Bölcsesség...

A mai nap imádsága:

Uram! Add nekem az értelem, s a tudás Lelkét, hogy Benned gazdag lehessek! Ámen

"Amikor a zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell." Ekkor így szólt hozzá valaki a sokaságból: "Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!" De ő így válaszolt: "Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá köztetek?" Azután ezt mondta nekik: "Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg."
Lk 12,11-15

Van ilyen... Színházi előadásban nem érti az összefüggéseket, s, a legtragikusabb jelenetnél elneveti magát; nem látja be, hogy életminőségét környezete határozza meg, s kínozza azokat, akik (még) a közelében vannak (család), ahelyett, hogy változtatna a körülményeken; de mindenek közül a legelszomorítóbb, amikor valaki az emberit isteníti, s úgy gondolkodik az isteniről, mintha az ember hatalmában állna. Ilyenkor történik meg, hogy valaki úgy beszél a túlvilágról, mintha már járt volna ott, az Örökkévaló Istent "barátjának" nevezi, s úgy beszél a Teremtő Istenről, mintha Ő is ember lenne...

Félreértések elkerülése végett: Isten, AZ Isten! Éppen ezért, aki emberi tulajdonságokkal próbálja lefesteni Őt, a világot teremtő, fenntartó, gondviselő Erőt, az számoljon azzal, hogy ezzel megütközést vált ki egyes emberekben, akik úgy gondolják, hogy az Isten Lélek, s éppen ezért lélekben is kell Őt imádni. Jézus példázatai, hasonlatai - nemkülönben csodatételei, s a feltámadását már meg se említsük(!) -, elég egyértélműen megmutatták, hogy a Mester hova helyezte a hangsúlyt... Ezért, aki létének értelmét AZ Istenire helyezi, annak örök élete van, azaz megtalálta életének azt a pontját, amiből kiindulva, amihez viszonyítva minden dolog értelmét, s értékét elnyeri. Ebből a pontból nemcsak a világot lehet kifordítani, de bele is lehet forgatni a fájdalmat, a veszteséget, s átélheti mindenki a gondviselés személyreszabott apró csodácskáit, sőt még a lehetetlen is megvalósulhat: a rosszból jót hoz elő a Teremtő Isten...

Ez a "szerencsétlen" ember - akiről Lukács tudósít - Jézus közelében a maga nyomorúságos, múlandó örökségével van elfoglalva... Mélyértelmű üzenet ez! Hiába vesznek minket körül hallótávolságon belül az istenes dolgok, ha szívünk a múlandón csüng -, az határozza meg egész életünket! ...S akkor látván nem látunk, hallván nem hallunk - s azt sem vesszük észre, hogy Isten itt van közöttünk, sőt, munkálkodni is akarna bennünk...

Ifjúság...

A mai nap imádsága:

Ifjúságom oktalanságait bocsásd meg nekem, Uram! Másképp tennék sokmindent, Uram, ha tehetném, de az idő kerekét senki nem tudja visszafelé forgatni. Adj nekem nyugalmat, hogy lelkem Rád találjon, s Benned az igazi békességet megtapasztalva, megtaláljam életem tőled rendelt célját! Ámen.

   

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!
Préd 12,1

Amikor fiatalok vagyunk végre szeretnénk már "felnőttek" lenni, amikor pedig megöregszünk, inkább kívánnánk a fiatalságot... Életünk minden szakaszában megnyilvánul a szép és jó, ha Istent keressük. Isten keresése sokak számára személyes vágyakozásaik beteljesítésének a hogyanját jelenti: Mit kell hinnem, mit kell tennem, hogy elérjem azt, amit szeretnék?

Salamon király háromezeréves bölcsessége arra mutat rá, amire sokan rájöttek - bizonyára Salamon előtt, s után is - hogy életünk első felének milyensége kihat életünk második felének minőségére... Aki könnyelműen elrontja fiatalságát, mert felelőtlenségében nem gondol a holnaputánra, az ne csodálkozzon, ha súlyos árat kell fizetnie mindezért. Az élettel nem lehet "packázni", az élet viszont packázhat velünk...

Isten úgy tervezte meg az Életet, hogy amikor fiatalok vagyunk és erősek, akkor legyünk képesek gyermekeket vállalni, nevelni, gondoskodni róluk, amíg rendelkezésünkre áll az erő. Erőt és lehetőségeket eltékozló ifjúság után - sokan úgy érzik, hogy még nem maradtak le semmiről, "negyvenhez közeledve" jött el végre az ideje a gyerekvállalásnak - nehéz a fiatalos lendületet tartani... Salamon jól írja: "Az ember élete 70 esztendő vagy nyolcvan." Aki tehát elmúlt 35 éves, az már bizony - jobb esetben - elkezdte élete második felét! Olyan autóval, amelyikre már ráférne egy komolyabb átvizsgálás, mert sok-sok kátyú és rögös út koptatta már alkatrészeit, nem szívesen vágunk neki csoportosan világkörüli útra... Márpedig az ifjúság komoly része indul így neki az életnek! Brit fiatalok közel egynegyede(!) kábítószer-függő és/vagy súlyos alkoholista... A kormánynak komoly gondot okoz majd 10-15 év múlva az működésének fenntarthatósága! Mert az nyilvánvaló, hogy az aszociális magatartás nem segíti a (nagy)közösség céljait...

Az időskorunk napjai csak akkor lehetnek szépek meg, ha nem gyötrik fiatalkori rossz emlékek... Ha meg is változik testünk, s más embernek is érezzük magunkat, a lelkünk nem kopik, nem öregszik, csak testünk ereje hagy alább. Aki nem figyel oda fiatalkorában az értékre, az ajándékra, mindazokra a lehetőségekre amiket Isten neki is felajánlott, annak életébe törvényszerűen beköszönnek a "nemszeretem-napok". A kínzó hiányért, a kívánt boldogság elmaradásáért Istent hibáztatni oktalanság. Isten igéje alapján önmagunkat a bölcsesség felé terelgetni nemcsak a legjobb befektetés a reménylett jövőnkre nézve, de dinamikus életünk belesimítása is egyben az Isten tenyerébe, ahol az áldás bőséges forrása fakad.

Isten és én...

A mai nap imádsága:

URam! Te Isten vagy én meg ember. Nem akarok megistenülni, én csak békét keresek nyugtalan lelkemnek. Teremtő URam, te választ adhatsz mindenre. Add, hogy megkaphassam ezek egy részét idelenn, hogy ne bosszankodjam, s ne perlekedjek Veled az emberi tökéletlenségek és a bűn okozta hiányok miatt! Segíts meg, hogy ma is Rád találjak, s áldani tudjalak azért, amiben részesítesz! Ámen

    

Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel?

Róm 9,20a

Stephen Hawking. Fogalom. Einstein egyetlen utódaként emlegetnek, aki ugyanazon a cambridge-i tanszéken tanít és ugyanazt a Lucas matematika-professzori kinevezést kapja meg, mint 1669-ben Newton. Egy 69 éves fizikus, aki egy speciális izomsorvadásban szenved, szinte semmije se mozog, tolószékben hozzák-viszik, teljesen béna, még beszélni sem tud - mégis egy világ figyel a szavára. A világ legokosabb emberének tartják Hawkingot, akire Newton és Einstein szellemi utódjaként tekintenek. Einstein eljutott a relativitáselmélethez, de azt elképzelni sem tudta, hogy az univerzum egy változó valami lehet, kezdettel meg véggel. Elhíresült mondása, hogy "Isten nem kockázik", hamisnak bizonyult. Jött Hubble, aki bebizonyította, hogy az űrben a galaxisok távolodnak egymástól. És jött Hawking, aki szerint a fekete lyukak szubatomi részecskéket bocsátanak ki, és végül felrobbannak... Azóta azt az egy elméletet keresi, amely megmagyarázza a világ pontos szerkezetét, a "Miből vagyunktól a mivé leszünkig?", a kezdetet és a véget, de legalábbis a jövőt, a választ arra a kérdésre, hogy a Nagy Bumm elmélete elég volt-e ahhoz, hogy az univerzum örökké táguljon vagy egyszer ez a folyamat visszafordul, és bekövetkezik a Nagy Reccs...

Hawking 2010-ben megjelent legújabb könyvében azt állítja, hogy a világmindenség, szóval ez az egész, 4%-ban látható (ez kb. 100-800 milliárd galaxist jelent; egy galaxisnak mintegy 3 milliárd csillaga van!), 96%-ban láthatatlan, nevezzük az érthetőség kedvéért - no meg válaszkereső hívő emberek is lennénk - "teremtettségnek" nincs szüksége Istenre... A világmindenség teremtődik, elmúlik, majd újra megteremtődik. Csak úgy. Ezt állítja Hawking, a világ egyik legnevesebb elméleti fizikusa.

Méltányolva Hawking professzor úr tudományos törekvéseit, s elismerve minden vallásos ember őszinte válaszkeresését ugyanarra: "Ki(csoda) az ember?" s "Ki(csoda) az Isten?" - az Isten persze az ateisták szerint nem létezik, de emberileg igen érthető, hogy szívesen látnának már egy "végső okot" egy alapvető bizonyítékot Isten létezésének cáfolatára -, úgy látom, hogy amióta relatív értelmes emberként létezünk: perlekedünk a JóIstennel. Igen nem tetszik nekünk, hogy Isten ígér valamit, s mi nem úgy várjuk annak beteljesülését, ahogyan azt Ő elgondolta; gyakran bosszankodunk, mert nem kapjuk meg azt, amit kértünk, ha meg megkapjuk, akkor nem akkor, amikor mi szeretnénk. Felháborodunk, amikor lassan telik az idő - mert nagyon várunk valamire/valakire -, s mérgesek vagyunk, mert olyan gyorsan elmúlik az élet!

Tényleg ennyire igazságtalan az Isten? Bezár minket időbe és nyavalyás háromdimenziós térbe? Ha csak ennyi lenne az "egész", akkor valóban igazságtalan lenne a Teremtő! A világot csodálva azonban felfedezhetjük, hogy nagy valószínűséggel lennie kell egy folytatásnak, a szenvedéssel, hiábavalósággal teli néhány évtizedes küzdelmesnek... Ez lenne az evangélium, a hit-remélte örökkévalóság. De akkor miért is perlekedünk?

Örök élet...

A mai nap imádsága:

Uram! Az elérhetetlent tedd elérhetővé számomra, s jutalmazz meg engem bűnös embert, hogy eljövendő országod polgára lehessek! Ámen

   

Ha megmarad bennetek az, amit kezdettől fogva hallottatok, akkor megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában. Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet.
1 Jn 2,24b-25

Minden kor emberét ámulatba ejtő piramisok alján, díszes családi kripták koporsóiban vagy névtelen sírokban - mindenütt, ahol a halál árnyékát látjuk s tapasztaljuk -, valamilyen formában megtalálható az ősi örök mélységesen emberi reménységünk: a halállal még nincs vége, nem lehet(!) vége az életnek... Nem lehet ugyanis, hogy 'csak úgy' vége van és nincs tovább! A lélek egésze tiltakozik ez ellen, még akkor is, ha fájdalmunkban olykor keserű mondatok hagyják el ajkunkat és sorsunkat illetően csak ebben a világban merünk gondolkodni.

Sokszor felvetődik a régi kérdés: Miért hagy minket a JóIsten ekkora bizonytalanságban, s miért engedte, hogy ennyi vallás legyen a világon? Először is Isten nem 'gondolat-rendőr', Ő méltóságra elhívott, szabad embernek teremtett mindannyiunkat. Ha a világ mégis ennek az ellenkezőjét tükrözi, akkor az azt jelenti, bizony a világ ítélet alatt van! Súlyos ítélet alatt... Jóllehet három vallás különösen is magánek igényli a teljes isteni igazságot (zsidó, keresztény, iszlám), de ha háromszor ennyi is igényelné, akkor sem bírhatná teljességgel egyik sem, hiszen a véges - filozófiai értelemben - nem képes befogni, felfogni a végtelent. Fontos feleleveníteni azonban, hogy míg az ismeretelméleti megközelítésben igaz ez a kijelentés, a teológia ismeri ennek az ellentételes hittani igazságát: Lutheri teológiánk szerint ugyanis Isten kegyelméből lehetséges, hogy a véges befogadhatja a végtelent - finitum capax infintiti -, de csak az úrvacsorai szentségben, amikor is a kenyér és a bor magába fogadhatja Krisztus testét és vérét. (Válasz volt ez a Zwingli-féle tanításra, amely az ellenkezőjét állította: Finitum non capax infintiti.)

A hívő élet nem más, mint élni Isten ígéretében. No csak ennyi? - kérdezhetné valaki. Tegyük szívünkre a kezünket! Akarhat-e valaki ennél többet? Hasonló ez ugyanis férfi és nő teremtettségbéli kötődéséhez - tudjuk, a házasság képét a Szentírás gyakran használja Isten és a Benne hívők kapcsolatának jobb megértésére. Akarhat-e valaki tehát többet annál, mint hogy választott társa egy életen át - oltár előtt esküvel megerősített ígérete szerint - szereti? Akinek ebben az ígéretben mégis csalódnia kellett, az a halál vesztesége utáni egyik legnagyobb - ha nem ténylegesen a legnagyobb(!) - lelki kínt élte át. Bizony a legnagyobb dolog, ha valaki tartani tudja az ígéretét! A hívő ember ezért kéri Isten támogató kegyelmét -, ha kell naponta!

A kereszt jele egyben az Isten hűségének is a pecsétje. Isten örök hűségét semmilyen hatalom nem törheti meg. Ő azonban olyan szabadságra teremtett minket, hogy ha úgy gondoljuk/hisszük, hogy nincs szükségünk Őreá, mert elboldogulunk az életben Őnélküle is, akkor a hűségét visszautasíthatjuk. Aki ezt szíve mélyén valóban megteszi, na az az ember nemcsak istentelen, de el is veszett... lehet, hogy talán örökre, de ebben a végső szót csak a Mindenható mondhatja ki. Egy bizonyos: Isten hűségében élni nemcsak jó, de nagy kiváltság is! Mert biztonságban, s elrejtettségben élhetünk akkor is, ha a világ körülöttünk folyamatosan elveszíti az istenképűségét...

Reménység...

Imádkozzunk!

URam! Reménységeimet mindig Te tápláld, hogy ígérteidet el veszítsem soha! Ámen



a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya.
Zsid 6,19a

"A remény hal meg utoljára..." - Ki ne ismerné ezt a mondás? Erősen gyanítható azonban, hogy a remény végül is velünk együtt 'pusztul' el, hiszen valamiben mindig reménykedünk, még akkor is, ha már emberileg nincs miben: fuldokló a szalmaszálban. Az élet olykor a leglehetetlenebb helyzetekbe löki az embert, s aztán kiderül, hogy annál van még rosszabb is! Akinek van reménye, az még él, akinek nincs, az ha még él is, már rég halott...

Reménység és reménység között persze óriási különbségek vannak, ahogyan vakondtúrás és a Himalája között is, de egyben mindkettő ugyanaz: kiemel a síkból, egy magasabb síkra, esetleg más világba, más 'dimenzióba'. Aki felülemelkedik a hétköznapi dolgokon, az nem csak 'más világban él', más világban "van", de egyben mássá is válik. A reménység valóban egy másfajta tudat-állapot, egy másik "életminőség"!

Nincs ember reménykedés nélkül, ezért ha az embereket beidomítják a korszellem szlogenjein keresztül, hogy mit (is) remélhetnek (még), akkor sikerül a nagy (meg)vezetéstechnikai bűvészmutatvány, s a "szabad" emberek csak abban reménykednek, amiben szabad: nagyobb autó, nagyobb ház, még nagyobb fizetés... S talán még nem is az a baj, hogy nagyobbat akarunk, hanem az, ha sikerül elhitetni velünk, hogy nincs nagyobb mindezeknél, melyek elérésére nem szabad sajnálni az időt, a pénzt, a fáradtságot. Sőt, ezekért megéri még kockáztatni becsületet, hűséget, tisztességet, sőt aki ezek elérésében gátol, azon nyugodtan át is lehet gázolni, félre lehet tolni/rúgni... Így válik ördögi módon MINDEN-né a semmi, mert hogy végül is mindet megemészti a moly és a rozsda!

A keresztény ember reménysége egészen más. Egyrészt hisszük a nem látható dolgok valóságát, meg vagyunk győződve Annak az Erőnek a létezéséről, amiről mások úgy vélik nincs is, s ami a legfontosabb: reménységünk nem ér véget a halállal. Amit megmosolyognak sokan a temetőkapuk felett "Feltámadunk!", az a hívő ember számára nem kárpótlás a földi életÉRT, hanem jutalom már a földi életBEN! Aki ugyanis hiszi, hogy a halállal csak a földi létnek van vége, az létének egyszeriségét megbecsülve istenesen él, hiszen tudja, hogy soha vissza nem térő alkalom, hogy a véges világban felfedezze a Végtelen Istent... (Reménységünk szerint az "odaát" végtelenségében is meg lehet majd tapasztalni az Istent, de az már nem az a fajta meg-, s felismerés, ami csak itt a földön lehetséges... Isten mindent meg akar mutatni magából, s az Ő isteni teljességhez hozzátartozik az is, hogy hatalmát kinyilvánítja a hiányban is. Isten adhat úgy is, hogy elvesz, s amikor elvesz, akkor is ad...) A reménység hasonlatos egy pörgő érméhez, aminek egyik oldalába a hiány, a másikba az ígéret beteljesülésének lehetősége van bevésve. Az erő, ami pörgeti az pedig a hűség. Ha megszűnik az erő, leáll a pörgés...

Sokszor mondogatjuk, hogy a reménység nem szégyenít meg. Ez így igaz, ahogyan az is, hogy az ember "emberből van", s idővel belefárad a várakozásba vagy reménysége belemerevedik egy "se előre, se hátra"-állapotba. Aki csak földi dolgokban reménykedik az jó eséllyel megtapasztalhatja ezt, de aki reménységét az ÚRba veti, annak ereje megújul, mert ez fajta reménység nem földi jelekből, hanem mennyeiekből "táplálkozik".

Tiszta szívért...

A mai nap imádsága:

Uram! Oly sok hiábavalósággal van tele a szívem, pedig csak egyet szeretnék, békességet Tebenned. Tisztítsd meg szívemet, hogy lelkem megszabaduljon minden terhétől! Ámen

   

Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami szívben van.
1 Sámuel 16,7c

Néha még azt se... Hiszen hányszor megesik, hogy az ember nem lát az "orránál tovább" vagy hogy "nem látja a fától az erdőt". Ilyenek vagyunk, mást látunk, mint a valóság. Megdöbbentő az a negyvenéves nők között végzett reprezentatív felmérés, mely szerint az "élet értelméről" a megkérdezettek közel nyolcvan (!) százaléka még soha nem gondolkodott el... (Csak gyanítom, ha férfiakat is megkérdeztek volna, náluk még rosszabb "eredmény" született volna.)Túl az "élet delén" nemcsak alapvető kérdés átgondolni "Miért is vagyok ebben a világban?", de egyben lehetőség a megújulásra.

Mi lehet ennek az oka? Mindenekelőtt az, hogy nem nézünk még a horizontig sem. A természetben vagy annak közelében élő ember mindig is a Nap járása után tájékozódott. Manapság a számítógép processzorainak rezgése határoz meg mindent - az elektronika rideg törvényeinél már csak a törvénytelenné vált ember a könyörtelenebb. Szabad-e életeket, országok és nemzetek boldogságát mikroökonómiai és makroökonómiai mutatóknak, banki uzsorakamatoknak alárni? Egyesek szerint a szabadság nevében - szabad. De ha csak a láthatókra, a megszámolhatóra, a megehetőre, s megihatóra nézünk, s csak ezekkel a dolgokkal számolunk, akkor az élet valóságát sosem látjuk meg.

S hol van az élet valósága? Ott, ahol az emberek beengedik a szívükbe az Istent. Ahol van idő az Istenre. Családi asztalnál, baráti összejövetelen, akár egy pohár bor mellett is... Noének az ÚRIsten nem azért adta a szőlő termését, hogy megfeledkezzen önmagáról - ő mégis megfeledkezett, s lám ma is sok ilyen Noé él közöttünk - de ugye nem kell azt hangsúlyozni, hogy úgy is lehet beszélni az Istenről, hogy ki sem ejtjük szánkon a nevét, s mégis mindenki tudja és érzi, hogy Róla van szó. Ilyen pillanatokban a gyermekeinknek elmondott élettapasztalásaink, a gonddal-bajjal küzdő barátnak és szomszédnak elmondott biztató szó csodákat tesz... a szó teremtő hatalom! Isten látható és láthatatlan világokat teremtett általa, s mi is építhetünk vagy rombolhatunk vele - világokat. Felemelhetünk vele valakit vagy el-, s letaszíthatjuk! Ha nem lenne a szónak hatalma, akkor most nem olvasnánk e sorokat, de akkor még a politikusok is éhen halnának... Hogy mennyire isteni eredetű a szó, jelzi ezt az is, hogy a manapság a jelentéstartalmában megfakult, s meggyötört, oly sokszor hiteltelen emberek ajkán kivirágzó szó is hat...

Az Isten a szíveket nézi, mert ott a szavaknak már nincs jelentősége, csakis az érzéseknek. A szív az hely, ahol - ha akarjuk - csak mi magunk lehetünk. Lehet az nekünk várunk és erődítményünk, ahová senkinek nincs belépése, csak nekünk, de lehet az kápolna vagy Istenig emelkedő katedrális is, amibe beleférhet akár az egész világ...