugyanúgy mezítelenül is hagyjuk el... Ezért figyelmeztet a Mester: "Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok!" Hiszen ki mint gondolkodik, úgy él...

Küzdés...

A mai nap imádsága:

URam! Sokszor már csak leülnék, abbahagynám, s inkább másokat biztatnék... Kérlek, áraszd rám kegyelmedet, hogy feladataim teljesítése közben kórosan meg ne fáradjak, s legyen mindig annyi erőm, hogy töltekezésül újra Rád tudjak tekinteni! Ámen

Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.

1 Kor 9,26-27

Olimpia éve van, a sportteljesítmények megmérettetésének legrangosabb eseménye. Nem csak a sportolóknak, a szurkolótábor számára is talán a legizgalmasabb időszak ez... Állni a dobogó legfelső fokán olyan felemelő érzés, ami akkor és ott felejteti a sok-sok fáradtságot, szenvedést s, nemegyszer az eredményért tudatosan vállalt kínt. Minden izzadságcsepp benne van a győzelem ízében. Régen - nagyon-nagyon régen(!) - az olimpia idejére még a háborúzás is szünetelt, gyanítom, hogy ez most nem így lesz, a fegyveres konfliktusok - az ENSZ több százat(!) tart számon - még az olimpia kedvéért sem szakadnak félbe. "Ja, kérem... az idők változnak!" Természetesen az "idő maga" nem változott - az ugyanúgy véges számunkra, mint eleink számára volt -, de mi emberek bizony sokat változtunk!

Sikeresen siker-centrikussá alakítottuk át az életünket. "Az eszköz már nem számít csak a cél!" A cél megvalósítása - mindenáron! S még mi ítéljük el a középkori máglyaégetéseket, s felháborodunk a régi szóláson, hogy a "cél szentesíti az eszközt"? Manapság egy-egy kiemelkedő sportesemény nemcsak a sportolók teljesítményének, de az őket doppingoló orvosok tudásának is a megmérettetése - siker, mindenáron! A sport már rég nem eszköz a kiteljesedéshez, az egészség megőrzéséhez, hanem áru, amit adnak-vesznek - jó pénzért. Mitől nemzeti egy válogatott, amikor már több benne a külhoni játékos?

Pál apostol még egy (viszonylag) kiszámítható világban élt. A sportból, s az életből vett példái mindig találóak voltak, nem kellett azokat magyarázni. Ma a magyarázatokat is magyarázzák, s ha nem sikerül, akkor azt mondják: "Nem jól kommunikáltunk!" Ahelyett, hogy beismernék a tévedést, a hibát, talán a tőlük független veszteséget -, s okulnának belőle... De, nem!... Ezt mondják inkább: "Nem jól kommunikáltunk!" Ez zseniális... lenne(!), de inkább tragikomikus.

Isten az Ő prófétáin, elhívott szolgáin keresztül soha nem beszél félre, Ő világosan "kommunikál", s deklarálja: mindennek következménye van. Ugyan lehet ideig-óráig a bűn következményét halogatni, de véglegesen kikerülni a "jutalmat", az "eredményt" nem lehet: "ki mit vet, azt arat!" Míg sportolóink értünk szállnak ringbe, lépnek a pályára, izzadnak, keményen dolgoznak a sikerért - s eredményük a mi eredményünk is, örömük, ami örömünk is -, az Isten országába való bejutásunkhoz mások izzadságcseppjei nem elégségesek! Nekünk kell megfutni a saját (élet)pályánkat, melyen nem csak az számít, hogy hisszük-e a Cél-t, hanem az, futunk-e mindvégig lankadatlanul, azaz cselekedjük-e Mennyei Atyánk akaratát?

Segítségnyújtás...

A mai nap imádsága:

Uram! Hálát adok Neked naponta életemért, egészségemért, szeretteimért, s mindenemért, amivel megajándékoztál! Add Uram, hogy tudjak úgy élni, hogy általam is épülhessen a közösség, ahová helyeztél, s hogy eljövendő országod evangéliuma szavak nélkül, rajtam keresztül is terjedhessen! Ámen

Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány: bizony, mondom néktek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát."

Mt 10,42

Jézus evangéliumi tanításai mindig megmutatják a helyes irányt... Aki figyelmesen olvasgatja azokat, megtalálja a kívánt válaszokat magánéleti kérdésfelvetéseire éppenúgy, mint a közösségi létre vonatkozó etikai "elvárásokat". A kettő ugyanis elválaszthatatlan egymástól, egy érem két oldaláról van szó. Manapság, amikor a "takarékos, de hatékony" állam divatos szlogenjét hallhatjuk - ez ugye azt jelenti, hogy meg kell szorítani a nadrágszíjat, mert amire eddig volt pénz, arra mostantól fogva nincs -, érdekes körbejárni - legalább elviekben -, az egymásról való gondoskodás ügyét, melyet az egyházban a mindenkori diakóniana (szeretetszolgálat) képvisel.

Ha valaki figyelmesen olvassa mai igénket - beleértve a kijelölt 40-41. verseket is - akkor hamar kiderül, a szeretetszolgálat "kötelezettsége" elsősorban a tanítványok felé érvényes. Ahogyan Pál mondja: "Tegyetek jót mindenkivel, kiváltképpen pedig azokkal, akik testvéreitek a hitben." Ez magyarul és világosan azt jelenti, hogy akik a ti érték-rendeteket akarják követni, akik a ti közösségeteket akarják szolgáló életükkel erősíteni, azokat segítsétek először... azután, ha még marad erőtök, akkor segítsétek a többieket is! Ha csak másokat segítetek, de a tieiteket elhanyagoljátok, akkor látvány-tanítványok vagytok csupán! Ugyankkor fontos hangsúlyozni: a szociális segítségnyújtás nem kizárólag a hívő emebr "kiváltsága", hanem minden ember teremtettség-rendből fakadó feladata! (Csak zárójelben hadd jegyezzem meg: igen kíváncsi lennék, hogy azok a bankok, melyek többszáz milliárd dolláros állami támogatásban részesültek "konszolidálódtak" (maga a szó megerősítést, megszilárdítást - ez is több mind beszédes!), mennyit juttatnak vissza egy-egy segély-akcióba, mondjuk egy Haitiban történt borzalmas földrengés áldozatainak megsegítésére. Gyanítom, hogy az özvegyasszonyok kétfillérjei számszerűségében is többszörösen felülmúlják őket!)

Az egyéni jótékonykodások, a szorgalmazott jócselekedetek, bár rendkívül fontosak, önmagukban képtelenek megoldani össztársadalmi problémáinkat - sem itt Magyarországon, sem máshol a világon. Ugyanakkor értékrendet, mégha meg is vagyunk győzödve annak helyességéről (s tud e valaki, építőbbet és magasztosabbat a jézusi önfeláldozó szeretetnél?) nem szabad erőszakkal terjeszteni! Demokráciát a fegyverekkel soha nem lehetett teremteni, de gyűlöletet kiválóan lehetett szítani velük... Erre is tanít minket a történelem. Ezért eleve kudarcra ítélt minden katonai beavatkozás. Ha rövidtávon sikereket is mutat fel, hosszútávon eredménytelen!

Tegnap érdekes domentumfilmet láttam egyik német tv-csatárnán, a tundrán élő nomádok kemény téli életét mutatta be. Megható volt ezeknek az embereknek az egymást segítő - így mondhatnánk - szociális alapállása. (A szibériai kegyetlen hidegben egyedül elpusztulna az ember - egymásra utaltságuk így nem kérdés számukra.) "Feleség nélkül itt meghalsz!" - mondja a középkorú rénszarvas-pásztor. "Férj nélkül is!" - mondja a feleség... "S mi lenne a gyerekkel, ha mi nem lennénk mellettük?" - teszi fel a kérdést pásztorunk a jurta meleg tüze mellett ülve. "Nélkülünk ők is meghalnának.." - sóhajt rá az asszony. "Nálunk nincs válás, mint a városban!" - fejezi be a rövid, de annál "ütősebb" tundrai eszmefuttatást a házasságetikáról.

Számukra nem kérdés, hogy a közösség mennyire fontos... Csak a városban élő, ajtaját lakatokkal és vaspántokkal magára záró ember hiszi el azt, hogy tud létezni közösség nélkül is! A magánhadsereget fenntartó dúsgazdag is azt gondolja, hogy képes teljes életet élni - elzártsága ellenére is. Idővel persze - ha máshol nem hát a halálos ágyán - azonban kiderül minden közösségellenes magatartású ember számára: mi az érték, s mi nem az... Az igazi érték, hogy istenadta közösségben élhetünk, melynek alapja csakis az isteni igazságosság lehet, megtartója pedig a csakis a jézusi önfeláldozásra is kész szeretet...

Szabadság...

A mai nap imádsága:

URam! Köszönöm, hogy a sok-sok kötöttség ellenére is lélekben szabadnak érezhetem magam. Add, hogy szabadságomat mindig a Tőled kapott szeretet vezérelje, s ne éljek vissza soha kegyelmeddel! Ámen

   

A törvény csak büntetést eredményezhet. Ahol azonban nincs törvény, ott nincs törvényszegés.

Rm 4,15

Ha rajtam múlna, katonaság helyett jogi ismereteket taníttatnék az embereknek - legalább egy esztendőn át... Ennek az egy évnek a "hiábavalósága" ugyanis sokkal gyümölcsözőbb lenne életük hátralévő részében, mint a katonaságban eltöltött ellenségképet erősítő, ölésre-buzdító, haszontalan időnek. Jómagam négy éven át "bírkóztam" a szabályrendeletekkel, de nem kell joghallgatónak lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Márpedig agyonszabályozott modern korunk másból sem áll, minthogy mindenkori vezetőink - csupa jószándékból vagy éppen valamilyen érdekből - törvényeket, rendeleteket hoznak, olykor maguk is elveszvén azok normál-ember számára átláthatatlan, sűrű, jogszabály-erdejében.

Amikor magunk is szülőkké válunk, akkor döbbenünk rá igazán, hogy szülői gondoskodás nélkül bizony mi sem nőttünk volna fel, s nem lehetnénk azok, akik lettünk! Szüleink, akik szerettek minket, hosszú éveken át igen komoly áldozatot is hoztak azért, hogy "emberek" legyünk (ne pedig gaz-emberek), s megálljuk a helyünket az életben. Érdekes módon - édesanyánk, édesapánk, akik mindennél jobban szerettek minket -, ők is (csupa féltésből és szeretetből) a törvényre tanítottak: "Ne tedd! Ne csináld! Nem szabad!" Még érdekesebb - talán ez is lehetne Isten létezésének egyik komoly bizonyítéka -, hogy még féltőn szerető szüleink sem tanítottak meg arra, hogy ha majd felnövünk, akkor majd akarjuk a szabadságot... pedig azt nagyon akarjuk! Tinédzser korunk ébredő öntudatában aztán úgy gondoljuk: (végre) elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy most már elkezdjünk "szabadon" élni, amiből persze az esetek többségében - a felelősség hiánya okán - ügyetlenkedés és szabadosság lesz. (Jobb esetben tanulunk hibáinkból...)

Saul-Pál, aki maga is a zsidó kazuisztikus törvények szigorában nevelkedett - sőt még "kezdő" rabbiként a farizeusi kegyesség ifjú "frontemberének" is számított; egyébként hogyan kaphatott volna a jeruzsálemi főpapoktól felhatalmazást, hogy üldözze a krisztusi szakadárokat? -, eljut a felismerésre: "A törvény csak büntetést eredményezhet." A zsidók "bibliája" a Tóráh - jóllehet törvénynek mondják, de sokkal inkább az "Istentől kapott rendet", az "élet beszédét" értik alatta -, nemcsak a hétköznapi élet legkülönfélébb vetületeiben ad eligazítást, de még a kultikus törvények átlagember számára alig átlátható rendjét is "beszabályozza". Mindezek ellenére mégsincs tökéletes életvezetése a zsidó embernek sem - hiszen akkor nem lenne liturgiájukban ott a "jóm kippúr", az engesztelés napja.

A törvény tehát - a szeretet viszonylatában - csak tükör. Persze hiába "fényesítjük" újabb és újabb rendeletekkel - egyházon belül zsinati határozatokkal - a törvény tükrét, ha soha nem nézünk bele, akkor semmi, de semmi értelme sincs... Ezért fontos eljutni a felismerésre - s ez a kegyelmi élet -, hogy Isten szabadságra teremtett mindannyiunkat, s ennek az isteni szabadságnak csak akkor van kiteljesedése, ha az szeretetből fakad...