A mai nap meditációs fogalma:
Szenvedés...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szeretni tudjak! Kegyelemből, Általad, újra és újra... Ámen
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Róm 8,18-19
Legjobban fájó szenvedés az, ami értelmetlen... Ha valaki szenved a jóért, azt elfogadjuk, hiszen a jelen fájó küzdelme magában hordozza a jövő felszabadító élményének csíráját, de aki bizonnyal tudja, hogy elhordozott nyomorúsága sehova sem vezet - az különösképpen is elkeseredhet. A legfájóbb szenvedések nem azok, melyek az élet törvényszerűségéből adódnak - pl. idős szüleink halála -, hanem azok a veszteségek, melyeket egymásnak, s ráadásul szándékosan okozunk.
Lehetne sorolni háborúk és népirtások ismétlődő tragédiáját - beleértve a megfogant lelkecskék szándékos ölését (abortusz) is -, de éppen eleget kesergünk azon is, amit megkaphatnánk, de mégsem kapjuk meg. Lehetnénk egymáshoz kedvesek és figyelmesek, odafordulók és elhordozók, de az esetek többségében mégsem vagyunk azok! A boltokban ránkmosolygó eladó művi kedvességét már megszoktuk - sajnáljuk is érte, mert messziről látszik, hogy nem szívből jövő; csak a félelme az, hogy elveszti állását, ha főnök észreveszi, hogy nem mosolyog -, de ha közvetlen közelünkben élőktől, akik életünk "fontos emberei", nem kapjuk meg azokat az apró figyelmességeket, melyek nem kerülnek "se pénzbe, se időbe", akkor ezek hiánya nagyon tud kínozni minket.
Így sóvárognak milliók naponta egy-egy mosolyért, biztató szóért vagy egy mozdulatban, érintésben megnyilvánuló bizonyosságért, hogy fontosak vagyunk a másiknak, hogy szeretnek minket. Mert ilyenek vagyunk: nemcsak azt felejtjük el, hogy kedvesünk, társunk, családunk és barátaink szeretnek minket, de annak boldogító tudata is szertefoszlik bennünk, hogy Isten szeret minket... Hiszen ennek köszönhetően jöttünk bele ebbe a világba, s az Ő megtartó gondviselése ölel át minket napról napra.
Akik szembeúsznak az árral, mert a krisztusi szeretettel építik kapcsolataikat, azok életpéldája bátorítást ad másoknak is: "Lám, hát mégiscsak lehet, így is!". Szeretetben nevelni gyerekeket, segítő odafordulást tanúsítani az embertársnak, nem esztelenül és látványosan, hanem szerényen - kinek-kinek a saját mértéke szerint -, de jellemformáló erővel és evilági józansággal, jó sáfárként. Krisztus követőinek ugyanis nem az a missziói feladata, hogy a bűn mocskát időről-időre eltakarítsák a világból, s megmaradjon a társadalom reprodukcióra kész, terhelhető állapotban, hanem hogy ízt adjanak az életnek, s világító mécsesként irányt mutassanak Fölfelé...
Szenvedés...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szeretni tudjak! Kegyelemből, Általad, újra és újra... Ámen
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Róm 8,18-19
Legjobban fájó szenvedés az, ami értelmetlen... Ha valaki szenved a jóért, azt elfogadjuk, hiszen a jelen fájó küzdelme magában hordozza a jövő felszabadító élményének csíráját, de aki bizonnyal tudja, hogy elhordozott nyomorúsága sehova sem vezet - az különösképpen is elkeseredhet. A legfájóbb szenvedések nem azok, melyek az élet törvényszerűségéből adódnak - pl. idős szüleink halála -, hanem azok a veszteségek, melyeket egymásnak, s ráadásul szándékosan okozunk.
Lehetne sorolni háborúk és népirtások ismétlődő tragédiáját - beleértve a megfogant lelkecskék szándékos ölését (abortusz) is -, de éppen eleget kesergünk azon is, amit megkaphatnánk, de mégsem kapjuk meg. Lehetnénk egymáshoz kedvesek és figyelmesek, odafordulók és elhordozók, de az esetek többségében mégsem vagyunk azok! A boltokban ránkmosolygó eladó művi kedvességét már megszoktuk - sajnáljuk is érte, mert messziről látszik, hogy nem szívből jövő; csak a félelme az, hogy elveszti állását, ha főnök észreveszi, hogy nem mosolyog -, de ha közvetlen közelünkben élőktől, akik életünk "fontos emberei", nem kapjuk meg azokat az apró figyelmességeket, melyek nem kerülnek "se pénzbe, se időbe", akkor ezek hiánya nagyon tud kínozni minket.
Így sóvárognak milliók naponta egy-egy mosolyért, biztató szóért vagy egy mozdulatban, érintésben megnyilvánuló bizonyosságért, hogy fontosak vagyunk a másiknak, hogy szeretnek minket. Mert ilyenek vagyunk: nemcsak azt felejtjük el, hogy kedvesünk, társunk, családunk és barátaink szeretnek minket, de annak boldogító tudata is szertefoszlik bennünk, hogy Isten szeret minket... Hiszen ennek köszönhetően jöttünk bele ebbe a világba, s az Ő megtartó gondviselése ölel át minket napról napra.
Akik szembeúsznak az árral, mert a krisztusi szeretettel építik kapcsolataikat, azok életpéldája bátorítást ad másoknak is: "Lám, hát mégiscsak lehet, így is!". Szeretetben nevelni gyerekeket, segítő odafordulást tanúsítani az embertársnak, nem esztelenül és látványosan, hanem szerényen - kinek-kinek a saját mértéke szerint -, de jellemformáló erővel és evilági józansággal, jó sáfárként. Krisztus követőinek ugyanis nem az a missziói feladata, hogy a bűn mocskát időről-időre eltakarítsák a világból, s megmaradjon a társadalom reprodukcióra kész, terhelhető állapotban, hanem hogy ízt adjanak az életnek, s világító mécsesként irányt mutassanak Fölfelé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése