A mai nap meditációs fogalma:
Teremtő...
A mai nap imádsága:
URam! Tedd szívem nyitottá arra, hogy érezzem Teremtő jóságod, s add, hogy kicsiny ember-létem mindennapjaiban is megtapasztalhassam végtelen gondviselésed! Ámen
Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?
4 Móz 23,19
Mivel szláv gyökerekkel bírok, magam is hallottam többször, úgy a családban, mint a faluban - mely színtiszta evangélikus falu, ahogy mondani szokták "tömbgyülekezet" volt(?), hiszen ezeken a helyeken talán a legnagyobbak veszteségeink a gyülekezeti életet illetően -, hogy "kicsinyítenek": kenyérke, napocska, Istenke... Ez utóbbinál tehát nem "Jajj, Istenem!" hanem "Jajj Istenkém!" volt az általános felsóhajtás. A teremtményi ember már csak ilyen: antropomorfizál. Az Elképzelhetetlent, a Végtelent nagyon is végesként képzeli el, hogy minél inkább megfogható, s valós legyen az Elérhetetlen, mert a teremtménynek szüksége van arra, hogy Teremtőjéből napi szinten "részesedjen". Jól tudjuk a Szentírásból (is): "Az Isten Lélek, s lélekben kell/lehet őt imádni", de minden emberi formákba, szavakba kapaszkodó birtoklása a JóIstennek, csak próbálkozás marad, Isten marad az, Aki: vagyis Isten.
Ezért furcsa, amikor az emberke -mert Isten előtt porszemek, semmik vagyunk -, elszámoltatja Teremtőjét: "URam, miért engedted meg, hogy megtörténjen életemben a kudarc, a betegség, a visszafordíthatatlan veszteség? URam, hát nem ezt ígérted?!"... Amit Isten ígért azt általában szeretetből létrehívott teremtményének, AZ EMBERNEK ígérte. A nagytávlatú, ember számára beláthatatlan és szinte felfoghatatlan "üdvtervében" azonban nem az életünkön túlmutatót keressük elsősorban, hanem a számunkra legfontosabbat, - Miatyánk-kéréseinkben is ez az első -, az életünktől elválaszthatatlant: a mindennapit... S számunkra nemcsak a kenyér (mely önmagán túlmutató szimbólum) a fontos, de ugyanolyan fontos a mindennapi munka-öröm, sikerélmény, a mindennapi szeretet, s az egység megtapasztalása családban, szeretteink körében, s mindennapi boldog megélése annak - ha csak néhány pillanatra is -, hogy van értelme küzdelmeinknek, s az áldozatnak, amit hozunk "mieinkért" a családban, a ránkbízottakért vagy éppen a gyülekezeti közösségért.
Mivel Isten ígéretei időben hangzottak el, ezért mi időben várjuk azok beteljesedését, s igen türelmetlenek vagyunk, hogy az Örökkévaló "órája" nem úgy jár, mint a mienk... Éppen ezért életünk legnagyobb próbája a türelem. Aki nem tud/akar hinni az Isten gondviselésében, annak reménysége viszonylag hamar szétfoszlik, s meglévő hite (önmagában, s a jobb jövőben) megtörik, s szeretete megfakul. Mindez lehangoló és közömbösségbe fordító, de akik Isten ígéreteit nem földi határok közé szorítják be, hanem azokon túlra, az örök életbe is vetítik, azok számára már az ígéret önmagában óriási erőt, belső békességet kölcsönöz, mely úgy megszépíti az életet, hogy istenadta, boldogító sors lesz belőle...
Teremtő...
A mai nap imádsága:
URam! Tedd szívem nyitottá arra, hogy érezzem Teremtő jóságod, s add, hogy kicsiny ember-létem mindennapjaiban is megtapasztalhassam végtelen gondviselésed! Ámen
Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?
4 Móz 23,19
Mivel szláv gyökerekkel bírok, magam is hallottam többször, úgy a családban, mint a faluban - mely színtiszta evangélikus falu, ahogy mondani szokták "tömbgyülekezet" volt(?), hiszen ezeken a helyeken talán a legnagyobbak veszteségeink a gyülekezeti életet illetően -, hogy "kicsinyítenek": kenyérke, napocska, Istenke... Ez utóbbinál tehát nem "Jajj, Istenem!" hanem "Jajj Istenkém!" volt az általános felsóhajtás. A teremtményi ember már csak ilyen: antropomorfizál. Az Elképzelhetetlent, a Végtelent nagyon is végesként képzeli el, hogy minél inkább megfogható, s valós legyen az Elérhetetlen, mert a teremtménynek szüksége van arra, hogy Teremtőjéből napi szinten "részesedjen". Jól tudjuk a Szentírásból (is): "Az Isten Lélek, s lélekben kell/lehet őt imádni", de minden emberi formákba, szavakba kapaszkodó birtoklása a JóIstennek, csak próbálkozás marad, Isten marad az, Aki: vagyis Isten.
Ezért furcsa, amikor az emberke -mert Isten előtt porszemek, semmik vagyunk -, elszámoltatja Teremtőjét: "URam, miért engedted meg, hogy megtörténjen életemben a kudarc, a betegség, a visszafordíthatatlan veszteség? URam, hát nem ezt ígérted?!"... Amit Isten ígért azt általában szeretetből létrehívott teremtményének, AZ EMBERNEK ígérte. A nagytávlatú, ember számára beláthatatlan és szinte felfoghatatlan "üdvtervében" azonban nem az életünkön túlmutatót keressük elsősorban, hanem a számunkra legfontosabbat, - Miatyánk-kéréseinkben is ez az első -, az életünktől elválaszthatatlant: a mindennapit... S számunkra nemcsak a kenyér (mely önmagán túlmutató szimbólum) a fontos, de ugyanolyan fontos a mindennapi munka-öröm, sikerélmény, a mindennapi szeretet, s az egység megtapasztalása családban, szeretteink körében, s mindennapi boldog megélése annak - ha csak néhány pillanatra is -, hogy van értelme küzdelmeinknek, s az áldozatnak, amit hozunk "mieinkért" a családban, a ránkbízottakért vagy éppen a gyülekezeti közösségért.
Mivel Isten ígéretei időben hangzottak el, ezért mi időben várjuk azok beteljesedését, s igen türelmetlenek vagyunk, hogy az Örökkévaló "órája" nem úgy jár, mint a mienk... Éppen ezért életünk legnagyobb próbája a türelem. Aki nem tud/akar hinni az Isten gondviselésében, annak reménysége viszonylag hamar szétfoszlik, s meglévő hite (önmagában, s a jobb jövőben) megtörik, s szeretete megfakul. Mindez lehangoló és közömbösségbe fordító, de akik Isten ígéreteit nem földi határok közé szorítják be, hanem azokon túlra, az örök életbe is vetítik, azok számára már az ígéret önmagában óriási erőt, belső békességet kölcsönöz, mely úgy megszépíti az életet, hogy istenadta, boldogító sors lesz belőle...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése