Aggódásaink...

A mai nap imádsága:
URam! Tudom, hogy nem kellene, de olykor még is aggódom... Kérlek, vedd el tőlem félelmeimet, hogy szívemet megüresíthessem a Veled való közösségre, s felszabadultan tudjak naponta hálát adni gondviselő jóságodért! Ámen


Tanítványaihoz pedig így szólt: "Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok, mert több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál.
Lk 12,22-23

Özönvíz pusztít... a média minden csatornája aggasztó hírekkel árasztja el az embereket - nap, mint nap, s talán csak a nihilisták, a szerelmesek, s a nagy szenvedéseket hordozók nem törődnek ezekkel. Aggodalomra lenne ok bőven, hiszen a világvégét beharangozók sem az ősi kalendáriumok jóslatait veszik komolyan, hanem azokat a gazdasági/demográfiai mutatókat, melyek mind azt jelzik: ez, ami most van, ez így nem mehet tovább! Mert ha igen, akkor tényleg itt a vég! Természetesen nem a JóIsten angyalai vágnak majd rendet lángpallosukkal a megbomlott erkölcsű embervilágban, hanem az egzisztenciális ellehetetlenülés mocsarába fulladunk bele - szép lassan... talán azért is, hogy legyen időnk elgondolkodni - ha már korábban nem tettük(!) -, bizony lehetett volna ezt másképpen is csinálni!

Az Univerzum nagysága felfoghatatlan, az azt teremtő és fenntartó Isten ereje érthetetlen, s mindezek mellet az emberlétünk "icinyke-picinykesége" megdöbbentő. Ebbéli rácsodálkozásainkat már csak az múlja felül, ha azt nézzük, hogy ez a "semmi-emberke" milyen óriási arroganciával száll szembe Istennel, s milyen felelőtlenül rombolja a szépet, a környezetét, beleértve az egész Földet...

Aggodalmunk egyik fő oka, hogy nem tudjuk, hol a helyünk a teremtettségben! Első helyre tesszük magunkat, jóllehet az nem a mienk, hanem Azé, Akié ez az egész Világmindenség! A másik, fő ok, hogy még mindig azt gondoljuk, az Isten alternatívája az emberlét kihívásaira sokkal rosszabb, mint a mi nyomorúságos megoldásaink... Pedig a tettek beszélnek! Az ember fejlődése csak romlást okozott az egész lakott Földnek, s mire rájönnénk arra, hogy létezett volna más út is a technika, a tudomány eredményeinek kipróbálására, mit a háború - addigra már nem lesz mit megmentenünk... Jobb esetben kezdhetjük elölről: kőbaltával!

Isten minket nem a semmibe, hanem a kész Édenbe helyezett! Isteni bölcsességével mindennek rendelt helye, ideje, s feladata van ámulatbaejtő Teremtettségében, s éppen ezért az csodálatosan működik is! Neki gondja van a mező liliomaira éppen úgy, mint a madárkákra... akkor ne lenne az emberre? A kicsinyhitűség, a bizalmatlanság, az önzés építhet stratégiai atom-bunkereket, de a túlélés garanciája nem az ember, hanem mindig az Isten kezében van! Amikor tehát a Mester azt mondja: "Ne aggódjatok!", akkor ezzel nem azt mondja: "Ne foglalkozzatok ezekkel a dolgokkal!" -, hanem azt: "Bizalmatokat, reménységeteket ne magatokba, hanem Mennyei Atyátokba vessétek... Neki ugyanis gondja van rátok!"

Békességért ...

A mai nap imádsága:
Uram! Add nekünk békédet szíveinkbe, hogy a világ békétlensége láttán is megmaradjon bennünk a Tőled kapott hitünk, reménységünk és szeretetünk! Ámen



Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni.
1 Thessz 5,3

Az élet folyamatos kockázat. Minden változik, semmi nincs benne, ami változatlan, csakis egy: a változás. Kijelenteni, hogy "na most ura vagyok a helyzetnek" - perfekciót, megállást jelentene, ami pedig ellentétes a folyamatos mozgással. Mégis sokan tesznek ilyen életellenes kijelentéseket. Az életellenesség mindig Isten-ellenesség is. Aki azt mondja, békességet, biztonságot teremtettem, az Istent zárja ki az életből, aki egyébként a Békesség Ura. Aki pedig kizárja Istent a gondolataiból olyannyira, hogy már többszörés áttételben sincs jelen életének dolgaiban, annak erkölcsi érzéke kopik, sőt idővel szociális érzékenysége is ellaposodik.

Békesség és biztonság... Irakban, Közép-Afrikában, s még körülbelül kétszáz helyen, ugyanis ennyi fegyveres konfliktust tartanak számon jelenleg a világon! (A helyi "béketeremtő" maffiákról, klánokról már ne is beszéljünk.) Az ember békessége a fegyveren alapul. Úszó haditechnikai városokon, vízen és víz alatt, melyekről repülőgépek és rakéták ezrei ontják magukból pusztító erejüket. A puskagolyó és az interkontinentális rakéta atombombája is béke érdekében repül a cél a felé. De milyen béke is az ilyen? Emberi, külső, mely csak újabb szenvedést okoz. "Aki kardot fog, kard által vész el." - mondja Jézus, akinek igazságai minden időben megállják helyüket. Sőt olyannyira időtlenek, hogy rövid távon és hosszú távon is igazak. Távlati vagy pillanatnyi konfliktuskezelés, csak a belülről fakadó (istenes) igazságok érvényesítése ad garanciát a békére. Minél inkább Isten szerint való a "béke", annál tartósabb.

A végső romlás sajnos elkerülhetetlen. Sokan emiatt fulladnak közönybe, vagy éppen élvezkednek a világvége-hangulat fokozásában és abban a hitben, hogy ők persze biztonságban vannak. Az élet isteni rendjének (ok, okozat; kezdet és vég) engedelmeskedve meg kell születni a gyermeknek, még akkor is, ha ezzel krízist okoz - akár az anya életében is. Világunk felderíthetetlen ősokai között van egy, ami nyilvánvaló: az ember, s gyarló tulajdonságai. Ezeken változtatni pedagógia, szülői szigor, állami szankció csak részben tud. Az igazi változást munkálni egyedül az Isten képes, ha beengedjük szeretetét életünkbe. Más "menekülési" út nincs.

Döntéseink...

A mai nap imádsága:
Uram! Csodálatosnak teremtetted meg ezt a világot! Szép és bámulatos is lenne, ha nem rontottuk volna meg ostobábnál ostobább döntéseinkkel... Uram, könyörül rajtunk, s ne engedd, hogy leromboljuk azt, amit Te építettél! Őrizz meg minket a kísértésektől, s távolíts el belőlünk minden gonosz indulatot, hogy békében és örömben élhessünk az egész világgal! Ámen


Aki ragaszkodik az igazsághoz, az az életre jut, de aki a rosszat hajhássza, az a halálra.
Péld 11,19

Tudatos életünk döntések sorozata, melyben minden egyes választásunk következményeit - ha akarjuk, ha nem - hordoznunk kell. A civilizáció hajnalán keletkezett édenkerti története az embernek talán éppen erre akar rávilágítani: minden igen-ünknek, s nem-ünknek óriási súlya van a jövőre nézve. Azoknak a döntéseknek pedig, melyekben az Isten is "jelen van" különösképpen is meghatározó az ereje - formálnak vagy deformálnak minket. Isten "elvárásai" soha nem az Ő önkényuralmát deklarálják, hanem azoknak az isteni törvényeknek a fontosságát emelik ki, melyek az életet védik. (Lásd: A világ ipari országaiban mostanság kezdenek rádöbbeni arra, hogy a környzetvédelem hiányosságai az egész ökológiát veszélyeztetik. Csak reménykedhetünk benne, hogy ez a törekvésük talán "nem eső után köpönyeg" - értékű...)

Az igazság mindig az élet igazsága. Így a "jó királyok" ellen soha nem kelt fel az "istenadta" nép, de ha sérelem érte a közösséget, akkor kardot ragadtak az adóbehajtó oszmán-török ellen, az arrogáns-kétszínű Habsgurgok ellen vagy éppen a megszálló orosz csapatok ellen. A felkelés okozta krízis mindig az igazságot tárta fel, vagyis: ami van az igazságtalan. Ez Isten egyetemes törvénye. Ő ugyanis nem egyes kiválasztottak jólétét akarja, hanem mindenki jólétét. Az ószövetségi pusztai vándorló népek naív elképzelései, melyek még a próféciákban is testet öltöttek: "Népek és nemzetek borulnak le majd előtted" - kétségkívül jól hangzanak, s talán éppen a nemzeti indentitás erősítése miatt kerültek bele - azonban nem kivitelezhetőek... mert etikájuk nem egyetemes, csak egy adott közösségre érvényesek. Az ember-világba márpedig mindenki beletartozik, ugyanis az emberi közösség egységes faj, biológiailag mindenfajta-féle ember - ha egészséges, akkor genetikailag kompatibilis a másik reprodukcióskorú ellenkező nemű embertársával, azaz nemzőképes utódokat képesek létrehozni. Nincs tehát felsőbbrendű "árja", s alsóbbrendű "szolgaságra rendelt" , nincs tehát igazságos jogalap a másik elnyomására... Sajnos a történelem éppen arról tesz bizonyságot, hogy folyamatosan hivatkozott az ember valamire, ami ürügyet szolgáltatott a másik ember kifosztására, eltiprására: A fáraó a Napisten fia; a király az Isten akartából király, s aki a királyt elárulja az Istent árulja el; aki nem azt hiszi, amit a hivatalos egyház, azt meg kell égetni stb.

Aki az Isten (szeretet)akaratának megfelelően éli életét, szolgál, az életet talál emberi kapcsolataiban, az kiteljesedik a kis-, és nagyközösségben egyaránt. A közösségben lenni/élni jó, de csak akkor, ha az a közösség szeretet-közösség, melyben egyik a másikat hordozni kívánja. Aki "ki nem állhatja" a közösséget, aki a "kákán is csomót keres", aki nem hajlandó önző énjét megzabolázni, az mindig kívülálló marad, s önmaga rosszaságában érik/teljesedik tovább.

A tudatos ember tudja, hogy mi a jó, s mi a rossz és ismeri tettének következményeit. Éppen ezért nincs semmiféle mentsége - sem ember, sem Isten előtt... Aki a rosszat hajhássza, az nemcsak testeket öl, emberéáleteket rövidít, de önmaga lelkét is halálba rántja. Érdekes módon ennek valósága különösképpen nem okoz erkölcsi válságot a gonosz ember életében, amíg fiatal, s erős, s "odamegy, ahová akar". De, ha megöregszik... s másokra szorul, akkor kezd kiviláglani számára, hogy amit tett, az mennyire borzalmas volt... Az Isten irgalmazzon az ilyen embernek!

Életutunk..

A mai nap imádsága:
URam! Néha elfáradok, Te jól tudod ezt. Kérlek újítsd meg erőmet, hogy Veled együtt elérjem a célt! Ámen

Minden útját helyesnek tartja az ember, de az ÚR vizsgálja meg a szíveket.
Péld 21,2

"Saját utamon akarok járni!" - ismerős kijelentés ez, talán mi magunk is kimondtuk ezt az ígéretesen szép mondatot, s fordultunk szembe, s távolodtunk el a helyes iránytól... A világ izgalmakat kínáló felfedezése márcsak ilyen, könnyen megszédülünk tőle, főleg ha fiatalok vagyunk. Tapasztalatokat gyűjtve aztán később rádöbbenünk: "Lám-lám, apámnak, a tanáromnak, a papomnak mégiscsak igaza volt! Nem így kellett volna..." Vannak azonban olyan hibák, vétkek, mulasztásos bűnök, melyeket minden generációnak el kell követnie -, talán azért, hogy félreérthetetlenül kivilágoljék a saját életünkben is az Isten kegyelme.

Az úton levés mindig fárasztó - ki ne tapasztalta volna már ennek gyötrelmét? Autóban ülve elgémberedett lábakkal vagy vonatablakból kifelé bámészkodva, a monoton zötykölődésben elhordozni az idő alig-múlni-akarását. Aztán egyszercsak felsejlenek a horizonton az ismerős fák, az épületek, talán még a templomtorony is... a megérkezés öröme ilyenkor bizsergetően határtalan. Jó célba jutni, jó megpihenni, jó, ha várnak az emberre...

Eladdig, még nem látja valaki, hogy hová vezet az út, amin éppen jár, meggyőződéssel mondogatja másoknak és magának is: "Ez nekem jó, s jól teszem, hogy ezt teszem!" Mivel a keresztény ember is ember, néha letér arról az útról, amire ráállította Teremtője. Az élet virágos mezéjének illata ugyanis könnyen elbódítja az embert, főleg azokat, akik alábecsülik a kísértés erejét, s felbecsülik saját erejüket. Azt, hogy visszatalál a hívő ember a saját útjára, köszönheti először is Isten kegyelmének, s annak a józanságának, amit igyekszik megőrizni. Tudja ugyanis, hogy minden út egyszer véget ér, s ha nem számolunk azzal, hogy egyszer "nincs tovább" -, akkor igen keserű meglepetések érhetik az embert!

A Krisztust követő korai keresztények magukat "communio viatorum"-nak, azaz útonlevők közösségének nevezték. Valóban nagy kiváltság, ha közösségben tehetjük meg ezt az utat, amit nekünk rendelt a JóIsten. Hordozó közösség nélkül ugyanis nemcsak fárasztó, de örömtelen is a vándorlás. Együtt azonban minden könnyebb... S ha vándorlásunkban azt is felismerjük, hogy velünk az Isten, akkor különösen is hálásak tudunk lenni az életünkért...

Szabadulás...

A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm, hogy megszabadítottál, s naponta megszabadítasz! Ámen


Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhasam nevedet!
Zsolt 142,8a

Az élet szabadság nélkül elképzelhetetlen számunkra... A szabadulás gyönyörűségét, az újrakezdés örömét az tudja igazán átélni, aki hosszabb időt töltött elzárva a külvilágtól - börtön, laktanya. (Ez utóbbi ugyan csak hasonlít az előbbihez, de mégis...) Még ma is emlékszem arra, amikor bevonulásom után 113 napra engedtek haza először - 3 napra! A 18 hónap alatt igen kevés alkalommal léphettem át a laktanya kapuját - ez is hozzátartozott az "elvtársi" átnevelő módszerekhez. Mivel nem én voltam az egyetlen, rajtam kívül még legalább 150 teológus élte át ugyanezt Lentiben, fiatalos vidámsággal viseltük megpróbáltatásainkat. Hozzáteszem: nem mindenki! Legalább egy tucat teológus meggondolta magát - el sem kezdte vagy félbeszakította teológiai tanulmányait...

Később megtapasztaltam, hogy az igazi börtönrácsok láthatatlanok illetve másképpen rajzolódnak ki: Szociális hátrány, kilátástalanság, erőszak. Beleszületve a zsiványságba, vagy a kitaszítottságba, a megkülönböztetésbe vagy a kilátástalanságba - mindezek fogságában vergődni a mindennapi túlélésért - a legelszomorítóbb. Aki jólétbe, szociális biztonságba születik, az talán át sem gondolja, mit jelent a szabadsága. Ugyanakkor ő is könnyen fogollyá válhat. Foglyává válhat divatnak, szenvedélyek örvényében föggővé válhat, bálványozhat olyat, ami szabadságát könnyítő eszköz csupán - pl. a pénz.

De szoríthat a bűn másképpen is. A lelkiismeret hideg vasrácsai közé zártan, könnyen lemerevedhetünk. Sokan zárják be magukat önmaguk készítette kívánság-ketrecbe, s válik életük inaktívvá, zárják ki magukat a közösségből. Elfelejtik, hogy Isten nem magányosságra, hanem közösségbe hív el mindenkit. Olyanba, ahol egymásra odafigyelnek, ahol egymást hordozzák. Aki ilyen közösségben él - párkapcsolatitól kezdődően, családin át, gyülekezeti közösségig (csak így zárójelben írom: sőt egészen az össznemzetiig) az tudja igazán magasztalni az Istent... Ha mégsem olyan az a közösség, amilyennek szeretné az Isten, akkor nincs más lehetőségünk, mint könyörögni érte, hogy töltse be hivatását, s teljesedjen ki benne minden ember.

Tanúskodás...

URam! Kegyelmed által adj nekem hiteles életet, hogy ne legyek felebarátaimnak, enyéimnek, szeretteimnek teher, hanem sorsuk hordozásban segítség! Ámen



Ti vagytok a tanúim - így szól az ÚR -, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz.
Ézs 43,10

Isten "kezében" van a világ... nemcsak a földi, az egész, a mind, ami csak létezik, látható és láthatatlan, atomostul, qvarkostul és multiverzumostul - egyszóval: "kezében" tartja a világmindenséget. Ennél emberibb kijelentésünk, nekünk, véges lényeknek, már aligha lehet: "Isten keze, szeme, füle..." Mivel emberek vagyunk, többnyire embernek képzeljük el az Istent, de ha lóként lennénk emberi tulajdonsággal felruházva, akkor lónak képzelnék el a JóIstent is. Nos erre már az ókori görögök is rájöttek...

Isten azért Isten, mert hatalma végtelen, mert uralma nem csak a Holdig vagy Naprendszerünk határáig, esetleg Galaxisunk széléig terjed - ha így lenne, akkor csak istenségről beszélhetnénk -, hanem az egész mindenséget átszövi, ezért Mindenható az Örökkévaló. Ha az emberek sűrűbben elgondolkodnának Isten mindenütt-jelenvalóságán, gyaníthatóan más/jobb lenne a világ! Az ember azonban képes úgy élni -akár évtizedeken át(!) -, hogy nemhogy nem gondol Istenre, de ráadásul meg is van győződve arról, hogy Isten nem is létezik. Vannak tehát bőven, akik elvetik az Isten létének gondolatát, de szellemekről, démonokról szóló színes meséket szívesen hisznek valóságnak. Minden, ami emberi elképzelés, az számukra elfogadható - sőt ezen emberi elképzelések alapján különféle egyházakat is alkotnak -, márpedig Isten kijelentette: "Vagyok, aki vagyok"... Jóllehet Isten lángoló csipkebokorban megnyilvánuló kijelentésénél messze többre vágyunk, de Isten megértéséhez nem vittek, s nem visznek közelebb azok a felismerések sem, amit azáltal nyertünk, s nyerünk, hogy atomokat ütköztettünk egymással vagy részecskékkel bombázunk részecskéket a nagy Hadron-ütköztetőben (LHC)... Isten Isten marad mindvégig, Ő az, Aki - Ő a "Vagyok, Aki Vagyok"...

Isten tanúkat hív el magának - atomtudósok közül éppen úgy, mint a kukoricaföldön kapálók közül. Istennek valószínűsíthetően nem az a fontos, hogy valaki az egyetemi katedrán értekezve vagy a szószékről prédikálva, esetleg kissámlin, baráti beszélgetésben lelki felismeréseket megosztva tanúskodnak Őróla, hanem az, hogy mindezt hitelesen teszi-e vagy sem. Isten ugyanis nemcsak Lélek, de igazság is, s ezért a hitelesség látszata nem elég, valóban hitelesnek is kell lenni...

S ki a hiteles? Aki nem akar többnek látszani, mint ami. Aki tudja, hogy bármilyen sokat is képes megismerni az Istenből, mindvégig kicsi marad, s Isten nélkül szinte semmi az élete... Hiteles az, aki nem taglózza le felebarátait dogmatikus "igazságokkal", s nem az ideológia mindenhatóságában, hanem Isten kegyelmében bízik. Hiteles az, aki nem magyarázza véget nem érően az igét, hanem éli azt, azaz Isten tervébe belesimulva, egyszerűen "csak" szeret...