Anyagiak..
A mai nap imádsága:
URunk! Óvj meg minket attól, hogy az anyagvilágba vessük bizalmunkat, s kérünk, kegyelmesen add meg mindazt, ami szolgáló életünk fenntartásához szükséges! Ámen
Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.
Mt 6,24
Jézus tanítása a mammonról eléggé egyértelmű: Bolondnak tartja a gazdagot, aki még nagyobb csűrökről álmodozik - jóllehet még az éjjel elkérik lelkét; kiűzi a kufárokat a templomból -, mert emberek kirablásának barlangjává tették azt; s mai igénk szerint is kinyilvánítja - két úrnak senki sem szolgálhat. Aki lebecsüli a gazdagság, a 'mammon' erejét, az alapjaiban nincs tisztában a földi erőviszonyokkal! Bizony, még Jézus követésre hívó szava is kevés volt a gazdag ifjú számára, hogy kiszakítsa őt kényelmes, jóléti világából! Itt a Földön nagy úrnak képzeli magát az ember - döntési szabadsága okán -, sőt olykor még azt is elhiszi: szinte semmi akadálya sincs, hogy istenné váljon - lásd génmanipuláció!
Jézus világos útmutatása ellenére, Egyházának kétezeréves történelmében, legalább ezer esztendőn keresztül, a pénz, a hatalom, azaz a mammon játszotta a főszerepet! Kész csoda, hogy e meglehetősen terhelő tény ellenére még mindig van Egyház, s még mindig vannak, akik a krisztusi tanítás szerint akarnak élni. Mi ez, ha nem kegyelem?
Két úrnak tényleg nem lehet szolgálni, de megváltozott világunkban már nem is nagyon értjük az 'úr és szolga' viszonyrendszerét. Ha azonban valakiről az ismerőseink közül kiderül(ne), hogy évek óta szeretője van, bizony bármennyire is igyekezne elhitetni velünk, hogy ő márpedig mindkettőt - a hitvestársát és a szeretőjét is - egyformán szereti... Valljuk meg, elég nehezen hinnénk el neki. Mert amennyire szívünket nem tudjuk teljességgel ide is meg oda is ajándékozni - legfeljebb megosztani vagyunk képesek, erre mondjuk, hogy "félszívvel" tesszük - ugyanígy nem lehetséges a világ elvárásait, s az Isten elvárásait is betöltve kiteljesedésben élni.
De miért is fontos ez? Azért, mert életminőségünket mindig a viszonyunk határozza meg! Aki Istent teszi meg értékmutató valóságnak, annak a kevés is kiteljesítően boldogító lehet, aki pedig az "anyagiakra" szavaz, annak a sohasem elég a sok... Az pedig, hogy hová vezet az ember harácsoló kedve, a "mammon-imádata" - tapasztalható a nehézséges jelenünkben! A hívó ember azonban jól tudja, hogy a ma nap is, meg holnapi is URának kezében van, s ezért nem szűnik meg hálát adni, s igyekszik szolgálni Őt, amennyire csak erejéből telik...
Isten jelenvalósága...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy felismerjelek minden nap, s meg tudjam vallani: Te vagy a legfőbb realitás!Ámen
Az ÚR letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent?
Zsolt 14,2
Az 1970-es évek közepétől óriási dollármilliárdokat költöttek a földönkívüli élet keresésére... Gigantikus antenna-rendszereket építettek ki - ezeknek bizonnyal voltak/vannak nem elhanyagolható arányban katonai feladatai is -, melyek fülelik a világegyetemet, hátha megszólal benne valaki: "Hahó, itt vagyok!" Eleddig - így a hivatalos tudomány - a keresés eredménytelen. A JóIsten pedig csak letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, hogy a tudományon és önmagán kívül érdeklődik-e még Teremtője után az ember; vagy a tudományos-technikai forradalom köszöbén megszédülve önmaga hatalmától, már végképp csak maga körül akarja forgatni a világot Teremtőstül, mindenestül?
Aki Istent valóban keresi - s nem csak filozofál Róla, nem csak az extrém vallásos élményt akarja gyűjtögetni magának -, azt értelmesnek tartja a Szentírás. Ennek az istenkeresésnek az alapja a feltétel nélküli őszinteség. Istent nem lehet álruhában keresni, észrevétlenül meglesni, hiszen a végesnek nem lehet taktikája a Végtelennel szemben, csak őszinte alázata. Ez azonban nem alázatoskodás, alávetettség, hanem az egyetlen lehetséges teremtményi hozzáállás: az Isten feltétel nélküli tisztelete. Aki nem tiszteli a teremtettséget, aki nem hajol meg az Élet csodája előtt, az az Istent sem tiszteli. Aki nemhogy különbnek tartja magát, de még ráadásul messze alacsonyabbrendűnek is véli azokat az embertársait, akik jóllehet igen nyomorúságos körülmények között élnek, de ugyanazokat az emberi kromoszómákat hordják magukban -, az ilyen rátartiságban, kivagyiságban megátalkodott emberek nem ismerik az Istent. Erővel, hatalommal, pénzzel vagy fegyverrel megtámogatott vallásos ideológiát képviselhetnek, de Istent, Aki méltóságra rendelt minden embert, az ilyenek nem képviselhetik soha...
A Szentírás arra tanít minket, hogy az okosságnál, az ismeretnél van több: a bölcsesség. A bölcsesség pedig nem más, mint az ÚRnak félelme... Érdekes módon, aki féli, azaz tiszteli az URat - ami ugye azt jelenti, hogy Istent elfogadja ISTEN-nek -, megtalálja önmagát is, hiszen önmagunk kiteljesedése (ezt hívják önmegvalósításnak) ha felismerjük önmagunk határait. Éveink száma nem végtelen, mert nem válunk soha istenné; a Kígyó csak rászedett minket, amikor azt mondta: "Ha esztek ennek a fának a gyümölcséből, akkor olyanok lesztek, mint Isten!" -, de valójában csak sikertelenségünket, életünk eredménytelenségét tudjuk garantálni, ha Istent hátrahagyva a "saját fejünk" után megyünk... A bölcs tudja, hogy kiteljesítő, megelégítő távlatot egyedül Isten adhat, mert a mindenre a válasz, a végső megoldás Ő maga!
A zsoltáros azt írja "letekint" az ÚR a mennyből... ami nem "nézést" jelent, hiszen "Isten szeme" mindent lát; aképpen, hogy Ő egyszerre mindenhol jelen van. Amikor az ÚR "letekint" - Ábel áldozatára is így "tekintett le" -, akkor tulajdonképpen meglátogat, azaz nyilvánvalóvá teszi az ember életében az Ő isteni voltát. (Aki pedig nem tartja Istent Istennek, az beleszédülhet önnön irigységének örvényébe, s még ölhet is - lásd Káint!) Isten tehát meglátogatja teremtményeit, azaz kinyilvánítja félreérthetetlenül az Ő akaratát: a szeretet uralmát, a Benne való lét elsődlegességét. A meglátogatás történhet csöndben, a világ tökéletességére való rácsodálkozásban: a természet színeinek a mindennapos varázslatában vagy a tudomány rendszerező, megismerő szépségében - az "eredménynek" mindig ugyanannak kell lennie, növekednünk kell szeretetben, s alázatban...
Az ÚR letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent?
Zsolt 14,2
Az 1970-es évek közepétől óriási dollármilliárdokat költöttek a földönkívüli élet keresésére... Gigantikus antenna-rendszereket építettek ki - ezeknek bizonnyal voltak/vannak nem elhanyagolható arányban katonai feladatai is -, melyek fülelik a világegyetemet, hátha megszólal benne valaki: "Hahó, itt vagyok!" Eleddig - így a hivatalos tudomány - a keresés eredménytelen. A JóIsten pedig csak letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, hogy a tudományon és önmagán kívül érdeklődik-e még Teremtője után az ember; vagy a tudományos-technikai forradalom köszöbén megszédülve önmaga hatalmától, már végképp csak maga körül akarja forgatni a világot Teremtőstül, mindenestül?
Aki Istent valóban keresi - s nem csak filozofál Róla, nem csak az extrém vallásos élményt akarja gyűjtögetni magának -, azt értelmesnek tartja a Szentírás. Ennek az istenkeresésnek az alapja a feltétel nélküli őszinteség. Istent nem lehet álruhában keresni, észrevétlenül meglesni, hiszen a végesnek nem lehet taktikája a Végtelennel szemben, csak őszinte alázata. Ez azonban nem alázatoskodás, alávetettség, hanem az egyetlen lehetséges teremtményi hozzáállás: az Isten feltétel nélküli tisztelete. Aki nem tiszteli a teremtettséget, aki nem hajol meg az Élet csodája előtt, az az Istent sem tiszteli. Aki nemhogy különbnek tartja magát, de még ráadásul messze alacsonyabbrendűnek is véli azokat az embertársait, akik jóllehet igen nyomorúságos körülmények között élnek, de ugyanazokat az emberi kromoszómákat hordják magukban -, az ilyen rátartiságban, kivagyiságban megátalkodott emberek nem ismerik az Istent. Erővel, hatalommal, pénzzel vagy fegyverrel megtámogatott vallásos ideológiát képviselhetnek, de Istent, Aki méltóságra rendelt minden embert, az ilyenek nem képviselhetik soha...
A Szentírás arra tanít minket, hogy az okosságnál, az ismeretnél van több: a bölcsesség. A bölcsesség pedig nem más, mint az ÚRnak félelme... Érdekes módon, aki féli, azaz tiszteli az URat - ami ugye azt jelenti, hogy Istent elfogadja ISTEN-nek -, megtalálja önmagát is, hiszen önmagunk kiteljesedése (ezt hívják önmegvalósításnak) ha felismerjük önmagunk határait. Éveink száma nem végtelen, mert nem válunk soha istenné; a Kígyó csak rászedett minket, amikor azt mondta: "Ha esztek ennek a fának a gyümölcséből, akkor olyanok lesztek, mint Isten!" -, de valójában csak sikertelenségünket, életünk eredménytelenségét tudjuk garantálni, ha Istent hátrahagyva a "saját fejünk" után megyünk... A bölcs tudja, hogy kiteljesítő, megelégítő távlatot egyedül Isten adhat, mert a mindenre a válasz, a végső megoldás Ő maga!
A zsoltáros azt írja "letekint" az ÚR a mennyből... ami nem "nézést" jelent, hiszen "Isten szeme" mindent lát; aképpen, hogy Ő egyszerre mindenhol jelen van. Amikor az ÚR "letekint" - Ábel áldozatára is így "tekintett le" -, akkor tulajdonképpen meglátogat, azaz nyilvánvalóvá teszi az ember életében az Ő isteni voltát. (Aki pedig nem tartja Istent Istennek, az beleszédülhet önnön irigységének örvényébe, s még ölhet is - lásd Káint!) Isten tehát meglátogatja teremtményeit, azaz kinyilvánítja félreérthetetlenül az Ő akaratát: a szeretet uralmát, a Benne való lét elsődlegességét. A meglátogatás történhet csöndben, a világ tökéletességére való rácsodálkozásban: a természet színeinek a mindennapos varázslatában vagy a tudomány rendszerező, megismerő szépségében - az "eredménynek" mindig ugyanannak kell lennie, növekednünk kell szeretetben, s alázatban...
A mai nap imádsága:
Uram,
Istenem! Te látod emberszívek millióit, akik vágyakoznak a szépre, a
jóra, de nem tudják, hogy ennek beteljesülése csak Nálad lehetséges.
Ajándékozd meg őket magaddal, hogy igazi karácsonyuk legyen! Ámen
Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!
János Jelenések könyve 22,15
Még mielőtt a karácsonyi betlehemes-beiglis, fenyőillatos, nagyon egymásbaborulni-akarós "szeressük egymást gyerekek!" christmas-feelingje eluralkodna rajtunk, álljunk meg egy pillanatra! Először is ellenőrizzük, hogy a gyerek fején a karácsonyi vacsora okán miért van baseballsapka, s gondolkodjunk el azon, hogy helyes-e, ha a szeretet ünnepén a vízcsapból is a "jingle bells" folyik?
Olyan világban élünk, amelyik elveszítette a mértéket. Olyan országban élünk, ahol egyre kevesebben értékelik azt, hogy egy Hazában, magyar nyelvet beszélve együtt élünk. Mindez még csak a kezdet, hiszen milyen általános erkölcsök lesznek, akkor, amikor majdani szülők csak arra tudnak emlékezni, hogy 2006 karácsonyakor új computert, hozzáillő gyilkolós programot és a jó tanulmányi eredményért baseballsapkát kaptak... Ha valaki azt gondolná, hogy ellenszenvemet a "bézbólhembörger-kultúra" ellen nem karácsony küszöbén kellene hangoztatnom, megjegyezném: erős kritikám, a lelkek kemény megítélésére nem személyes világvéges ambícióim kiélése, hanem kapott hivatásomból fakadóan az ige üzenetének tolmácsolása... Az ige pedig azt mondja: "Nem megy be mindenki a mennyek országába!" Paráznák és gyilkosok, hazugságban tobzódók kívül maradnak! Nem működik az istentelenül élő ember stratégiája, hogy majd a végén az Istennek odalökünk egy "bocsika, nem így akartam élni az életemet", s Isten elmosolyodik, s beenged... Ha vannak is emberi elképzeléseink az Istenről, ennyire emberiek azért ne legyenek! Ha valaki szerette és cselekedte egy egész életen át a hazugságot, s a jóvátételnek még a gondolatáig sem jutott el egyszer sem, az csak úgy egy ügyes "piár-húzással" nem tud bejutni az Örökkévalóságba.
Kegyetlenség? Hát ennyire nem szereti Isten az embert, hogy megbocsátana neki? Éppen ellenkezőleg! Olyannyira szereti, hogy az abszurditásokat is felhasználja, hogy teremtett lényét, az embert visszatérítse önmagához. Egyik abszurditás, hogy az Isten emberré lett. De hogyan lehet emberré az, aki Isten? Ezért különleges, s alapjaiban egészen más a keresztény vallás. A Jézus-követők vallása a kinyiliatkoztatatás vallása. Nem erkölcsi törvények tanításában, hanem személyben. Egyetlen vallás, amely "beismeri": egyedül nem megy! Szükségem van az Isten kegyelmére. Abszurditás az is, hogy Isten országának terjedését nem kardokkal, hanem szeretettel vívják. Amit mégis ágyúkkal és öldökléssel keresztény háborúnak neveztek, az mocskos hatalmi érdekeken alapuló keresztény emberek részvételével folyó háboró volt, de nem Isten országának építése...
Karácsony közeledik. Mint mindig, most is krízisek erősödnek, s tompulnak. Vannak családi és társadalmi krízisek, melyek karácsony után is azok maradnak, hiszen gyakran nem az a siker, hogy megoldódnak, hanem hogy elcsitulnak, legalább egy időre. A kereszteinket ugyanúgy tovább kell hordoznunk. A karácsony titkának megértéséhez szükséges azonban hogy megálljunk. Bizonyára sikerülni is fog...
Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!
János Jelenések könyve 22,15
Még mielőtt a karácsonyi betlehemes-beiglis, fenyőillatos, nagyon egymásbaborulni-akarós "szeressük egymást gyerekek!" christmas-feelingje eluralkodna rajtunk, álljunk meg egy pillanatra! Először is ellenőrizzük, hogy a gyerek fején a karácsonyi vacsora okán miért van baseballsapka, s gondolkodjunk el azon, hogy helyes-e, ha a szeretet ünnepén a vízcsapból is a "jingle bells" folyik?
Olyan világban élünk, amelyik elveszítette a mértéket. Olyan országban élünk, ahol egyre kevesebben értékelik azt, hogy egy Hazában, magyar nyelvet beszélve együtt élünk. Mindez még csak a kezdet, hiszen milyen általános erkölcsök lesznek, akkor, amikor majdani szülők csak arra tudnak emlékezni, hogy 2006 karácsonyakor új computert, hozzáillő gyilkolós programot és a jó tanulmányi eredményért baseballsapkát kaptak... Ha valaki azt gondolná, hogy ellenszenvemet a "bézbólhembörger-kultúra" ellen nem karácsony küszöbén kellene hangoztatnom, megjegyezném: erős kritikám, a lelkek kemény megítélésére nem személyes világvéges ambícióim kiélése, hanem kapott hivatásomból fakadóan az ige üzenetének tolmácsolása... Az ige pedig azt mondja: "Nem megy be mindenki a mennyek országába!" Paráznák és gyilkosok, hazugságban tobzódók kívül maradnak! Nem működik az istentelenül élő ember stratégiája, hogy majd a végén az Istennek odalökünk egy "bocsika, nem így akartam élni az életemet", s Isten elmosolyodik, s beenged... Ha vannak is emberi elképzeléseink az Istenről, ennyire emberiek azért ne legyenek! Ha valaki szerette és cselekedte egy egész életen át a hazugságot, s a jóvátételnek még a gondolatáig sem jutott el egyszer sem, az csak úgy egy ügyes "piár-húzással" nem tud bejutni az Örökkévalóságba.
Kegyetlenség? Hát ennyire nem szereti Isten az embert, hogy megbocsátana neki? Éppen ellenkezőleg! Olyannyira szereti, hogy az abszurditásokat is felhasználja, hogy teremtett lényét, az embert visszatérítse önmagához. Egyik abszurditás, hogy az Isten emberré lett. De hogyan lehet emberré az, aki Isten? Ezért különleges, s alapjaiban egészen más a keresztény vallás. A Jézus-követők vallása a kinyiliatkoztatatás vallása. Nem erkölcsi törvények tanításában, hanem személyben. Egyetlen vallás, amely "beismeri": egyedül nem megy! Szükségem van az Isten kegyelmére. Abszurditás az is, hogy Isten országának terjedését nem kardokkal, hanem szeretettel vívják. Amit mégis ágyúkkal és öldökléssel keresztény háborúnak neveztek, az mocskos hatalmi érdekeken alapuló keresztény emberek részvételével folyó háboró volt, de nem Isten országának építése...
Karácsony közeledik. Mint mindig, most is krízisek erősödnek, s tompulnak. Vannak családi és társadalmi krízisek, melyek karácsony után is azok maradnak, hiszen gyakran nem az a siker, hogy megoldódnak, hanem hogy elcsitulnak, legalább egy időre. A kereszteinket ugyanúgy tovább kell hordoznunk. A karácsony titkának megértéséhez szükséges azonban hogy megálljunk. Bizonyára sikerülni is fog...
A mai nap imádsága:
Uram!
Önismeretben, s a Benned való ismeretben növelj engem. Adj nekem bölcs
szívet, hogy mindenkor melletted döntsek, s éljek általad! Ámen
Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem.
Jer 12,3
Nem ismerek Rád! - hangzik el sokszor ez a felkiáltás, ha valaki "magatartás-profiljával" ellentétesen cselekszik, s ilyenkor a nem várt reakció döbbenetet, olykor megütközést vált ki. Ha saját magunkon vesszük észre, hogy "ez bizony nem én vagyok", akkor a békességhez vezető jó úton vagyunk. A változás és változtatás igénye ott kezdődik, amikor meglátjuk, hogy ki is vagyok én valójában. Már az ókori görögök is vallották "Gnóti szeauton!" - azaz ismerd meg önmagadat, az önismeret tehát a világ (benne az Isten) megismerésének alapja.
Mennyire ismered önmagadat? Ki vagy te? Ha más valaki, s nem mi magunk tesszük fel a kérdét, akkor bizony meglepődünk, mennyire felkészületlenek vagyunk a válaszra. Az az igazság, hogy nem ismerjük magunkat elég alaposan. Ha tisztában lennénk gyengeségeinkkel, akkor nem követnénk el életvezetési hibákat, s megspórolnánk magunknak néhány zsákutcát...
Az Isten viszont ismer minket, valójában. Már akkor nyitott könyv volt előtte egész életünk, amikor anyánk méhében formálódtunk. Jó tudni azt, hogy Valaki velünk van, gondot visel rólunk, s nem vagyunk magányosak a létezésünkben. Isten látja a mi szívünk akarását. Látja, hogy szeretnénk jobbak lenni napról napra, de csak annyira sikerül, amennyire... Látja azt is, hogy szívünk az Övé, de gyakran más válik fontosabbá - ha csak rövöd időre is - s kiszorul belőle még az Isten is... Finoman, szelíden aztán terelgetni kezd az Isten, s rádöbbenünk, hogy nincs fontosabb Őnála, hiszen minden attól válik még szebbé, hogy az Ő kezéből vesszük.
Istennek adni a szívünket tehát nem keserves áldozat, hanem boldogságos igenlés a Tőle kapott szeretetre. Ahogyan a szerelmes szív boldognak látja a világot, ugyanúgy az istenes szív is egészként szemléli a teremtettséget, s legyenek azok kicsiny vagy nagy dolgok, de így végül is minden a helyére kerül.
Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem.
Jer 12,3
Nem ismerek Rád! - hangzik el sokszor ez a felkiáltás, ha valaki "magatartás-profiljával" ellentétesen cselekszik, s ilyenkor a nem várt reakció döbbenetet, olykor megütközést vált ki. Ha saját magunkon vesszük észre, hogy "ez bizony nem én vagyok", akkor a békességhez vezető jó úton vagyunk. A változás és változtatás igénye ott kezdődik, amikor meglátjuk, hogy ki is vagyok én valójában. Már az ókori görögök is vallották "Gnóti szeauton!" - azaz ismerd meg önmagadat, az önismeret tehát a világ (benne az Isten) megismerésének alapja.
Mennyire ismered önmagadat? Ki vagy te? Ha más valaki, s nem mi magunk tesszük fel a kérdét, akkor bizony meglepődünk, mennyire felkészületlenek vagyunk a válaszra. Az az igazság, hogy nem ismerjük magunkat elég alaposan. Ha tisztában lennénk gyengeségeinkkel, akkor nem követnénk el életvezetési hibákat, s megspórolnánk magunknak néhány zsákutcát...
Az Isten viszont ismer minket, valójában. Már akkor nyitott könyv volt előtte egész életünk, amikor anyánk méhében formálódtunk. Jó tudni azt, hogy Valaki velünk van, gondot visel rólunk, s nem vagyunk magányosak a létezésünkben. Isten látja a mi szívünk akarását. Látja, hogy szeretnénk jobbak lenni napról napra, de csak annyira sikerül, amennyire... Látja azt is, hogy szívünk az Övé, de gyakran más válik fontosabbá - ha csak rövöd időre is - s kiszorul belőle még az Isten is... Finoman, szelíden aztán terelgetni kezd az Isten, s rádöbbenünk, hogy nincs fontosabb Őnála, hiszen minden attól válik még szebbé, hogy az Ő kezéből vesszük.
Istennek adni a szívünket tehát nem keserves áldozat, hanem boldogságos igenlés a Tőle kapott szeretetre. Ahogyan a szerelmes szív boldognak látja a világot, ugyanúgy az istenes szív is egészként szemléli a teremtettséget, s legyenek azok kicsiny vagy nagy dolgok, de így végül is minden a helyére kerül.
A mai nap imádsága:
Uram!
Oly sok mindent kívánok, s nem veszem észre, hogy mindenben csakis
Téged kereslek. Add, hogy szívemmel láthassalak Téged, s lelkem
szomjúsága megelégítést nyerjen kegyelmed által! Ámen
Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!
Jel 22,17b
Az élet nem más, mint egy nagy szomjúság! Szomjazunk a szeretetre, a sikerre, az örömre, szomjazzuk az elismerést, mások közelségét, szomjazzuk a tudást és tartalmat, szomjazzuk a biztonságot és a szerelmet, szomjazzuk az élet igazságát... egyszóval: szomjazzuk az Istent!
Ha jelen ritmusunkban tízezer évig élhetnénk, bizonyára életünkben még kisebb súlya lenne az Istennek. Azáltal azonban, hogy életünk ennyire rövid, s ilyen törékeny, az Isten-kérdés egy idő után egzisztenciális kérdéssé válik. A világ megismerhetősége ilyen rövid időn belül - képtelenség. Ha egész életünkön át, éjt nappallá téve tanulunk, akkor is csak közelítő tisztességell tudnánk felsorolni, hogy melyek azok a kérdések, amikre választ várunk. Egy emberöltő is kevés ahhoz, hogy számba vegyük, mit kellene még kikutatnunk, ugyanakkor pedig el kell fogadnunk a tényt, hogy a teremtettségben oly sok minden titok van, hogy túlnyomó részben azt sem tudjuk, mi az, amit még nem tudunk...
Csoda-e, ha minden korban számtalan ezoterikus próbálkozás teszi meg aktuális ígéretét: "Itt megtalálod a teljességet!" (Csak zárójelben: mindezt jó pénzért!) Csillagászati mértékegységben mérhető részvételi díjak, ahol "cserébe" életérzést, s az előbbrejutás, a sikeres élet ígéretét kapják... Érdekes módon, a szomjúság mégis marad.
Istennél az Élet Vize nem mérhető literben, nem a mennyiség számít, hanem az, hogy az Élet hordozója. Ugyanakkor nem kell ellentételezés, nincs "ára" a hitnek, a reménységnek, nem lehet forintban kifejezni a lélek belső békéjét, az URIstennél minden ingyen van... Ajándékba kaptuk a saját életünket, s ha továbbmehet közreműködésünkkel az élet, az maga a megélhető földi teljesség. Részesévé válni az Életnek - isteni kiváltság, s aki kizárva érzi magát ebből, az pokolian szenved.
Szomjúságunk olthatatlan, Isten Élet-vize kiapadhatatlan... Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!
Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!
Jel 22,17b
Az élet nem más, mint egy nagy szomjúság! Szomjazunk a szeretetre, a sikerre, az örömre, szomjazzuk az elismerést, mások közelségét, szomjazzuk a tudást és tartalmat, szomjazzuk a biztonságot és a szerelmet, szomjazzuk az élet igazságát... egyszóval: szomjazzuk az Istent!
Ha jelen ritmusunkban tízezer évig élhetnénk, bizonyára életünkben még kisebb súlya lenne az Istennek. Azáltal azonban, hogy életünk ennyire rövid, s ilyen törékeny, az Isten-kérdés egy idő után egzisztenciális kérdéssé válik. A világ megismerhetősége ilyen rövid időn belül - képtelenség. Ha egész életünkön át, éjt nappallá téve tanulunk, akkor is csak közelítő tisztességell tudnánk felsorolni, hogy melyek azok a kérdések, amikre választ várunk. Egy emberöltő is kevés ahhoz, hogy számba vegyük, mit kellene még kikutatnunk, ugyanakkor pedig el kell fogadnunk a tényt, hogy a teremtettségben oly sok minden titok van, hogy túlnyomó részben azt sem tudjuk, mi az, amit még nem tudunk...
Csoda-e, ha minden korban számtalan ezoterikus próbálkozás teszi meg aktuális ígéretét: "Itt megtalálod a teljességet!" (Csak zárójelben: mindezt jó pénzért!) Csillagászati mértékegységben mérhető részvételi díjak, ahol "cserébe" életérzést, s az előbbrejutás, a sikeres élet ígéretét kapják... Érdekes módon, a szomjúság mégis marad.
Istennél az Élet Vize nem mérhető literben, nem a mennyiség számít, hanem az, hogy az Élet hordozója. Ugyanakkor nem kell ellentételezés, nincs "ára" a hitnek, a reménységnek, nem lehet forintban kifejezni a lélek belső békéjét, az URIstennél minden ingyen van... Ajándékba kaptuk a saját életünket, s ha továbbmehet közreműködésünkkel az élet, az maga a megélhető földi teljesség. Részesévé válni az Életnek - isteni kiváltság, s aki kizárva érzi magát ebből, az pokolian szenved.
Szomjúságunk olthatatlan, Isten Élet-vize kiapadhatatlan... Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése