Egymásért.

A mai nap imádsága:
Urunk! Köszönjük áldásodat, melyet naponként fogadhatunk, s oly természetesnek veszünk. Add, hogy meglássuk benne életújító akaratodat, s erről bizonyságot tegyünk másoknak is! Ámen.



Isten megsegít téged, a Mindenható megáld téged az ég áldásával felülről.
1 Móz 49,25a

Életünk során van egynéhány döntésünk, melyek erősen befolyásolják az összes többit. Ezek közé tartozik a párválasztásunk és a hivatásunk megválasztása is. Melyik a jó döntés? Milyen jó lenne, ha mindig csak két út közül kellene választani... De vannak alkalmak, amikor Isten - az ő mindenhatósága révén - több "egyenrangú" lehetőséget is felkínál. Ilyenkor a döntés rendkívül nehéz... Kell a segítség, mindenekelőtt a felülről jövő, hiszen szeretnénk döntésünkkel belesimulni az Ő akaratába és kívánjuk megtapasztalni az ősi ígéretet is: "Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy". "Isten megsegít téged" - hangzik a biztatás... No de engem is, még ebben a mostani helyzetemben is? Bizony, amikor erőnkön, lehetőségeinken túli kihívások előtt vagyunk, nehéz ezt elhinni. Az áldás lényege éppen ez: hihetetlen, de mégis megtapasztalt.
Finnországban jártunkkor nem tudtam betelni az ottani bárány-felhőkkel. Ezt el is mondtam finn barátainknak: "Tudjátok, ilyen szép felhők itthon Magyarországon már csak a zseniális festőművész Munkácsy képein vannak..." Teltek az évek, futottam/futottuk a "szociális köreinket" - házépítés, apró gyerekek, hivatásunk lépcsői... Volt feladatunk bőven "itt lent", s kevésnek bizonyult a nap huszonnégy órája a föntiek vizsgálatára... Pedig csodálatos bárányfelhők manapság is vannak, csak fel kell tekintenünk az égre! S ha időnk napközben ezt nem engedi - de miért is nem? -, akkor legalább esténként néhány percre álmélkodjunk csodálatos égi köntösünk csillagmotívumain...

Az áldás mindig felülről jön, de a lent elterülő mélységben válik nyilvánvalóvá. Igénk második részében irodalmian szépen "az emlők és anyaméh áldásairól" olvashatunk. Ennél szebben talán nem is lehet megfogalmazni az Istentől jövő életünk földi szépségét. A "gyermekeinkkel együtt újra gyermekké lenni" egy-két-évtizedes programunk életünk legnagyobb lehetőségét adja: mindennapos földi dolgainkban Isten felfoghatatlan szeretetére újra és újra rácsodálkozni.



Az is Isten ajándéka, hogy az ember, eszik, és jól él fáradságos munkájából . Préd 3,13

Jövőnk...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj értelmes és bölcs szívet, hogy igazságaidat megismerhessem, s aszerint élhessek embertársaim javára! Ámen.



Jézus mondja: "Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát."
Mt 18,10

A gyermekek nem gazdagnak vagy szegénynek, hanem gyermeknek születnek... Természetesen a szociális környezet alapjaiban meghatározza egy-egy emberpalánta későbbi életét, de a világra-rácsodálkozás minősége nem attól függ, hogy van-e nagysebességű internetcsatlakozás a gyerekszobában.

A csúcstechnológiás Japánban a fiatalok elképesztő külsővel, extremitásig menő öltözködéssel hívják fel magukra figyelmet - évezredes tradíció: "A közösség mindenek felett, az egyén nem számít!" - látszik megtörni. Az egyén (individuum) fontosságát Jézus már kétezer évvel ezelőtt hirdette! Isten - mint Jó Pásztor - utána megy az elveszettnek, otthagyja a kilencvenkilencet, s megkeresi az elkószált egyet... Elég szomorú, hogy éppen az a kultúra, ahol az egyén értéke ennyire felmagasztalódik, az utóbbi időben bomlásnak indult. Az, hogy hanyatlik a keresztény kultúra, manapság nem világrengető hír, hanem egyszerű tény. Ahol piedesztálra emelkedett az individuum, ott veszik legkevésbé figyelembe az egyént - lásd abortusz! Csak Magyarországon az elmúlt évtizedekben milliószám öltek meg emberpalántákat ott, ahol a legvédettebb helyen lettek volna - édesanyjuk méhében. Nos, ne csodálkozzunk, ha népünk-nemzetünk ott tart, ahol: millió és millió angyal röpködhet "zavartan" az Isten közelében - hiszen élethossziglanos gondviselő feladatot kaptak volna, ha gondviseltjüket az ember brutálisan el nem pusztította volna... Persze elsősorban korunk stresszes világáért nem az angyalok a felelősek, sokkal inkább a lelkiismeretében megterhelt ember.

Megvetni nemcsak gyermeket lehet... Mindenkitől, aki nem elég erős vagy szép, tehetséges vagy hasznos el lehet fordítani a fejünket. Ítélkezéssel, előítélettel könnyen kizárható a másik ember abból a közösségből, amibe ő is beleteremtetett. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy mi lesz ennek a következménye... Budapesten közlekedve sokszor látom azokat a fiatalokat, akik a legnehezebb munkát végzik ásóval és lapáttal az útfelújításoknál vagy közüzemi hálózatok karbantartásánál. Nemegyszer megfordult a fejemben: vajon mennyire tisztességes bért fizetnek nekik mindezért? Az egy-két fröccs után - s aki nem fogott még lapátot a kezében az ne ítélkezzen! - vajon mennyi pénze marad még családjára, jövőépítésre, kultúrára? Gyanítom: nem sok... Hogyan lehetséges az, hogy munkanélküliek százezrei/milliói terhelik egy-egy ország költségvetését, s ugyanakkor hulló vakolatú elhanyagolt épületek, koszos utcák teszik kontrasztossá egy város vagy település képét?

De nem csak az épületek, az emberek sem kapnak elégséges figyelmet. Megdöbbentő az az európai körkép, mely szerint mindenütt a "racionalizálás" jegyében költséghatékonnyá igyekeznek tenni az idősek ápolását. Nyugtatók legkülönfélébbjeivel tömik tele időseinket, hogy "nyugton maradjanak" - Egyébként két ápoló hogyan is láthatna el harminc embert? - nemkülönben az így magasabb ápolási osztályba préselt "ápolt" a fenntartónak is több pénzt hoz a kasszába...

Aki azt gondolja, hogy a politikusi gárda generális lecserélése megoldást hozhatna, az a realitásoktól elrugaszkodott álmodozó. A megoldás ott kezdődik, amikor a családban Istenre-, emberre-, közösségre-figyelésre tanítják a gyermekeket... s akkor pár évtized múlva az elkövetkező generációk jobban teszik a dolgukat. Ehhez azonban szentülni kell a maiaknak, azaz keresniük kell az Isten országát...

Kegyelem...

A mai nap imádsága:
URam! Áraszd ránk kegyelmedet, hogy élhessünk! Ámen

   

Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs 61,1-2

Az ítélet és kárhozat félelemkeltő víziója gyakori tartalma ma is a felismerést elősegíteni igyekvő prédikációknak. Különös, hogy éppen az erőszakmentességet hirdető Názáreti tanításán tájékozódó keresztyénségben a mai napig erősen él a meggyőződés: Isten azért egykor majd mégiscsak bosszút áll. Pedig Jézus szerint sokkal inkább láthatjuk az emberi harag, gyűlölet, keményszívűség beteljesedését a kívül maradók siránkozó, fogcsikorgató dühében, mintsem Isten rájuk lesújtó haragját. (Ahogy Luther számára is a pokol elsősorban nem az a hely, ahová Isten kipenderít egyeseket, hanem azok gyülekezőhelye, akiknek saját önhittsége nem engedte Istent szeretni, és megbotránkoztak kegyelmén.) Nem Isten taszít el minket magától, hanem mi nem leszünk képesek asztalához ülni, a többi kegyelemre szorulóval együtt feléje futni, mert látva a feltétel nélküli kegyelem diadalát, látva, hogy ki mindenki szalad oda megelőzve minket, megtorpanunk, mert utunkat állja a szívünkbe fel nem oldott harag, gyűlölet, bosszúvágy.

Már keresztelő János - aki fejszével és szórólapáttal, vagyis az isteni bosszúállás eszközeivel "szerelte fel" - a rá jellemző nyíltsággal kérdőre vonja Jézust, mikor kérdezteti tanítványai által: "Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?" Amikor Samárián keresztülvonulva nem fogadják be őket egy faluba, a tanítványok reakciójában nem pusztán az emberi indulat gátlástalan kiélése figyelhető meg: "Akarod-e, hogy tüzet kérjünk az égből, hogy megeméssze őket?" Megvan ennek a nagyon is igazolható vallási alapja, éppen akár alapigénk utolsó mondatában: eljött végre a bosszúállás napja.

Jézus sokak szemében felemás igazsága - a kegyelem felvállalása és a bosszúról való lemondás - vélhetően nem csak ellenfeleit hergelte - hiányérzetüket a végletekig fokozva - hanem tanítványai és szimpatizánsai kiábrándulásához, csalódásához is vezethetett, és komoly szerepe lehetett Júdás árulásában, Péter tagadásában és mindegyikük tehetetlenségében, hiszen a kard hüvelyébe történő visszaparancsolása után nem maradt használható eszközük. Jézusi igazság: Ha a kegyelem mellett a bosszú is része a végső megoldásnak, akkor a kegyelem előbb utóbb elvész, és végül csak a bosszúállás marad.

Isten szeretetölelésében élünk és halunk. Feloldódhat bennünk minden félelem, ennek nyomán minden harag, gyűlölet, bosszúvágy. Erre adott nekünk a kegyelem esztendeje. Hogy Isten szeretete lebontsa önigazságunkat, és feloldja mögötte rejtőző félelmünket, haragunkat, bosszúvágyunkat. "Ha fellobban benned a gyűlölet lángja, vagy irigység fog el, vagy ha bosszúért lihegsz, gondold meg, hogy Krisztus mennyi könnyel és kiáltással imádkozott érted és minden ellenségéért, noha igen könnyen bosszút állhatott volna rajtuk." - írja Luther. Döbbenetes, ahogy a keresztre feszített Isten Fiának egyetlen fenyegető, bosszúálló szó sem hagyja el az ajkát, de minden egyes szava a kereszten is minden irányba kegyelem és kegyelem...

Kiegyensúlyozottság...

A mai nap imádsága:
Uram! Derűt adj nekem, s Benned való nyugalmat, hogy életem minden dolgában tükrözni tudjam a Te szeretetedet! Ámen


Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek.
Kolossé 3,23

Érdekes, hogy Károli Gáspár és fordító brigádja, a katolikus Békés-Dalos féle fordítás, sőt a görög és latin nyelvű Biblia szövege szerint is így olvashatjuk: "lélekkel, lélekből végezzétek" - a "jó" jelző nélkül. Luther Márton "szívből tegyétek"-nek fordítja, mellyel a Szent István Társulat által 1973-tól kiadott ( a II. Vatikáni zsinat után) Bibliák vonatkozó szakasza is egybecseng.

Csodálatos ősi magyar nyelvünkben a lélek szó önmagában pozitív tartalmathat hordoz. Aki nem "jó" lelkű, az ugyanis lelketlen... De mit is jelent ez az apostoli intés: "lélekből tegyétek"? Mindenek előtt azt jelzi, hogy a dolgok menetét - legyen az személyes, családi vagy éppen országos, esetleg nemzetközi -, a lélek határozza meg. A döntéseink lélekből fakadnak. Tudományos felmérések bizonyítják, hogy döntéseinknek valamivel több mint 80%-a(!) nem értelmi, hanem érzelmi alapú. Az ész ugyanis azt diktálja, hogy békében éljünk egymással, de a világot többnyire mégis a békétlenség uralja. (Maga a történelem is az egyet-nemértések történeteinek sorozata.)

Lélekből tenni a dolgokat csak az tud, aki lélekben él. Hiszen: "Isten Lélek és Igazság, s ezért lélekben és igazságban kell Őt imádni." Felfedezni, hogy Istenben élek, meg Ő is énbennem (ha engedem!) olyan felismerés, amely egyértelműen életváltozást eredményez. Amíg ez a "tudás" nem a mienk, addig hiányzik az igazi motíváció. Hiába a szándék bennünk, csak az álmaink rabjai vagyunk. Szétfolynak életünk napjai és évei, s évek múltán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy már rég nem az én kezemben van életem kormányrúdja, hanem a körülmények sodornak ide vagy éppen oda. Így hidegül el aztán férj és feleség egymástól, romlik meg a testvéri kapcsolat és épülnek le a szociális kapcsolatok. Ahhoz ugyanis, hogy megmaradjunk embernek, istenképűnek, ahhoz "lélekből" kell cselekedni, élni..

A kérdések kérdése nem az, hogy mit kell tenni vagy hogyan kell azt megtenni. A legnagyobb kihívás, a legnagyobb felelősség, hogyan taníthatom meg az enyéimnek: Mit is jelent lélekből élni? Hogyan érti/értheti meg a gyermekem, a barátom vagy barátnőm, a társam, a jó szomszédom vagy rokonom, mindazok akikért felelősséget érzek, mit is jelent lélekből tenni, lélekkel dolgozni? Nyilvánvaló, hogy nincs a kezünkben módszer... azaz metódus (meta hodosz = hozzá vezető út). Út csak egy van: a Mester maga. Ez az a "tudás", ami a lélekben érik, olykor évtizdeken át (lásd Augustinus élete!). Mindeközben sokat kell imádkoznunk, hogy egy szép napon beköszöntsön a régen várt Kegyelem pillanata...

Ünnepeink...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy Veled teljesedjék minden napom! Ámen

Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak, amikor észrevette, hogyan válogatják a főhelyeket: "Ha valaki meghív lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyet! - akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! - s akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik." !
Lk 12,24

Majd kéttucat unokatestvérem volt. Ebben a népes társaságban én voltam a legfiatalabb, s én voltam az egyetlen, akinek nem volt testvére. Így aztán nekem mindig nagy élmény volt ennyi gyerek egy rakáson... Jól emlékszem még most is ezekre a közös alkalmakra, vidám hangulatú disznótorokra, népünnepélyszámba menő névnapokra, nemkülönben esküvőkre.

Gyerekkoromban sokszor voltam falusi lakodalomban. Különös világ ez, ma is szeretem nézni az embereket, hogyan örülnek/ünnepelnek. Sokat elárul az emberekről az, hogy mit kezdenek a kemény hétköznapok után a nyakkendős ünnepnapokkal. Van, aki fel sem veszi a zakót, azaz számára ugyanolyan nap az is, mint a többi, van aki pedig különösen is szereti úgymond "megadni a módját az ünnepnek"... Manapság az emberek nem tudnak ünnepelni, de lehet hogy nem is akarnak. Amikor a hétköznap egybefolyik a vasárnappal, akkor kedvetlenné válnak az emberek. Ha nincs vasárnap, akkor csak "meló" van. Amikor az ünnepnek eltűnik a szakralitása, akkor az emberek már csak buliznak... ami általában "felturbózott eszem-iszomot" jelent. Nyilvánvaló, hogy nem az evés és az ivás a kivetnivaló, hanem az, amikor csak az jelenti a tartalmat. Egy zsidó közmondás szerint, ha egy megterített asztalnál nem esik egyetlen szó sem a JóIstenről, akkkor az olyan, mintha egy hulláról vennék el a falatokat... ez pedig ugye a zsidóknál az abszolút tisztátalanságot jelentené.

Érdekes, ahogyan még manapság is ünnepel a keleti ember: vendégeket hív magához. A nyugati embertípus, az inkább beül a TV elé a hűtött söreivel, s fogyaszt... Nos a kérdés nem teoretikus: "Milyen lélekkel ünnepel az ilyen ember?" Az ünnep elengedhetetlen része a találkozás, a beszélgetés. Az egész ünnepet tehát meghatározza az, hogy ki az asztalszomszédom. Van egy-két emlékem, amikor bizony alaposan lefárasztottak... Végighallgatni mások öntömjénezését, nem szórakoztató időtöltés, inkább siralmas! Többre tartani magadat, mint ami vagy csúnya dolog. Az ilyenre mondják: rátarti, beképzelt. Milyen világ az, ahol arra tanítják az embereket, hogy add el magadat többnek, ami vagy? Ez azt jelenti, hogy mást mutatsz, mint amilyen valójában vagy, azaz képmutató vagy... Jézus Urunk sűrűn megfeddi a farizeusokat, mert, aki nem őszinte, az minden emberi kapcsolatát megterheli, sőt idővel romlásba dönti.

Aki közösségi ember, az nem alázatoskodó, de alázatos. Tudja, hogy nem vagyunk egyformák, s a barátunknak kedvesek vagyunk ugyan, de lehetnek olyanok is, akik még kedvesebbek számára - s ez így természetes! Ilyenkor jól jön a jólneveltség, a családunkban megélt önazonosságtudatunk. Azaz tudjuk, kik vagyunk: nem többek, de nem is kevesebbek... Aki ilyen emberül gondolkodik, az végül - s erről szólt ez a példázat - felmagasztaltatik, aki pedig fennhordja az orrát - ráadásul jóval magasabban, mint lehetne neki - az megaláztatik...