Az értelmetlenül szenvedőkért.

A mai nap imádsága:
Uram! Jól tudod, hogy eleget szenvedünk elmúlásunk miatt is, de azt is tudod, hogy kívánjuk az örök életet. Emberlétünk hiábavalóságaitól szabadíts meg mindannyiunkat, hogy ne keserítsük, hanem segítsük egymás életét! Ámen.


"Mert általa van szabad utunk..."
Efezus 2,18

Hova is? Az ige szerint az Atyához, azaz a teljességhez, ami a boldogság szinonímája. Tény: Az emberlélek legsebezhetőbb pontja, hogy boldog akar lenni... Ezt az ősi vágyát próbálja kielégíteni abban is, hogy keresi az utakat, amelyeken eljuthatha az Egyhez. Vallásosan vagy sem, de mindenki az útkeresés izgalmában éli le az életét. Van aki hamarabb rátalál a helyes útra, van akit tanácsolnak, s van aki elfogadja mások jószándékú ötleteit, hogy "merre is van a merre?" – de hát tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

A boldogság, az Eggyel való újraegyesülés a közhiedelemmel ellentétben nem rózsaszín örömes zászlócskákkal, hanem gyászszalagokkal van kijelölve. Furcsamód, az Istennek úgy volt tetszésére, hogy a szenvedés megfejthetetlen titkába rejtse bele életújító-, megtartó erőit. A ma embere a bajt, a tragédiát, a nyomorúságot kikerüli, s reflexévé vált védelmébe jól "beleillik", hogy szalámis-zsömlyéjét nyugodt lélekkel majszolgatja, miközben TV-jében a borzalmas képkockák szünet nélkül peregnek. Az önszeretetnek ára van: Világunk legmarkánsabb jelzése a jövő útját tekintve, hogy alig akad emberfia, aki életcélul tűzi ki magának az áldozatos, szolgáló létet. (Hiányoznak is ezek a hétköznapi szent-emberek...)

Az egyház évezredes szimbólumait olvasó, s azt értő hívő ember tudja: A stációk mindig a templomhoz vezetnek – ennek tudatában szervezi életét is. Aki ezt az igazságot nem tudja elfogadni, az még mindig görcsösen irányítani akarja életét, ahelyett, hogy meghajolna, s elfogadná a Fent Megmásíthatatlan Akaratát. Sorsunk elfogadása ugyanis nemcsak egybefonódás a Céllal, hanem kibontakozás lehetősége mindannak, amit belénk plántált a Teremtőnk. Az Isten titokzatosságát felfedezni a saját szenvedéseimben nem más, mint megtalálni azt az utat, ami mindig fölfelé vezet.

Csend...

A mai nap imádsága:
Uram! Csitíts el bennem minden lázadást, hogy megtapasztalhassam szereteted nagyságát, s annak elkötelezettségében élhessek! Ámen.

   

Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Zsolt 46,11a

"A nagy dolgok csöndben történnek" - mondta egyik idős professzorunk -, s minél közelebb kerül az ember a végső csendhez, annál inkább megérti ennek a mondatnak az igazságtartalmát. A végső csend dermesztő valósága mindenkit fegyelmez - akár bevallja, akár nem. Van, aki az igazság elől menekülés gyanánt az élet örömeit hajszolja szüntelen - Jajj csak le ne maradjak valamiről! -, s gyakran az élete végént ismeri csak fel, a leglényegesebbet elszalajsztotta.

A csend - milyen paradoxon - nagyon beszédes. A csendben, amikor elhalkul körülöttünk a világ, a belső hang erősödik fel bennünk. Ez a belső hang lelkünk legmélyéről indul el, ahová Isten a maga megismerhető igazságait "elraktározta/belénk-kódolta", hogy alkalmas pillanatban sejtésként felvillanjon bennünk elfeletett Mennyei Atyánk képe. Az ilyen csendes pillanatokban látjuk be, milyen kicsinykék is vagyunk ebben a nagy univerzumban, s milyen nagy az Isten szeretete, s hogy milyen törékeny a létünk, de mégis létezhetünk, mert az Isten kegyelmes.

Aki nem fél a csendtől, az szép lassan felismeri, hogy az Isten az Isten. Aki azonban folyamatos zajban él, az nem hallhatja meg az Isten suttogását. Bűneink, mulasztásaink miatt üvölthetne is az Isten, de nem teszi... mert a Benne való hit alapfeltétele az önkéntesség. Az Isten soha nem erőszakkal, hanem szelídséggel tesz minket az Ő "rabjává"... S akit Isten magához láncol, az szívesen "raboskodik" Őnála, mert ez a kötöttség a legnagyobb szabadságot, a szeretet korlátoknélküliségét jelenti az életünkben.

"Csendesedjetek el!" - írja a zsoltáros. Szánjatok időt a felismerésre, amíg van időtök... Amíg van ídőtök, amíg adatik.

Isten szava...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szavak nélkül is értsem, s élni tudjam akaratodat! Ámen

Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.
2 Pt 1,20-21

Kemény szavak, átgondolásra méltók... Ez az igehely igencsak "többismeretlenes"! Az első értelmezendő: Mit értsünk "Írás"-on? A teljes Szentírást? Esetleg csak az Ószövetséget? És melyiket? Hiszen köztudott, hogy katolikus testvéreink Ószövetsége hét könyvvel terjedelmesebb... A következő gond az "önkényes magyarázat" - nos, ezekkel is akad dolgunk az Ószövetségben! Az ún. udvari-próféták, az éppen regnáló király szolgálatában állva gyakran propagálták az uralkodói akaratot, amikori s az éppen aktuálpolitikai mondanivalót így vezették fel: "Azt mondja az ÚR..." (Dehogy mondta!) Bizony sok-sok prófécia emberi akarásból, beteljesületlen vágyak kovácsolta fura messianisztikus elgondolásokból - egy királyi messiásnak és egy kultuszi messiásnak kell majd eljönnie, hogy uralomra vigye Izrael népét - született.

Aztán azt is meg kellene vizsgálnunk, hogy mik a kritériumai a Szentlélektől indíttatásnak? Minden, egyházi közegben elhangzott, papi kijelentést Szentlélektől ihletettnek kell vélnünk? Bizony az egyháztörténelem arra tanít, hogy igen sokszor nem volt így... Aztán az is igen komoly kérdés: Kit tekinthetünk Istentől küldött embernek? Aki a saját kultúráját pimasz arroganciával propagálja, s a másikat alacsonyabb rendűnek, primitívnek tartja, sőt, könyörtelenül le is rombolja? Esetleg azt, aki számára a kultúra egyet jelent a Tóra ismeretével? Aki számára egy könyv létezik, amelyik igazán foglalkozik az Isten-kérdéssel, s a többi istenes vagy istenkereső írás, életszentségre hívó vallásos könyv egyenesen az Ördögtől való? A kérdések megválaszolása nem is olyan egyszerű!

Annyi bizonyos, hogy a harmadik évezred elején, amikor behálózza a világot a média, amikor a legeldugottabb helyeken is internet-kapcsolatok épülnek ki, még mindig van mintegy 800millió analfabéta. (Azt már ne is említsük, hogy az írástudók közel egynegyede nem érti meg azt, amit olvas, ill. igen magas a számolni nem tudók aránya is!) Éppen az információ-áramlás robbanásszerű fokozódásának következtében egyre többet ismerhet meg egyik kultúra a másikból, keveredésük azonban az inkább csak globalizációs álomként vonul be az emberiség kultúr-történetébe...

S akkor, itt van nekünk a Szentírásunk, a Bibliánk... Amit emberek írtak, embereknek - az ember Istennel folytatott vívódásáról. Csodálatos irodalmi alkotása ez sok-sok generációnak, telve életvezetési bölcselettel, nemes gondolatokkal. Aki azt állítja, hogy ez a közel ezer esztendőt magába foglaló alkotás szóról-szóra Isten szava, az egyben azt is állítja, hogy mindenki, aki részt vett ennek a könyvegyüttesnek a szerkesztésében, kivétel nélkül tévedhetetlen volt... Nos, az embereket éppen az jellemzi, hogy nem perfektek, nem gépek, hanem emberek - telve sok-sok hibával, bűnnel.

Minden emberben megvan a tökéletesség iránti vágy, mindenki szeretne örökké élni és mindenható lenni, már az Édenben is megvolt az ember akarása, szeretett volna "olyan lenni, mint az Isten". Az ember tökéletesség iránti vágyát nem lehet kioltani, megsemmisíteni, hiszen ez az egyéni és társadalmi fejlődés motorja. A tökéletesség megvalósításának azonban két ellentétes irányú útja van. Az egyik, hogy egyre bonyolultabbá tesszük az életünket, a másik hogy egyre egyszerűbbé. Ez utóbbit az Isten-szeretet, míg az előbbit az emberi ideológiák alakítják, motiválják. Aki az "Istenre szavaz" az a jézusi modellt követi, azaz felismerte, hogy a tökéletesség nem az, amikor már nem tudunk mit hozzátenni, hanem az, amikor már nem lehet többet elvenni belőle... ez az út a szentek útja, a ma élő szentülőké is!

Termés...

A mai nap imádsága:
Uram! Terméketlen ágait életemnek tedd termővé, hogy hasznára váljak környezetemnek, s betölthessem mennyei akaratodat! Ámen



Azt mondta erre a vincellérnek: "Íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az éveben, míg körülásom, megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki."
Lk 13,7-9

A könyörtelen reformok idejét éljük. Ami eddig többé-kevésbé működött, az ezután nem működik, mert nincs. Legyen az egészségügy vagy közlekedés, a rentábilitásé a végső szó. Az említett területek azért hoznak gyümölcsöt, de nem annyit, amennyit elvárnak tőlük. Jézus példázatában azonban arról van szó, hogy a fügefa - amit nem az árnyéka miatt, hanem a gyümölcse miatt tartanak a kertben - egy darab fügét sem termett. Na, jó, van néha-néha egy-egy esztendő, amikor valami "elviszi" a termést, de hogy folyamatosan semmi ne legyen az ágakon, úgy hogy közben a többi fa bőven termi gyümölcseit? Ez elégséges ok a kivágásra.

A vincellér azonban szereti ezt a fügefát. Nem azért mert, hűs árnyékot ad, nem is azért, mert megbújhatnak ágai között a madarak, s énekükkel felvidítják az alatta ülőket, a vincellér azért szereti ezt a fügefát, mert ő maga ültette. Látta, ahogyan növekszik, reményteljesen terebélyesedett a lombkoronája, sőt itt-ott virágok is kipattantak, de a termés mindig elmaradt. A vincellér azonban úgy gondolta: talán majd jövőre, a következő év biztosan a sikeres termés éve lesz, s meghozza bőségesen a várt gyümölcsöt, hogy részben visszadja a sok gondoskodást, törődését a vincellérnek. A gazda azonban nem így látta a terméketlen fügefa helyzetét. Ő úgy gondolta, csak elveszi a fényt, s az életerőt a kert többi fájától... a kert örök törvénye azt mondja: az ilyen fát ki kell vágni...

Nyilvánvaló, hogy a kert a teremtett világunkat jelenti, melynek törvényét az Isten szabja meg. A fák az emberek, akiknek eleve rendelt feladatuk, hogy termést hozzanak. Sokan csak élvezik a napsütést, a simogató szeleket, fogyasztják a javakat, de cserébe nem adnak semmit. Egy olyan társadalomban, ahol mindenki csak fogyaszt, de nem ad cserébe semmit, ami az életet szolgálja, az az örök törvény szerint pusztulásra van ítélve. Az élet szolgálata nem más, mint az Isten szolgálata, vagyis az Ő akaratába való belesimulás. Isten nem a rombolás, hanem az építés Istene, nem a leépülésé, hanem a növekedésé!

Korunk emberének erkölcsi szabadesése magáért beszél. Önámítás, hogy a bódító zuhanás végtelen időkig tart, következmények nélkül. Az önfeledt "utazásnak" egyszer vége lesz, az összetöretés - már csak a világot összetartó gravitácó okán is - előre programozott. Az ítéletet tehát nem kerülhetjük ki. Az Isten, aki keresi a gyümölcsöt életünk fáján, egyszer megkérdezi, hol vannak a fügék, amiket vártam tőled. Mit tettél a tálentumokkal, amiket neked adtam? Miért nem forgattad? Hány és hány vincellért küldtem életedbe, akik körbeástak, ágaidat megmetszették, éltető vízzel öntöztek, s te gyümölcstermés helyett csak azzal törődtél, hogy minél nagyobbra növekedj, vastagabb ágaid legyenek, s mindenki ámuljon nagyságodon, aki elhalad melletted... Túlélni a zuhanást nem lehet csak egyféleképpen: észrevesszük a láthatatlan hátizsák kioldó-zsinórját, amit ha hittel meghúzunk kibomlik életünk mentőernyője, melyen ez áll: Jézus. Csakis így landolhatunk biztonsággal Isten tenyerébe...

Türelem...

A mai nap imádsága:

URam! Szeretnék bölcs lenni, de tudom és tapasztalom, hogy Nélküled nem tudok azzá válni. Add, hogy mindig féljelek és szeresselek Téged, hogy türelemmel hordozzam sorsomat, s kegyelmedben minden nap reménykedni tudjak! Ámen

Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.

Róm 15,4

Sokan keresik a statikus boldogságot, de a boldogság nem más, mint az élet dinamikájának megértése. A bölcs prédikátor szerint mindennek rendelt ideje van, de minden érték előállásához idő is szükségeltetik. Ez utóbbiból végesen kevés van, ezért türelmetlenkedünk. Válaszokat keresünk ott, ahol csak kérdéseket van felállítani jogunk, s kutatunk olyanok után is, amiket soha nem kapunk meg, mert ha megkapnánk, akkor nem tudnánk együtt élni velük. Teremtőnk - higgyük el - jól megalkotta világát, s múlandóságunk okán egyre közelebb kerülünk ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapunk mindenre. Éljünk tehát most a kérdéseknek, s megtapasztalhatjuk, hogy egy kérdés alapos, tisztességes megfogalmazása milyen nagy örömöt jelent, s általában a helyesen megfogalmazott kérdésben benne van a válasz is...

Tagadjuk vagy bevalljuk, a tény tény marad: nagyon sokszor türelmetlenek vagyunk. Azt kérdezgetjük: "Mit kaphatok holnap, ha ma elvetem a babszemeimet?" A válasz kiábrándíthat: "Nedves babszemecskéket..." Aki ugyanis ma ültet, az holnap még nem arat, de minden egyes nappal közelebb kerül a termés betakarításáig. Ma az instant-levesek korában nehéz ezt megértenünk... Régen, amikor mindenki magának termelt, nem kellett magyarázni, hogy a dolgoknak időre van szüksége. Akkor még természetesnek tűnt, hogy az almaharapásban egy egész esztendő türelmes várakozása rejtőzik...

Sokan gondolják, hogy a szerelmet és a szeretetet is "készen" kapjuk, jóllehet mindkettő rengeteg gyakorlást igényel. Az igazi szerelem az, ha hűségben, egymást segítve, közösen tanulhatjuk, mit is jelent egymásért élni. Nagy vállalkozás ez, igazi türelemjáték! Sokan hiszik, hogy "nagy dolgok" életben/szerelemben is a kaland révén állnak elő... Tévhit! A szerelem, a szeretet megélésének lehetősége Isten-adta kiváltság, s ennek hűséges gyakorlása pedig emberi kiválóságunk biztosítéka... Az pedig, hogy ki mennyire "ember" nagyon hamar lemérhető, hogy ki mennyire türelmes ill. türelmetlen. Sok mindent elárul a beszédünk, de a hallgatásunk még többet! Aki kellő pillanatban hallgatni tud, az bölcs ember, s tudja azt is, mikor kell kinyitnia a száját... A kimondott szavak mögött mindig szándékok rejlenek; az "arany-hallgatásba" - hiszen ahogyan a szólásunk is tartja: "hallgatni arany" -, bölcs megértés, elhordozó türelem, mások épülését szolgáló tisztelet vegyül.

A keresztény ember igyekszik mások hibáit elviselni, hiszen jól tudja, őbenne is elég van, amit másnak kell eltűrnie. Ezért a türelméért a keresztény ember együttmunkálkodóbb és sokkal inspirálóbb a közös munkában. A munka ugyanis mindig akkor halad jobban, s akkor jobb, akkor kiteljesítőbb, ha közösen végzik - ahogyan a Szentírás mondja: "Jobb kettőnek, mintsem egynek, fáradozásuknak szép eredménye van."

Az élet azonban attól élet, hogy nemcsak sikerek, de kudarcok is vannak benne. Olykor megtörténik, hogy az erőfeszítések nem hoznak eredményeket, s ilyenkor elkedvetlenedünk. Ilyenkor különösképpen szükségünk van vigasztalásra, ilyenkor nagyon sokat tudnak segíteni a bátorító szavak. A Szentírás történetei nem egy perfekt földi világot ígérgetnek, hanem arról a küzdelemről tudósítanak mélységes őszinteséggel, amit az ember vív Istennel, s amelyben Isten harcol az emberért... Ezekből reménységünk nap mint nap erősödik, s amíg van reménységünk eladdig élünk is.

Vég(zet)...

A mai nap imádsága:
Uram! Kezedben a világ, de nekünk adtad sorsunk irányításának a lehetőségét. Segíts meg minket, hogy egymásban testvért leljünk, s megtaláljunk Téged, már itt lent a Földön! Ámen


És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.
Jel 20,11-15

Egyházi esztendő vége felé járunk - egymást érik a végítéletet hirdető igék. Óegyházi atyák perikópa-rendjét követve helyénvaló is ez, hiszen valaminek a vége mindig jó alkalmat teremt az ünnepes visszatekintésre és egyben az előretekintésre is. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a jövő nagymértékben függ a múlttól - ezért nem mindegy, hogyan alakítjuk azt - a mában, ami holnap már a szép-, vagy rosszemlékű tegnap.

A vég, a végesség az elmúlás a halál gondolatát is felveti. A halál-közeli megtapasztalások értékelik fel vagy éppen le a cselekedeteinket. Az elmúlás küszöbéhez közeledve derül ki, hogy megérte-e követni makacsul azokat az elképzeléseket, melyekre időt, energiát, pénzt áldoztunk... A válaszokat csak mi magunk ismerjük, s a JóIsten, ezért itt nem lehet félreismerni a tényleges helyzetet. Ilyenkor már tudjuk, hogy mi volt a jó, a szép és értékes, s mi volt az, ami csak ígérte a jót, de valóra sose váltotta azt.

Cselekedeteinket megváltoztatni a múltban nem tudjuk, de még a következményeket se tudjuk felszámolni! Amit tehetünk, hogy megpróbáljuk nem jóvátenni - mert az nem tudjuk -, de legalább enyhíteni a következményekből fakadó fájdalmakat.

Isten alapigazsága, hogy a cselekedeteink szerint ítél meg. Azokból derül ki a hitünk, s az abból fakadó szeretetünk. Tükröztük-e az isteni szeretetet életünkben vagy sem? - ez lesz a végső kérdés. Bevégeztük-e azt a feladatot, amiért lejöhettünk ide a Földre? Ha nem, akkor az ÚRIsten legyen hozzánk irgalmas...

Klíma-változás előtt áll az emberiség - a tényt vitatni nem lehet. Azt sem, hogy a legutóbbi nagy változás mintegy 11500 éve történt, s viszonylag gyorsan, 20-25 év alatt változott meg drasztikusan az időjárás... szélsőségessé vált. (A mamutok megfagytak, sokuknak a gyomrában megtalálták a megemésztetlen táplálékot - szegényeknek idejük sem volt új legelőket keresni...) Ez azt jelenti, hogy jelen világnak, mintegy egy generációs ideje van arra, hogy felkészüljön: vagy megtanulja a közösségi megmaradás isteni örök elvét vagy önfejűségével, önzésével a saját vesztébe rohan... Az igazi változás azonban az lenne, ha az ember nemcsak egymást keresné, de Teremtő Urát is!