HÍVOM A CSALÁDOKAT A CSALÁD ÉVÉBEN, 2011 MÁRCIUSÁBAN

Úton egymás felé, egyre közelebb

MÁRCIUSI LEVÉL A CSALÁDOKHOZ, A HÁZASPÁROKHOZ, A JEGYESEKHEZ ÉS A SZERELMESEKHEZ, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKHEZ, ÉS MINDENKIHEZ, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL

"Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Csak álltam és néztem, mert tudtam, hogy ő, csakis ő lehet a feleségem. Egy év sem telt bele, összeházasodtunk, azóta is boldogan élünk," - meséli egy fiatal férj. Ilyen egyszerű lenne? Csak állni, nézni, aztán feleségül venni, minden küzdelem, bizonytalankodás nélkül, határozottan és abban a meggyőződésben, hogy ez így mindkét félnek jó, sőt, életük végéig kitart? Lehet, hogy előfordul ilyen eset, tapasztalataim szerint azonban elég ritkán.

A nagy találkozás két fiatal között különleges esemény. Hogyan is találhatná meg a földön élő sokmillió lány mindegyike a milliónyi fiú közül azt az egyetlen egyet, akivel egy életen át boldogan élhet, aki mindenben az övé lehet, és akinek teljesen átadhatja magát? A szív pedig erre vágyik, kimondatlanul is, sokszor nem is tudatosan. Az ilyen nagy találkozás valószínűsége csekély, emberi erővel elő sem idézhető. De ha annak tudatában éljük meg találkozásainkat, hogy a mennyei Atya már teremtésünk előtt kiszemelte társunkat, az egyetlent a sok milliárd közül, akkor egyszer csak megtörténik a csoda: "A gyepet nézem, talán a gyepet. / Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, / vagy egyszerűen az, hogy létezel / mozdítja meg itt és most a világot." (Pilinszky: Itt és most)

Nem csak minden ember egyedi és megismételhetetlen, hanem minden életre szóló nagy találkozás is különbözik a többitől. Beszéljétek el családi, rokoni, vagy baráti körben, hogyan és mikor érett meg bennetek a felismerés: megtaláltátok az igazit, az egyetlent!

Van olyan fiatal, aki kapcsolataiban csak a pillanatnyi örömöt, szórakozást, a kellemes időtöltést keresi. Csak akkor érez némi kiábrándultságot, amikor egy kellemes összejövetel, vagy egy vidám este után magára maradva valami hiányérzete támad. Jókat nevetett, evett-ivott, jól érezte magát új ruhájában, de nem kapott és adott semmit. Minden maradt a régiben, holnap se lesz senki, akivel jó lenne megosztani gondot-bajt, örömöt-bánatot, és akinek a gondjaiban-örömeiben boldogító lenne feloldódni. Sokakkal van jó barátságban, jól érzi magát körükben, mégis társtalan. A társtalanságtól menekülve a fiatalok sokszor fordulnak pótmegoldásokhoz, olyanokkal kötik szorosabbra a kapcsolatot, akik ugyancsak magányosak, noha mindketten tudják, hogy a másik nem az "igazi", vagy akik csak pillanatnyi partnert keresnek, vagy esetleg valamilyen szempontból éppen most hasznosnak találják a másikkal való kapcsolatot. Tévedés ne essék: pártolom a vidám szórakozást, a derűs kikapcsolódást, a vidám együttléteket és kirándulásokat. Fontos azonban, hogy a fiataloknak legyen határozott elképzelésük saját magukról és jövőjükről. Szilárd identitás-tudat és letisztult jövőkép nélkül veszélyes kapcsolatokat létesíteni. Aki nem tudja magáról, hogy kicsoda, és nincs kialakult, reális képe saját jövőjéről, az játszva keveredik kétes értékű kalandokba, könnyen válik érdekhajhászók martalékává. Aki pedig azon aggódik, hogy magára marad, ha nem ragadja meg az első kínálkozó alkalmat, figyeljen a prófétára: "Így szól az Úr, a te teremtőd: ... Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! ... Ne félj, mert én veled vagyok!" (Iz 43, 1, 5)

Mi segít a felnövekvő fiatalnak abban, hogy önmagát megismerje és elfogadja? Hogyan járulhat hozzá a család a helyes önértékeléshez, a következő generáció jövőképének kialakításához?

Tévedés lenne azonban tétlenül várni a "nagy Ő" feltűnését. A magára maradottságnak nem ritkán oka a restség, a nagyravágyás, a makacs büszkeség, de a mai "rohanó világunkban" kétségtelenül nehéz a találkozásokra megfelelő alkalmakat találni. Az iskolai, főiskolai diákszerelmek sok lehetőséget kínálnak. Szerencsések azok a fiatalok, akik megszokták, hogy otthon, a családban szüleikkel mindent őszintén megbeszélhetnek, tanácsot kérhetnek és követik is a szülői útmutatást. Aki ilyen légkörben nevelkedett, az a társkeresében is hasonló úton fog járni, olyan társat szeretne, akivel a szüleihez hasonló bensőséges családi életet alakíthat ki. A diákszerelmek sok esetben értékes állomásai a házasságra készülésnek, de a végleges elköteleződés hiánya miatt egészen más szintűek, más a hatásuk a két emberre és környezetükre, mint a házasság esetében, hiszen ilyenkor még minden pillanatban súlyos megrázkódtatás nélkül bekövetkezhet a szakítás, egy új kapcsolat felé való orientálódás. Sokszor ad lehetőséget a találkozásra a munkahely, de ebben az esetben fokozott óvatosságra van szükség. Egy már "foglalt" és a párját kereső munkatárs között szövődő kapcsolatok tévútra is vihetnek. Azok, akik tanulmányaik végeztével elhelyezkednek és teljes erővel karrierük építésén fáradnak, nem érnek rá társaságba járni, szórakozni. Hasonló helyzetű fiatalokkal együtt dolgozva kapcsolat alakulhat ki közöttük, és rátalálhatnak az igazi társra. A találkozásoknak jó terepet biztosítanak a különféle közösségek, így az egyházi közösségek is. A plébániai és mozgalmi csoportokban keresztény gondolkodású fiatalok találkozhatnak, így könnyebb az ismerkedés, könnyebb egymás jövőképét elfogadni.

Akárhol is találkoznak a fiatalok, fontos, hogy ne vakítsa el őket a külső szépség, az anyagi gazdagság, ne tévessze meg őket az érzékek csalfa játéka, hanem a belső értékeket keressék, azokat, amelyekre ráépíthető egy keresztény házasság. A kapcsolat történetében vannak szárnyalások és mélyrepülések, ilyenkor támaszul szolgálhatnak a sarkalatos erények: az okosság a helyzetek mérlegelésében, az igazságosság az adható és kapni vágyott javak összevetésében, a mérsékletesség a vágyakban és igényekben, valamint a lelkierő a felismert jó és helyes elképzelések végrehajtásában.

Milyen alkalmakat tud teremteni a családok összefogása, közössége a fiatalok találkozásához? Hogyan segíthetik elő maguk a fiatalok az ilyen találkozási alkalmak sikerét, népszerűségét?

A párkapcsolat alakulása során két személy kerül egyre közelebb egymáshoz, egyre többet tud a másikról. Egy bölcs öreg tanár a párválasztásra vonatkozó tanácsát tanítványainak így foglalta össze: első a jellem, második a szellem, harmadik a kellem, és csak ha mind a három rendben van, akkor jöhet a szerelem. Az emberi személy test, lélek és szellem egysége, e három dimenzió közül egyik sem hanyagolható el. A párkapcsolat akkor érik be, ha mindketten teljes emberi személyüket akarják egymásnak mindenestül átadni. A legnagyobb veszély a testi dimenzió túlsúlyba kerülése, mert a testi kapcsolat hatalmas ereje elfojtja a szellemet és lelket, a szerelmesek "ész nélkül" rohannak, és csak későn derül ki, hogy nem, vagy rosszul ismerték meg egymást. Az sem szerencsés, ha nem is foglalkoznak a másik szellemi, kulturális igényeivel, az e téren jelentkező szint- és nézetkülönbségek következményeit majd gyermekeik fogják megszenvedni. A kapcsolat akkor fejlődhet jól, ha mindketten az egész embert őszintén, színlelés és megtévesztés szándéka nélkül feltárják, illetve a másikat teljességében akarják megismerni és megérteni. Lehet, hogy egy ponton kiderül, hogy tévedtek, nem egymásnak teremtette őket Isten. A jólelkű, korrekt kapcsolat ilyenkor csendben, különösebb megrázkódtatás nélkül felbomlik. Ha viszont az összetartozás egyre szorosabbá válik, egyre kevesebb a bizonytalanság, a homályos pont, csakhamar beteljesedik a csoda: "elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek" (Ter 2, 24)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke