Beszélgetéseink...

A mai nap imádsága:
Uram! Szavaimnak adj erőt, hogy általuk vigasztalhassak másokat, ott, ahová helyeztél! Ámen



Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék!
Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!
Jakab 5,13

Alig vagyunk tisztában szavaink erejével. Csak amikor megbántanak minket vagy ha alig akar megformálódni szánkon a mondanivaló, mert eszünkbe jut egy-egy elfelejtett kedves szó, akkor vesszük észre, milyen különleges képessége az embernek a beszéd. Tudósok megállapították, hogy megfogalmazott mondatainknak 80(!) százalékát nem mondjuk ki, azokat csak magunkkal közöljük. "A bolond beszél magában!" - juthat eszünkbe a tréfás megállapítás, de egyáltalán nem bolondságról van itt szó. Isten nem véletlenül ültette belénk ezt a képességet, a belső hanggal való kommunikációt. Ezen keresztül is próbál rávezetni minket arra, hogy a lelkünkkel foglalkozzunk, annak rezdüléseit vegyük komolyan. Ugyanakkor nemcsak magunkkal kell foglalkoznunk, van a kommunikációnknak egy különleges része is: az Istennel való beszéd.

Ha valaki azt mondja: "Beszélgetek az Istennel" - akkor furcsán nézünk rá. Aki hangokat vél hallani, azt kételkedve fogadjuk - sokszor alapos indokkal, de Isten éppen azért Isten, mert Ő szavak nélkül is meg tudja értetni magát velünk. Sokkal inkább érzésekről van szó, megerősítő vagy éppen elbizonytalanító benyomásokról, melyek azért érnek minket, mert Isten elé visszük/vittük gondjainkat, bajainkat, s néha örömeinket is. Nincs olyan élethelyzet, amiben ne imádkozhatnánk, s nincs semmi olyan, amit ne vihetnénk Őelé: Javulási szándékunkat, gyógyulni akarásunkat és természetesen minden kételyünket. Sokan azt gondolják, hogy aki kételkedik, az hitetlen. Éppen ellenkezőleg! Amikor Isten megjelent az ő angyalai által, Mózestől Gedeonon át Zakariásig, mindegyik "kételkedett" - s kételyeinek hangot is adott, "Isten-kérdéseit" leplezetlenül felttette.

Jakab apostol az imádságra buzdít, mert jól tudja, maga is élte, hogy annak ereje elengedhetetlen létünk kiteljesedéséhez. Imádság nélkül nincs megújulás, nincs lezárás és nincs újrakezdés. Imádságra nemcsak akkor van szükségünk, amikor hiányainkkal küszködünk, hanem akkor is, amikor örömünk túlcsordul. Az imádság soha nem magunkkal való beszélgetés, hanem az Isten világába való ajtónyitogatás. Amíg itt ebben a világban élünk és mozgunk, addig ezen világ ajtajának kilincsét soha nem tudjuk elengedni, így lelkünk is e világhoz tapad. Csak ha majd egyszer véget ér földi vándorlásunk, akkor engedjük el emberlétünk utolsó biztos fogódzóit, hogy megkezdhessük utazásunkat Teremtőnk felé. Eladdig azonban számtalan csoda, megismerés, s tapasztalás vár ránk, hogy mindezeket átélve, Istennek csöndes imáinkban elmondjuk kutakodó gondolatainkat.

Erőért a terhek hordozására.

A mai nap imádsága:
Uram! Segíts meg, adj erőt nekem ma is küzdelmeimben, hogy ne fáradjak bele életembe és segíteni tudjak másoknak! Ámen.


Én az ÚR vagyok szabadítód és megváltód.
Ézsaiás 60,16

Szabadulás? Megváltás? Mitől és miért? Szabadnak és önmagát nagykorúnak tudó ember mégse tud uralkodni magán... Szabadság helyett szabadosság, konstruktivitás helyett destruktivitás jellemzi. (Minden nap 165 állatfajta pusztul ki Földünkön!) Nem csak globálisan veszélyforrás az ember, de közvetlen környezetében is. Ha nem így lenne, nagyobb lenne a közbiztonság, kevesebb lenne a deviancia, és több lenne a megelégedett ember. Sajnos nem így van. Lassan a társadalmi burnout (kiégés) tüneteit tapasztalhatjuk. Ilyen helyzetben már csak az Isten segíthet – újra relevanciája van a szónak: megváltás.

Szabadulni van mitől. Mindenekelőtt korunk pestisétől, a könnyű élet ígéretétől. Az élet nemcsak bármilyen áron szerzett pénz, s élvezni-tudás kérdése. Úgy néz ki a mai világ embere, mint az az erdész, aki elfelejtette a hivatását. Ahelyett, hogy mesélne az embereknek, a folyamtosan változó, csodálatos erdei világról és őket irányítgatva megtanítaná őket a fa okos és mértékletes felhasználására, felejtve erdőt, s kerülve embert is, engedélyeket pecsétel naphosszat: s a fa dől és dől, s az erdő lakói velük együtt pusztulnak.

Favágó életet élünk. A teljesítmény izgalmában elfelejtettük az ültetés szépségét. A természetes világot lerombolva belemenekültünk egy mesterséges, "virtuális világba", ahol minden fontosabbá vált, mint a természetes valóság. Csoda-e, ha bolyong lelkünk a természetellenesben? Nyilvánvalóan csak ezt tudja tenni, hiszen nincs otthon, nem ez az ő világa..

Megváltást munkálni, szabadulást hirdetni csak akkor lehet, ha megváltoztatjuk látásunkat: Szolgáltatás helyett újra szolgálni kezdünk. Mindaddig, amíg nem vállaljuk fel a terhet – Jézus mondja a kereszthordozásról: 1) "fogadjátok el kereszteteket és 2) "vegyétek fel".

Terhet felvállalni az első lépés a teljesség felé. Amíg nem nyomja vállunkat az értelmes munka terhe, addig a lelkünk az álmok prése alatt nyög, s a szabadulás után vágyakozik... hiszen több kell hogy legyen az élet, mint a zsíroskenyér szünetnélküli majszolása.

 

Részesedés...

A mai nap imádsága:
Uram! Légy jutalmam! Ámen.

Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom.
Jer 24,7a

Ami jár, az jár!... Amióta az emberek "demokráciában" élnek, sokkal jobban tisztában vannak a jogaikkal, mint a kötelességeikkel. A járandóságaikra nem kell figyelmeztetni őket, a kötelességeikre annál inkább... Sokan mégsem kapják meg azt, ami jár nekik (pl. elkövetik a bűnt, de kibújnak a felelősségrevonás alól), de ez megint egy másik kérdés. Igazságtalanságok Jeremiás előtt is voltak, s azóta is vannak.

Az igazságtalanság folyamatos elhordozása elszomoríthat, sőt meg is keseríthet. Hasonlóképpen a megnemértettség is. Akit pedig hosszan terhel a keserűség, az egy idő után nagyon elfárad, s nem lesz kedve már semmihez, értelmetlennek látja az életét. Van-e megoldás, kimenekvés az ilyen állapotból?

Jeremiás próféta az ÚRral vigasztalódik. Az ő részesedése (osztályrésze) az Isten. Aki az Istenbe temeti el gondját, az életet talál, aki Istennel keresi a kapcsolatot, az nemcsak tartalmat, de halálon túlnyúló távlatot is talál. Mindezeken felül még közösséget is kap, ahol felejtheti magányát, megoszthatja bánatát, s gyarapodhat örömben és derűben.

Részt kapni az Isten országában a legnagyobb kiváltság. Ajándék, nem megérdemelt jutalom. Amire rászolgáltunk, az a büntetés, de Mennyei Atyánk nem azt akarja hogy elvesszünk, hanem hogy megtérjünk és éljünk...

Sorsunk...

A mai nap imádsága:
Istenem! Te mindig velem vagy, s vezéreled életem. Add, hogy engedelmeskedni tudjak hívó szavadnak, s megtapasztalhassam minél többször gondviselő jóságodat! Ámen


Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.
Zsid 10,31

Ortodox (keleti) egyházi felfogás szerint az Istent nem "fejjel", hanem elsősorban lábbal tapasztaljuk meg... Mondhatnók úgyis: nem könyvekből, hanem az életből! Két lábbal állva a földön, az "élet sűrűjében", események/körülmények szorításában nyilvánul meg Isten - az Ő gondviselő kegyelme által. Isten gondviselése különleges dolog - mindig csak utólag látjuk meg, hol s hogyan vezérelt minket, volt velünk. Isten kezéből kiugrani - elszakadni Tőle - rettentően izgalmasnak tűnik - ezért az ember olykor képes még az életét is kockáztatni -, de amikor magunkválasztotta sorsunkban "szabadesünk", akkor sem vagyunk a magunk urai, akkor is Istenhez tartozunk... Ez aztán akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Isten mentő szeretetét megtapasztaljuk, azaz: Ő kegyelmesen elkap a másik kezével - ha már ennél az antropomorf képnél maradunk.

Aki átélte már egyszer is a szorult helyzetből megmenekülés lábremegtető izgalmát, az tudja: Isten az Élet URa. Tőle függ minden: születés és halál, eredmény és kudarc, jó és rossz közötti választásunk lehetősége, mert Ő maga az ÉLET, a létezés minden formája. Bizony félelmetes belegondolni az Ő nagyságába/végtelenségébe, s még félelmetesebb elgondolkodni törékeny kicsinységünkön/végességünkön...

Azt olvashatjuk a Szentírás első lapjain, hogy az Éden kertjében az ÚR "gyönge fuvallatban, járt-kelt". Isten végtelen jósága, szeretete nyilvánul meg abban, hogy Ő mindig szelíden közelít felénk, de ha ficánkoló, öntörvényű életünkkel mégis kiszakítjuk magunkat az Ő kezéből, akkor bizony kegyelmének - hogy ti. zuhanásunk közben elkap minket, s nem engedi, hogy belecsapódjunk oktalan választásunk megsemmisítő következményeibe -, megtapasztalása fájdalmas is lehet. Olykor egy-egy betegség, egzisztenciális kín, veszteség, talán tragédia is lehet az kijózanító élmény, ami nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy Ő az, Aki nemcsak behívott minket ebbe a világba, de egyedül csak Ő képes megtartani minket benne...

Isten azonban nemcsak hív, megtart, de egyben küld is. Küldetésünk betöltése a hivatásunk: azaz hétköznapi feladataink Isten életet védő és szolgáló törvényei szerinti elvégzése, amire rendelt mindannyiunkat. Aki ellenszegül az alkotó munkának, a szépre, jóra, emelésre hívó isteni szónak, az nem csak Istent tagadja meg, de létezésének értelmét és célját is. Egyéni sorsunk alapján elgondolkodni tehát azon, hogy "Mivégre is vagyunk ezen a világon?" - éppen ezért létünk legfontosabb kihívása...

Tanítás...

A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm az időt, s a lehetőséget, hogy Igéd fényében megfürödhetek nap mint nap... Vonzásoddal ajándékozz meg ezután is, s tégy kiegyensúlyozottá és boldoggá életem végéig! Ámen

Az apostolok nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.
ApCsel 5,42

Kevesen tudják, hogy az elmúlt félezer évben az evangélikus egyházban nem mindig volt használatban a fekete, az ún. "luther-kabát", s a hasonlóan népies elnevezésű fehér "mózestáblácska". A jelenleg rendszeresített lelkészi "egyenruha" használatát III. Frigyes Vilmos, porosz király az 1810-es évek végén egy kabinett-rendelettel vezettette be. Azt megelőzően az evangélikusok a reformáció utáni időkben a "megörökölt" miseruhákat használták. (A reformátusok a katolikus egyházi textíliákat kezdettől fogva teljességgel mellőzték...)

A fekete talár viselését a rabbiknak, bíróknak ugyanígy elrendelték - hiszen mindannyian hivatalukkal a társadalom rendjét biztosították. Kevesen tudják, hogy az "mózestáblácska" formája egyértelműen mutatja, hogy ki hova "tartozik". A lutheránus lelkésznek teljesen osztott, az uniált egyházi személynek félig osztott, míg a református lelkipásztoroknak osztatlan fehér táblácska díszíti a mellét. A Magyarországi Evangélikus Egyházban az utóbbi néhány esztendőben a zsinat határozata alapján - hasonlóan német evangélikus testvéreinkhez - elterjedt a stóla (vállkendő) használata, melynek viselése ősi tradíciót elevenít fel. Aki a stólát visel(het)i az mindig a püspök által megbízott hivatalos egyházi tanítót jelképezi. Protestáns egyházak vallják az egyetemes papság elvét - ami azt jelenti, hogy nincs közbenjáróra szükség Isten és ember között, hiszen ezt kizárólag csakis Krisztus teheti meg -, de tanításbeli (hit és erkölcs) kérdésekben a püspök(ök) állásfoglalása a mérvadó, s a tanítás tisztaságára felügyelő "hivatalnoké", azaz a lelkészi hivatal vezetőjéé, a lutheránus papé... Ezért különösen is fontos az egyházi személyek hitvallásos állásfoglalása! (Azt már csak zárójelben írom - figyelmeztetésül minden lelkésznek, papnak, prédikátornak, magamat is ideértve -, hogy az Írás szerint a tanítók nagyobb ítélet alá esnek...)

A pap (jobb esetben lelki ember) tehát tanít. Templomban és házaknál -, akár interneten keresztül is... A közös (el)elgondolkodás reggeli alkalmai ezek, itt a lutheránus "cyber-tér"-ben. Ahogyan látod kedves Olvasóm, ma reggel került fel az 1000. áhitat, mely remélhetőleg ma is adott egy picinyke tanításbeli morzsát... Luther Márton a Kiskáté előszavában azt írja, hogy ő maga is a Káté tanulója akar maradni élete végéig. Hogyan lehetséges ez? Hiszen ő írta a kátét, nemde!? Luther nagyon jól tudta, hogy ismételni/újratanulni nem hiábavalóság, hanem életet újító erő... Ezért, ha ismerős gondolatokat, szófordulatokat találnál a jövőben is reggeli áhitataimban, akkor ne fordulj el, mondván ez már "régi igazság", hiszen bölcsek csak akkor vagyunk, ha régiből, s az újból is egyaránt előhozunk.

Megtisztelő figyelmeteket - országhatáron innen, s túl -, különösen is köszönöm! Isten áldja meg gazdagon csendes perceiteket, s olykor egy-egy sóhajos imát mondjatok el értem is, ahogyan én is imádkozom értetek minden nap!...