Elmúlás...
A mai nap
imádsága:
URam! Add, hogy bölcsen tudjam élni napjaimat!
Ámen
Mert ezer
esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely
elmúlt,
mint egy
őrváltásnyi idő éjjel...
Zsolt
90,4
Van két nap az esztendőben, amikor szembesülünk az idő
múlásával: az egyik a vidám-ünneplős Szilveszter, a másik az
el-elgondolkodtató-szomorú Halottak napja. Ezen a hétvégén is ? amikor
"exodus-modusba" vált az egész ország és benépesülnek a temetők, s
gyertyák milliói vibrálva-lobogva hirdetik az örök élet reménységét ?
elemi erővel érezzük át az elmúlás tehetetlenségét, s az eddig megélt
veszteségeink évről-évre csillapodó, de soha nem múló fájdalmát. Az
emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy
milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a
legjobban szeretsz. Már csak ilyenek ezek a ködös, szívet-ostromló
október-végek, november eleji napok! Nagy László írja: Nyakak, ha nem
hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak.
Az idő múlása
ilyen, térdre kényszerít. Ez azt jelenti, meg kell alázkodnunk az
előtt, Akié az idő... Az idő ugyanis nem az enyém, hanem Istené. Tőle
kapom kölcsönbe, határozatlan időre, de itt a földi létemben nem
örökre... Gyakran mondogatjuk, hogy az idő relatív, de hogy mennyire,
azt igazán éveink múlásával vesszük csak észre. Érdekes módon, minél
többet éltünk, tapasztaltunk már meg az életben, annál rövidebbnek
tűnik az! Gyaníthatóan, amikor ki kell lépnünk ebből a téridős világból
? akkor majd egy pillanatnak tűnik az egész életünk. Mert ezer esztendő
annyi az Isten előtt, mint a tegnapi nap, s aki halálában az Istenhez
közelít ? az részben vagy egészben(?) ? átéli ezt a
viszonylagosságot.
Amíg fiatalok vagyunk, nem
törődünk az idő múlásával ? siettetni akarjuk, amikor meg megöregszünk,
akkor pedig mindent megtennénk, csakhogy lassítsuk. Az idő eltöltésének
szépségét azonban csak akkor élhetjük át, ha az időt Isten kezéből
vesszük. Akkor is ha még sok van belőle, s akkor is, ha kevés. Milyen
érdekes, akkor kezdenek el az emberek örülni az életnek, amikor
kiderül, hogy bizony emberi számítás szerint nem sok van belőle
hátra...
Sokszor mondjuk, hogy "az idő pénz", vagy "ki korán kel
aranyat lel", de hogy miért ér aranyat az idő, arra igen mélyértelmű
választ ad Hamvas Béla: Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek
életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az
egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is
munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már
kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak
napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s
ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény
idő. Az arany materializált örök, ezért: drága. Vannak percek és órák,
amelyeket: "nem lehet megfizetni" ? van, amikor az ember "semmi
pénzért" nem tesz meg valamit ? van, amit "Dárius kincséért sem hagyna
el". Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az
Istenség. Ez az arany. Ezért ha időt teremtünk magunknak, hogy egy
gyertya fényénél ? ami tulajdonképpen egy darabka az Isten
fényországából(!) ? barátainkkal, szeretteinkkel vagy csak kettesben az
Istennel elgondolkodunk az időről ? akkor bearanyozzuk múlandó
életünket...
Igehirdetés...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne csak szavakkal, hanem egész életemmel, minden cselekedetemmel hirdethesselek Téged! Ámen
"az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését"
2 Tim 4,17
-
írja Pál ifjú munkatársának, Timóteusnak. Az "ige hirdetése" soha nem
volt könnyű feladat, s nem csak azért mert a Megfoghatatlanról, a
Nem-láthatóról, a Titokzatosról kell bizonyságot tenni, de mindezt
hitelesen is kell végezni. A hitelességet pedig mindig a szavak és
cselekedetek összhangja biztosítja. Gondoljunk csak bele! Saul-Pál
üldözte a Jézus követőit, élvezte a jeruzsálemi főpapoktól kapott - ma
így mondanánk: inkvizíciós - hatalmát, s aztán amikor a damaszkuszi úton
mégis győzött Az, Aki erősebb mindenkinél, akkor Pál hirdetni kezdte
Legyőzőjét, s Krisztus apostolának neveztette magát... Bizonnyal nem
volt egyszerű a "váltás", nem csak Pálnak, hanem a hallgatóinak sem,
akik nem is olyan rég még rettegéssel emlegették a mindenre elszánt
fiatal rabbit, Sault.
De nem volt egyszerű az ige hirdetése
Luther Mártonunk számára sem! Egy olyan világban, ahol egyrészt
gátlástalanul törekedtek a hatalomra, ahol az akarat-érvényesítésnek
eszköze a kard, és korrupciós "diplomácia" volt, ahol az emberek
többsége nyögött a kiváltságos kevesek adóterheitől, ahol még nem volt
betegbiztosítás, nyugdíj, s ha nehezen is működő, de mégis valamiféle
ellátást adó szociális rendszer, másrészt háborúk és járványok
pusztítottak, nos egy ilyen kaotikus földi világban a mennyei
igazságokról szólni igencsak merész vállalkozás volt! Arról szólni, azt
tanítani, hogy Isten már itt méltóságot ad mindenkinek, hogy senki sem
szolgája a másiknak, mert mindenki szabad az Isten előtt, de a
keresztény ember Istentől kapott szabadságát mégis mások szolgálatára
odaszánja a Krisztusért, mindezt tanítani, magyarázni, megértetni nagy
tömegekkel - életmű!
Isten igéjének hirdetése ma is embert
próbáló vállalkozás. Ha hihetünk a zsurnalisztáknak, akkor II. János Pál
mondotta volt: "Van nagyobb ellenségünk is, mint a Sátán - a
közömbösség!" Valóban, az Összevissza-dobálót (Diabolosz) Krisztus
legyőzte, de a szabad akaratunk éppen azért szabad, mert még az Isten
sem diszponál felette! Úgy döntünk/dönhetünk, ahogyan mi azt jónak
látjuk... Ha valakit "nem hat meg" az Isten igéje, ha nem érzi
szükségét, hogy az isteni szeretet szolgálója legyen abban a
közösségben, ahová őt rendelte/küldte a JóIsten, akkor az olyan, mint az
útszél Jézus példázatában. A jóságra, szépségre, részvétre való készség
még ki sem csírázik életében!
S mit jelent az ige hirdetése? Nem
mást, mint a felebarát eljuttatását a felismerésre: Senki nincs egyedül
ebben a világban, mindenki tartozhat Istenhez - ha akar -, s hogy az
igaz életminőséget akkor érhetjük el, ha "megtaláljuk helyünket" a
világban, azaz végre hazatalálunk, azaz megérkezünk Teremtő
Istenünkhöz...
Isten
ajándékai...

A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem
értelmes szívet, hogy megláthassam a hétköznapokban felülről jövő
ajándékaidat, s úgy éljek, mint a Te megajándékozott gyermeked!
Ámen
Kegyelemből van
üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka
ez.
Ef 2,8
Komoly antropológiai kérdést
fogalmazhatunk meg a reformáció hetéhez kiválóan illeszkedő mai
igénkkel kapcsolatban: Attól lesz valaki jó ember, hogy jó keresztény
vagy attól válik valaki jó kereszténnyé, mert jó ember? Nyilvánvaló,
hogy teológiai értelemben véve "jó", azaz tökéletes ember egy sincs,
bár sok olyan megbillent érzelmű keresztény van, aki magát annak hiszi,
s csinnadrattás megtérése után, korábbi életének következményeiről
tudni sem akar... Az "igazi" megtérés nem ilyen identitás-váltást
jelent, hanem olyat, mint Zákeusét, aki a másoktól kicsalt pénzt -
akire csak emlékezett(!) - visszadta, sőt jóvátételt fizetett. Sok
magát kereszténynek valló ember úgy viselkedik, mint ahogyan manapság a
politikában és gazdaságban tapasztalhatjuk: minden megy tovább a régi
"kerékvágásban"... Maradnak ugyanazok az embererek, ugyanazokra a
harácsolós célokra koncentráltan, csak a cég/párt stb. szűnik meg
jogutód nélkül. Amilyen bosszantó ez a világban, olyan fonák ez egyes
"keresztények" életében, akik csak nevükben azok, de hogy mit jelent
maga a szó (krisztuskövető) valójában azt nem tudják. Míg a világban a
számonkérés elmarad, az Isten a jóvátételt, annak szándékát számonkéri
rajtunk.
Az üdvösség jócselekedetek szorgalmas
gyűjtögetése révén nem érhető el - jól tudják ezt katolikus testvéreink
is, akik még ma is pellengérre állítódnak a középkori hatalmi
visszaéléseik miatt. Bár meg kell jegyeznünk, hogy a történelmi
tisztességhez hozzátartozik, hogy azokat az iszonyatos rémtetteket,
amiket az egyházi hierarchia segítségével véghezvittek, nem szabad
elfelejteni. Különbséget tenni ugyanolyan kötelesség, mint nem
felejteni.
Ha Isten a mi cselekedeteinkre
alapozottan adná az üdvösséget, akkor kongana a mennyország, s alig
férnénk el a pokolban... Hála legyen neki, hogy nem "érdemeinket" nézi!
Az Isten ajándékai körbevesznek minket naponta. Luther ételről,
italról, ruházatról, lábbeliről, szófogadó gyermekről, derék
házastársról beszél, de beleérti a jó időjárást, a békét, az
egészséget, a közrendet, a becsületet, s annak védelmét
is.
Az üdvösség nehezen érthető, s főleg nem
megfogható valóság. De ha a láthatóban nem vesszük észre az Isten
ajándékait, hogyan fedezhetnénk fel azt a
láthatatlanban?
Lélek...
A mai nap
imádsága:
Uram! Újíts meg Lelkeddel, hogy éljek!
Ámen
A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett
mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint
ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük,
mert hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek
azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet
sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?
ApCsel 15,8 és
9-10
A kereszténységen belül számtalan irányzat
létezik - ahogyan más vallásokban is... Nem csoda, azokat is ugyanolyan
hús-vér emberek gyakorolják, mint a "mienket". Péter - aki egyszerű
halászember volt, mentes minden akadémiai titulustól - mégis komoly
nagy teológiai igazságot szólt: Isten ismeri szíveinket, s Isten (ha
ugyanarról az Istenről beszélünk) soha nem személyválogató. Mindezeken
túl Péter őszinte is, mert bevallja, hogy sem ő, sem kortársai, sem az
atyáik nem tudták betartani a törvény
előírásait...
Az okoskodó, másokon uralkodni kívánó
ember soha nem a lényegi kérdésekbe "köt bele", azt ugyanis senki nem
tagadja, hogy ölni, lopni,csalni, kívánni a másét, hazudni stb. nem
szabad. Ezek ugyanis a társadalmat tartják össze, e törvények nélkül
omladoznak a civilizáció tartóoszlopai. A saját cél eléréséhez a
közösséget is eszköznek tekintő önző ember olyan részleteket emel ki, s
tesz meg fő irányelvnek, mely a nagy egész szempontjából nem lényeges.
(Ha csak arra gondolunk, hogy Mózes harmadik könyvének nagy része ún.
kultuszi törvényekből áll, akkor hamar beláthatjuk, hogy nem a forma,
hanem a tartalom a döntő. Az idő persze megszelídette a
"véresáldozatokat" a vallásos zsidó életében azonban a "vér" még mindig
óriási kultikus szereppel bír. A "vér-misztika" persze ott van a
keresztényeknél is, de azoknál teljességgel átvitt értelemben, arról
nem is szólva, hogy Krisztus "váltságáldozatát" többféleképpen
magyarázzák.)
Vallásszociológusok szerint a
keresztények jelentős része nem is tud mit kezdeni a váltságáldozattal.
Nemcsak archaikusan csengő szó számukra, de életidegen is. Isten, aki
szeretetből teremtette a világot, s szeretete által tarja fenn, nem
kívánja az embertől, hogy bármivel is elégítse meg / engesztelje ki Őt
- elvégre hogyan is békíthetné ki a véges a Végtelent? - sokkal inkább
azt kívánja, hogy az ember béküljön meg Teremtőjével. Nem Istent kell
kiengesztelni (Ő nem ember, Ő Isten!), hanem az embert. Aki emberi
módon gondolkodik a Világteremtő ÚRIstenről, az gyermekként tekint a
hit dolgaira, s azt hiszi, hogy a haragvó "durcás" Istent ki kell
békíteni... Jóllehet Krisztus egész életműve arról szól, hogy az ember
végre béküljön már meg az Örökkévalóval, s jusson el hit által Őhozzá.
Ez az út a szeretet útja, azaz a Krisztus útja. Ha valaki számára
jobban megfogható/megélhető ez a szeretet, akkor vallja meg bátran:
Krisztus maga az út...
Mivel Isten Lélek, ezért Őt
lélekben kell nemcsak imádni, de megérteni - kinek kinek a kegyelem
mértéke szerint - is. Nincs elszomorítóbb, amikor az Isten titkos
dolgait emberi módon magyarázzák, ami pedig emberileg jól érhető - pl.
hogyan valósítsuk meg a gyakorlatban a szeretetet -, azt
"elmisztifikálják. Mindkettőre igaz, hogy "lélekben kezdték el, de
testben akarják
befejezni"...
Vigasztalás...
A mai nap imádsága:
Uram! Óvj és
áldj mindannyiunkat! Ámen.
Mert akit
szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit
kedvel.
Péld 3,12
Az élet tele van
tragédiákkal, s minden tragédia egyben személyes kín is. Nem
spórolhatja meg senki sem ezt a minden halandónak "kijáró"
fegyelmező-figyelmeztető nyomorúságot. Aki szenvedett már, az nem tud
közömbösen elmenni a másik ember szenvedése mellett - legyen az testi
vagy lelki - próbál valami vigasztalót mondani. Mások bátorítása, lelki
erősítése olyan veszélyes akció, mint amikor valakit menteni próbálnak,
aki alatt beszakadt a jég... Maga a mentő is veszélyben van a vékony
jégen.
Kórházi ágyon feküdve, a gyógyulást várva jól
esik a látogatók bíztatása. Nemcsak jól esik, de a gyógyulási készséget
is alapvetően befolyásolja. De mi van akkor, ha nincs remény a
rehabilitációra? Ha már soha nem tudok visszakerülni oda, ahol voltam,
ahonnan kiestem. Aki tudja, hogy meg fog halni, az a perlekedései után
legvégül, többnyire elfogadja a halált, de mi van azokkal, akik
balesetben elveszítik testrészeiket vagy a tolókocsihoz kötött
bénultságból kell végignézniük a világ vibráló-vonzó mozgását - egészen
életük végéig? Bizony ilyenkor kimondani a fenti igét, maga a
megtestesült szeretetlenség... Mégis sokan, csupa jószándékból,
megteszik. Meg is kapják rá a megfelelő választ: "No akkor engem ne
szeressen az Isten!"... Érvényessége van ennek az igének, de ahogyan
egy halálos beteg igen kedves lelkészkollégám mondta: "Sokat jelent ez
az ige, nagyon sokat, de mindenki csak magának mondhatja..." Aki
egészségesen, a határok-nélküli mobilitást, a korlátozottságok nélküli
életét élve mégis odafröcsögi az ilyen és ehhez hasonló igéket a
szenvedő embernek, az nem tudja mit beszél, s nem tudja mire való az
Isten igéje...
De akkor miért került bele a
Szentírásba? Elsősorban azért, mert az emberléthez elválaszthatatlanul
hozzátartozik a válaszkeresés, s megőrülünk, ha nem kapunk választ a
miértjeinkre. Érvényes ez akkor is, ha emberi kapcsolatainkban krízis
áll elő, s tudni akarjuk annak az okát, és releváns akkor is, amikor
értetlenül állunk személyes tragédiánk feszítő miértjei között. Vannak
válaszok, amikre szükségünk van, de a válaszok ennek a világnak az
"értékrendjébe" nem illeszthetők bele. MIndenféleképpen az isteni
dimenziókba vezetnek, ahol persze minden más, mint itt a földi, testi
létben. Amikor Salamon király összegyűjti korának bölcsességeit, akkor
a fenti mondattal háláját fejezi ki Istennek, mert fájdalom árán ugyan,
de megtanította az ÚR legfontosabb igazságát: azt ti., hogy Isten
szeret. A szeretetet sokszor csak akkor vesszük észre, ha nincs, ha nem
szeretnek minket vagy mi nem szerethetünk. A hiány kínjai között
őszintén keresünk, s aki így tesz, az megtalálja a lét értelmét, magát
az Istent. Rádöbben, hogy a Teremtő számára mindegy, hogy hogyan:
relatíve egészségesen vagy csonkán-bonkán, fiatalon vagy megöregedve,
csak eljussunk
Őhozzá...