A szolgálati helyünkért.

A mai nap imádsága:

Uram! Vezess, hogy ne csak nézzem világodat, de kegyelmed révén meg is lássam benne üdvözítő akaratodat. Ámen

"Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el."

Mk 13,31

Értékek után kutatunk egész életünkben. Gyerekkorunktól kezdődően tapasztalásaink által értékrendet állítunk fel - mi az, ami fontos, még fontosabb, s mi életünk legfontosabbja. Amikor tizenévesként kritikus öntudatunkra eszmélünk, kezdjük átértékelni az életünket. Szeretnénk tisztán és őszintén nekifutni az életnek, azután jónéhány csalódás "megfegyelmez" minket. Innentől kezdve igyekezünk a lehető legtisztábban, legőszintébben élni. Egy bizonyos: (élet)bölcsességünk fokát jelzi, ha tudjuk, hol is állunk az anyagvilág völgye és a lélekvilág hegycsúcsa közötti számunkra rendelt vándorösvényen.

Nagy ajándéka az Élet Urának, ha az örök értékek keresését idősebb korban sem hagyjuk abba, mert sok-sok igazgyöngy hever a világban... s mind arra vár, hogy begyűjtsük őket, gyönyörködjünk bennük. Persze vannak olyanok is, akik számára a gyöngyök csillogása semmi "ég-adtát" nem jelent. Ők nem látják a fényszikrák játékában a Titokzatos Teremtő Erő nagyságát és ámulatba ejtő csodás szépségét, számukra a formákban és a színekben is csak az anyagvilág törvényszerűségei tükröződnek.

Az anyagvilág egyszer elmúlik, mert ha volt kezdet, akkor lesz vég is. De világegyetem mértékegységei nem emberléptékűek. A csillagok járása egy emberöltő mértékével nézve ugyanaz, szinte nem változik semmit. A rövidke néhány évtized alatt átélt nagy változásaink közepette azonban felvetődik bennünk újra és újra az örök emberi kérdés: De mi lesz velem, ha már nem leszek?

Ilyenkor az örök értékek érvényességét keressük. Választ kell kapnom, miért szerettem és szerettek, miért hittem és reménykedtem reménytelen helyzetekben, s olykor miért gonoszkodtam, perlekedtem Istennel és önmagammal? Jó helyen álltam-e földi életemben? Akartam-e kiteljesedni az Istentől kapott tálentumaim segítségével vagy inkább csak helyezkedtem, s a "jobb lóra tenni" mindig hatásos túlélési technikáját alkalmaztam. Mert sokan vannak, akik áldozatok nélkül élik életüket, s a világ megnyerésének igézetében élnek.

Túlélik a saját életüket. Az utolsó kilométerkőnél azonban mindenki belátja, hogy lélekben kárt vallani a legnagyobb veszteség, még a saját halálunknál is nagyobb... Ilyenkor már nincs alternatíva, ezt a határt átlépve Isten birodalma kezdődik. Itt egyedül csak Jézus szava mentheti a lelket.

Élet...

A mai nap imádsága:

Uram! Hála Neked a családomért! Köszönöm szüleimet és testvéreimet, gyermekeimet és unokáimat! Kimondhatatlan jóságod kísérjen ezután is, hogy bizonyságot tudjak tenni Rólad, szóban és szolgáló cselekedetekben! Ámen

Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek.

Zsolt 127,3

"Tiszta apja! Nem, tiszta anyja! Dehogyis, tiszta nagyapja!" Ki ne ismerné Karinthytól ezeket a mondatokat, s annak igazságát, hogy bizony mikor serdülő korba kerül a gyermek, az egész család csodálkozva kérdézi: "Kire ütött ez a gyerek?"... Az ÚR ajándéka a gyermek. Jól írja ezt a zsoltáríró, s az ószövetségi bölcsességirodalomban is gyakran találunk utalásokat arra, mennyire nem megérdemelt csoda az, amikor a szülőpár gyermekáldásban részesül. A gyermek - különösen amikor még pici és aranyos -, a megújuló élet hamvasságát sugározza mosolyában, nevetésében, mozgásában és abban is, hogy örömmel bújik szüleihez, hogy ott oltalmat és biztonságot, szeretetet és békét kapjon... Az, hogy lassan alig akad "hagyományos" család, dívik a "patchwork-family"-felállás, s magától értődő, hogy van apa és szociológiai apa, anya és az apa barátnője, sok gondot okoz a társadalomnak. A gyermeknek az emberré válásához bizony érzelmi stabilitásra van szüksége, s ezt csakis a családban kaphatja meg.

Istennek különös ajándéka a gyermek. Isten megteheti azt, amit az ember nem: visszaveszi az ajándékot. Isten adja az életet, de vissza is veszi azt. S most ne elsősorban azokra az emberpalántákra gondoljunk, akik néhány hetes, hónapos vagy éves földi ittlét után visszaköltöznek a Mennyei Atyához, hanem azokra, akik az élet törvényehez tartozóan felnőnek, s kirepülnek a családi fészekből. Sok szülő tragédiának éli ezt meg, s meg is teszi az ellenlépéseket: Érzelmileg és/vagy anyagilag függővé teszi gyermekét, hogy az soha ne legyen fel-nőtt...

Márpedig az Isten-adta élet szépsége az, hogy a gyermek maga is családot alapít, s emberré válva oltalmat nyújt gyermekeinek. Átéli múlandóságát és erőtlenségét, de teherbírását is. Megtapasztalja az érzelmi mélységeket és magasságokat, az Istenre való hagyatkozást és mindenket elsimító Isteni Kegyelmet. Mert Istennek úgy volt tetszésére, hogy, ami a legdrágább, ahhoz ne lehessen pénzért (akármilyen teljesítménnyel) hozzájutni. Ne lehessen vásárolni igazi barátot vagy barátnőt, szerető férjet vagy feleséget és gyermeket sem. Az Élet nem lehet üzlet tárgya! Ha mégis azzá válik, ha emberéleteket áldoznak fel a gazdaság oltárán a még nagyobb profit reményében, azt - ha nem is rögtön -, de idővel megbünteti az Isten. Az élet nem ELADÓ, s nem is KIADÓ! Ha ez mégis megtörténik az nemcsak gyalázatos merénylet az emberi méltóság ellen, de Isten teremtői akaratának a megszegése is. Amikor Isten az embert megteremtette, akkor fölé nem helyezett senki mást, csakis Önmagát. Istentől rendelt királyok és császárok tehát csak a történelemírásban születnek... Az "igazi" királyok nem azok, akik pöffeszkedve mindenáron uralkodnak az alattvalókon, hanem képesek önmagukat is feláldozni a másikért, a közösségért.

Életünk túlnyomó részét a családi közösségben éljük le. Érzelmi életünk is itt alakul. Egymást tanítjuk, miközben járjuk a szeretet és alázat iskoláját. Ezért nagyon fontos, hogy milyen családot alapítunk, s hogyan készülünk erre a feladatra. Aki gyermekéért áldozatot hoz, s Istenfélelemre (nem Isten-rettegésre, hanem helyes Istenismeretre!) is képes tanítani - az nem panaszkodik, s nem bánkódik, hogy nem azt kapta az élettől, amit megérdemelt volna. Csak az önző ember keresi mindenáron a saját igazát, az alázatos fogadja Isten kegyelmi ajándékát - a gyermekben is.

Életünk...

A mai nap imádsága:

URam! Add meg nekem a kiváltságot, hogy ne bóklásszak el fölöslegesen a nekem rendelt utamról, s ha mégis letérnék, kegyelmes kezed óvjon és segéljen! Ámen

  

Istenünk ereje mindazoknak a javára van, akik őt keresik, de hatalma és haragja fordul mindazok ellen, akik őt elhagyják.

Ezsd 8,22

Aki kicsit is belemerül a világ vizsgálatába, akiben kicsit is felébred a válaszkeresések izgalma, akit nem hagy közömbösen a madár röpte az égen vagy a hangya útja a földön, azaz: aki keresi a Végső Lét-Okot, annak megváltozik az élete... alapjaiban.

Isten ereje mindenben megnyilvánul - bár mi húsvér-, örök-emberi habitusunk miatt többnyire a látványra figyelünk fel, arra fókuszálunk - a teremtett világ kis és nagy életes csodáiban, a történelem alakulásában, s nem utolsó sorban a lelkiismeretünkben.

Ha felismerjük a minket körülvevő világban az Isten erejét, jelenvalóságát, már önmagában ez az ismeret is erőt ad, de ha Istenre építjük az az életünket, akkor az minőségivé válik. Egyszerűen azért, mert úgy vagyunk teremtve, hogy mindenben végső soron Istenre vágyakozunk. Akkor is, ha azt nem tudjuk. Saját boldogságunk keresése egyben az Isten keresése is, s aki eközben rádöbben, hogy a saját boldogsága csak a mások boldogságának a munkálása révén érhető el, az betölti az Isten törvényét. Akkor is, ha nem ül a templompadokban! (Karl Rahner, katolikus teológus őket anonim-keresztényeknek nevezi.)

Aki Isten akaratát cselekszi, az áldásban részesül, azaz javul. Megromlott természetünket, mely Ádám óta az Isten erejének tagadására buzdít minket, kijavítja, s helyreállítja az eredeti állapotot: Istenben leszünk, s Ő mibennünk; Teremtő és teremtmény az Egyben... titok ez is, az Isten fölöttébb nagy titka!

Régi felismerés - erről tesz bizonyságot igénk második része -, hogy Isten megbünteti azokat, akik nem cselekszik az Ő akaratát. Sokan hiszik azt, hogy Isten aktív közreműködése révén valósul meg a büntetés, de Isten ezt sokkal elegánsabb módon oldotta meg: mi magunk büntetjük magunkat, ha nem fogadjuk el Isten rendjét. A Teremtő Isten megteremtette a Világmindenséget, hogy benne van az ok-okozat, a hatás-ellenhatás, s a bűn következménye, a büntetés.

Kárhoztatni tehát a korlátot, hogy miért szab határt a szakadék szélén a szabadságunknak - igen nagy balgaság! Szidni a gravitációt azért mert elestünk - szintúgy bolondság... Életvezetési stílusunknak mindig következményei vannak, de ez nem jelenti azt, hogy minden sikerül, amit eltervezünk, s hogy a JóIsten nélkül is célba érhetünk, hiszen: "Ember tervez, Isten végez." Ezért szükségünk van az isteni kegyelemre, a hívő ember pedig azt is tudja, hogy naponta...

Feladatok, munka...

A mai nap imádsága:

URam! Köszönöm a munkámat, az elvégzendő napi feladatokat! Add, hogy örömöm legyen bennük, s átélhessen Veled együtt újra és újra az alkotás nagyszerű érzését - kis és nagy dolgokban egyaránt! Ámen

Pál apostol írja: Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.

1 Thessz 4,11-12

Boldog élet - nemde erről álmodik mindenki? Az is, aki becsülettel dolgozik, és az is, aki látványosan semmit nem tesz boldogulásáért. A boldogság utáni vágyunk soha nem attól függ, szorgosak vagyunk-e vagy lusták, teszünk-e érte valamit vagy sem. Úgy érezzük, hogy a boldogság nekünk "járna", mert... s itt mindenki hosszan tudná sorolni a "nyomós" okokat.

A boldogsághoz vezető út - így van ez Isten teremtettségi rendjében - munkával van "kikövezve". Már az Édenben is vigyázni/művelni kellett mindent; a munka tehát nem Isten "büntetése" az ellenszegülésünkért, hanem úgy a paradicsomban, mint azon kívül: ajándék. Az alkotó munka ajándék, a legnagyszerűbb dolog a világon. Ezért nem mindegy, hogy milyen hivatást választunk! Olyat, amit szívvel-lélekkel szabadidőnkben is végeznénk vagy olyat, amit csak azért csinálunk, hogy pénzt kapjunk érte... Mert nincs izgalmasabb, mint amikor a semmiből valami előáll, amikor látjuk kezünk munkájának eredményét. Nem véletlenül válik istenévé a munka sokak számára, hiszen a jól bevégzett feleadat örömmel tölti el a lelket. S ha nincs Isten az első helyen, akkor a munka válhat azzá. (Megjegyz.: aki pedig utálja a munkát, annak nagyon hamar a szenvedélyek válnak istenévé!)

Manapság - amikor munkahely és családi szféra egyre inkább egybeolvad, amikor a leglehetetlenebb pillanatokban csöng a munkahelyi telefon vagy vágja ketté a csaláfi programot a hazavitt munka elvégzési kényszere -, igen nehéz meghúzni a határt a privát és a munkahelyi között, de azért mégsem lehetetlen. A munkahelyen ugyanis pótolható ember vagyok, de a családban csak "egy van belőlem": férjként, feleségként, családapaként, családanyaként más nem, csak én állhatok helyt!

"Sajnos ez a mostani világ nem családbarát!" - modhatja valaki, s igaza van. De melyik volt az? Mindig voltak égbekiálltó szociális igazságtalanságok, a korok csak abban különböznek egymástól, hogy olykor ezek az igazságtalanságok tömegméretűvé váltak. A keresztény ember minden korban és társadalmi berendezkedésben szociálisan, azaz közösségi módon gondolkodott. Amikor mindenki csak magára és a túlélésre gondolt, akkor egy Szent Erzsébet Thüringiában gabonát osztott az éhezőknek, de gondolhatunk az első "szociális segélyekre" is, melyeket a középkorban megerősödő polgárvárosok vezettek be a város szegényei számára; amikor az egyházzal karöltve ingyen-tüzelőt és élelmiszercsomagokat osztogattak. Azaz: a keresztény ember mindig a békességet munkálta, mert lelkében békesség lakozik. Igyekszik önellátó maradni, megőrizve függetlenségét, s ezért csak addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér... Méltóságát nem az anyagiak mennyisége, hanem istenkapcsolatának minősége határozza meg, s ezért úgy él és dolgozik, hogy munkája, élete imádság legyen...

Növekedés...

A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy növekedjek szeretetben, s alázatban! Ámen

   

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.

1 Kor 3,6

Az Élet legnagyobb csodája a növekedés... Ennek a csodának a megélése a gyarapodás, ami az élet értelmét adja. Aki a gyarapodást csak egyoldalúan - anyagiak halmozása, testi élvezetek hajszolása - éli meg, az érdekes módon életminőségében nem fog emelődni, növekedése csak önzésében mérhető. Az önző ember tulajdonsága, hogy nem osztja meg sem javait, sem "önmagát" másokkal, de annyit kíván birtokolni a máséból, amennyire csak lehetősége van.

Az Isten országának értelmét is a növekedés adja. Ez nem azt jelenti, hogy az egész Földet a kereszténység fája kellene hogy borítsa, de ennek kellene a legmagasabbnak lennie. Az, hogy ez a fa még áll, egyedül a JóIsten kegyelme, mert az egyháztörténetből megtanulhattuk, hogy az önző, hataloméhes ember számtalanszor tördeste Krisztus Egyházának faágait.

A növekedéshez mindig idő kell, s mivel az időnk kevés - oly sok mindent szeretnénk megismerni a világból(!) -, ezért türelmetlenkedünk. Pedig a türelem hiánya csak bajt, problémát okoz. Nem véletlenül, de nagyon sokszor sajnos hiába mondogatjuk: "Mindennek rendelt ideje van!" Az ember, amikor a világ megismerésének izgalmában van, akkor nehezen inthető józanságra. Nem lehetetlen, de valóságos művészet ez: elmagyarázni egy fiatalnak - aki ifjúsából fakadóan habzsolni szeretné a fényt -, hogy csillapodjék, mert nem marad le semmiről... Sok-sok szülő, pedagógus forgolódott már álmatlanul ágyában, mert úgy érezte, nem sikerült megvilágítania azt, ami egyébként olyan nyilvánvaló.

A "rendelt idő" azt jelenti, hogy az Életnek időre van szüksége ahhoz, hogy megnyilvánulhasson az Istentől kapott ereje. Mesterséges körülmények között, tápszerekkel, növekedésfokozó mérgekkel - mostanság génmanipulációval(!) is - lehetséges előállítani élelmiszernek nevezett műcsodákat, de ezek olyanok is... Eleddig még mindig kiderült, hogy amit a JóIsten alkotott, az sokkal jobb volt, mint az a produktum, amivel az okoskodó embert a jót jobbítani akarta! (Az pedig különös fricskája az embersorsnak, hogy az a "jó", amivel tökéletesíteni akarta az ember az életet, az többnyire csak nyomorúságot hozott. Felülmúlni a JóIstent - hiába a kígyó megejtő sziszegése: "Eritis sicut Deus/olyanok lesztek, mint Isten -, a véges ember nem tudja.

Az élet csodájának, nagyszerűségének felismerése egy-egy pillanatban csak nagy odafigyeléssel és alázattal lehetséges, de a generációkon átívelő növekedés-csodát már könnyebb észrevenni. A keresztény ember ezt hívja áldásnak, azaz Isten láthatatlan erejének az életes megyilvánulása.