Életvezetés...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy igédnek megtartója lehessek mai is! Ámen

   

Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói.
Jakab 1,22

Az ember nemcsak hinni akar, de hiszékeny is. Amíg a fiatalság bódító illatfelhőjében járunk, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ami jól hangzik, az jól is működik. Így történnek meg a fiatalkori botlások, s butaságunk árát olykor egy életen át nyögjük. "Elkerülhető tragédiák." - talán ezt a címet is lehetne adni egy olyan kurzusnak, ahol okítani lehetne/kellene az élet bennünket védő KRESZ-pontjait.

A keresztény fiatal is fiatal, s hasonlóan kortársaihoz ő is tapasztalatlan. Nem véletlenül környékezik meg a szekták a fiatalokat, hiszen életkori sajátosság az egyetemes válaszok utáni vágy. Csak később derül ki, hogy egy elmélet, egy világnézet annyit ér, amennyit meg lehet belőle élni/valósítani. Ami jól működőnek tűnik addig, amíg csak magamért vagyok felelős, egyszerre másképpen alakul, ha másokért is felelősséget vállalok. Amit könnyűszerrel elhordozok amíg magam vagyok, ha feleségem, gyermekeim vannak már nem tudok felvállalni, hiszen nem csak rólam van szó. Hiába tetszik valakinek az aszkétikus, szemlélődő élet, a növekedő gyermeknek ennivalóra, ruházatra és melegre van szüksége, s ennek megteremtéséhez bizony több szabadidőt kell feláldozni.

Sokan nem valósítják meg saját életükben a jézusi életmodellt, de azt mások életében előszeretettel számonkérik. Maguk ugyan nem járnak templomba, de a gyerekeket - elvégre a maguk módján jó keresztények - elzavarják oda. Számtalan papcsalád élete is zsákutcába torkollik, mert amit hirdet a családfő a szószékről, azt a hétköznapokban nem éli meg. Így a közös (családi) szolgálat öröme helyett csak a keserűség marad. Sok olyan papgyerek van, akik alig várják hogy felnőjenek, s kerülhessék az Isten házát... Hol követik el, hol követjük el a hibát? Mindenekelőtt ott, amikor olyat kérünk számon másokon, amit magunk sem tudunk megtenni. Amikor természetellenes magatartást várunk el a természetes helyett. Amikor elhisszük, hogy az Istenhit is azért van, hogy rózsaszínben lássuk a világot...

Aki cselekszi az igét, az jól tudja, hogy a válaszkeresés szabadságán túl a működőképes megoldás az, amire bizonyságtevő hiteles élet épülhet. Azt is tudjuk azonban, hogy "Ez nem tőlünk van, Isten ajándéka ez." A megoldás soha nem a magunk barkácsolta világnézet (hallgatása az igének), hanem az Isten kegyelme által annak naponkénti megtartása.

Józanság...

A mai nap imádsága:

URam! Formálj, hogy emelkedjek, s másokat is emelhessek Feléd! Ámen

Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok... mivel ő, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban,.
1 Pt 1,13a és 15

Józanság... nehéz gondolatokat felvető szó ez egy olyan világban, mely az illúziót, az élményt hajszolja. De mi is az "általános józanság", s volt-e, létezett-e valaha is? Sokan a régmúlt idők (aranykorszak?) mesés világába hiszik - sok mással egyetemben - ezt is. Az édeni korszak egyszer s mindenkorra véget ért, mert ellenkeztünk az Isten akaratával, s szakítottunk a jó és rossz tudásának fájáról... Nem csak Ádám és Éva, hanem mi is! A készség mindannyiunkban ott van, hiszen nem Isten-igenléssel, hanem tagadással jövünk erre a világra - persze izgalmasabb nekünk Istent "játszani", mint elfogadni helyünket a teremtettségben...

A józanság - azaz beismerése korlátainknak, elfogadása lehetőségeink végességének - nem visszahúzó erő, hanem életrendező tudatosság. Aki józan, az nem álmokat kerget, nem illúzókban él, hanem jobbító elveket valósít meg, "építő" projektekben vesz részt. Aki józan, az nem a holnapban és a holnaputánban akar élni, hanem itt és most munkálja a boldogságot, mert a boldogságért is dolgozni kell - ez emberlétünk dinamikája! Aki csak "várja a sült galambot", az távol áll az élet realitásától, s talán még azt is elhiszi, hogy az élet egyetlen értelme a túlélés - ha kell mindenáron!

Aki józan, az távlatokban gondolkodik, és tájékozódását ebben a földi világban nem csak a materialista élményei határozzák meg. Aki józan, az tudja: Isten nem úgy Isten, ahogyan a papok tanítják, az Isten nem úgy gondolkodik, ahogyan az ember, az Isten valami egészen más - totaliter aliter! Aki józan, az belátja, hogy Isten nem felhőkön üldögélő öregember, aki teremtettségében gyönyörködik, s isteni idejének nagy részét az emberekkel való mindennapos hiábavaló küszködés teszi ki, hanem Isten az Végtelen ERŐ, Világmindenséget átfogó REND... Nem küszködik démonokkal és bukott angyalokkal, hiszen hatalma Végtelen, s mindent az Ő erejének jelenléte vagy annak HIÁNYA(!) határoz meg...

Aki józan, az azt is belátja, hogy a szent élet nem más, mint ráhangolódás a Gondviselésre és a belső igény erősítése, táplálása a szépre, a jóra, egymás emelésére. A szent élet nem a soha el nem érhető "eszményi" kergetése, hanem az élet szépségeinek, örömeinek megtalálása kis dolgokban: a virágok színeiben, a patak csobogásában a gyermekek huncut mosolyában vagy éppen a szeretet szolgálatában álló gondolatok naponkénti megtalálásában. Aki "szent", az nem azt jelenti, hogy már tökéletes és semmi fogyatékossága nincs, hanem annak a tudatos hétköznapi megélése, hogy ő Istené, s a Hozzátartozás boldog "együgyűségében" nem lefelé és visszafelé, hanem előre és fölfelé néz, s erre bátorít másokat is...

Kommunikáció...

A mai nap imádsága:

Uram! Információzuhatagos életemben sokszor azt sem tudom melyik hír a fontosabb számomra. Kérlek Téged, adj nekem bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a természetes építőt a természetellenes rombolótól, s Veled, Benned és Általad harmóniában élhessem meg istenképűségre teremtett életemet! Ámen


Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.
Kol 4,5-6

Talán soha ennyi időt nem töltöttünk el beszélgetésekkel, s talán soha ennyire nem volt felületes a kommunikációnk, mint manapság. Mobil, skype, messenger vagy "hagyományos" telefon, email és SMS - a lehetőségek a szó szoros értelmében határtalanok, hiszen kontinensek között is majdnem úgy beszélhetünk egymással, mintha beszélgetőpartnerünk mellettünk lenne. Milyen nagyszerű is lett volna az internet kommunikációs szabadsága a nyolcvanas évek közepén, amikor késő este valamelyik éppen működő hideg-koszos-sötét utcai telefonfülke sivárságában a németországi ösztöndíjon lévő kedvesem csilingelő hangját próbáltam hallgatni a recsegő matáv-bakelit-telefonkagylóban, mely szerelmes kommunikációs áhitat oly gyorsan véget ért, hiszen a készülék mohón nyelte a kövér pénzérméket, nos milyen jó lett volna akkor egy internettelefon! De akkor még nem volt. Volt helyette boríték és levélpapír, meg volt ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) meg kémelhárítás, meg a Belügyminisztérium Különleges Osztályai... meg sok-sok talpnyaló, akik figyelték a "klerikális reakció" kapcsolattartásait is, gyanítom a mienket is. Ma vatikáni diplomata barátom (akkor még kispap) pedig hasztalan kezdte így leveleit: "Tiltakozom az Emberi Jogok Egyetemes Alkotmánya nevében leveleim átvizsgálási ellen..."

Nagyott változott a világ! Előnyére és hátrányára is. A rég áhított szabadsággal csak igen kevesek tudtak mit kezdeni, a többség - mint Izráel népe az egyiptomi szabadulása után a négyszázéves szolgaságból -, a hitványt kezdte el imádni aranyborjúként. 40 évig tartott a pusztai vándorlás, 40 évig nyögte a választott nép kemény-nyakúságának következményeit. Miért lenne ez ma másképpen? Legalább két generációnak kell ma is nyögnie a szabadosság ördögi adóját, hogy megútálja a bűnt, s végül Isten után, szabadításért kiáltson... Lám, az egekbe magasztalt digitális technika sem hozott megváltást, de ugyanakkor született új "bűnforma": a cyber-bűnözés... A kérdés tehát ma sem az, hogy "mi módon?", hanem a "mit?" Mit is mondjunk? Mivel tápláljuk a másik ember lelkét? Mindennapos beszélgetéseinkben építő vagy romboló szavak hagyják-e el ajkunkat? Dicsérő mondatokkal erősítjük-e a másikat vagy panasszal terheljük? Nyilvánvaló, hogy nem a kommunikációs tréning hiánya vagy esetleges megléte, de helytelen használata a legfőbb gond. Az alapprobléma: a favorizált modern életstílusunk.

Rohanó világunk tömegével gyártja a felületességet. Amikor a meghatározó erő a gagyi, az értéktelen, amikor észbontó nyereségnek tünteti fel a média a múlandóságot, amikor ugri-bugri, zenélni se klasszikus értelemben, sem pedig lelkesedésből nem tudó, a kábítószer-élvezetbe fulladt egynapos sztárocskák a "példaképek" - akkor valami nagy baj van. Az Istent semmibe vevő lelkiismeretlen ember csak bajt teremt ebben a világban... Az ökológiai katasztrófa nemcsak a profithajhász cégek bűne, hanem azoké is, akik könnyedén csikket szórnak szanaszét vagy gátlástalanul szemetelnek. Nem érdekli őket, hogy szennyezik az élet legnagyobb kincseit: a vizet, s a levegőt... (Az ilyen ember egyébként könnyen felismerhető: durva kommunikációja elárulja őt!) A manapság oly divatos környezettudatos lét sem újdonság, a számonkérő Istennel számoló életforma tulajdonképpeni unokájáról van szó! Ezért az istenesen élő ember mindig partner a természet megóvásában.

Mindenről beszélünk manapság, az Istenről azonban egyre kevesebbet, s egyre laposabban! Pedig vannak pillanatok, amikor finoman - nem lehengerlően! -, lehetőség adódik, hogy bizonyságot tegyünk a szívünkben élő reménységről. Rossz kommunikációval, a triumfáló istenelképzelésekkel nagyon sokat árthatunk, ilyenkor bizony jobb lenne, ha hallgatnánk. Amikor azonban azt várják tőlünk, hogy szóljunk, akkor végre mondjunk is már valamit, s ne csak magunkról, hanem mindenekelőtt az Istenről beszéljünk...

Testünk és lelkünk megelégítéséért.

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Te látod vágyakozásaimat, s azt is, hogy életem minden dolgában Téged kereslek. Kérlek, vondd magadhoz kereső lelkemet, hogy Veled együtt, - nehézségeim ellenére -, békében élhessem meg mindennapjaimat! Ámen.

A tanítványok összeszedték, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyérből való darabokkal,

amelyek feleslegesek voltak azoknak, akik ettek.

Jn 6,13

Ha az emberek tudatában megkopik a kenyér szimbólikus jelentése, sőt elveszíti a szó "mindennapi" az önmagán túlmutató jelentését, akkor beteljesedik a "látván nem látnak, s hallván nem hallanak" Bibliából jól ismert prófécia. Amíg a világ egyharmada éhezik, a világ másik ún. jóléti harmadában feltartóztathatatlanul emelkedik azon betegek száma, akik betegségüket a mértéktelen evésnek, ivásnak köszönhetik. Az igazi kenyér, amiben minden benne van, egyre ritkábban található meg a polcokon, de a legfinomabb kenyér talán éppen az, amibe az édesanyák belesütik a saját szívüket is... Azt, hogy kevés az ilyen kenyér, jelzi társdalmunk állapota is. Ugyanis a kenyér nem dekoráció az asztalunkon, hanem táplálkozásunk alfája és omegája. A kenyér nem a szemnek, hanem a testnek készül! Tudom, az áruházak polcain a kenyerek úgy néznek ki, mintha minden bennük lenne... s mi minden van bennük!

Jézus öt kenyérkével ötezret elégít meg, sőt a maradékkal még tizenkét kosarat is teljesen megtöltenek. Miről van itt szó? Talán arról, amit néhány írásmagyarázó fejteget, hogy általában mindenki csak magára gondol, de amikor Jézus leülteti őket ötvenes csoportokba (egy olyan közösségbe, amely éppen még átlátható, de már erőt is képvisel, amolyan "nagycsaládos") akkor mégis előkerülnek a tarisznyákból a maradékok? Az üzenet tényleg az lenne, ha átlátható közösségben vagyok, akkor láthatók a közös célok is? Vagy esetleg többről?

Jézus maga az élő kenyér. Ahogyan az öt kenyér sokezer búzaszeme egykoron magába gyűjtötte az éltető Nap fényét, ugyanúgy Jézus öt sebe is azt a Fényt hozta ebbe a világba, amely egyedül képes megelégíteni a lélek éhségét. A léleknek ugyanis nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Nem a kegyes frázisok naponkénti ismételgetése a kulcs az Istenhez, hanem az őszinte bűnbánat. Ha ez nincs, akkor nincs Istenhez való megtérés sem! "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!" - mondja Jézus, mert tudja, hogy gazdagság, önzés, kivagyiság mind olyan visszahúzó erő ebbe az anyagvilágba, hogy még a teve is könnyebben átmegy tű fokán, minthogy az ilyenek bejussanak az Isten országába. Megelégíteni csak az Isten tud, de ezt nehezen értik az emberek. Ezért szükséges mások elé odaélni a Fenntről kapott szeretet, ami egyedül hitelesíti szavainkat.

Vigasztalás...

A mai nap imádsága:

Uram! Köszönöm, hogy megvigasztalsz, s igéddel bátorítasz minden nap! A bennem lévő gyönge akarást erősítsd, s legyen áldásod mindazok életén, akik Tebenned bizakodnak! Ámen


Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat,
1 Thessz 5,11

Sok igazságtalanság történik a világban... Akaratlanul is, de nagyrészt szánt szándékkal. Amikor tragédiák történnek, akkor magyarázatot követelünk Istentől, a másiktól, önmagunktól: Választ akarunk kapni a miértre. Miért történhetett meg, ami megtörtént, miért engedte meg az Isten, s miért éppen velem történt, ami történt? Egyszerűen csak véletlenek sorozata, rosszkor voltam rossz helyen, vagy netalán a Sors üldözöttje lennék? A válasz ugyanolyan misztikus, mint az Isten-kérdés maga! "A szenvedés bizony az isteni titokzatosság része" - írja Karl Rahner, a katolikus teológus. Az élet valósága, hogy a szenvedést senki nem kerülheti ki, ahogyan az Istent sem: egyszer mindennek eljön a maga ideje: megvan ugyanis az ideje a nevetésnek és sírásnak is...

Aki sírt, akinek fájt már a lelke, az azt is tudja, milyen fontos a vigasztalás. Ha megvigasztalták azért, ha nem, akkor meg a hiánya okán. Szükségünk van vigasztalásra, megvigasztalódásra, mert különben megbolondulunk. S olyat teszünk, amit lelkünk mélyén magunk sem akarunk. Magyarázatokat aztán találhatunk halmozottan hátrányos szociális helyzetben vagy éppen az Ördögben - csakhát a magyarázat már nem változtat meg semmit... Az idő kerekét visszaforgatni nem lehet, ami megtörtént az megtörtént, az áldozat már soha többé nem jön vissza a temetőből! Hány közúti baleset történt már csak alkohol és/vagy drog hatása miatt, s még mennyit fog előidézni az ember önzése! Hány ártatlan embernek kell még meghalnia az emberi butaság, s a szabadság hamis értelmezése miatt? A választ Isten tudja, mi legfeljebb csak sejthetjük...

Hol vétettünk, ki a hibás? A Sátán, az Isten? Úgy gondolom elsősorban a felelősséget kapott felnőttek... Akik nem élték gyermekeik elé az élet szeretetét, s az Isten tiszteletét. A felnőttek, akik létrehozták és fenntartják ezt a világot, a maga önmagában is ellentmondásos elképzeléseikkel: A négyéves gyermek, akinek fel kell fedeznie a határtalan világot, a játszótér vaskerítésén belül álmodozhat csupán... Az én gyerekkoromban késő estig játszottunk kint a faluszélen, a természetben, megismerve fizikai korlátainkat a testünknek, mert kardoztunk, birkoztunk, fára másztunk és leestünk... A gyermeki lélek a határtalan kalandokra vágyik, s számunkra a játék az időtlenségben telt, korlátot csak egy valami jelentett: a másik, a játszótárs, akire vigyáztunk, s ő is vigyázott ránk... S ha valami fájt, akkor vigasztaltuk egymást. A vigasztalásban pedig kiderült, hogy nem én vagyok a világ közepe, ott a van a másik ember(ke) is!

Különösen nagy szükségünk van a vigasztalásra. Hadd mondjam: vigasztalni csak az Isten tud! Az idő nem gyógyítja be a sebeket, a veszteség évtizedek múlva is veszteség marad! Ha szülő nem adja meg a gyermekének az érzelmi biztonságot gyermekkorban, akkor az a gyermek egész életében érzelmi deficittel fog élni, hacsak oda nem talál az Istenhez. A Magvető példázatából tudjuk (borzasztó dolog!), de a háromnegyed része az embervilágnak végül is nem talál oda Teremtőjéhez...

Isten arra rendelt mindannyiunkat, hogy egymást, s ez által Isten országát építsük. Ha elfordulunk embertársainktól, ha csak a magunk dolgaival törődünk, akkor nemcsak nem töltjük be Teremtőnk akaratát, de boldogtalanuk is leszünk - vigasztalhatatlanul...