Béke...

A mai nap imádsága:
URam! Add békédet a mi szívünkbe, hogy minden értelmet meghaladó békességed eszközeivé válhassunk mi magunk is! Ámen


Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz.
Ézs 9,4

A háború, az emberi pusztítás esztelensége sajnos végigkíséri történelmünket... Mi mindent lehetett volna már felépíteni, megalkotni, s micsoda kulturális öröksége lenne az emberiségnek, ha nem váltak volna a háborúk tomboló lángjainak martalékává! Sajnos a korok, s az eszközök változnak, de az azokat kezelő ember nem: romboló "kedvünk" a régi... Valami kéjes gyönyörűség tartja fogságban az embert - amióta van ezen a Földön -, hogy elvegye azt, amiért más dolgozott meg, hogy belerondítson a másik ember küzdelemmel elért eredményeibe. A hívő ember a Sátánt keresi ezen tragédiák mögött, az ateista evolúciós törvényszerűséget lát abban, hogy ennyire marjuk egymást, s persze vannak olyanok is, akik karmikus determinációnak vélik a gyűlölködés generációkon átívelő folyamatát, de találkoztam olyan fiatallal is, aki az emberi gonoszságot "konstrukciós hibának, fatális program-hibának" tartotta.

Egy bizonyos: minél öregebbek vagyunk, annál inkább megvisel minket mások irigysége, rosszakarata tettlegességig fajuló gonoszsága. Minél valószerűbbé válik életünk elmúlásának lehetősége, annál inkább fáj az értelmetlen pusztítás, az erőszak demonstrációja. A napi rendszerességgel ránk zúdított "felvilágosító" dokumentumfilmekből megtudhatjuk, melyik államnak mekkora katonai ereje van, s hány repülőgép-anyahajóval, tengeralattjáróval, s atomrakétával vigyázza a békét, de ennek ellenére háborúk valahol mindig vannak...

Ennek azonban egyszer vége lesz! - prófétálja Ézsaiás, s reggeli elmélkedésünk alapmondatát így folytatja az 5. verstől: "Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké." Krisztus ugyan eljött - keresztény hitünk szerint -, de a zsidók még ma is várják a Messiást, a Békesség Fejedelmét... S ha a "világbéke" valóban csak a Megváltó eljövetelével köszönt ránk, akkor a zsidó felebarátainknak igazat kellene adnunk - a Messiás még várat magára.

Azt viszont különösebb spekuláció nélkül megállapíthatjuk, hogy a fegyverek felhalmozásának nem sok értelme van, s hogy a katonai erőszak növelésével nem lehet a békét bebiztosítani. Amíg békétlen lelkű ember lesz a Földön, addig mindig lesz háborúskodás! Éppen ezért, a külső békét csak a belső béke képes megteremteni, s ha Istenben nem nyugszik meg lelkünk, akkor jó esélyünk van arra, hogy nemcsak a katonák csizmája és köpönyege, de mindannyian a tűz martalékává válunk...

Békesség...

A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm, hogy megbékélésre hivogatsz gondviselő jóságod által. Add, hogy ne legyek keményszívű, s megérezzem átölelő, életemet szépítő kegyelmedet! Ámen

   
Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!
4 Móz 6,26

Megnyugvás, békesség... Nemde erre vágyakozunk minden egyes ünnep környékén? A "nagy" ünnepekre - karácsony, húsvét, egy-egy hosszabb hétvége -, való készülődés persze pontosan az ellenkezőjét munkálja bennünk, de így vagyunk többnyire a szabadsággal is. Magyar sajátosság ez: szabadidőnkben/szabadságunk jelentős részében igyekezünk behozni a "lemaradásunkat", mert egyre csak magunk előtt görgetett kisebb-nagyobb feladataink, be nem váltott ígérvényeink idővel igen terhünkre válnak. Az elvégzett munka, a bevégzett feladat aztán megelégedéssel tölt el minket, de a legnagyobb hiányunkat, a belső lelki békét, alig enyhíti.

Az "édes semmittevés" - bár jól hangzik -, tudjuk, hogy nem azt adja, amit ígér. Szívünk nem áll meg, örökké ver, ahogyan lelkünk is - amíg él a lélek(!) - állandóan tervez, mozgat, irányít. Ahogyan a szívnek a pihenést a helyes ritmusa adja, ugyanígy a lelkünk békességét is a helyes ritmus garantálja. Aki mindennap csak ünnepelni akar, az hamar elveszíti nemcsak motivációját, de élete magasabb értelmét is. Hány fiatal művész tett már pontot rövidke életére, mert sikereitől megszédülten nem tudott nemet mondani élete egyre őrjítőbb ritmusára...

Ha a lélek békétlen, akkor ha nem is keresi, de - ahogyan manapság találóan mondogatják -, bevonzza a bajt. A súlyos/halálos közúti balesetek többségét 18-26 év közötti fiatalok okozzák - a világon mindenütt! Mi lehet ennek az oka? A tapasztalatlanság, a virtuskodó kedv? Mindenekelőtt az, hogy, aki elfelejtkezik Teremtőjéről - Aki egyébként az Élet adója -, az elveszíti a távlatos gondolkodás képességét, s ezzel együtt a felelősséget is... a pillanat mámorában úszó, a "most"-ban minden áron boldogságot kereső ember tragédiája ez!

Jóllehet az ún. ároni áldás "fordítsa feléd orcáját az ÚR", azt feltételezi, hogy az Istennek kellene felénk fordulni, valójában pont fordítva van! Hiszen Isten mindenütt jelen van - jobbra vagy balra, előre vagy hátra csak a mi számunkra "létezik", ezért sokkal inkább arról van szó, hogy a nekünk kell észrevennünk a mindenben ránk tekintő, mindenben átölelő Teremtőnket! "Istenben élünk, mozgunk, vagyunk" - olvashatjuk az ApCsel-ben -, azaz a békesség is Istenben van, amikor életünk Őbenne "történik".

Nagyhét van. Megállásra, ünnepre hívogató alkalmak küszöbén vagyunk... Éljünk hát velük, fedezzük fel a békességre-jutás isteni ritmusát! Ha megtaláljuk a belső harmóniát, nem Isten istensége növekszik, hanem a mi emberségünk gyarapodik, mert egyre könnyebben, s egyre jobban tudunk szeretni - nemcsak az ünnepek nyugalmában, de a zakatoló hétköznapokban is...

Életünk...

A mai nap imádsága:

Istenem! Áldd meg lépteimet, hogy cselekedeteimmel ne távolodjak Tőled, hanem egyre közelebb juthassak hozzád, s megtapasztalhassam a Benned való teljes örömöt! Ámen

Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. Az ÚRra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.

Zsolt 16,8

+ megelőző és utána következő versek

A jobb vagy a jobbkéz, a hatalom jelképe, valakinek a jobbján lévő hely a kitüntetés szimbóluma. Ezért - jobb esetben - jobbján vezeti az ifjú a kedvesét - ezzel is jelezve, hogy tiszteli és "kitünteti" őt figyelmével. A jobb és bal a vallásos gondolkodás alapvető ellentétpárja - ősidők óta. A jobb oldal, a jobb kéz (mint kardforgató kéz) a hatalom, az erő jele, s egyértelműen pozitív, míg a bal a negatív értelmű jelentések hordozója. Ősi magyar nyelvünk szépen mutatja ezt: "bal-szerencse" vagy "jobbra fordul a sorsa" . A poklot a keresztény ábrázolásokban mindig bal oldalon, míg az üdvözült lelkeket a jobb oldalon ábrázolják. Akit tisztelünk - mert méltó rá - az a jobbunkon foglal helyet...

Aki az ÚRra tekint, az nem tántorodik meg. A hívő ember figyelme folyamatosan az Istenre irányul, sőt Teremtőjével fonódik egybe lelke akkor is, amikor alszik. Isten azért is Isten, mert akkor is tud tanácsot adni, amikor mi alszunk. S ha reggel ébredünk, akkor örül, s ujjong a mi szívünk, mert biztonságban voltunk/vagyunk az "ÚRban".

Mi adhatna nagyobb örömet és megelégedést, ha nem az, hogy Isten megmutatja nekünk az élet útját? Az élet értelme nem az, hogy minél többet majszoljunk az élet nagy zsíroskenyeréből. Ezt csak azok gondol(hat)ják, akik nem képesek elhinni, a halál után is élet van. Ők azok, akik eszelősen ragaszkodnak anyagba-szorult elképzeléseikhez. Persze mi másba is kapaszkodhatnának? A lélek világába, az Istenbe nem tudnak, hiszen számukra ezek a "dimenziók" nem léteznek...

Az "élet útja" másképpen megfogalmazva: Istenhez vezető út. Ennek az útnak van egy evilági láthatatlan, de azért érzékelhető szakasza, s egy halál utáni reménységes része. Gyönyörőségét ennek a vándorútnak az adja, hogy már itt "lenn" átélhetjük, nem a semmibe, az enyészetbe igyekezünk, hanem hazaváró Mennyei Édesatyánkhoz, akinek akaratából élhetünk itt a Földön... Hálaadással vagy anélkül, ez már mi teremtményi szabadságunk.

Kérdéseink...

Imádkozzunk!
URam! Add, hogy legalább részben választ kaphassak életem nagy kérdéseire, s ha a válaszokat nem is értem, add, hogy azokat bezárhassam a szívembe, hogy el-elgondolkodva rajtuk naponta erőt meríthessek az életem feladataihoz! Ámen
   

(Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt.) Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így válaszolt nekik: „Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok."
Jn 10,(23)24-26

Jóllehet Jézus elég "rendesen" bírálja a farizeusok hamis vallásosságát, de ha jól belegondolunk, ők tulajdonképpen semmi mást nem akarnak, csak ebben nemzetbiztonsági kockázatot is magában hordozó Jézus-kérdésben végre tisztán látni. Ők nem hinni, hanem tudni akarják, kicsoda Jézus Krisztus... elvégre a római megszállás alatt nem "babra megy a játék". Az eltelt kétezer év óta a faraizeusok mostani utódai sem tudták meg a pontos választ, de Krisztus URunk mai követői is csak "tudni vélik", kicsoda is az Emberfia valójában. A ma élő vallásos zsidók szerint a Názáretből való Josuah ben Jozef, legfeljebb egy bölcs vándorprédikátor lehetett, de semmiesetre sem Isten Fia, a keresztények pedig szintén nem tudják, de teljes szívvel hiszik, hogy a Názáreti Jézus az a megígért Krisztus, Akit Isten elküldött.

Nos, ha a "Kicsoda Jézus Krisztus?" lenne az egyetlen kérdés a világon, amire nem tudjuk a perfekt választ, akkor mi lennénk a legboldogabb teremtmények az egész univerzumban. A helyzet az, hogy gyakorlatilag minden fontos kérdésre csak rész-válaszaink vannak, de egyikről sem mondhatjuk, hogy az lenne a mindenre kiterjedő pontos válasz! Rövidke, néhányévtizedes földi létünkben még azt sem sikerül kiderítenünk pontosan, honnan is jön az emberi lélek ebbe a földi testbe, és azt sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hová megy ki belőle? "Mester, nem tudjuk hová mész, honnan ismernék hát az utat?" - mondja Tamás. Aki Isten nem-evilági dolgairól mégis olyan magabiztosan szól, mint, ha már járt volna odaát, az az ember egyszerűen csaló, s az sem javítja a helyzetét, hogy önmagának is hazudik...

A Mester ebben az evangéliumi párbeszédben (is) rettenetesen kemény kijelentéseket tesz a farizeusokra: "Ti nem az én juhaim közül valók vagytok!" Akkor most a Názáreti Jézus nem "Izráel házának elveszett juhaihoz küldetett?" avagy csak utólag, az evangélium szerkesztői adják a Mester szájába ezeket a szavakat? Itt is láthatjuk, hogy az Isten igazsága alapjaiban feszíti szét az emberi kereteket! A pontos választ csak sejthetjük, de nem tudhatjuk, legfeljebb hihetjük. (Aki tudja a válaszokat, az már nem kérdez... nem kérdezi az Istent sem, hiszen már mindent tud... ők az isteni akarat cselekvői/harcosai - a szélsőségesek! Ők azok, akik készséggel máglyákat raktak, akik ma is örömmel robbantják fel magukat és másokat - az "igazságért"!) De kinek is az igazáért? Az Isten igazságának érvényesüléséhez dinamittal, és atombombával "besegíteni" nem Isten, hanem a bűnben vergődő ember elképzelését mutatja az "igazságszolgáltatásról"...

A bizonytalanság kínja, amiben a farizeusok vannak, emberileg nagyon is érthető, hiszen senki nem szereti a kiszámíthatatlanságot. Isten azonban úgy teremtette meg ezt a világot, hogy abban az ember ne tudjon mindent előre pontosan kiszámítani - ember tervez Isten végez -, mert akkor a végén, még Istennek képzelné magát... A Suttogó/Kísértő az Édenben azt hazudta Ádámnak és Évának, "ha esztek ennek a fának a gyümölcséből, akkor olyanok lesztek, mint Isten." Az igazság az, hogy ez akkor is hazugság volt, ahogyan ma is az! Az ember csak szeretne megistenülni, de amit biztosan tudhatunk: a teremtmény sosem válhat Teremtővé...

Tiszta lélekért.

A mai nap imádsága:
Uram! Bűnök és mulasztások miatt elfordult lelkemet szereteted titkával fordítsd magadhoz! Add, hogy meglássam akaratodat hétköznapi dolgaimban, s úgy tudjak élni, hogy dicsőségedet szolgálva békességet találok lelkemnek. Ámen


Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adták rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: "Üdvözlény, zsidók királya!" Azután leköpték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték.
Máté 27,28-30

Amilyen az istenkép - olyan az ember... A képek sosem hazudnak, legfeljebb azok, akik azt hamis szívvel mutatják. Aki lát - nemcsak néz -, az eligazodik félhomályban is, hiszen ismeri a Fényt, tudja a helyes irányt, látja a valóságot. Jézus nagyheti szenvedésében tükröződik az ember minden gyarlósága. Az egyik legnagyobbika, hogy az ember a maga képmására és hasonlatosságára alakítja istenét... Jézusnak más "identitást" adnak a helytartó részeg katonái. Gyalázkodásukban pucérra vetkőztetik a Minden Hatalommal Felkentet, s olyan "királyt" csinálnak belőle, amilyen mámoros lelküknek kedvére való. A "Mennyből Alászálltra" ráaggatják földhözragadt király-elképzeléseik jelvényeit: a hatalom bíborköpenyét, az emberi erő törékeny nádszál-jogarát, s a koronát, mely a királyt királlyá teszi... s melyik földi király az, akit ne sebzett volna meg csillogó jelvényének láthatatlan tövise?

Ilyen még a mesében sincs, hogy királyt büntetlenül hátba lehet verni, le lehet köpni! Ilyen csak az ember eltorzult lelkében tündökölhet igazságként, hogy az Isten "zsebrevágható"! A teremtés genetikai hulladéka - az ember -, nemcsak saját Istenét sározza nap mint nap, de pusztítja azon embertársait is, akik kivétel nélkül arra hivattak, hogy a Teremtés csodálatosan virágzó mezején színeikkel a nagy egésznek elengedhetetlenül fontos részei legyenek...

Az ember Istent nem tudja kigúnyolni. Otromba káromlásaiban, minden istenes értéket félredobó idétlenkedésében nem az Istenből, hanem magából csinál szánalmas bohócot. Nevetni groteszk "üdvözlégyein" csak a sérült lelkű tud kacagni, mindenki más sír, ahogyan talán az Isten maga is... Jézus nagyheti némasága többet mond emberről és Istennől, szenvedésről és bűnről, mint azt "szárnyaló szellemiségű" filozófusok vagy önjelölt megvilágosodottak merészen gondolni próbálnak. Akinek van füle rá, az ezt a legnagyobb zajban is meghallja, s akinek lelkében az Isten Lelke lakozik, az az embertelenség legnagyobb káoszában is látja az Isten rendjét.

Új élet...

A mai nap imádsága:
Uram! Bocsáss meg nekem mindenért, s add nekem a megbocsátás készségét, hogy teljes életet élhessek! Ámen



Isten Krisztussal együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket.
Kol 2,13b

Új élet kezdeni - sokak kívánsága... Elfelejteni a "régit", hátrahagyni a kínzó emlékeket, a gyötrő miérteket, s az emlékezés ládjának legmélyébbre vetni azokat - nagy kiváltság. Keleti (bizánci) és nyugati (római) teológia kicsit másképpen látja az "új életet". Míg a római egyház teológiája a bűnbocsánat fontosságát hangsúlyozza, eladdig a keletiek a Krisztusban "helyreállt" új élet lehetőségét emelik ki: Az eredeti kapcsolat - mely az eredendő bűn következtében megromlott -, Krisztusban újraéledt. Ez az evangélium, azaz jó hír.

Pál apostol számára - Saul eredetileg rabbinak készült - nyilvánvalóan a judaista váltság-teória teszi jól "megfoghatóvá" az Isten jelenvalóságát, de a "Krisztus-jelenség" alapvetően új helyzetet teremt Isten és ember kapcsolatában - ez nem képezheti vita tárgyát. Az ószövetségi kárpit kettéhasadt (érvényét vesztette!), s helyette új isteni rend lépett érvénybe. Az új korszak a megbocsátás világ-korszaka: a szemet-szemet törvény jogosságát a szeretet igazságossága váltotta fel.

Mit jelent mindez nekünk, harmadévzred-eleji krisztuskövetőknek? Elsősorban azt, hogy a krisztusi "élet-minta", azaz a szeretetből fakadó áldozatvállalás alapozza meg ma is a megynugvást, a belső békét. Ha ez megvan, akkor "életünk" van már itt a Földön, s az a néhányévtizedes felvillanás is az idő végtelennek tűnő szalagján, teljes emberi életet eredményez...