Erőért a terhek hordozására..
Földi élet - mennyei jutalom...
A mai nap imádsága:
Uram! Hálát adok Neked mindenért! Kérlek segíts meg, hogy én is segíthessek másoknak! Ámen
A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.
Ézs 42,3
Ezopusz "tanmeséjében" a hegytetőn büszkén álló, az erejét mindig fitogtató cédrus nem élte túl a vihart (mert egy igazi Nagy Vihar mindig jön) s az egészen a folyóig sodorta, ahol a sokszor lenézett náddal találkozott. A nád szelíden csak ennyit mondott: "Látod, meghajoltam, s a legnagyobb vihart is túléltem". Vannak az emberéletnek olyan iszonyatos viharai is, melyek alatt az alázatos nád-életek is megrepednek. Ahogyan az Írás mondja "hogy az Isten előtt ne dicsekedhessék egy test sem". Akinek életébe még nem köszöntött be a szenvedés, az nem győzhet hálát adni érte, de ne bízza el magát, mindez csak idő kérdése, egyszer jönni fog -, hiszen a bűn "zsoldja" a halál.
Ha körülnézünk - s milyen érdekes, először szenvednünk kell, hogy lássunk - észrevehetjük: világunk telve van szenvedéssel. Aki szenved, maga is megérti a szenvedőt. Az egyiket mozgásában korlátozza a nyomorúsága, a másik pedig makkegészségesen "szenved, mint a kutya", mert ifjú szíve reménytelenül szerelmes. Melyik a nagyobb? Ne ítélkezzünk! Magam is temettem már olyan fiatalembert, aki szerelmi kétségbeesésében vonat alá ugrott, de olyan tizenévest is, aki nem tudott beszélni senkivel sem lelki gondjairól, mígnem félelmei felőrölték és megoldásként a kötelet választotta...
Isten megtehetné, hogy minden emberi gonoszságnak, mulasztásnak meglegyen a következménye, "megérdemelt jutalma", mégsem teszi. Ez a kegyelem. Ha a mécses fényt már nem ad, csak füstöt és kormot, akkor miért nevezzük még mécsesnek? Ha fényt már rég nem sugároz az istenképűségre teremtett ember, csak a bűn gyalázatos kátrányát ontja magából, akkor miért maradhat eredeti státusában? Azért, mert az édesanya (számonra ez a feminisztikus jel-kép szebben és jobban kifejezi, mint az atya) akkor is szereti a fiát, ha az gyilkos vagy rabló... nem az eredményt nézi, hanem a szándékot, mégha az alig észrevehető vagy épen elbukott.
Ahány ember, annyi szenvedés, aki sokat szenvedett, az sok embert megért. Vannak mégis olyanok, akiket a szenvedés nem lágyít, hanem megkeményít. Isten a tudója, miért van ez így. Egy biztos, az Isten őket is számon tartja, mindvégig. A kegyelem igéi ugyanis személyválogatás nélkül, mindenkinek szólnak... ez az evangélium.
Uram! Hálát adok Neked mindenért! Kérlek segíts meg, hogy én is segíthessek másoknak! Ámen
A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.
Ézs 42,3
Ezopusz "tanmeséjében" a hegytetőn büszkén álló, az erejét mindig fitogtató cédrus nem élte túl a vihart (mert egy igazi Nagy Vihar mindig jön) s az egészen a folyóig sodorta, ahol a sokszor lenézett náddal találkozott. A nád szelíden csak ennyit mondott: "Látod, meghajoltam, s a legnagyobb vihart is túléltem". Vannak az emberéletnek olyan iszonyatos viharai is, melyek alatt az alázatos nád-életek is megrepednek. Ahogyan az Írás mondja "hogy az Isten előtt ne dicsekedhessék egy test sem". Akinek életébe még nem köszöntött be a szenvedés, az nem győzhet hálát adni érte, de ne bízza el magát, mindez csak idő kérdése, egyszer jönni fog -, hiszen a bűn "zsoldja" a halál.
Ha körülnézünk - s milyen érdekes, először szenvednünk kell, hogy lássunk - észrevehetjük: világunk telve van szenvedéssel. Aki szenved, maga is megérti a szenvedőt. Az egyiket mozgásában korlátozza a nyomorúsága, a másik pedig makkegészségesen "szenved, mint a kutya", mert ifjú szíve reménytelenül szerelmes. Melyik a nagyobb? Ne ítélkezzünk! Magam is temettem már olyan fiatalembert, aki szerelmi kétségbeesésében vonat alá ugrott, de olyan tizenévest is, aki nem tudott beszélni senkivel sem lelki gondjairól, mígnem félelmei felőrölték és megoldásként a kötelet választotta...
Isten megtehetné, hogy minden emberi gonoszságnak, mulasztásnak meglegyen a következménye, "megérdemelt jutalma", mégsem teszi. Ez a kegyelem. Ha a mécses fényt már nem ad, csak füstöt és kormot, akkor miért nevezzük még mécsesnek? Ha fényt már rég nem sugároz az istenképűségre teremtett ember, csak a bűn gyalázatos kátrányát ontja magából, akkor miért maradhat eredeti státusában? Azért, mert az édesanya (számonra ez a feminisztikus jel-kép szebben és jobban kifejezi, mint az atya) akkor is szereti a fiát, ha az gyilkos vagy rabló... nem az eredményt nézi, hanem a szándékot, mégha az alig észrevehető vagy épen elbukott.
Ahány ember, annyi szenvedés, aki sokat szenvedett, az sok embert megért. Vannak mégis olyanok, akiket a szenvedés nem lágyít, hanem megkeményít. Isten a tudója, miért van ez így. Egy biztos, az Isten őket is számon tartja, mindvégig. A kegyelem igéi ugyanis személyválogatás nélkül, mindenkinek szólnak... ez az evangélium.
Földi élet - mennyei jutalom...
A mai nap imádsága:
URam! Cselekedjél velem irgalmad szerint! Ámen
Jézus erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki."
Mt 21,28-32
Na, ne!... Akkor ez azt jelenti, hogy, akik életvezetésükben csődöt mondtak, azok ráadásul az Isten országában még előnyben is részesülnek? Nem lehet, hogy itt valamit elírtak a kódexmásolók az elmúlt kétezer esztendőben? Nos, még mielőtt rövidzárlatos következtetéseket vonnánk le Jézus fenti kijelentéseiből, vizsgáljuk meg egy kicsit a "kontextust"... Miről is van szó tulajdonképpen?
Először is arról, hogy vannak, akik meghallják az Isten üzenetét és megváltozik az életük, s vannak, akik meg hallgatják az igét, de életük mégsem mozdul előre semmit. Ugyanakkor Isten üdvözítő akaratának emberi magyarázása sehová nem vezet a végső dolgok megismerésében, hiszen azok éppen azért világvégiek, s azon túliak, mert nem ránk, hanem a JóIstenre tartoznak! (Az más kérdés, hogy óriási a kíváncsiság bennünk, hogy hogyan történnek majd ezek a dolgok.) Tény, hogy Jézus URunk nem hagyott hátra forgatókönyvet sem a végidőkről, sem pedig a Mennyország "Házirendjét" nem közölte. Különben is, ha ezek a földi életünk életminőségét olyannyira befolyásolnák, mint amennyire nem, akkor fontosságuk miatt bizonnyal talált volna lehetőséget a Mester, hogy az utókornak minden kétséget kizáróan valahogyan hagyományozza a Mennyei Atya apokaliptikus "menetrendjét", s részleteiben is megosztotta volna velünk üdvözítő akaratának az odaátban majdan megtörténő dolgait -, de nem tette. Úgy néz ki tehát, az Isten üdvözítő procedúrájának know-how-óját nem szükséges ismernünk, elégséges tudnunk azt, hogy Ő kegyelmes...
Másodszor, jó tudatosítanunk, hogy nem arról van szó, hogy az istentelenek bejutnak a Mennyországba, a hívők meg nem, hanem arról, hogy lesznek olyanok, akik ugyan paráznák és vámszedők voltak, de meghallották az evangéliumot, életük megváltozott, s Isten akarata szerint élték le életük hátralévő részét... s ők sokakat "megelőznek" majd. Ezen méltatlankodni hasonlóan felesleges, mint azon vitatkozni, hogy hol jobb ülni a vonaton, a mozdonyhoz közel, a szerelvény közepén vagy végén... Nemde ugyanarra a pályaudvarra fut be az összes kocsi?
Jézus erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki."
Mt 21,28-32
Na, ne!... Akkor ez azt jelenti, hogy, akik életvezetésükben csődöt mondtak, azok ráadásul az Isten országában még előnyben is részesülnek? Nem lehet, hogy itt valamit elírtak a kódexmásolók az elmúlt kétezer esztendőben? Nos, még mielőtt rövidzárlatos következtetéseket vonnánk le Jézus fenti kijelentéseiből, vizsgáljuk meg egy kicsit a "kontextust"... Miről is van szó tulajdonképpen?
Először is arról, hogy vannak, akik meghallják az Isten üzenetét és megváltozik az életük, s vannak, akik meg hallgatják az igét, de életük mégsem mozdul előre semmit. Ugyanakkor Isten üdvözítő akaratának emberi magyarázása sehová nem vezet a végső dolgok megismerésében, hiszen azok éppen azért világvégiek, s azon túliak, mert nem ránk, hanem a JóIstenre tartoznak! (Az más kérdés, hogy óriási a kíváncsiság bennünk, hogy hogyan történnek majd ezek a dolgok.) Tény, hogy Jézus URunk nem hagyott hátra forgatókönyvet sem a végidőkről, sem pedig a Mennyország "Házirendjét" nem közölte. Különben is, ha ezek a földi életünk életminőségét olyannyira befolyásolnák, mint amennyire nem, akkor fontosságuk miatt bizonnyal talált volna lehetőséget a Mester, hogy az utókornak minden kétséget kizáróan valahogyan hagyományozza a Mennyei Atya apokaliptikus "menetrendjét", s részleteiben is megosztotta volna velünk üdvözítő akaratának az odaátban majdan megtörténő dolgait -, de nem tette. Úgy néz ki tehát, az Isten üdvözítő procedúrájának know-how-óját nem szükséges ismernünk, elégséges tudnunk azt, hogy Ő kegyelmes...
Másodszor, jó tudatosítanunk, hogy nem arról van szó, hogy az istentelenek bejutnak a Mennyországba, a hívők meg nem, hanem arról, hogy lesznek olyanok, akik ugyan paráznák és vámszedők voltak, de meghallották az evangéliumot, életük megváltozott, s Isten akarata szerint élték le életük hátralévő részét... s ők sokakat "megelőznek" majd. Ezen méltatlankodni hasonlóan felesleges, mint azon vitatkozni, hogy hol jobb ülni a vonaton, a mozdonyhoz közel, a szerelvény közepén vagy végén... Nemde ugyanarra a pályaudvarra fut be az összes kocsi?
Igazság - hamisság...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Biztonságot, s elrejtettséget keresek teremtett világodban, s oly
nehezen találok. Bizonytalanságok sodrásában, bűnök örvényében keresem a
kapaszkodókat, de nem találom őket. Kérlek, adj nekem látó szívet,
bölcs értelmet, hogy észrevegyem, s meglássam Gondviselő Jóságod jeleit
életemben, s azokba kapaszkodva eljussak lelkem nyugalmához, melyre
annyira vágyakozom! Engedd Uram, hogy felelősen szerethessek minden
emberi kapcsolatomban, s hogy engem is szeressenek! Ámen
Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.
1 Jn 4,1
A prófétákat - így a Biblia - régen látóknak hívták, azaz az Isten embere látja azt, amit más nem lát. A kiváltságosak valóban nemcsak néznek, de látnak is. Nyilvánvaló, hogy a régiek az előre-látásra gondoltak, ami a gondviselés alapja. Aki tényleg előre is látja (pro-video) a dolgok menetét, az csakis a Teremtő Isten. Aki az Ő kezében van, annak nincs gondja a jövőre hiszen ez az isteni gondviselés, a Providentia Dei.
De ki az Isten prófétája, előre-látó embere? Sokan néznek előre, s vélik ismerni a jövőt, de azért, mert Bibliára, Istenre, az ő kiváltságos állapotukra, föntről kapott képességükre hivatkoznak, még nem lesznek az ÚR előre látó prófétái. Legyünk előrelátók, vizsgáljuk meg a lelkeket! Szekták ezrei születtek, virágoztak, pusztultak el évezredeken át, s ez a folyamat ma, sem szűnt meg - sőt, a média huszadikszázadi fejlődésének következtében még erősödött is.
A hamis próféták egyik jellegzetessége, hogy bonyolítják azt, ami egyszerű, s ami pedig megmagyarázhatatlan - az Isten titkai - azokat pedig magyarázzák. Jóllehet a titkok nem azért adatnak, hogy magyarázgassuk őket, hanem hogy velük együtt éljünk, s hordozzuk őket a szívünkben. S miközben forgatjuk ezeket odabenn - mint Mária - akkor erőt nyerünk általuk. Ha Isten a szeretet nagy parancsolatában összefoglalt mindent, akkor miért szükséges azt törvényeskedéssel újra szétfarikcs álni? Mindezeken felül: az ÚRIsten észt is adott. Az "erőnek, szeretetnek, józanságnak lelkét" (2Tim 1,7)
Miért tapadnak az emberek a hamis prófétákhoz? Az első ok: mert biztonságot ígérnek. Aki ugyanúgy akarja/képes látni a világot, mint a hamis próféta, az biztonságot nyer, sőt az Isten még meg is jutalmazza és sikeres élete lesz. A második: nem kell döntened az élet nagy kérdéseiben, én döntök helyetted... A szektavezér világlátásának sablonosságát alkalmazva mindenre, a feltétel nélkül elfogadott vezető kijelentéseire alapozva oldhatok meg ezentúl minden gondot az életemben... Akik ezt teszik - s hányan vannak! - abban a tévhitben élnek, hogy az Élet kihívásos nagy kérdéseit afféle mesterkélt patent-válaszokkal megoldhatjuk. Jó is lenne... Az igazság azonban az, hogy mindannyiunknak meg kell harcolnia a hit/a meggyőződés nemes harcát. Az etikai dillemmáinkat kizárhatjuk, elhagyhatjuk, de ezáltal személyiségünk Istentől kapott szabadságát dobjuk el, elvetve egyben azt a felelősséget is, ami tartást és tartalmat ad életünknek.
Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek... mondja János apostol. Azaz: Halgassatok a szívetekre! Melyben - ha beengedted - az Isten szeretete dobog. Augustinus ajánlását érdemes mottóként átgondolni, megfogadni, s élni is: "Szeress, s tégy amit akarsz!"
Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.
1 Jn 4,1
A prófétákat - így a Biblia - régen látóknak hívták, azaz az Isten embere látja azt, amit más nem lát. A kiváltságosak valóban nemcsak néznek, de látnak is. Nyilvánvaló, hogy a régiek az előre-látásra gondoltak, ami a gondviselés alapja. Aki tényleg előre is látja (pro-video) a dolgok menetét, az csakis a Teremtő Isten. Aki az Ő kezében van, annak nincs gondja a jövőre hiszen ez az isteni gondviselés, a Providentia Dei.
De ki az Isten prófétája, előre-látó embere? Sokan néznek előre, s vélik ismerni a jövőt, de azért, mert Bibliára, Istenre, az ő kiváltságos állapotukra, föntről kapott képességükre hivatkoznak, még nem lesznek az ÚR előre látó prófétái. Legyünk előrelátók, vizsgáljuk meg a lelkeket! Szekták ezrei születtek, virágoztak, pusztultak el évezredeken át, s ez a folyamat ma, sem szűnt meg - sőt, a média huszadikszázadi fejlődésének következtében még erősödött is.
A hamis próféták egyik jellegzetessége, hogy bonyolítják azt, ami egyszerű, s ami pedig megmagyarázhatatlan - az Isten titkai - azokat pedig magyarázzák. Jóllehet a titkok nem azért adatnak, hogy magyarázgassuk őket, hanem hogy velük együtt éljünk, s hordozzuk őket a szívünkben. S miközben forgatjuk ezeket odabenn - mint Mária - akkor erőt nyerünk általuk. Ha Isten a szeretet nagy parancsolatában összefoglalt mindent, akkor miért szükséges azt törvényeskedéssel újra szétfarikcs álni? Mindezeken felül: az ÚRIsten észt is adott. Az "erőnek, szeretetnek, józanságnak lelkét" (2Tim 1,7)
Miért tapadnak az emberek a hamis prófétákhoz? Az első ok: mert biztonságot ígérnek. Aki ugyanúgy akarja/képes látni a világot, mint a hamis próféta, az biztonságot nyer, sőt az Isten még meg is jutalmazza és sikeres élete lesz. A második: nem kell döntened az élet nagy kérdéseiben, én döntök helyetted... A szektavezér világlátásának sablonosságát alkalmazva mindenre, a feltétel nélkül elfogadott vezető kijelentéseire alapozva oldhatok meg ezentúl minden gondot az életemben... Akik ezt teszik - s hányan vannak! - abban a tévhitben élnek, hogy az Élet kihívásos nagy kérdéseit afféle mesterkélt patent-válaszokkal megoldhatjuk. Jó is lenne... Az igazság azonban az, hogy mindannyiunknak meg kell harcolnia a hit/a meggyőződés nemes harcát. Az etikai dillemmáinkat kizárhatjuk, elhagyhatjuk, de ezáltal személyiségünk Istentől kapott szabadságát dobjuk el, elvetve egyben azt a felelősséget is, ami tartást és tartalmat ad életünknek.
Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek... mondja János apostol. Azaz: Halgassatok a szívetekre! Melyben - ha beengedted - az Isten szeretete dobog. Augustinus ajánlását érdemes mottóként átgondolni, megfogadni, s élni is: "Szeress, s tégy amit akarsz!"
Istenképűségünk...
A mai nap imádsága:
Uram!
Friss vagyok vagy fáradt - csak Benned reménykedem! Adj nekem
életformáló gondolatokat, kapcsolatmegtartó erőt a közösségekben, ahová
helyeztél, s mindenekelőtt szelíd, s derűs szívet, hogy ne essek
kétségbe, s tudjak elmosolyodni gondviselésed mindennapi csodáin! Ámen
Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást,
mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.
Fil 2,13
"Gyenge vagy fiam, mint a harmatos fűszál!"... "Mindenbe csak belekapsz, aztán sosem fejezed be!"... "Hogy lehetsz ennyire akaratgyenge?" - ismerős mondatok ezek mindannyiunk számára. Jószándékkal vagy sem, megfelelő pillanatban vagy sem, de gyakran elhangzó mondatok ezek. Meg is van/lesz ezeknek - mondjuk ki bátran - ítélkező mondatoknak az eredménye: lendületvesztés, érdektelenség, álomvilágba-menekvés...
Beleszületünk ebbe a világba, s nem olyan egyszerű megtalálnunk a helyünket benne, s a választ, hogy miért is vagyunk itt? Egyik kedves - ma már nyugdíjas mérnök-tanár - barátom mondta: "Tudod, úgy harmincnyolc-évesen, néhány diploma után feltettem magamnak kérdést: No akkor mi is akarok lenni tulajdonképpen?"
Tényleg, mi az, ami hajt minket a cél felé? Az önmegvalósítás hiú ábrándja? A vágy, hogy legyek "valaki"? Esetleg magasabb célok motiválnak? A válasz nem lehet egyetemes, mert nem létezik átlag-ember, "csak" emberek vannak. Sokat akarók, de keveset bírók, nagy terveket szövögetők, s azokat alig megvalósítók... Ha valaki eléri élete delének hitt korszakát, akkor felteszi magának a kérdést: Mi lett belőlem, ki vagyok? Van is emiatt éppen elég középidős válsággal küszködő ember! Élet-erdőnk közepén, ha tisztásra lelünk, s leülünk egy nyugalom-farönkre elgyönyörködni néhány pillanat erejéig az embervilág (mák)virágain (is), akkor egyszer-kétszer bizonnyal felsóhajtunk: "Ezt azért nem így akartam!"
Milyen jó lenne már ifjúkorban tudni, mivé is akarunk válni, de jobb esetben csak azt tudjuk, mik nem akarunk lenni. Aztán adottságaink - a külsők és a belsők -, életvezetési bölcsességünk vagy "szerencsétlenkedéseink", nemkülönben a JóIsten kegyelme, eldöntik merrefelé haladjunk... Amikor Isten megteremtette az embert, az ádámot (az "Ádámot" a 19. század elejéig a zsidók nem használták személynévként!), akkor minőségi értelemben vett lényt teremtett. Éppen ezért az ádám szónak nincs hím- és nőneme a héberben, hiszen a nagybetűvel írt Embert jelenti. (Az ember-ség kérdése nem nemi hovatartozás kérdése, hanem jellem kérdése!) Az ember jellemét az adja, hogy mennyire tükrözi élete teremtettségbéli istenképűségét...
Eladdig, amíg eljutunk a felismerésig, hogy Isten minket nemcsak egyénnek, de közösségi embernek is teremtett - hosszú az út. Telve vargabetűkkel, hullámvölgyekkel és égberöpítő boldogságos pillanatokkal. Sok-sok kérdésünkre sosem találjuk meg a választ, egyedül az Isten tudja, hogy mit akart életünk egy-egy dolgával... Egy bizonyos: Ő az, aki létrehívott mindannyiónkat, s Ő az, akinek kegyelme révén lehetünk azok, amik vagyunk: családapák és családanyák, pékek és papok, mesteremberek és orvosok, küzdők és el-elbotlók, egyszóval: emberek...
Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást,
mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.
Fil 2,13
"Gyenge vagy fiam, mint a harmatos fűszál!"... "Mindenbe csak belekapsz, aztán sosem fejezed be!"... "Hogy lehetsz ennyire akaratgyenge?" - ismerős mondatok ezek mindannyiunk számára. Jószándékkal vagy sem, megfelelő pillanatban vagy sem, de gyakran elhangzó mondatok ezek. Meg is van/lesz ezeknek - mondjuk ki bátran - ítélkező mondatoknak az eredménye: lendületvesztés, érdektelenség, álomvilágba-menekvés...
Beleszületünk ebbe a világba, s nem olyan egyszerű megtalálnunk a helyünket benne, s a választ, hogy miért is vagyunk itt? Egyik kedves - ma már nyugdíjas mérnök-tanár - barátom mondta: "Tudod, úgy harmincnyolc-évesen, néhány diploma után feltettem magamnak kérdést: No akkor mi is akarok lenni tulajdonképpen?"
Tényleg, mi az, ami hajt minket a cél felé? Az önmegvalósítás hiú ábrándja? A vágy, hogy legyek "valaki"? Esetleg magasabb célok motiválnak? A válasz nem lehet egyetemes, mert nem létezik átlag-ember, "csak" emberek vannak. Sokat akarók, de keveset bírók, nagy terveket szövögetők, s azokat alig megvalósítók... Ha valaki eléri élete delének hitt korszakát, akkor felteszi magának a kérdést: Mi lett belőlem, ki vagyok? Van is emiatt éppen elég középidős válsággal küszködő ember! Élet-erdőnk közepén, ha tisztásra lelünk, s leülünk egy nyugalom-farönkre elgyönyörködni néhány pillanat erejéig az embervilág (mák)virágain (is), akkor egyszer-kétszer bizonnyal felsóhajtunk: "Ezt azért nem így akartam!"
Milyen jó lenne már ifjúkorban tudni, mivé is akarunk válni, de jobb esetben csak azt tudjuk, mik nem akarunk lenni. Aztán adottságaink - a külsők és a belsők -, életvezetési bölcsességünk vagy "szerencsétlenkedéseink", nemkülönben a JóIsten kegyelme, eldöntik merrefelé haladjunk... Amikor Isten megteremtette az embert, az ádámot (az "Ádámot" a 19. század elejéig a zsidók nem használták személynévként!), akkor minőségi értelemben vett lényt teremtett. Éppen ezért az ádám szónak nincs hím- és nőneme a héberben, hiszen a nagybetűvel írt Embert jelenti. (Az ember-ség kérdése nem nemi hovatartozás kérdése, hanem jellem kérdése!) Az ember jellemét az adja, hogy mennyire tükrözi élete teremtettségbéli istenképűségét...
Eladdig, amíg eljutunk a felismerésig, hogy Isten minket nemcsak egyénnek, de közösségi embernek is teremtett - hosszú az út. Telve vargabetűkkel, hullámvölgyekkel és égberöpítő boldogságos pillanatokkal. Sok-sok kérdésünkre sosem találjuk meg a választ, egyedül az Isten tudja, hogy mit akart életünk egy-egy dolgával... Egy bizonyos: Ő az, aki létrehívott mindannyiónkat, s Ő az, akinek kegyelme révén lehetünk azok, amik vagyunk: családapák és családanyák, pékek és papok, mesteremberek és orvosok, küzdők és el-elbotlók, egyszóval: emberek...
Találkozások...
A mai nap imádsága:
URam!
Köszönöm, hogy találkozásokat készítesz el számomra, melyekből
épülhetek. Add, hogy mindig felismerjem, amikor jeleiden keresztül
közeledsz felém! Ámen
Mária pedig ezt mondta: "Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék,
Lk 1,46-48
Életünk legszebb pillanatait azok a találkozások adják, amikor lélek a lélekkel találkozik. Mária és Erszébet találkozásában azonban még ennél is több történt, hiszen mindketten megteltek Szentlélekkel, s olyan himnikus mondatokat szóltak, melyeket az utókor csak magnificat néven emleget. Már önmagában az a tény, hogy két, életet a szíve alatt hordozó asszony találkozik - s állapotuk álldottságában messze fogékonyabbak a kimondhatatlan dolgokra -, különlegessé teszi együtt töltött idejüket.
Mária életének rendkívülisége abban van, hogy világra hozza azt az embert, aki nem férfitől, hanem a Lélektől született. A Biblia tanúsága szerint két ilyen ember volt az egész emberi létezés láncolatában: az első, akit a Lélek teremtett Ádám volt, a másik pedig Jézus, Mária gyermeke, akit Isten Fiának vallottak a szemtanúk. Jézus "extra naturam" bejövetelét - ezzel együtt maga Jézus létezését is nemegyszer tagadták -, pedig Jézus kortársai saját szemükkel látták a jeleket. (Amennyire misztikus az első ember megteremtése - az Istentől jövő élet felfoghatatlan csodája -, olyannyira misztikus Jézus istenember-volta is!) Mária boldog, határtalan az öröme. Felismeri ugyanis, hogy Isten tervének részesévé válhatott. Hogyan? Azt nem értette, de "szívébe zárta, s ott forgatta ta ezeket a dolgokat".
Hanyatló nyugati kereszténységünk legnagyobb baja, hogy meg akarja értetni az emberekkel kicsoda az Isten valójában. Nos, az Isten Lélek, s az Isten az Egy. Hitvallásunkban is azt mondjuk, hiszek EGY Istenben - nem egy istenben a sok közül(!) -, hanem az Egy-Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek. S mivel az emberi elme számára befoghatatlan az Atya és a Szentlélek, ezért a nyugati egyházban előszeretettel beszélnek a Fiú emberségéről, az ugyanis "érthető" a modern nyugati ember számára... Ezzel ellentétben, a keleti, az orthodox - másnéven pravoszláv - egyházban a szívbe zárják mindazon dolgokat, melyeket nem értenek (isteni titkok), s ott forgatják azokat.
Mi, mai evangélikusok sajnos elfelejtettük, amit Lutherünk így mondott: "Az Isten titka maradjon meg titoknak, nem kell/lehet minden titkot megmagyarázni." A boldogság ugyanis az elfogadásban van elrejtve. Isten elfogad engem, s én pedig Őt. Titokzatos út az, amíg eljutunk arra pillanatra, amikor lélekben találkozhatunk Istennel, de a titokzatosságán túl ráadásul még hosszú is - olykor egy egész életen készülünk rá. De hát erre kaptuk az életünket, hogy felismerjük és találkozzunk Teremtőnkkel...
Mária pedig ezt mondta: "Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék,
Lk 1,46-48
Életünk legszebb pillanatait azok a találkozások adják, amikor lélek a lélekkel találkozik. Mária és Erszébet találkozásában azonban még ennél is több történt, hiszen mindketten megteltek Szentlélekkel, s olyan himnikus mondatokat szóltak, melyeket az utókor csak magnificat néven emleget. Már önmagában az a tény, hogy két, életet a szíve alatt hordozó asszony találkozik - s állapotuk álldottságában messze fogékonyabbak a kimondhatatlan dolgokra -, különlegessé teszi együtt töltött idejüket.
Mária életének rendkívülisége abban van, hogy világra hozza azt az embert, aki nem férfitől, hanem a Lélektől született. A Biblia tanúsága szerint két ilyen ember volt az egész emberi létezés láncolatában: az első, akit a Lélek teremtett Ádám volt, a másik pedig Jézus, Mária gyermeke, akit Isten Fiának vallottak a szemtanúk. Jézus "extra naturam" bejövetelét - ezzel együtt maga Jézus létezését is nemegyszer tagadták -, pedig Jézus kortársai saját szemükkel látták a jeleket. (Amennyire misztikus az első ember megteremtése - az Istentől jövő élet felfoghatatlan csodája -, olyannyira misztikus Jézus istenember-volta is!) Mária boldog, határtalan az öröme. Felismeri ugyanis, hogy Isten tervének részesévé válhatott. Hogyan? Azt nem értette, de "szívébe zárta, s ott forgatta ta ezeket a dolgokat".
Hanyatló nyugati kereszténységünk legnagyobb baja, hogy meg akarja értetni az emberekkel kicsoda az Isten valójában. Nos, az Isten Lélek, s az Isten az Egy. Hitvallásunkban is azt mondjuk, hiszek EGY Istenben - nem egy istenben a sok közül(!) -, hanem az Egy-Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek. S mivel az emberi elme számára befoghatatlan az Atya és a Szentlélek, ezért a nyugati egyházban előszeretettel beszélnek a Fiú emberségéről, az ugyanis "érthető" a modern nyugati ember számára... Ezzel ellentétben, a keleti, az orthodox - másnéven pravoszláv - egyházban a szívbe zárják mindazon dolgokat, melyeket nem értenek (isteni titkok), s ott forgatják azokat.
Mi, mai evangélikusok sajnos elfelejtettük, amit Lutherünk így mondott: "Az Isten titka maradjon meg titoknak, nem kell/lehet minden titkot megmagyarázni." A boldogság ugyanis az elfogadásban van elrejtve. Isten elfogad engem, s én pedig Őt. Titokzatos út az, amíg eljutunk arra pillanatra, amikor lélekben találkozhatunk Istennel, de a titokzatosságán túl ráadásul még hosszú is - olykor egy egész életen készülünk rá. De hát erre kaptuk az életünket, hogy felismerjük és találkozzunk Teremtőnkkel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése