Bocsánat...

A mai nap imádsága:
Uram! Munkáld bennem a megbocsájtás készségét, hogy emberüljek és boldoguljak! Ámen

   

És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.
(Ha pedig ti nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket.)
Mk 11, 25
(26.- apróbetűs - vers csak későbbi betoldás az eredeti szövegbe)

Megbocsájtás... Könnyű kimondani a szót, de valójában rettenetes nehéz eljutni odáig, hogy bocsánatot kérjünk, s valljuk meg, vannak bűnök, melyekre bocsánatot csak évek múltán vagyunk képesek adni, megkockáztatom: eseteleg még akkor sem. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy valaki ki tudja mondani jó szívvel: "Megbocsájtok!", amikor gyermekét, feleségét, férjét, szüleit, egyszóval: szeretteit brutálisan meggyilkolták. Az 'igazi' bocsánatkéréshez ugyanis hozzátartozik a jóvátétel is, de bizony vannak olyan bűnök, melyekre nincs jóvátételi megoldás - ezen bűnök következményeit életünk végéig hordozni kell. Éppen ezért alakította ki a középkori katolicizmus a bűnök hierarchikus rendjét! Érthető az emberi elképzelés, miért is szükséges a különféle besorolás: bocsánatos, halálos. S talán az sem véletlen, hogy a régiek úgy gondolták: "Megbocsájtani - isteni cselekedet."

Bocsánatkérésre nevelni lehet, de idomítani semmi esetre sem. Ez ugyanis mindig belső folyamat eredménye, melyet kisebb-nagyobb tusakodás előz meg. Akinek már megbocsájtottak, az maga is könnyebben megbocsájt, hiszen már átélte a bocsánat engesztelő erejét. Aki pedig kiengesztelt, az nyugodt, s harmóniában van Istennel, embertársaival, önmagával is.

Apróbetűs, 26. versszakunk - ami egyébként nincs is 26.-ikként jelölve az Újszövetségben -, egy ún. későbbi "szöveg-betoldás". Nem szabad ezen meglepődnünk. Ahogyan az Ószövetségben is bőven találhatunk "korrekciós" betoldásokat, úgy az újszövetségi kor sem mellőzi ezeket az utólagos "pontosításokat". Egyértelművé, félreérthetetlenné kellett tenni az "új hit - a Krisztus-hit" isteni üzenetét...

Megbocsájtás nagyon fontos, enélkül nincs konszolidáció, ami előfeltétele a kooperációnak, ami pedig az élet alapja. A történelem igazsága, hogy az igazságtalanság mindig megszüli a maga igazságtalanságait - Jézus Urunk ezt így mondja: "Aki kardot fog, kard által vész el." Jegyezzük meg gyorsan: Ha kardot nem is fogott a Mester, de ostort igen, amivel kiűzte a kufárokat a templomból. Az Isten tisztelete (melyben benne foglaltatik az Élet tisztelete is!) ugyanis nem egyeztethető össze a kupeckodással! Az élet nem 'adok-veszek-börze', ahol a nyereség érdekében megengedett a spekuláció... Spekulálni - a más kárára - csak az istentelen ember képes! Ezért van az, hogy a pénzügyi világ, s a valóságos gazdasági világ alig van köszönő viszonyban, s a mostani spekulatív tőke (mintegy 600.000 milliárd dollár!) színvonalát majd kb. 40 év múlva érjük csak el... Amíg alapvető élelmiszerekre alkudni lehet a tőzsdén, addig önpusztulásunk damoklész-kardja ott függ felettünk!

A megbocsájtás készsége a szeretetből fakad. Ha a férj nem szereti a feleségét - s ez viszont is áll -, akkor nehéz lesz megbocsájtaniuk egymásnak. Akkor jó úton haladnak az elválás felé, hiszen a megbocsájtás nélküli élet az tényleg 'embertelen élet' - azt pedig nem kíván(hat)ja magának senki. Ha nincs megbocsájtás, akkor a szépnek induló mennyei feltételekkel bíró élet is hamar pokollá válhat... A keresztény ember jól tudja, egyedül igen nehéz megbocsájtó életet élni, ezért kapaszkodik láthatatlan Krisztusába, Aki ígérete szerint vele van élete minden napján és segíti őt minden dolgában...

Bölcs hétköznapokért...

A mai nap imádsága:
Teremtő Istenem! Naponta érzem közelséged, s a hiányodat is, amit vétkeimmel és mulasztásaimmal okozok! Uram, nehéz nekem az egyensúlyt megtalálnom, Nélküled nem is tudom meglelni azt. Ezért kérlek, Lelkeddel gyámolíts napról napra, óráról órára! Küldj jeleket, s adj nekem értelmes és bölcs szívet, hogy megértsem formáló üzeneteidet - ne csak a halállal, de az élettel kapcsolatban is!
Ámen


A test törekvése a halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség.
Róma 8,6

"Életünk virágszála görbül a sír felé..." - a tatai szószéken hűséges elődöm irodalmian szépen, gyakran elmondta ezt a mondatot. Az irodalom emelő szépsége a szavak őszinteségéből fakad, s mi ez, ha nem a teljes valóság megnyilvánulása: életünk estéről reggelre az enyészetbe ereszkedik!? A test csodája naponta ránk köszön, regenerálódó vagy alkalmazkodó készségében, gyógyulási hajlamában vagy éppen a megszületés titkában. Minél idősebb valaki, s lelki dolgok alapján tájékozódik, annál inkább belátja: Isten legnagyobb csodája az utód. Nem véletlenül nevezték a szülői hivatást a teológusok "creatio continua"-nak, hiszen a "folyamatos teremtésben" valóban teremtő partnereivé válhatunk az Istennek.

Az ember mégsem a dolgok végső megértésére törekszik, pedig ezt kapta feladatul! Ha már "így alakultak a dolgok", s az élet ilyen botrányosan rövid, akkor nemde jobb intenzíven le-, s megélni azt? Sokan ez utóbbi verziót választják - magától értődő megoldásként. A test törekvését, "folyamatos hajlandóságát" az elmúlásra pedig nem akarjuk tudomásul venni. Ennek elsődleges oka, a lélek-telenség. "Lelkes" az tud lenni (s maradni is!), akit átjár a Lélek, s itt nagy "L" betű alapvető fontosságú! Hiszen az Isten Lelkének ajándéka az élet teljessége, amely a békesség nélkül elképzelhetetlen. S amennyire testünkben ott van az elmúlás csírája, ugyanúgy lelkünkben is megtalálható a kitörölhetetlen vágyakozás az élet, s a békesség után.

Az élet és békesség nem egymást kizáróak, s nem is a létezés fokozatai: Ha élsz, azaz kiéled vágyaidat, akkor megnyugodsz, s rád köszönt a békesség... Ha a világ megnyerése a motívációd, akkor békétlenség a fizetséged, a "lelked kárt vall". Az élet és békesség egymásnak kiegészítői. Jutalmak, melyek a Lélektől jönnek, ha kérjük, hogy Isten az életünk valóságos része, sőt Ura legyen.

Hálaadás...

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy mindig hálával válaszoljak gondviselő kegyelmedre! Ámen


Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.
Ef 3,20-21

Ünnep nélkül meglehetősen sivár lenne az életünk... Nemcsak életünk ritmusa (profán/szakrális) borulna fel, de ünnep nélkül értelmetlen lenne a hétköznapok küzdelme, s az olykor egyhangú munkát sem járná át a várakozás, az ünnepre készülődés öröme. Vannak, akik minden napot egyformának tartanak: az egyik megállás nélkül, vasárnap is dolgozik, a másik meg kaszinóról-kaszinóra jár, rengeteg "barátjával" találkozik ott, ahogyan a Mester mondja: "bíborban és patyolatban jár, és mindennap nagy lakomát rendez" - ezek az akarnok, öntörvényű emberek mégis boldogtalanok.

Az ünnep nemcsak a megállás, a pihenés, de egyben a számadás alkalma is. Elszámolni a pénztárban, leszámolni a kötelezettség megszűntekor, kiszámolni meg a küzdelemben alulmaradtakra szoktak, "számot adni" pedig általában a tudásról az elért eredményekről lehet. Tény, hogy önmagunk megmérettetése közösségében történik, hiszen mások sikereit/sikertelenségét látva gondolkodunk el igazán saját életünkön, "vetünk számot", azaz értékeljük saját magunkat. Visszaköszönő esendőségünk, hogy általában nem azt nézzük, amit megkaptunk a Sorstól, hanem azt hánytorgatjuk fel a Gondviselésnek, hogy mit nem kaptunk meg...

A hívő ember - bár idealistának tartják - nagyon is realista. (Csak így zárójelben: az idealista ideológiát követ, a keresztény ember azonban Krisztusát követi!) Aki hisz, az realista, mert számol a bűnnel, másokéval és sajátjával egyaránt, aki pedig hiszékeny az nem számol az emberi gyarlósággal. Ezért a hívő ember nem kerget álmokat, hanem hitéletében "álmodja" magának az Istent, aki ugyan URa az anyagvilágnak, de mégsem abba hívogatja teremtményét, hanem a Lélek és az Igazság világába -, ami tulajdonképpen Ő maga. Ha valaki tehát hívő ember létére mégis "álmodozik", az illúziókat kerget, s könnyen a fundamentalizmus vagy az ultraliberalizmus ingoványos talaján találja magát...

Hálásnak lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy felismerjük Isten szeretetének számos jelét az életünkben, s a naponkénti hálaadás természetességével beleolvadunk az ÚRIsten mindennapos gondviselésébe. Aki így, hálaadással eszi kenyerét, annak sem lesz ettől nagyobb egzisztenciális zsíroskenyere, de bizonyára jobban fog ízleni neki a falat, s mindeközben ünnepi pillanatokat teremt a hétköznapokban...

Hűség...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy hűséges tudjak maradni Hozzád, s hűséges lehessek életem minden dolgában! Ámen


és így szóltak Jézushoz: "Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?" Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." És lehajolva tovább írt a földre.
Jn 8,4-8

Az elmúlt kétezer esztendő alatt bizonyára sokan elgondolkodtak már azon, vajon mit írhatott Jézus a homokba, de az igazi kérdés mégis az maradt: miért? Amikor ostorozza a farizeusokat képmutató kegyességük miatt, azt többnyire "keményen" és nyilvánosan teszi, de a komoly társadalom-destabilizáló szexuáletikai problémához, a házasságtöréshez mégis ilyen szelídséggel fordul oda... Nem akar "példát statuálni", mert jól tudja - talán azért mert tisztaságban élt, - hogy az egyik leggyakrabban előforduló bűnünkről van szó, melyből "kigyógyulni" csak a Legnagyobb Orvos segítségével lehet.

Ez az a bűn-forma, ami látszólag ártatlan véteknek tűnik, valójában a legnagyobb fájdalmat okozza. De miért is? Mert a szexualitás kérdése, nemcsak a hűség kérdése vagy az önértékelésünk kérdése, de mindenekelőtt az emberségünk kérdése! Nem azért követ el valaki szexuális bűnöket - s most itt tegyünk különbséget szexuális delictumok (súlyos bűncselekmények) és férfi és nő közötti kapcsolatból fakadó problémák között -, mert "jó ember" ugyan, de szexuális vágyait nem tudja társadalmilag elfogadott korlátok közé szorítani, hanem azért, mert emberségében gyenge... Fiataljaimnak szoktam mondani: Ahhoz, hogy kiderüljön milyen ember az a másik, nem kell ágybabújni vele - szavai, s az élet egyéb dolgaiban tanúsított magatartása sokkal hamarabb nyilvánvalóvá teszik ezt! Persze, ha nem kommunikálnak (communio=egység), s csak a hiábavalóságokról beszélgetnek: "Szereted-e a Michael Jackson zenéjét vagy sem?" - akkor ne csodálkozzanak azon, hogy csak hitványat találnak maguknak...

Jézus azért ennyire szelíd, mert nem elítélni jött minket ebbe a világba, hanem megmenteni minket! Helyre kívánja állítani a kapcsolatot a Mennyei Atya és közöttünk, hogy ne kapkodva éljük életünket, hanem tudjunk benne megalapozott, jó döntésket hozni párkapcsolati kérdéseinkben is. Isten előtt átimádkozva/átgondolva nem hozhatunk rossz döntéseket! Isten nélkül viszont igen könnyen... Ilyenkor történik aztán meg - klasszikus női eset(!): Belemenekülvén egy korai házasságba, csak a gyermekekbe vetítve az élet minden értelmét, naponta megtapasztalja a nemritkán alkoholista férj durvaságát és egyszercsak találkozik egy olyan emberrel, akitől életében először őszinte szavakat, bátorítást, elismerést kap, netán élete első gyöngéd ölelését is átéli... Akkor most mit tegyen az emberlánya? Maradjon hűséges? Kezdjen el új életet vagy folytassa tovább a régi nyomorúságosat, mondván hogy ez az ő sorsa? Nos, aki azt hiszi magáról, hogy ilyen helyzetben tud okos lenni, az önmagát csalja meg, s bizony közülük kerülnek ki a kő után nyúló ítélkezők...

Márpedig az ítélet joga az Istené, s ő meg is ítél mindnyájunkat! Nem feltétlenül büntetéssel, gondviselő jóságával is észre tud minket téríteni! Ha más nem is érti milyen összeviszza-jelek azok a homokban, mi nagyon is jól tudjuk, hogy amit Jézus ír, abban a mi életünkről van szó, s ezek a jelek változást követelnek: Fordulj az Isten felé! Menj tovább utadon, és többé ne vétkezz!

Látás...

A mai nap imádsága:

Uram! Hálát adok Neked azért, hogy láthatok. Bocsásd meg, hogy oly sokszor mégsem látom meg azt, amit meg akarsz láttatni velem. Távolítsd el szememből az önzés hályogát, hogy tisztán láthassam akaratodat, s aszerint élhessek! Ámen.

Az ÚR megnyitja a vakok szemeit, az ÚR fölegyenesíti a görnyedezőket, az ÚR szereti az igazakat.
Zsolt 146,8

Valamikor a kilencvenes évek elején, házunk felújításával küszködve korlátot hegesztettem. Jól jött volna egy harmadik kéz, külső segítség de nem volt, így jónéhányszor, akaratlanul is belenéztem a hegesztő ív köztudottan veszélyes fényébe. A "hatás" nem is maradt el: mindkét szemem begyulladt, s szúró fájdalmak közepette csak azért fohászkodtam a JóIstenhez, hogy újra láthassak... Egy teljes napon át becsukott szemekkel voltam kénytelen botorkálni a lakásban, s fájdalmaim közepette valami keveset átéltem a látássérült emberek életéből...

Látni csodálatos dolog. Látni, de nem meglátni, maga a pokol. Ezért szenved a világ, bizony a látó emberek vakságának köszönhetőek az igazságtalanságok. Milyen ember az, aki csak pénzt látja, de az embert nem? Milyen ember az, aki csak az eredményt akarja magának, de nem akarja meglátni a hozzávezető dolgos utat? Milyen ember az, aki a másikban csak vágyai kielégítésének eszközét látja, de az ember-társat nem? Az ilyen nem egyszerűen vak, hanem - ahogyan régen mondták - istenverte...

Látón, de gaz-emberként élve a legnagyobb ítéletet készítjük el magunk ellen, aminek a következménye a kárhozat. Vannak, akik tagadják a kárhozatot, s nem hajlandóak meglátni az örök isteni törvényt: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Azt mondja a Mester: "Aki szelet vet, vihart arat." Nincs köztes "megoldás", (ki)magyarázkodás. A földi jogszolgáltatás alól/elől ki/el lehet bújni, az elkövetett disznóságok, rettenetes bűnök következményeit itt a földön meg lehet "úszni", de az Isten igazságszolgáltatása elől nincs menekvés...

Az ÚR felegyenesíti a görnyedezőket, azaz - egyszer majd - megszabadít a terhektől. Az embernek iszonyatosan fontos a téridős élete, éppen ezért tisztességtelen eszközöket is bevet azért, hogy rövidre szabott idejében "életcéljait" elérje. Istennek is fontos a cél, de az eszköz neki nem számít: ha kell tragikusan megrövidíti az életünket, ha kell betegséggel, szenvedésekkel tűzdelt sorsot ad, ha kell még gödörbe is ejt minket, hogy megtapasztaljuk a sötétséget, a kiszolgáltatottságot... Mindezt csak azért, hogy meglássuk: Ő az, Aki felé igyekeznünk kell egész életünkben.