Kedvesség...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy sohasem kételkedjem szeretetem hatékonyságában, s a Tőled kapott kegyelem erejében! Ámen

   

Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki.

2 Kor 5,9

Életünk, mint egy pillanat... vagy talán még ennél is kevesebb! Ennek tudatára akkor ébredünk, amikor az előttünk álló időszak nemcsak számszerűen, de érezhetően is kevesebb, mint a mögöttünk lévő. Az élet szépségét többnyire ilyenkor látjuk meg igazán, s vesszük észre az apró dolgokban az élet nagyszerűségeit. Ilyenkor fut át rajtunk a bizsergető érzés: élni jó!

Amíg nem vesszük komolyan Isten szeretet-valóságát, addig nem is élünk, lelkileg halottak vagyunk. Amíg Isten nem Gondviselő valóság a tudatunkban, eladdig azt gondoljuk, hogy menekülnünk kell a szenvedés elől. A mai kor bőven ad lehetőséget menekülési utakhoz: ezt úgy hívják élmény-világ. Aki elhiszi, hogy mindig ki kell térnie a szenvedés elől - hiszen csak ekkor lesz boldog -, az az ember élvezetekben próbálja feloldani fájdalmát, feledtetni félelmét a lét szenvedéseitől. Elkezd vagyont halmozni, de sok esetben a spiritualitásban sem a saját utat, hanem a szenvedéstől való menekülés-utakat kutat fel. Ígéreteket, életfilozófus-messiásokat vár, akik majd „leveszik” róla az élet terhét és előgyártott, patent-megoldásokat kínálnak fel, s így szép lassan, észrevétlenül átengedi az irányítást az élete valósága felett. A vélt vagy valós sikertelenségekért pedig – melyeket ennek következtében elszenved – bűnbakokat keres. Ama téveszmét alapul véve, hogy a földi lét szükségszerűen gyötrelmes kell legyen, olyan világot épít, melynek valóságából értelemszerűen menekülnie kell. Valójában ekkor zárja magát ki annak lehetőségéből, hogy megízlelje a földi lét szépségét.

Törekedni Isten előtti kedvességre - Pál elképzelése - abból táplálkozik, hogy vannak, akik kedvesebbek az Isten előtt. Isten előtt azonban mindenki "kedves", ezért is engedi meg Isten, hogy a "létezzenek", hiszen az Ő szeretet-akaratából kifolyólag "vannak" a világban. Aki Isten előtt kedves akar lenni - az a farizeus - aki pedig valóban félve tiszteli a Teremtőjét az a vámszedő... A vámszedő nem azért a rómaiak vámszedője, mert élvezi a kitaszítottságot, a többi "hazafi" zsidó gúnyolódást, hanem azért, mert sorsában ez jutott neki. Elhordozni a saját sorsunkat a legnagyobb kihívás az életben, ennél nagyobb már csak egy van, amikor azért kapjuk a sors nehézségeit, hogy megtanuljuk, hogy azokon változtatnunk kell.

Az Isten előtti kedvességnek nincsen metódusa, csak a kegyesek hiszik, hogy van egy "tuti módszer" amivel meg lehet 'szelídíteni' a haragvó Istent... Lutherünk Káté-magyarázatában meg mondja mi az Isten előtti kedvesség titka: "Istent félnünk és szeretnünk kell!" - s ez mindenek előtt az élet tiszteletében nyilvánul meg, a hit csak ajándék, segédlet hozzá...

Közösség...

A mai nap imádsága:

URam! Hordozz, hogy hordozni tudjak erőm szerint én is másokat! Ámen

Te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt. Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felől döntött... Mert minden, ami nem hitből származik, az bűn.

Róm 14,22; 23b

Az elmúlt jó tíz esztendőben látványosan megváltozott a felnövekvő ifjúság világlátása. Ezt a technika-felfokozta életérzést jól mutatja öndefiníciójuk is: "Online vagyok - tehát vagyok..." S, aki nem elérhető - mobilon vagy interneten -, az nemcsak nem számít, de le is marad minden "fontos" történésről - legalábbis ez az általános (tév)hitük. Az egyházak a folyamatosan változó világban igyekeznek minden erejüket latba vetni, s a kor-adta modern kommunikációs lehetőségeket is felhasználva próbálják a közösségépítést - sajnos - egy-két részeredményt leszámítva - nem sok sikerrel. A baj az, hogy míg az egyháziak gyakran csak frázispufogtatásban megmutatkozó kultuszt, nehezen értelmezhető tradíciót kínálnak, a fiatalok ezzel szemben pedig pezsgő-pulzáló élmény-közösséget keresnek. Ilyen mindig a "jólvagyok-hormont" magasan tartó közösség persze a valóságban nincs - ilyen csak a virtuális világban létezik -, de ez nem is számít; úgyis csak álmodozás/feeling az egész élet... Még egy előnye van a virtuális közösségnek: "ha akarom benne vagyok, ha nem, akkor bármikor kikapcsol(hat)om magamat! A valóságos közösségből nem vonhatom ki magamat, sőt ha kell, akkor terhet is kell cipelni érte - ilyen többek között a családi is.

A vallásokkal is az a helyzet, mint a mobiltelefonokkal: melyiket válasszam az átláthatatlanul sok közül? Mindegyik telefon végül is azért telefon, mert telefonálni lehet vele, ahogyan mindegyik vallás arra jó, hogy a kereső ember kapcsolatba kerülhessen az Istennel - nemde? Miért van az, hogy a klasszikus keretek között gondolkodó európai kereszténység egymás után veszíti el bástyáit abban a kultúrharcban - mert végül is erről van szó -, aminek éppen most vagyunk részesei?! Az európai keresztény egyházak igyekeznek menteni a menthetőt - reprezentálnak, amennyire csak erejük engedi, sőt politikai súlyukat is hangoztatják olykor-olykor - , de az igazság az, hogy az egyház hajóját az elmúlt évtizedekben sok helyütt átrágta az életszerűtlenség férge, s lassan, de biztosan csordogál befelé a világ tengerének egyre nagyobb kockázatot jelentő vize... Mi lehet a megoldás? Átszállni másik hajóra vagy mentőcsónakokkal megpróbálni elérni a távoli kikötőt?

A megoldás az újragondolásban keresendő. Ahogyan Pál "zsidónak, zsidó, görögnek görög" - úgy a mai embernek a mában (meg)érthető módon kell(ene) közvetíteni az Isten szeretetét. A szeretet pedig megnyilvánul: józanságban, erőben, céltudatos akaratban... Mindezek a közösséget munkálják - amely hordozza az egyént. A megoldási képlet zseniálisan egyszerű, Augustinus így fogalmazta meg: "Szeress, s tégy amit akarsz!" A szeretet pedig soha nem a hitetlenségből, hanem a hitből származik, hogy ti. csak egymásért/egymásnak élve érdemes megfutni földi pályánkat...

Szavaink...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy az igen-em legyen igen, s a nem-em legyen mindig egyértelmű nem! Ámen


Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!

Péld 27,2

"Jó vagyok... na, ez az igazság!" Ugye ismerős ez a kijelentés? Az önmenedzselés modern tudományának lejáratott szlogenje ez. De hát ilyen ez a kor ez a mostani! Azt tanítják különféle kurzusokon, hogyan kell többnek látszódni, mint, ami valójában vagy... Az okot is megmondják: "El kell tudnod adni magadat a munkaerő-piacon!" Nem baj, ha úgy igazából nem is értesz hozzá, nem is érdekel, csak legyen róla papírod, hogy te az adott területen profi vagy. Így kerülnek be a önéletrajzba gyakorlatok, melyek a valóságban messze állnak a szakmaiságtól, tisztességesebb lenne beírni: aktatáska-, (bocsánat!) tablet-hordozója voltam "X" országban, "Y" multinacionális cég, "Z" felsővezetőjének...

Réges-régen, ha valaki valamilyen állást sikerrel meg akart pályázni, akkor leendő munkaadójának ajánlást illett vinne... Az már eleve fél kudarc volt, ha valaki csak azt tudta mondani: "Ajánlom magamat!" -, hiszen ez azt jelezte, a társadalom szövétnekében nincs olyan befolyásos jóakarója, aki ajánlást adhatott volna. Itt ebben az országban mindenki csak magáért vállal felelősséget - azért tartunk ott ahol(!) -, azért születnek ilyen idióta szavak is: mint "bevállal"... Persze, ha valakinek nem anyanyelve a magyar, akkor ez érthető is! Európa fejlett országai ezért is rettegnek a gazdasági menekültektől, hiszen most már tradíciója van a integrálódás sikertelenségének. A haza védelme a nyelv szereteténél kezdődik! Ha nem tudsz idegen nyelven kommunikálni, akkor nehezen érted meg milyen nagy ajándék az anyanyelved... (Csak zárójelben, apróbetűsen: Szomorú, hogy a nyelvismeret még mindig valami misztikus dolog, s igen sokan a diplomájuk mellé nem tudnak összehozni egy gyenge középfokú nyelvvizsgát sem!)

"Más dicsérjen téged, ne a szájad!" - int minket a közel háromezeréves Salamon-király-gyűjtötte bölcsesség. Ez azt jelenti, hogy sem akkor, sem ma, nem az számít/számított, hogyan prezentálod magadat, hanem az, hogy mit cselekszel. A szavaidat fedik-e cselekedeteid? Míg a boldog békeidőkben nagyapáink bölcsessége. "A pénznek a bankban a helye!" általános életvezetési tanácsnak bizonyult, manapság ötször is illik meggondolni, ki mit csinál a pénzecskéjével, hiszen mindegy melyik bankba teszi, mindenütt elértéktelenedik... Luther Márton nagy teológus volt, de nem volt nagy közgazdász... Ő azt írta, "Az a pénz, aminek az apja és anyja is pénz volt, az nem jó pénz!" A pénz mögött nem tőzsdei spekuláció, hanem munka kell hogy álljon! (Napokban olvasom, hogy az európai fiatalok egynegyede munkanélküli... Ez az egész szisztéma, ami most van, tehát egy ember életének legjobban terhelhető szakaszát, a fiatalkort kárhoztatja a semmittevésre!) Ez nem etikus, ez nem Istentől való dolog...

Jézus URunk sem arra tanítja hallgatóságát, hogy szájaljátok szerte a világban a JóIstent, hanem azt, hogy "tartsátok meg mindazt, a mit én parancsoltam néktek". Tanítani egyféleképpen lehet eredményesen: jó példával kell elöljárni: munkában éppen úgy, mint a magánéletben... Az életet - s megint egy fülsértő szó - nem "lekommunikálni" kell, hanem megélni: Istenben, s Istenért...

Tanítás...

A mai nap imádsága:

Uram! Adj bölcs szívet, hogy lássunk, necsak nézzünk! Ámen
   

Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.

Jak 1,22

A prédikálás csak látszólag könnyű 'mesterség' - valójában az egyik legnehezebb szolgálat az egyházban... Gyakran ér(het)i kritika az igehirdetőt, s ha a bírálat jogos, akkor elgondolkoztatásra kell hogy késztessen. A prédikálás nem egyszerűen a szép szó ünnepes formálásának gyakorlata, hanem az egyház egyik ismertető jegye. Luther így határozza meg az egyházat: "ahol az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki." A helyes kiszolgálással nincs is semmi gond, hiszen azt liturgiánk, a Hitvallási Irataink Bibliára alapozott útmutatásai 'garantálják', a tanítással kapcsolatban azonban - s most legyünk őszinték és önkritikusak - időnként gondok vetődnek fel.

Nem könnyű ugyanis a régit vegyíteni az újjal - a bölcs az óból és az újból is egyaránt előhoz -, hiszen az új körülmények, az olykor szorító, soha nem tapasztalt szorítások újra(meg)fogalmazásra késztetik a keresztény embert - is! Véleményt kell nyilvánítanunk párkapcsolattal, házassággal kapcsolatban és állást kell foglalni a génmanipuláció, a kutatás-etika vagy éppen a szociális rendszer visszáságainak egész társadalmat érintő kérdéseiben is... Mindezt istenképűségünk elkötelezettségében. Csoda-e, ha ennek nem képes mindenki megfelelni? Még a pápák és a zsinatok is tévedtek, akkor hogyne tévedne egy vidéki pap?

A mindent megválaszolni-akarás kényszere, s a perfekció utáni vágy sok keresztényt vezetett tévútra. Attól, hogy valaki keskeny úton jár - ahol kevesen járnak - még nem biztos, hogy az az egyetlenhelyes út. Vannak jelek, melyek egyértelművé teszik, hogy valaki milyen úton jár! (Gyümölcseikről ismeritek meg őket!) Aki csak hallgatja, de nem cselekszi az igét, az szinte soha nem kap 'visszajelzéseket', s ilyenkor gyakran önigazságának zsákutcájába fut. Aki azonban "cselekvője az igének", az ráébred önmaga korlátaira éppenúgy, mint az ÚRIsten akaratának mélyebb összefüggéseire.

Aki nem hajlandó felvállalni a realitással való szembenézést, az nemcsak becsapja magát, de ha szószéken áll - s most maradjunk csak az egyház portáján belül! -, de félrevezet másokat is. Hogyan is mondja a magyar? A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve... Talán nem véletlenül mondja a Mester: "Legyetek tehát okosak, mint a kígyók - és szelídek, mint a galambok...

Vezetésért...

A mai nap imádsága:

Uram! Álmomat és ébrenlétemet Te őrizd! Ámen

   

Mert azok aludni sem tudnak, ha rosszat nem tehetnek, és elrabolja álmukat, ha nem vethetnek gáncsot.

Példabeszédek 4,16

"Egész éjjel nem aludtam!" - ismerősen csengő mondat... A fejlett nyugati országokban a lakosság egyharmada alvászavarokkal küzd, s az álmatlanságban szenvedők egy részének állapota krónikus. Nyilvánvaló, hogy mindez kihat a nappali teljesítményre is! Ha a munka örömöt, már alig, inkább csak bosszúságot okoz, akkor ez is gátolja a nyugodt alvást. Nem kell nagy pszichológusnak lenni, hogy meglássuk: a lélek elhanyagolása szabad utat enged a nyugtalan alváshoz. Kevesen tudják, hogy a hitleri németország bukása után az emberek tömegei álmatlansággal küszködtek - gyors állami beavatkozásra volt szükség. Évekig kutattak olyan altató szerek után, melyek kémiai úton segítették "kondícionálni" az embereket a nyugodt alvásra, hogy másnap a munkahelyeiken teljesíthessenek. A gyógyszeralapú medicina igazán ekkor indult világhódító útjára... mára kiderült, hogy a "bogyók" sok-sok problémát nem oldanak meg, de újakat képesek okozni. Nyilvánvaló: aminek az oka lelki, annak a megoldása nem kémiai, hanem lelki megoldást igényel.

Ősi bölcsesség - biblikus is -, hogy a harag nemcsak bezárttá teszi az embert, de agresszívvá is. Aki másnak vermet ás... maga esik bele - s lehetne idézni a szólásokat, melyek mind alátámasztják: a gonosz indulat idővel visszahull a gáncsoskodóra. Szeretni felebarátunkat, mint magunkat nem csak az isteni parancs betöltése, de egyben önvédelem is. Aki tehát meg akarja magát óvni a nem kívánt mellékhatásaitól az önző életnek, az szeressen! Vagy ahogyan Augustinus mondja: "Szeress, s tégy amit akarsz!"

Az álom, mint Isten nyelve mindig is fontos volt az ember életében. Manapság újra felfedezik ennek a fontosságát - nemcsak C.G. Jung munkásságának okán. A tapasztaláson túli világ (Isten világa) és az ember világa közötti "kommunikációs csatorna" lehet az álom is. Az álmok kifejezhetik vágyainkat és félelmeinket, segítséget adva ezzel, hogy átrendezzük életünket nemcsak Isten jótetszésére, hanem a magunk harmóniájára is. Akik nappal az Istennel járnak, azoknak Isten "álmukban is ad eleget", de akik kerülik Őt, "azoknak az is elvétetik, amijük van" - a maguk békessége.

A harc, amelyben győzelemre születtél

"Az aki bennetek van, nagyobb, mint aki a világban van." (1Ján 4,4b)

Bár nem akartad, tudtodon kívül, egy harcmezőre születtél. Mielőtt megszülettél már elkezdődött és jóval a halálod után is a kozmikus csata még mindig zajlani fog majd az univerzumban. Nem menekülhetsz el a csata elől, ami Isten és a Sátán között zajlik, jó és rossz háborújától - akkor sem, ha nem veszel tudomást a létezéséről.

Nagyon fontos számunkra felismerni, hogy Isten és a Sátán nem egyenlő ellenfelek. Isten mindenféleképpen sokkal hatalmasabb. Egy nap Isten véglegesen le fog számolni Sátánnal. De addig, megengedi, hogy eldöntsük mi melyik oldalon akarunk állni.

Az ember gyakran kockáztat ebben a kozmikus csatában. Sátán nem tudja Istent bántani. Mit teszel valakivel, akit nem tudsz bántani? Bántod a gyermekeit. Hát, Sátán is így csinálja: téged akar.

A rossz hír az, hogy egy csatába születettél. De van jó hír is. Egy eldöntött csatába születtél. A Biblia azt mondja: "Az, aki bennetek van, nagyobb, mint az, aki a világban van." (1Ján 4,4b)

Sátán nem fél tőled, attól fél, aki benned él - Istentől.

A Szentlélekkel, aki benned él, többé nem kell már a Sátántól félj. Te a győztes oldalon állsz. Élj ennek megfelelően!

Beszéljetek róla:

* Honnan ismered fel az igazságot, ami a szellemi harcban megváltoztatja az életszemléletedet?
* Segít szembenézni a félelmeiddel az a tudat, hogy a szellemi harcban győztes vagy?

Nevelés az Úrtól tanult imádsággal: Isten tisztelete

"... szenteltessék meg a te neved..." Máté 6:9

A bibliai időkben a név a jellemet mutatta meg. Ahogy a Bibliát tanulmányozod, látni fogod, hogy Istennek sok neve van, s ezek mindegyike egy olyan jótéteményt mutat be, amit Isten ígér, hogy megtesz az életedben.

Például a Jehovah Jireh azt jelenti, hogy "Isten gondoskodni fog mindenről, amire szükségem van. A Jehovah Shalom azt jelenti, hogy "Isten lesz az én békém." A Jehovah Tsidkenu pedig azt, hogy "Isten lesz az én igazságom."

A Szentírásban újra és újra azt látjuk, hogy Istennek minden neve egy alapvető problémát ábrázol: fenyegetést vagy az életedben lévő érzelmi betegséget, amiről Isten képes gondoskodni. Ő mindentudó és mindenható és "méltó, hogy övé legyen a dicsőség és a tisztesség..." (Jel. 4:11).

Mai társadalmunkban az egyik leginkább megszegett parancsolat a negyedik parancsolat: "Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét" (2 Mózes 20:7). Társadalmunk folyamatosan hiába veszi a szájára az Úrnak nevét. Olyan gyakran halljuk, hogy már nem is bántja a fülünket. Pedig kellene! Istent ez zavarja.

Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt szabad Isten nevét hiába a szánkra vennünk, sőt azt sem engedték meg nekünk, hogy annak gyakorta használt, enyhébb származékait kimondjuk. Ilyen például az "úristen!", vagy a "jesszusom!" Lefogadom, hogy sokszor nem is esik le, hogy ezek az "Isten" és a "Jézus" szavak a származékai. A szüleim nagyon szigorúak voltak a tekintetben, hogy Isten nevét nehogy hiába a szánkra vegyük, vagy annak akár csak a közelében is járjunk, mert ők tudták, hogy ez milyen komoly tiszteletlenség Istennel szemben.

Ha azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy Isten képes arra, hogy betöltse minden szükségletünket, akkor nem kellene azt is megtanítanunk nekik, hogy tiszteljék Őt? Az Ő nevét is beleértve. Ő nem csak megparancsolja ezt, de meg is érdemli.

Szükséged van olyan barátokra, akik segítenek a sikereid elérésében

„Figyeljünk oda egymásra is! Azon gondolkozzunk, hogyan tudnánk egymást segíteni és bátorítani, hogy jobban szeressük egymást, és jó dolgokat tegyünk.” (Zsidók 10,2,4 EF)


A Zsidókhoz írt levél 10,24 azt mondja: „Azon gondolkozzunk, hogyan tudnánk egymást segíteni és bátorítani, hogy jobban szeressük egymást, és jó dolgokat tegyünk.”

Az igazi barátok a legjobbat hozzák ki egymásból. Bátorítják és motiválják a másikat, hogy elérjék a céljaikat. Azok a barátok, akik veled örülnek a sikereidnek egy nagyon fontos része a Dánieli Tervnek.

Egy régi zambiai közmondás azt mondja: „Amikor egyedül futsz, gyorsan futsz. De mikor valakivel együtt futsz, messzire jutsz.” A Dánieli Terv – és az egészséges szokásokkal teli élet, ami előtted áll – nem egy 100 méteres gyorsfutás. Ez egy maraton.

A maratoni futók tudják, hogy elérkezik egy pont, amikor egy olyan fájdalom jelentkezik az oldaladban, hogy fel akarod adni. De ha már emberek veled futnak, meg tudod találni azt az erőt, hogy folytasd a célvonalig. Ugyanez igaz az egészségesebb éned kialakításához vezető útra is. Az egyedüli út, hogy elérd az Isten által eléd helyezett célokat az, ha másokat is bevonsz az életedbe.

„Akik Krisztusban vagyunk: sokan vagyunk ugyan, de együttesen alkotunk egyetlen „testet”. (Róma 12,5 EF)

Beszéljünk róla:

* Mindenkinek különböző erősségei vannak, amikor arról van szó, hogy bátorítani kell másokat. Milyen módokon tudsz embereket bátorítani a Dániel Terves kiscsoportodban?
* Mit gondolsz, miért fontos, hogy a barátaid sikerét legalább annyira akard, mint a sajátodat?
* A Róma 12,5-re gondolva, kik azok az emberek az életedben, akikhez bármikor fordulhatsz segítségért?

Védd meg gyermekeidet a viharban

"Aki az Urat féli, annak erős oltalma van, fiainak is menedéke lesz az." (Péld. 14:26)

Az élet tele van viharokkal, amelyek ütnek, vágnak, tépnek minket. Az élet nagyon kemény, és mindenkinek kell az a hely, ahol biztonság, béke, védelem van. Isten úgy rendelte, hogy ez a hely az otthonunk legyen.

Mindenféle vihar jöhet az életünkbe, de van három, ami biztos, hogy mindenkit megtalál:

* Változások: Napról napra változnak a kapcsolataink, a munkánk, az egészségi állapotunk vagy a lakhelyünk. A felmérések szerint a túl sok változás - legyen az akár pozitív, akár negatív - stresszt okoznak. Tehát kell egy hely, ahol biztonságban vagyunk, védelem alatt érezzük magunkat, és ami állandó számunkra.
Bukás: Senki sem győzhet mindig. Van úgy, hogy nem kapsz meg egy kinevezést, nem kerülsz be a csapatba, vagy elbuksz egy próbát. És ez bizony fájdalmas. De a bukás elviselhetőbb, ha egy olyan otthonba térsz haza, ahol ölelés vár, és tudod azt, hogy ott biztatás fogad majd.
* Visszautasítás: Mindenki tudja, milyen az, amikor kritizálják, elnyomják vagy kiközösítik. Ez néha már a játszótéren elkezdődik, ahol a gyerekek sokszor irigyek, kinevetik azt, akinek van valami hibája, és viccet űznek abból, ha valaki másnak tűnik. Egy gyereknek az segít átvészelni ezt a vihart, ha szeretetet és elfogadást kap, amikor hazamegy.

Hogyan tudod az otthonodat úgy alakítani, hogy menedék legyen a viharban? Ezek nagyon fontosak:

Meghallgatás: Hallgasd meg a családtagjaidat. Ne mondj véleményt túl gyorsan vagy azelőtt, mielőtt elmondanák, amit szeretnének. Néha csak arra van szükségük, hogy kibeszéljék, elmeséljék azt, ahogy éreznek.

Ölelés: Fejezd ki a szereteted. Tegyél olyan dolgokat, amelyekkel kinyilvánítod irántuk a szeretetedet.

Remény: Építsd a családtagjaidat azzal, hogy szóban kifejezed elismerésedet nekik. Mondj sok pozitív dolgot, elismerést, hogy ellensúlyozd azt a sok negatívat, ami az otthonon kívül éri őket.

Segítség: Fontos, hogy mindent tegyél meg, hogy segítséget kapj amikor a családod nehézségeken megy át. Egy egészséges család nem veszi semmibe a problémákat, vagy nem azt mondják: "Majd megoldjuk magunk, nem kell más véleménye, nem szólunk erről senkinek, tudjuk mi kezelni a helyzetet." Vagy ami még rosszabb, egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy baj van. Egy egészséges családban benne van a szándék, hogy reálisan lássa a helyzetet, és ezt mondják: "nehéz időszakon megyünk most át, segítségre van szükségünk."

Valószínűleg nem fogod tudni megvédeni a gyermekeidet az élet viharaitól, de megóvhatod őket az élet viharaiban azzal, hogy az otthonodat a biztonság és a támogatás helyévé teszed.

Beszéljünk róla:

* Mit tehetsz, hogy az otthonod menedékhely legyen?
* Hogyan osztályoznád magad az elismerés kifejezése és családtagjaid támogatása terén?

Életutunk...

A mai nap imádsága:

Uram! Csodálatosnak teremtetted ezt a világot, melynek szépségével minden reggel elbűvölsz minket. Hálára nyitom Uram számat még akkor is, ha sokszor csak a nehézségeket látom, még akkor is, ha gonosz emberek világrontó hatalmának visszafordíthatlan következményeit magam is tapasztalom, s néha elcsüggedek. Uram, add nekem a Te békességedet, hogy ott, ahol ma is leszek, a Te szeretetedről tudjak bizonyságot tenni, ha kell a törékeny emberi szóval is! Ámen


Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat." Tamás erre így szólt hozzá: "Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.
Jn 14,4-6

Tamás - a hitetlenkedő - értetlenkedik... Mintha nem lenne eléggé nyilvánvaló az irány, amely felé menetel Jézus nyomában az egész tanítványi csapat. Ez az út nem a karriervágyak kiteljesedésének, a szerzésnek, a birtoklásnak, hanem a szeretetből fakadó lemondásnak, az Istennel való találkozásnak misztikus útja. Aki erre az útra rálép - nem magától, döntéshozatali képességének kiválóságából fakadóan, hiszen egyedül Isten az, Aki ébreszti az akarást is - az nem evilági kilométerekben gondolkodik.

Divatja van manapság a zarándokutaknak. A nem templomos emberek közül is sokan választják a fárasztó gyaloglást, ahol közösségben, de mégis egyedül, mindenki el-elgondolkodhat a célon, s jól tudja mindenki, a cél nem meghallani végre a compostellai harang zúgását vagy a hajnalváró csángó asszonyok énekét a csíki hegyek ölelésében, hanem megérteni a személyes életünk célját, s meglátni hova is tart az én utam?

Tamással együtt mi is megvallhatjuk: Nem tudjuk! De honnan tudnánk? Odaátról nem tért vissza egyetlen ismerősünk sem, aki beszámolt volna arról, milyen is a halál utáni lét... Nos, az Élet vége nem is turistaút, a halál utáni élet nem kirándulás. Az odaát és az "itt és most" között elválaszthatatlanul nagy szakadék van, s "ide-oda-dimenzió-ugrások" pedig csak a hollywoodi stúdiók szülte fantasztikus filmek látványos képi világában lehetségesek!

A Mester mégis azt mondja: Ti tudjátok... s ez a "tudás" a mi keresztény hitünk. Hitbéli reménységeink összegzése az Örökkévalóban, az Egyház Urában és elszántságunk az isteni szeretet továbbadására/megélésére felebarátaink között. Ahogyan az édesanya testéből táplálkozó, születendő gyermek sem tudja, milyen világ felé fejlődik, ugyanígy mi sem tudjuk, ténylegesen milyen helyre igyekezünk. S ha majd egy érdekes nap, különös percében el kell hagynunk ezt a világot, egyben bizakodunk: Az, Akinek akaratából beleszülethettünk ebbe a világba, Annak a szeretete vezérel, s tart meg minket majd odaát is... Ezért az útról, mely oda, Őhozzá vezet, nem kívánunk letérni, mert elveszni nem akarunk... Az "úton-maradás" egyetlenegy garanciáját a régiek is abban látták, amiben mi maiak - ecclesia militans/küzdő egyház - is: Jézus lábnyomában kell haladnunk életünk minden napján...

Hibáink...

A mai nap imádsága:

URam! Igéd világosítsa meg életem ösvényét, hogy el ne essek rajta! Ámen


Ahogyan a kutya visszatér okádására,
úgy ismétli meg bolondságát az ostoba.
Péld 26,11

Ki ne ismerné az agresszív reklámszöveget? - ami tulajdonképpen azt akarja mondani: én bizony használom az eszemet! A híres descartesi mondás: "Cogito ergo sum!" azt (is) állítja: gondolkodván létezünk. Azt is mondhatnók erre: aki nem gondolkodik, az nincs is, azaz nem él... Habakuk próféta írja (2,2) az igaz ember hite által él, de ugyanezt tanítja Jézus URunk is: "aki hisz, annak örök élete van" ill., "aki hisz, ha meghal is él"...

A gondolkodás tehát valami csodálatos dolog! Gondolataink által kerülhetünk közelebb egymástól vagy távolodhatunk el a közösségtől, s gondolataink nélkül érzéseinket sem tudnánk megosztani tőlünk távol levő szeretteinkkel, barátainkkal. Az a kérdést, hogy "Miért van mégis ennyi látszólag nem-gondolkodó ember ezen a Földön?" akkor szoktuk feltenni, amikor újra és újra megtapasztaljuk az eseményekben, hogy az ember semmit nem tanult a múltjából - talán mert nem ismeri(?) -, s elköveti ugyanazokat a hibákat, amiket már apja, nagyapja és dédapja is elkövetett...

Ezek a józanságtól távol álló cselekedetek ott vannak a nagy történelemi mozgásokban, a családok életében és felfedezhetők a párkapcsolatok minőségének romlásában is! A nagy politikában ugyanúgy gyártják az ellenségképeket, mint korábban - csak sokkal ravaszabbul, a media családi intimitásba is befurakodó hatalmán keresztül - a családok életmintáját többnyire ugyanúgy követik az utódok, mint korábban - ahol apuka alkoholista volt, s erőszakkal oldotta meg a konfliktust, ott a gyermek is hasonlóképpen reagál a stresszre; s míg korábban a házassági krízist válással oldották meg, manapság már "nem is törik kezüket-lábukat", hogy házasságot kössenek... Ha igen, akkor csak jóval későbben, nem számolva azzal, hogy a 10-15 éves késést - mert hogy rendelt ideje van mindennek(!) -, sosem lehet behozni...

Amit egyszer megeszünk, azt még egyszer nem kívánjuk megenni... Ha elkövettünk egy életvezetési hibát, aminek következménye nagyon fájt, azt még egyszer nem akarjuk elkövetni, de ez csak akkor lehetséges, ha használjunk a józan eszünket, s tanulunk hibáinkból! Az ostoba azért ostoba, mert soha nem magában keresi a hibát, hanem mindig másban, nem a dolgokhoz való személyes hozzáállásában látja az alapvető okot, hanem a körülmények "szerencsétlen" együttállásában. Az, hogy mi jó, s mi nem, egyedül az Isten tudja, hiszen lehet valami rövidtávon jó, de hosszútávon rossz - s ez áll fordítva is(!) -, de éppen ezért van szükségünk a hitre... A hívő ember ugyanis belesimul Isten gondviselő akaratába, s "tudja", hogy az Ő kegyelme a rosszból is jót fog előhozni...

Radikalizmus...

A mai nap imádsága:

Istenem! Add, hogy meg tudjam mindig különböztetni a Tőled jövő természetest, a Tőled távol tartó természetellenestől! Ámen

   

A hitben erőtlent fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik...
Róm 14,1-3

Fundamentalizmus... Nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk ezzel a fogalommal! Tévében vagy rádióban, interneten vagy újságokban, valamilyen formában, közvetve vagy közvetlenül, de elérnek minket a "célriogatások" , az informálódás szabadságának álköntösébe bújtatott félelemkeltő mondatok. Amikor egy gyermek megszületik erre a Föld nevű bolygóra, akkor nem vallási fanatikusnak, kiválasztott "isten-harcosnak" születik, hanem embernek, aki szeretné ezt a világot szépségben, jóságban és békében és boldogságban megismerni. Amikor gyermekeket úgy nevelnek, hogy ők kiválasztottak, istentőlrendelt-többek, amikor elhitetik velük, hogy "kék a vérük", hogy apuka és anyuka istene az egyetlen isten, s mindenki más istenelképzelése förtelmes bálványimádás csupán, s ezek az emberek csak arra valók, hogy "genetikai hulladékként" szolgálják a többit - akkor a legnagyobb bűnt követik el, s Istent magát köpik szembe...

A fejlődéshit mámorában élő huszadikszázadi ember azt gondolta, hogy mire beköszönt a harmadik évezred, soha nem látott mértékben közelednek majd egymáshoz a vallások, s a különböző felekezetek egy adott valláson belül is látványosan egységesülnek. Ennek pontosan az ellenkezője történt! Tombol a vallási türelmetlenség, virágzik a felekezeti sovinizmus, futótűzként terjed a szélsőséges gondolkodás - félreértés ne essék, nemcsak a kereszténységen belül! Radikálisok mindig voltak, s talán mindig is lesznek, de ha valaki vallásos "meggyőződésében" már ott tart, hogy a szeretet isteni parancsa csak másodlagos-harmadlagos számára, akkor lehet nagy "hite", de ennek a buzgóságnak már semmi köze nincs a JóIstenhez.

Nyomorúság, hogy a vallási fanatizmus, a butaságból fakadó radikalizmus ma is szedi áldozatait, s most ne a magas politikára gondoljunk, hanem a hétköznapok csatáira. Bőséggel akadnak most is olyan "okos szülők", akik ugyan maguk is jóízűen megették a hurkát, a kolbászt, de fejlődő gyermeküknél megtiltják a húsevést... A szülő táplálkozási radikalizmusának a következménye aztán az lesz/lett - ez itt egy saját élmény -, hogy az iskolában szegény gyermek olykor-olykor "elkunyerálta" társaitól az uzsonnás szalámit... Aki csak az orráig lát, az lehet, hogy rendszeresen olvassa a maga vallásának szent írásait, de nem veszi észre azt, amit az apostol éppen ebben a fejezetben, néhány verssel később így ír: "Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm." (Róm 14,17) Az öröm pedig soha nem a radikális, szélsőséges gondolkodásból táplálkozik, hanem mindig a szeretetből fakad...

Szabadság...

A mai nap imádsága:

Uram! Szabadságra teremtettél, s én mégis a szolgaságot választotta. Kérlek szabadíts meg önző vágyaimtól, hogy Neked élhessek, embertársaim javára, magam békésségére! Ámen

   

Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái.
1 Kor 7,23

Az ember elleni legnagyobb bűn az élet kioltása után/mellett - ha egyáltalán van értelme a sorolásnak -, a szabadságának korlátozása, elvétele. Az ember a választás szabadságára teremtett lény, Isten az egyes ember és önmaga közé nem teremtett semmilyen köztes lényt, "közbenjárót" ezért Isten elleni bűn, ha egyik ember a másikat rabszolgaságban tartja. Az ember Istentől kapott méltóságát nem korlátozhatja tehát egyetlen ember sem, ennek ellenére amióta civilizáció létezik, a rabszolgaság "intézménye" is koegzisztál benne...

Vannak korok, amikor úgy tűnik, hogy az ember szabad, aztán kiderül, hogy mégse, mert rabja volt valamilyen ideológiának, izmusnak vagy önzésének. Korunk ékesen példázza, hogy a szabadságra teremtett ember mennyire válhat az anyag rabszolgájává és mások érdekeinek gondolkodásnélküli kiszolgálójává. A ma embere sokszor önmaga választja meg kötözöttségét. Lemond szabadságáról abban a hamis hitben, hogy ha minden erejét és idejét az elérendő célnak áldozza oda, akkor majd végre szabad lesz. Az igazság az, hogy a birtoklás egyik kielégített vágya mindig szül egy újabb (általában nagyobb) vágyat - így sosem lesz az ember szabad.

Az ember gonosz természetéhez tartozik, hogy szívesen tartja szolgaságban a másik embert, gyakran indirekt módon is, azaz a szabadság látszatával. Felismerni a megkötözöttséget, a soha be nem váló ígéretek gúzsbakötő erejét csak az tudja, aki az Istentől kapott szabadságot megízleli egy pillanatra. Akit átjár a Lélek, s átérzi a szeretet felemelő istenes hatalmát, s egy kis ideig rácsodálkozik arra a távlatra, ami mindenkire vár, akit Isten embernek teremtett...

Szolgálat...

A mai nap imádsága:

URam! Adj nekem készséges szívet, s erőt feladataim ellátásához! Ámen

   

Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas; nem részeges, nem kötekedő, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni az Isten egyházára? ...Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, mértékletes, mindenben hűséges.

1 Tim 3,2-5 és 11

Gyorsan változó világunkban – legalábbis nyugaton – a protestáns lelkészi hivatás még mindig sikermodellnek tekinthető. (Néhány évvel ezelőtti németországi felmérésben a társadalmi presztist illetően a lelkészek a második helyen álltak, az első az orvosoké volt.) Érdekes módon ez a reformáció-létrehozta új hivatás/hivatal/Amt – amit nemcsak a pap, de a papcsalád(!) is betöltött – az elmúlt majd félezer esztendőben gyakorlatilag olyan szintre emelődött, amit a reformáció kezdetén a pionier-papcsaládok álmodni sem mertek volna! A protestáns lelkészség idestova 500 esztendős, tehát joggal mondhatjuk, kiállta az idők próbáját. Valami olyan értéket képvisel, ami különös megbecsülést érdemel(ne). Az evangélikus vagy református lelkészekről számos irodalmi mű született, melyek értékelték a lelkészek társadalomban betöltött szerepét, nemkülönben formálták a róluk kialakított általános képe(ke)t is.

Ki is valójában a lelkész? Volker Drehsen kissé ironikus megfogalmazásában – mely jól mutatja a változó világ társadalmi elvárásait az elmúlt századokban: „A felvilágosodás művelt népnevelője, a pietizmus teljhatalmú lelkipásztora, az ébredési mozgalmak patrióta prédikátora, a kulturprotestantizmus szociálpedagógusa, a dialektikus teológia „Isten-szava”-szakértője, a német nemzeti keresztények (Deutsche Christen) egyházi „führere”, a háború utáni időszak innovatív, harcos egyházi-akadémikusa a vallási integráció restaurátorának szerepében, az 1970-es évek szociál-liberális időszakának demokratikus csoportvezetője, a nyolvanas évek etikaorientált polgári kezdeményezéseinek és szociális mozgalmainak lelkes szószólója, amihez hozzávehetjük a protestáns spiritualitás mai sokszínűségének kultikus-orientált lelkigondozói szerepét.”

Fentiekből látható, hogy egy a lelkészi hivatás nem más, mint az evangélium üzenetének átadásához folyamatosan formákat kereső vállalkozás, mely magában hordozza az esetleges negatív kilengések lehetőségét is. (Így pl. utólag már tudjuk, hogy nem volt helyes nemzeti-szocialista eszméket indirekt szószékre vinni, ahogyan helytelen volt ugyanonnan buzdítani a falubélieket, hogy lépjenek be a szovjetmintájú kolhozba.)

Élcelődve mondogatják egyházi berkekben - s van is benne némi igazság, mivel az ősegyházban egy városnak egy papja/episzkoposza, azaz püspöke volt -, hogy a gyülekezet papja egyben a nyáj helyi püspöke is. Bizony sok pásztor, lelkész, prédikátor, egyházi funkcionárius nem nő fel ennek a "hivatalnak" a méltóságához, azaz nem megéli azt, hanem visszaél vele... (Nem újkori jelenség ez, csak manapság minden információ gyorsabban terjed.) Mindez nem jelenti azt, hogy bárkinek is jogalapja lenne takaródzni azzal, hogy "bizony kérem a pap is ember"... hiszen az élet minden területén van olyan, hogy általános elvárhatóság!

Az egyházi szolgálat nemcsak a közösségért végzett szolgálat, de akkor működik jól, ha közösségben végzett szolgálat, azaz a kulcsszó itt is: együtt. Aki erre rájön, mert az Isten Szeretet-Intelligenciája megérintette, az tudja a helyét a világban, s az adott kisközösségben ill. családban, ismeri a lehetőségeit, s kegyelemben éli az életét... s tapasztalja, hogyan boldogít a Teremtő Isten...

A kedvesség jutalma

„…Tevéidnek is merítek…” (1Mózes 24:19)

Egy nap Ábrahám elküldte szolgáját, Eliézert, hogy hozzon feleséget fia, Izsák számára. Egy kisváros kútja mellett állva Eliézer így imádkozott: „Legyen úgy, hogy ha azt mondom valamelyik leánynak: Nyújtsd ide a korsódat, hadd igyam! - ő pedig azt mondja: Igyál, sőt még a tevéidet is megitatom - akkor őt rendelted szolgádnak, Izsáknak”. Hamarosan felbukkant Rebeka, és ezt mondta: „Igyál, uram!... Tevéidnek is merítek…” (ld. 1Mózes 24:13-19). Rebekának fogalma sem volt arról, hogy Eliézer megváltoztathatja az életét. Nem tudta, hogy egyetlen kedves tette hatalmas áldásoknak nyit ajtót. Az ószövetségi időkben szokás volt vizet kínálni az idegennek, ezt a vendégszeretet törvényének tartották. A zsidók hitték ezeket a szavakat: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg” (Zsidók 13:2). De ki a csuda ajánlaná fel, hogy megitat tíz szomjas tevét? Egyetlen teve képes meginni 150 liter vizet. Ennyi vizet kimerni a kútból félnapi munka! Rebeka nagylelkű volt egy teljesen idegen emberhez, anélkül, hogy a szolgálat örömén kívül mást is kívánt volna érte. Azt viszont nem tudta, hogy ezek a tevék fogják őt Izsákhoz vinni, hogy a felesége legyen, hogy mindez nagy gazdagsággal halmozza el, és ezáltal bekerül Krisztus családfájába. Ha tehát előre akarsz jutni az életben, kelj korán, maradj fenn későig, dolgozz keményen, légy becsületes és légy problémamegoldó! Élj Krisztus tanítása szerint, „menj el még egy mérföldre” (ld. Máté 5:41)! A siker kulcsa az, hogy nem csupán annyit teszel meg, amennyit elvárnak tőled, hanem annál egy kicsivel többet. Igen, a tevék elég csúnyák, de egy csúnya helyzetből származott a leggyönyörűbb dolog, ami valaha is történt Rebekával.

Rebeka története az élet egy nagyon fontos igazságát tanítja nekünk: Ha a lehetőség kopogtat, állj készen az ajtónyitásra! Rebeka nem gondolt arra, hogy mennyi plusz fáradságba fog kerülni tíz szomjas teve megitatása. Nem mondta: „Ilyen munkát nem szoktam végezni, nincs benne a munkaköri leírásomban”. Ő a következő alapelv szerint élt: „Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van…” (Prédikátor 9:10). Nem akkor fejlesztette ki hirtelen ezt a fajta munkamorált, amikor Eliézer felbukkant, minden nap ezt gyakorolta. És ez kifizetődött. A lelkiismeretes munka mindig meghozza jutalmát. Isten figyeli a hozzáállásodat és a kis dolgokban való helytállásodat. A nagy pillanatok nem azokhoz jönnek el, akik várnak rájuk – a kis dolgokban és a mindennapos, minden különösebb dicsőséget nélkülöző egyszerű szolgálatban való hűség által érkeznek el. Rebeka nem idézte a Tórát, és nem kérdezte Eliézert, hogy milyen felekezethez tartozik. Ahelyett, hogy szuper-szellemi próbált volna lenni, egyszerűen csak kedves volt. Ezzel felhívta magára a férfi figyelmét, elnyerte tiszteletét, és végül Ábrahám családjának tagja lett. Ennél jobb már nem is lehet! Figyelj meg még egy dolgot: amikor Rebeka hazavitte Eliézert, hogy bemutassa a családjának, ők azt akarták, hogy várjon még tíz napot, mielőtt elmegy Izsákhoz. Ez volt a szokás. De Rebeka ezt mondta: „Elmegyek!” (1Mózes 24:58). Ha Isten megnyit egy ajtót, ne késlekedj! Ne mondd: „Mások alkalmasabbak erre, mint én”. Ha Isten téged szólított, akkor te vagy a megfelelő személy. Tehát lépj túl a félelmeiden, és indulj el arra, amerre Ő vezet!

Házasság és boldogság

„Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján…” (Prédikátor 9:9)

Tanácsadók úgy vélik, hogy a házasságoknak kevesebb mint 25 %-a igazán boldog manapság. Mi kell ahhoz, hogy a szerencsés kisebbség közé tartozz? Az, hogy a házasságot Isten fogalmaival mérd, és nem a saját önző elképzeléseid szerint. Isten szemszögéből a házasság boldogsága azon múlik, hogy különbséget tudj tenni tények és képzelet között. A mozi-mágia világa valóságtól elrugaszkodott elvárásokat teremt. Ahhoz, hogy „élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján”, át kell vizsgálnod gondolkodásmódodat.
Minden házasság két gyarló emberből áll: „mert… mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (Róma 3:22-23). Ez rád és a te házastársadra is vonatkozik. Nem arról van szó, mintha nem tudnánk ezt, csakhogy folyton elfelejtjük, vagy azt reméljük, hogy mi vagyunk a kivétel a szabály alól. A tökéletesség elvárása naiv gondolat, és folyamatosan aláaknázza kapcsolatotokat. A házasság boldogsága azon múlik, hogy tényként elfogadod-e mindkettőtök hibáit és hiányosságait, és hajlandó vagy-e reálisan kezelni őket. Ismerd fel, hogy mi az, ami csupán képzelet, foglalkozz a valósággal – főleg bizonyos sebezhető területeken. Ilyen például a pénzügyek. Gyakorold a tizedfizetést, a nagylelkűséget, ne várj azonnali jutalmat, fegyelmezd magad az anyagiak terén!
Második: külső megjelenés. Próbálj mindig a tőled telhető legjobban kinézni, de fogadd el a megváltoztathatatlan vonásokat – magadon is, a párodon is. Az öregedés Isten ötlete, tehát fogadd méltósággal, és használd arra, hogy bölcsebbé légy!
Harmadik: életstílus. A boldogság az elégedettségről és biztonságérzetről szól, nem az anyagiakról és a büszkeségről, melyek súlyos eladósodottsághoz vezetnek. Aztán udvariasság. Az apró kedvességek, figyelmességek, megértő szavak nem kerülnek sokba, de magasan kamatoznak. Végül: testi kielégülés. A legnagyobb kielégülést az adja, ha társad számára kielégülést nyújtasz. A csak magadra figyelés, a manipulálás és a saját elképzeléseid kikövetelése sohasem illenek bele Isten tévedhetetlen rendszerébe: „Adjatok, és adatik nektek…” (Lukács 6:38).

Ahhoz, hogy házasságod boldog legyen, meg kell értened valamit: a szeretet nem érzés, hanem döntés. A Righteous Brothers régi, You’ve lost That Loving Feeling [Elveszett az a szerelmes érzés] című dalára talán még most is ütemre dobog a lábad, de ettől nem fog jobban működni a házasságod. Az érzés gyümölcs, a cselekvés a gyökér. A megoldás az akaratodnál kezdődik. Isten nem parancsolta volna, hogy: „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…” (Efezus 5:25) vagy „… tanítsák a fiatal asszonyokat… hogy szeressék férjüket…” (Titusz 2:4 NCV), ha a szeretet egy érzés volna, és nem akaratlagos cselekedet. Ha az akarat vezet, az érzés követni fogja. Tehát igazítsd ki téves nézeteidet a szeretetről! Először: a szeretet alapja nem egy érzés, nem a személyiség vonzása, nem a szépség és nem a szex – más szavakkal, nem az élvezetek forrásai. Ezek a dolgok nem hoznak tartós boldogságot. Amire igazán szükség van, az elkötelezettség, jellem és krisztusi lelkület (hozzáállás). Másodszor: azt hiszed, nem tudod szeretni társadat?
Hasonlítsd össze magad Istennel! „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” (1János 4:19). Ha Isten szeret téged, akkor van elég szereteted, amiből továbbadhatsz, „…mert a szeretet Istentől van…” (1János 4:7). Nem neked kell kezdeményezned, csak add tovább, amit te is kaptál! Harmadszor: azt hiszed, hogy belőled már kifogyott a szeretet? Nem, csupán elhagytad a forrását. „…szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róma 5:5). Töltődj fel a Szentlélek ellátmányából, és bőven elég szereteted lesz, amit továbbadhatsz! Végül: ha törődsz a társaddal, beleadod magad a kapcsolatba, akkor még a halott szeretet is fel tud éledni újra. „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Máté 6:21).

A boldog házasság kulcsa az elégedettség. Amikor megkérdezik tőlünk, hogy mivel vagyunk elégedettek a házasságunkban, minden bizonnyal rámutatunk olyan dolgokra, amiket társunk tesz, vagy valamely jellemvonására, ami tetszik nekünk. Ha azt kérdezik, hogy mivel vagyunk elégedetlenek, olyan tetteikről vagy a személyiségük olyan vonásairól beszélünk, amelyek nem tetszenek. Arra összpontosítunk, ami jó vagy rossz bennük, ami boldoggá tesz vagy elszomorít. De a megelégedettség nem külső tényezőkön múlik! A lényege az, hogy mi hogy reagálunk másokra. Az igazi kérdés a mi hozzáállásunk. A probléma nem az, amit látunk vagy hallunk, hanem, hogy hogyan látjuk, hogyan hallgatjuk: „… Szemünk nem elégedett azzal, amit látunk, fülünk sem elégedett azzal, amit hallunk” (Prédikátor 1:8 NAS). A szem és a fül – az érzékszerveink – a vétkesek. Ezért mondja Isten: „… elégedjetek meg azzal, amitek van…” (Zsidók 13:5 KJV). El kell döntenünk, hogy másképp nézünk a dolgokra, úgy, hogy azok ne tegyenek boldogtalanná. Az irányítás a mi kezünkben van, nem a társunkéban! A megelégedettség döntés. „…megtanultam, hogy… elégedett legyek” (Filippi 4:11).

Úgy tanulunk elégedettséget, ha végiggondoljuk, hogy mennyivel nehezebb lehet másoknak, és megkérdezzük Istentől, hogyan akarja felhasználni gyengeségeinket és hiányosságainkat növekedésünkre és társunk növekedésére, és – emlékezve Erma Bombeck tanácsára – „A szomszéd fűje talán zöldebb, de bomló hullát takar”. Benjamin Franklin mondta a házasságról: „Tartsd jól nyitva a szemed előtte, és félig csukva utána”. Végül úgy tanulhatunk megelégedettséget, ha imádkozunk azért, hogy legyen bátorságunk változtatni azon, amin tudunk (főleg a saját hozzáállásunkon), és kegyelemért, hogy el tudjuk fogadni, amin változtatni nem tudunk (a legtöbb dolog elfogadható, ha felhagyunk azzal, hogy nehezteljünk értük), és bölcsességért, hogy a kettőt meg tudjuk különböztetni egymástól.

A boldog házassághoz egészséges környezetet az önzetlenség biztosít. Két olyan ember, akik eldöntötték, hogy Jézus Hegyi beszédének tanítása szerint fognak élni, boldogságot fog találni. Mindegyik boldogmondás (amilyennek kellene lenni hozzáállásunknak) azzal a szóval kezdődik, amit lehet boldognak is fordítani, de áldottat is jelent. Az igazi boldogságot az alázatosságban, a megbánásra való készségben, a kedvességben, szelídségben, türelemben, szerénységben lehet megtalálni, abban, ha azt szeretjük, ami helyes és igazságos, ha tiszta a szívünk, és béketeremtők vagyunk. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek tartóssá teszik a házasságot. És vedd észre – ezek mind az önzés ellentétei! A keresztre nem feszített én a legrosszabb alapanyag a házassághoz. A jegygyűrű vég nélküli elkötelezettséget jelképez, de ha nincs felette a kereszt jele, az önmagunknak való meghalás szimbóluma, akkor nem lesz tartósan boldog a házasságunk. Az önzés véget vet a szeretetnek – a szeretet véget vet az önzésnek. A házasság végérvényes felkérés arra, hogy növekedjünk az önzetlenségben. Egy másik nem tökéletes személlyel való együttélés arra késztet, hogy érettebbé váljunk, megérlelődjön és kiforrjon bennünk a kapcsolatot erősítő önmegtagadás művészete. Pál azt írja: „…legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők” (Róma 12:10). A szeretetteljes kapcsolat próbája az, hogy képes vagyok-e társam szükségeit a saját igényeim elé helyezni. Kérdezd meg magadtól: „Kinek a javát keresem azzal, ahogy ezt a helyzetet kezelem?” – ez felfedi szíved igazi hozzáállását, arra emlékeztet és buzdít, hogy társadat helyezd az első helyre. Ha tudatosan így teszel, azzal a keresztet alkalmazod az énedre, az önzésedre és a testedre, és támogatod a házasságodat. Minél több én hal meg, annál több kapcsolat él! „…ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz” (János 12:24).

Megfelelő módon látni magad

„Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek?” (Galata 1:10)

Túl sokan tartjuk életünk feladatának, hogy megváltoztassuk mások rólunk alkotott véleményét. Eltökélten akarjuk bebizonyítani nekik, hogy értékesek vagyunk. Persze, ne legyél olyan, mint az a fickó, aki azt mondta: „Szeretek magamban beszélni, mert szeretem a jó társaságot”. De azoknak az embereknek a véleményére sem alapozhatod az önértékelésedet, akik megaláztak. Amikor Harry Truman Franklin Roosevelt halála miatt hirtelen az Egyesült Államok elnöke lett, Sam Rayburn, a Fehér Ház szóvivője félrevonta őt, és ezt mondta: „Most sok ember lesz majd körülötted, és azt fogják neked mondani, hogy milyen nagyszerű ember vagy, Harry. De te meg én tudjuk, hogy nem vagy az.” Truman mégis igazán nagyszerű elnök lett. Amíg egyetértesz azokkal, akik rosszul bántak veled, és amíg fejet hajtasz a téged érzelmileg megnyomorító történéseknek, addig bezárva maradsz a saját magad által épített börtönbe. Amikor a kritikusaid véleménye a saját véleményeddé lesz, akkor börtönt építesz a lelked mélyén, melynek egyetlen foglya van: te magad. Felkészültél arra, hogy néhány emberre egész életedben hiába próbálsz kedvező benyomást tenni? És el tudod fogadni, hogy Isten nézőpontjából ez nem számít? Ha sikeres akarsz lenni az életben, együtt kell tudnod dolgozni másokkal anélkül, hogy hagynád, hogy az ő hangulatuk vagy az ő véleményük irányítson téged. Erről beszélt Pál, amikor azt mondta: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

OTTHON ISTEN JELENLÉTÉBEN

„Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre” (Zsoltárok 90:1)

Egy nehéz nap után jólesik hazamenni, egy olyan helyre, amit ismersz – egy olyan helyre, ahol lerúghatod a cipődet, ahol fürdőköpenyben szaladgálhatsz, és nem kell aggódnod amiatt, hogy ki mit gondol. Tiszteletteljes értelemben szólva: Isten jelenléte ugyanilyen kényelmes otthon számodra. Idővel megtanulod, hogy menj oda erőért, védelemért, útmutatásért. Isten azt akarja, hogy otthon érezd magad jelenlétében, és mindig vedd észre közelségét. Úgy szoktunk gondolni Istenre, mint egy istenségre, akiről beszélhetünk, nem pedig úgy, mint egy helyre, ahol lakhatunk, de Isten azt akarja, hogy úgy lássuk őt, hogy ő az, akiben „…élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17:28). Amikor Isten a pusztán át vezette Izráel népét, nem csak naponta egyszer mutatkozott meg, hogy aztán csak úgy eltűnjön. Nem, a tűzoszlop egész éjjel velünk volt, a felhő pedig egész nap. Isten soha nem hagy el minket. Jézus megígérte: „…én veletek vagy ok minden napon…” (Máté 28:20). A zsoltáros ezt mondta: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben…” (Zsoltárok 27:4). „Ez szép – mondod – én is szeretnék az Úr házában lakni, de itt ragadtam a való életben.” Nem, sőt épp ellenkezőleg! Csupán egyetlen döntésnyire vagy Atyád jelenlététől. Nem kell megváltoztatnod a lakcímedet – csak a felfogásodat. Bárhová is mégy ma, bármivel is kell szembenézned, emlékeztesd magad: „Ő velem van!”