A mai nap meditációs fogalma:
Szentülés...
A mai nap imádsága:
URam! Oly sokan keresik az életszentséget, pedig az élet maga az! Add URam, hogy mindenben megláthassunk Téged, s a felismerés boldog örömével szolgálhassunk egymásnak! Ámen
Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.
Róm 8,13-14
Félreértés ne essék! Akár jók vagyunk, akár rosszak, egyszer mindenféleképpen meg kell halnunk... Az élettől elfordulás, a pusztai magány, az önsanyargató "eszményi" élet nem a kereszténység találmánya, minden vallásban megtalálhatóak az aszkézis útjai. Tehát nem vallás-specifikus, hanem örök emberi tulajdonságunk próbálja így kikerülni az akaratlan szenvedést. Aki szigorú önmegtartóztatásban él, az úgy gondolja, hogy ura nemcsak saját testének, de egész életének is. A szépség, s egyben a hamisság ebben, hogy ez csak részben igaz. Bármit is teszünk, a szenvedéseket, s az elmúlást 'kicselezni' egyikünk sem tudja, hiszen ha az élet csatáit sorra meg is nyerjük, a végső ütközetben a halál győzedelmeskedik. De akkor miről győzködi Pál a rómaiakat, s hogyan lehet élni akkor, ha úgy is meghalunk?
Annyi bizonyos - kár lenne tagadni vagy elspiritualizálni -, hogy mindenkinek a "világlátását" meghatározza az állapota. Aki magányos, az társat keres, hogy oldja a kínzó egyedüllétet, aki cölibátusra kényszeríti magát az a magasabb életszentség birtoklását hiszi, aki fogyatékkal él - az gyakran akaratosságával 'kompenzál' , s aki meg az élvezetek rabja, az meg van győződve arról: ő él igazi szabadságban. Amikor tehát Saul-Pál az egyedüllétet ajánlja, s azt mondja "én ezzel kedveznék néktek", akkor nyilvánvalóan saját életéből indul ki. (Azt azért szögezzük le, hogy akik valóban - test szerint is - tanítványai voltak Jézusnak, házasok voltak...) Azaz: élték az élet normalitását, ami azt jelenti, hogy nem önmaguk üdvösségét igyekeztek "munkálni", nem saját üdvbizonyosságukkal voltak elfoglalva, mert mindennapjaikat az töltötte ki, hogy másokért/övéikért éltek. Az áhított üdvösségünket, az örök életet, ugyanis Isten viszi végbe érthetetlen kegyelme révén, s ebben nem hitünk "milyensége", s jócselkedeteink mennyisége a döntő!
Isten legnagyobb érezhető, megtapasztalható csodája a testünk. Ahogyan öregszünk, s darabokban (látás, hallás stb.) vissza kell adnunk Teremtőnknek ezt a csodaszerkezetet, akkor vesszük észre igazán, milyen nagy örömforrás az egészség. Talán éppen kopásra ítélt testünk fegyelmez, terelget minket leghatásosabban Isten felé, hogy megértsük: Ő megélt szeretetet kíván látni közöttünk, s nem önmagunk fontosságát rejtő aszkézist... Ez azt jelenti: akik az élet szolgálatában állnak - mert képesek félretenni önmagukat -, azok ismerik az Istent, s őket így is emlegetik: "Isten fiai"...
Szentülés...
A mai nap imádsága:
URam! Oly sokan keresik az életszentséget, pedig az élet maga az! Add URam, hogy mindenben megláthassunk Téged, s a felismerés boldog örömével szolgálhassunk egymásnak! Ámen
Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.
Róm 8,13-14
Félreértés ne essék! Akár jók vagyunk, akár rosszak, egyszer mindenféleképpen meg kell halnunk... Az élettől elfordulás, a pusztai magány, az önsanyargató "eszményi" élet nem a kereszténység találmánya, minden vallásban megtalálhatóak az aszkézis útjai. Tehát nem vallás-specifikus, hanem örök emberi tulajdonságunk próbálja így kikerülni az akaratlan szenvedést. Aki szigorú önmegtartóztatásban él, az úgy gondolja, hogy ura nemcsak saját testének, de egész életének is. A szépség, s egyben a hamisság ebben, hogy ez csak részben igaz. Bármit is teszünk, a szenvedéseket, s az elmúlást 'kicselezni' egyikünk sem tudja, hiszen ha az élet csatáit sorra meg is nyerjük, a végső ütközetben a halál győzedelmeskedik. De akkor miről győzködi Pál a rómaiakat, s hogyan lehet élni akkor, ha úgy is meghalunk?
Annyi bizonyos - kár lenne tagadni vagy elspiritualizálni -, hogy mindenkinek a "világlátását" meghatározza az állapota. Aki magányos, az társat keres, hogy oldja a kínzó egyedüllétet, aki cölibátusra kényszeríti magát az a magasabb életszentség birtoklását hiszi, aki fogyatékkal él - az gyakran akaratosságával 'kompenzál' , s aki meg az élvezetek rabja, az meg van győződve arról: ő él igazi szabadságban. Amikor tehát Saul-Pál az egyedüllétet ajánlja, s azt mondja "én ezzel kedveznék néktek", akkor nyilvánvalóan saját életéből indul ki. (Azt azért szögezzük le, hogy akik valóban - test szerint is - tanítványai voltak Jézusnak, házasok voltak...) Azaz: élték az élet normalitását, ami azt jelenti, hogy nem önmaguk üdvösségét igyekeztek "munkálni", nem saját üdvbizonyosságukkal voltak elfoglalva, mert mindennapjaikat az töltötte ki, hogy másokért/övéikért éltek. Az áhított üdvösségünket, az örök életet, ugyanis Isten viszi végbe érthetetlen kegyelme révén, s ebben nem hitünk "milyensége", s jócselkedeteink mennyisége a döntő!
Isten legnagyobb érezhető, megtapasztalható csodája a testünk. Ahogyan öregszünk, s darabokban (látás, hallás stb.) vissza kell adnunk Teremtőnknek ezt a csodaszerkezetet, akkor vesszük észre igazán, milyen nagy örömforrás az egészség. Talán éppen kopásra ítélt testünk fegyelmez, terelget minket leghatásosabban Isten felé, hogy megértsük: Ő megélt szeretetet kíván látni közöttünk, s nem önmagunk fontosságát rejtő aszkézist... Ez azt jelenti: akik az élet szolgálatában állnak - mert képesek félretenni önmagukat -, azok ismerik az Istent, s őket így is emlegetik: "Isten fiai"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése