"És elromla az edény, amelyet ő készít vala, és amely mint agyag volt a fazekas kezében, és azonnal más edényt készíte belőle, amint a fazekas jobbnak látta megkészíteni. És szóla az Úr nékem, mondván: Vajon nem cselekedhetem-é veletek úgy, mint ez a fazekas, oh Izráel háza? ezt mondja az Úr. Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, oh Izráel háza!" (Jer 18:4-6)
Leteszem tollamat, és felemelem lelkemet imában, hogy az Úr leheljen rá újra bűnbe süllyedt, száraz csontokhoz hasonló népére, hogy újra élhessen. A vég közel van, és oly titokzatosan, váratlanul, hangtalanul lopakodik felénk, mint a tolvaj halk léptei az éjszakában, hogy meglepje a vigyázatlan és készületlen alvókat. Bár az Úr biztosítana arról, hogy Szentlelkével felrázza a most oly könnyelmű szíveket, hogy ne aludjanak tovább, hanem vigyázzanak és legyenek józanok.
Ki egyezik bele most, hogy miután életének nagy részét elvesztegette, átadja akaratát - mint agyagot - a Fazekas kezébe, hogy az ő dicsőségére szolgáló edénnyé formálja? Ó, milyennek kell lennie az agyagnak a Fazekas kezében, mennyire fogékonynak kell lennie az isteni benyomások elfogadására az igazság napjának ragyogó fényében! Egyetlen földi, önző indítékot sem szabad eltűrni, mert ha helyet adsz azoknak, akkor Isten nem formálhat át saját képmására. Az igazság lelke megszenteli a szívet.
Ha megértjük e munka nagyságát, akkor ez gondolatainkat is Krisztus fogságába ejti. Ezt nehéz megértenünk, de mégis így lesz. Akkor bölcs dolog-e, ha saját erőnkbe vetjük bizalmunkat? Engednünk kell, hogy Isten munkálkodjék értünk. Létezik-e valami kiválóság jellemünkben vagy viselkedésünkben, mely véges emberi lényünkből ered? Nincs, minden Istentől származik. Ő a Fazekas, övé az agyag feletti hatalom.
Azok, akiket az Úr megáldott az igazság kincseivel, bár felkelnének és szívből mondanák a következőt: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" (ApCsel 9:6) A fény egyre növekvő erővel árad minden lélekre, aki azt mások felé közvetíti. (General Conference Bulletin, 1893. február 4.)
Leteszem tollamat, és felemelem lelkemet imában, hogy az Úr leheljen rá újra bűnbe süllyedt, száraz csontokhoz hasonló népére, hogy újra élhessen. A vég közel van, és oly titokzatosan, váratlanul, hangtalanul lopakodik felénk, mint a tolvaj halk léptei az éjszakában, hogy meglepje a vigyázatlan és készületlen alvókat. Bár az Úr biztosítana arról, hogy Szentlelkével felrázza a most oly könnyelmű szíveket, hogy ne aludjanak tovább, hanem vigyázzanak és legyenek józanok.
Ki egyezik bele most, hogy miután életének nagy részét elvesztegette, átadja akaratát - mint agyagot - a Fazekas kezébe, hogy az ő dicsőségére szolgáló edénnyé formálja? Ó, milyennek kell lennie az agyagnak a Fazekas kezében, mennyire fogékonynak kell lennie az isteni benyomások elfogadására az igazság napjának ragyogó fényében! Egyetlen földi, önző indítékot sem szabad eltűrni, mert ha helyet adsz azoknak, akkor Isten nem formálhat át saját képmására. Az igazság lelke megszenteli a szívet.
Ha megértjük e munka nagyságát, akkor ez gondolatainkat is Krisztus fogságába ejti. Ezt nehéz megértenünk, de mégis így lesz. Akkor bölcs dolog-e, ha saját erőnkbe vetjük bizalmunkat? Engednünk kell, hogy Isten munkálkodjék értünk. Létezik-e valami kiválóság jellemünkben vagy viselkedésünkben, mely véges emberi lényünkből ered? Nincs, minden Istentől származik. Ő a Fazekas, övé az agyag feletti hatalom.
Azok, akiket az Úr megáldott az igazság kincseivel, bár felkelnének és szívből mondanák a következőt: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" (ApCsel 9:6) A fény egyre növekvő erővel árad minden lélekre, aki azt mások felé közvetíti. (General Conference Bulletin, 1893. február 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése