A mai nap meditációs fogalma:
Életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Sokszor elégedetlenkedem sorsommal, s méltatlankodom életem alakulása miatt. Add, hogy Benned nyugalmat találjak, s bizonyságot tudjak tenni szeretetedről! Ámen
Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.
Róm 3,23
Nem vagyunk tökéletesek... No, ezt eddig is tudtuk, hogy ti. a teremtés eredeti rendjétől nap mint nap elhajlunk: szóban, cselekedetben és mulasztásban. Egyszer jobban, egyszer kevésbé, így aztán meglehetősen ritka azon pillanatoknak a száma, amikor megcsillan rajtunk az Isten dicsősége. Ilyenkor mondjuk: Átéltem az Isten kegyelmét! Megcselekedtem a jót - nem is tudom miért -, igazán nem belső késztetésből, hanem azért, mert a Gondviselés-rendezte körülmények erre ösztönöztek. Nem etikai érzékem kiválósága okán, hanem Isten kegyelme révén részévé váltam az eseményeknek, s munkálkodott rajtam keresztül a Lélek... Nos, ezek a pillanatos élmények/megtapasztalások azok, melyekért érdemes élni. Ezeken keresztül tisztít minket Teremtőnk, nevel és növel.
Híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor mégis részesülhetünk benne. Ez az evangélium, a jó hír. Sokan vannak a világban, akik szélsőségesen látják az emberi létet, s a harmadik évezred elején is visszatükrözik azt a középkori nézetet, miszerint a földi élet nem más, mint siralomvölgy! Ha Isten eredeti elképzelése szerint nyomorúságot, szenvedést akart volna, akkor nem paradicsomot teremtett volna, hanem kénköves tűzzel kínzó poklot...
Az emberiség eddigi történelmét vizsgálva - sajnos úgy néz ki, arra a megállapításra kell jutunk -, hogy a poklot mi emberek teremtjük magunknak, s nem is olyan rossz hatásfokkal! Hiszen egyik ember a másik életét életre szólóan képes megkeseríteni, sőt alapjaiban tönkretenni... mi ez, ha nem maga a pokol? Az is elég "ördögi", hogy az Istentől jövő élet naponta felkínálkozó, természetszerűleg dinamikus, de árnyalataiban is csodálatos szépsége, s az egymásra-odafigyelés és -segítés helyett az emberek jelentős része - hívők is - csak magukkal foglalkoznak, s önző módon a bűneikkel *szöszmötölnek, ahelyett, hogy az arra fordított időt a jó megcselekvésére használnák!
* Luther Márton ágostonrendi szerzetesként a legkisebb vétkeit is élet-halál kérdésnek vélte - s emiatt rettenetesen sokat gyötrődött, szenvedett -, mire Johann Staupitz, a rendi elöljárója azt mondta egyszer: "Ejnye, ejnye Márton testvér, csak képzelődsz! Ezek mind csak baba-bűnök (Puppen-Sünde) s, a mi Urunk Jézus Krisztust is csak képzelt Megváltónak hiszed!"
Ezévi Útmutatónk ajánló soraiban Gáncs Péter püspök urunk ezt írja: "A kereszténység ugyanis nem dualista vallás, mi nem két egyenrangú hatalom, a jó és a rossz antagonisztikus harcát hirdetjük... Pál apostollal együtt hisszük, hogy a jó a rosszat nemcsak legyőzheti, de akár meg is győzheti." Azaz: nem a gonosz uralmát, hanem a Jó győzelmét kell(ene) hirdetnünk, szóval is meg cselekedettel is. Igen, híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor - Jézusért - mégis birtokolhatjuk. A kegyelem idejét ezért illene jól felhasználnunk, mert Isten szeretete ugyan végtelen, de a mi életünk véges! A Végtelenség vonzását azonban csak akkor értjük meg, ha szeretjük az Istent, s a felebarátot, azaz szeretjük az Isten-adta Életet, visszatükrözve benne az Isten szeretetét...
Életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Sokszor elégedetlenkedem sorsommal, s méltatlankodom életem alakulása miatt. Add, hogy Benned nyugalmat találjak, s bizonyságot tudjak tenni szeretetedről! Ámen
Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.
Róm 3,23
Nem vagyunk tökéletesek... No, ezt eddig is tudtuk, hogy ti. a teremtés eredeti rendjétől nap mint nap elhajlunk: szóban, cselekedetben és mulasztásban. Egyszer jobban, egyszer kevésbé, így aztán meglehetősen ritka azon pillanatoknak a száma, amikor megcsillan rajtunk az Isten dicsősége. Ilyenkor mondjuk: Átéltem az Isten kegyelmét! Megcselekedtem a jót - nem is tudom miért -, igazán nem belső késztetésből, hanem azért, mert a Gondviselés-rendezte körülmények erre ösztönöztek. Nem etikai érzékem kiválósága okán, hanem Isten kegyelme révén részévé váltam az eseményeknek, s munkálkodott rajtam keresztül a Lélek... Nos, ezek a pillanatos élmények/megtapasztalások azok, melyekért érdemes élni. Ezeken keresztül tisztít minket Teremtőnk, nevel és növel.
Híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor mégis részesülhetünk benne. Ez az evangélium, a jó hír. Sokan vannak a világban, akik szélsőségesen látják az emberi létet, s a harmadik évezred elején is visszatükrözik azt a középkori nézetet, miszerint a földi élet nem más, mint siralomvölgy! Ha Isten eredeti elképzelése szerint nyomorúságot, szenvedést akart volna, akkor nem paradicsomot teremtett volna, hanem kénköves tűzzel kínzó poklot...
Az emberiség eddigi történelmét vizsgálva - sajnos úgy néz ki, arra a megállapításra kell jutunk -, hogy a poklot mi emberek teremtjük magunknak, s nem is olyan rossz hatásfokkal! Hiszen egyik ember a másik életét életre szólóan képes megkeseríteni, sőt alapjaiban tönkretenni... mi ez, ha nem maga a pokol? Az is elég "ördögi", hogy az Istentől jövő élet naponta felkínálkozó, természetszerűleg dinamikus, de árnyalataiban is csodálatos szépsége, s az egymásra-odafigyelés és -segítés helyett az emberek jelentős része - hívők is - csak magukkal foglalkoznak, s önző módon a bűneikkel *szöszmötölnek, ahelyett, hogy az arra fordított időt a jó megcselekvésére használnák!
* Luther Márton ágostonrendi szerzetesként a legkisebb vétkeit is élet-halál kérdésnek vélte - s emiatt rettenetesen sokat gyötrődött, szenvedett -, mire Johann Staupitz, a rendi elöljárója azt mondta egyszer: "Ejnye, ejnye Márton testvér, csak képzelődsz! Ezek mind csak baba-bűnök (Puppen-Sünde) s, a mi Urunk Jézus Krisztust is csak képzelt Megváltónak hiszed!"
Ezévi Útmutatónk ajánló soraiban Gáncs Péter püspök urunk ezt írja: "A kereszténység ugyanis nem dualista vallás, mi nem két egyenrangú hatalom, a jó és a rossz antagonisztikus harcát hirdetjük... Pál apostollal együtt hisszük, hogy a jó a rosszat nemcsak legyőzheti, de akár meg is győzheti." Azaz: nem a gonosz uralmát, hanem a Jó győzelmét kell(ene) hirdetnünk, szóval is meg cselekedettel is. Igen, híjával vagyunk Isten dicsőségének, de olykor - Jézusért - mégis birtokolhatjuk. A kegyelem idejét ezért illene jól felhasználnunk, mert Isten szeretete ugyan végtelen, de a mi életünk véges! A Végtelenség vonzását azonban csak akkor értjük meg, ha szeretjük az Istent, s a felebarátot, azaz szeretjük az Isten-adta Életet, visszatükrözve benne az Isten szeretetét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése