Január 16.

Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik. Hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.
János 4,14

Uram! Jákób forrásánál a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetésed során mondtad ezeket a szavakat. Milyen másképpen nézted Te az embert, mint mi szoktuk nézni. Mi gyanakvással tekintünk a másikra, Te bizalommal szólítod meg. Ennek az asszonynak az esetében is a lehető legalkalmatlanabbnak látszó embert országod igen alkalmas munkásává tudtad tenni, ilyen lelkigondozással. Földhöz rögzítettségéből gyöngéd kézzel kiemelted és megláttattad, meg is szerettetted vele az örök életet.

Uram! Engedd ma igazán megértenem, amit ez az asszony és sok más tanítványod boldogan értett meg: a legmélyebb emberi vágyat megelégítő mennyei forrásvíz nálad található meg. Csak nálad. Ma is ebből meríthetek. Aztán pedig láttasd meg velem keresztyén tanítványságom fontosságát. Hiszen szomjan elepedő emberek világában élek. Életemen akkor nyugszik áldás, ha a velem együttélőknek meg tudom mutatni az örök élet vizének azt a forrását, mely kiapadhatatlanul tör elő belőled, én Uram!