2017. szeptember 3., vasárnap

Értékeink...

A mai nap imádsága:
Istenem! Igéddel tarts rendet szívemben, hogy meglátásaim, értékeléseim alapján helyesen tudjak dönteni életem minden dolgában! Ámen



"Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!"
1 Jn 5,21

A 21. század modern embere alapvetően tiltakozik mindenféle hierarchia ellen. Érdekes, akárcsak 50-60 évvel ezelőtt is, az egyszerűbb lelkű emberek körében elfogadottabb volt a "Sztálin-, vagy "Kádár-apánk" kifejezés - ez utóbbit még magam is hallottam gyermekkorom falujában -, s amikor a világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű véreskezű diktátor-vezetője Joszif Visszarionovics Sztálin 1953. március 5-én (sokak örömére) végre kilehelte lelkét (gyaníthatóan megmérgezték), halálhírére mégis igen sokan őszinte sírásban-zokogásban törtek ki - még kicsiny hazánkban is...
Voltak persze, akik már akkor is reálisan látták a helyzetet. Ilyen volt Dr. Peyer Endre badacsonyi orvos, aki "megengedett magának egy szóviccet" Sztálin halála után: "Sztálin csak tetszhalott. Mindenkinek tetszik, hogy halott."  Nos ezért a szóviccéért másfél év(!) börtönt kapott...

Egy bizonyos, a józan ember sosem lelkesedett, legfeljebb tűrte az atyáskodó főnököket vagy az aktuális királyokat/királykodó politikusokat, de még Jézus - jóllehet azt mondja "Váljatok olyanná, mint e kisgyermek különben nem öröklitek az Isten országát!" - sem szólítja övéit "gyermekeimnek", hanem azt mondja "Ti a barátaim vagytok." Így aztán joggal megkérdőjelezhetjük az "atya"-megszólítás helyénvalóságát, sőt biblikusságát az egyházi személyek esetében - így a harmadik évezred elején különösen is. (De azért ne vitassuk el János apostoltól a jószándékát, hogy a "szeretett tanítvány" szeretetből használja ezt megszólítást.)

Ennél azonban fontosabb igénkben maga a "bálvány-probléma"... Ez az archaikus csengésű fogalom keveset jelent manapság, pedig van tökéletes megfelelője: az idol. Hipp-hopp-idolok/ideálok, korunk jellemző másodperc-emberkéi, akik többnyire botrányaikkal és extravaganciájukkal, s csak igen ritka esetben személyes kvalitásukkal tűnnek ki, erősen meghatározzák, főleg a fiataljaink életérzését, s ezzel együtt világlátását is. De mit is jelent a bálvány, a bálványozás? Már a kora-középkori katolicizmus is előszeretettel használta a bálványimádás szakfogalmát a más rítust használó vallásos emberekre, pedig elsősorban nem erről szól a bálványozás...

A bálványozás nagyon egyszerűen nem jelent mást, mint azt, hogy a hamisról azt állítjuk, hogy értékes, s az emberit istenítjük... ezzel nemcsak viszonylagossá tesszük azt, ami értékes, de hosszútávon romboljuk is azt, ami egyébként védelmet, s megmaradást garantál. A krisztusi ember mielőtt értékel, mérlegel. Nem haszonelvűen, hanem az isteni szeretet igazságának komolyan vétele által. Így tudja gyakorolni hitét helyesen(!), nap mint nap, felebarátja javára, s önmaga épülésére...


Hit, meggyőződés...


    A mai nap imádsága:
    Uram! Sokszor kételkedem Uram... Olyan dolgokban is, amiben nem kellene. Szereteted erejével győzz meg engem, hogy erősen megállhassak a hitben, s a Benned való reménységem áldássá váljék az enyéim számára! Ámen.


Minden lehetséges annak, aki hisz.
Mk 9,23

Ez így igaz! A hit csodákra képes... De nem mindegy, hogy kiben hiszünk! Ha emberekben, nemkülönben önmagunkban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Sajnos a médiában mértékadó emberek nyilatkoznak gyakran így: "Hittem önmagamban! Elhittem, hogy képes vagyok rá! Megcsináltam..." Nos, a "hit" nem ez, legfeljebb a hitnek egy vékony vetületnyi eredménye. Hinni ugyan lehet önmagunkban, de nem érdemes - ugyanúgy csalódás lesz a vége, mintha másokban hiszünk. Amíg két ember lesz a földön, addig mindig lesz csalódás is...

Hinni csak az Istenben érdemes. Ő ugyanis változatlan, egy, s örök. Bizalmunk mértékét a másik ember felé pedig mi más határozhatná meg legjobban, ha nem az Istenben gyökerező emberismeretünk? Valóban igaz, aki behatóan foglalkozik az Isten-kérdéssel, az nem kerülheti ki az ember-kérdést, s ez fordítva is igaz: aki egészben látja/vizsgálja az embert, az nem vetheti el az ember istenes részét.

Amíg fiatalok és erősek vagyunk, addig a "minden" alatt a jólétet, a biztonságot, a számunkra kijutott élvezeteket tartjuk fontosnak, de ahogyan öregszünk más dolgok válnak hangsúlyossá: egészség, idő, s bizonyára a kimenetelünk előtti rövidke szakaszban az "örök élet", az "odaát". Jézus Urunk azt mondja: "Legyetek olyanok, mint e kisgyermek!" A Mester tudja, mi lakozik az ember szívében: kishitűség, ami idővel növekszik...

Minél többet éltünk meg ebben a világban, annál inkább elveszítjük bizodalmunkat a nem láthatókban. "Így lesznek az utolsókból elsők, s az elsőkből utolsók!" Hitünk "harca" az utolsó pillanatig tart, s emberlétünk természetes velejárója, hogy mindent megkérdőjelezünk. Egy valamiben teljesen fölösleges kételkedni: abban, hogy Isten az Isten! Nem úgy Isten Ő, ahogyan mi gondoljuk, de(!) Isten, alkotója, fenntartója a világmindenségnek, s mindennek Ura. S ha ez így van, akkor miért akarunk kibújni uralma alól nap, mint nap?


Hitelesség...





A mai nap imádsága:
Uram! Sóvárgunk szavad után, mely megtisztít, s felemel minket. Kérünk Téged, légy velünk ezen a mai napon is, hogy ajkunkon formálódhassék a tiszta szó, s hiteles életünk öröme tartást adjon nekünk, s erőt sugározzon mások felé is! Ámen

   

Aki azt mondja: ismerem az Istent, de nem tartja meg a parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság.
1 Jn 2,4

Ezt a régiek így fogalmazták meg a hétköznapok nyelvén: "Vizet prédikál, de bort iszik." Tény, hogy hiteles személyeket egyre nehezebb találni a mai világban. Dívik a korrupció, így aztán aki felé az alapvető bizalom lenne a legelső lépés, attól távolságot tartunk. Jobban jár az, aki bizalmatlan... "Vertrauen ist gut, Kontrolle is besser!" - mondják a németek. Azaz: "A bizalom jó dolog, de a kontroll még jobb!" Tényleg ez lenne követendő példa?

Nyilvánvaló, hogy aki életében legalább egyszer pórul járt, mert bizalmat adott, de a bizalma nem szült bizalmat, az különösen is óvatos. Olyan kort élünk, amikor nem alapkövetelmény, hogy a cselekedeteink fedjék a szavainkat. Beszélhet valaki arról, hogy ismeri az Istent, de közben vét(ett) Isten parancsolatai ellen. Hány olyan prédikátor áll a szószéken - s ha csak szeretett evangélikus egyházunkban lenne így -, aki elvált, pénzügyi botrányba, "nőügyekbe" vagy az alkohol rabságába szédült, de ennek ellenére "bátran" szól: "Ismerem az Istent!" Ha már a lelkész sem tartja a parancsolatokat, akkor hogyan lehet meg szavaiban az igazság?

Ha elfogadjuk a "szeretett tanítvány" János intelmeit, akkor van mit söprögetni a házunk táján! Nemcsak a szószéken állóknak, de a szószék alatt ülőknek is... Hiszen a hiteles emberekre, mint lámpásokra, igen nagy a szükség ebben a világban: "A világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." Törvényt tartó férj és feleség, a nevelésben Isten munkatársaivá vált szülők a gyermek számára a legnagyobb segítséget nyújtó példák. Utat mutatni az Isten felé csak az tud, aki maga is az Isten felé vezető úton jár...


Imádság...


A mai nap imádsága:
Uram! Taníts imádkozni, hogy formálódjak kedvedre! Ámen

   

Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek?
Énekeljen dicséretet!
Jak 5,13

Szomorúan kell megállapítanunk: szánk gyakrabban nyílik panaszra, mint hálaadásra... Bizony nagy a hajlam bennünk, hogy a kellemetlenséget bajnak, a bajt tragédiának "állítsuk be" - nemcsak mások, de önmagunkat áltatva még a JóIsten előtt is. Amikor szenvedünk, akkor nagyon hamar "létrejön" a kommunikáció a Gondviselővel, de az örömben valahogyan felejtődik a Teremtő...

Tény az is, hogy nehéz időket élünk -, de egyelőre "csak" gazdasági válságot okoztak a a profithajhász tőzsdei hiénák. A gazdasági ellehetetlenülés igen súlyos helyzeteket teremt, de van ennél sokkal borzasztóbb is: az erkölcsi válság! Szerény életszínvonalon is lehet az ember erkölcsös, tisztességes, de akármilyen jólétben is van részünk, a jólét áhított gondtalansága automatikusan még nem generál erkölcsös magatartást. Sőt, mintha fordítva lenne - igaz, mi átlagemberek nem látunk bele a nagyon gazdagok életébe, a hozzánk közelebb élő a szegényekébe mindig jobban - így aztán elmondhatjuk tapasztalásunk eredményét: minél nagyobb valakinek a gazdagsága, annál inkább kopik a tisztessége, vele együtt a szociális érzékenysége is.

Nem szeretünk szenvedni - s mégis szenvedünk. Ahhoz, hogy észrevegyük életünk számos örömforrását látnunk kell! Látnunk kell az Élet isteni csodáit! Észre kell vennünk nap mint nap, hogy a kis dolgokban is nagy örömet készített el nekünk a Teremtőnk! Amíg nem engedjük be a JóIstent a szívünkbe, eladdig nem látjuk a másikban csak a férfit vagy a nőt, az öreget vagy fiatalt, jóllehet ha eltűnik önigazságunk hályoga a szemünkből, akkor kiderül: a másik mindenekelőtt Ember, sőt Isten akaratából, az Ő "hasonlatosságára és képmására teremtett" ember és még lelke is van...

Nem akarunk szenvedni, s mégis szenvedünk. Többnyire nem a körülmények, hanem önmagunk miatt! Nem vagyunk olyanok, amilyennek szeretnénk magunkat látni, mert jelen magunkat - s ezen csak az ÚRIsten segítségével tudunk változtatni - a múlt poros szemüvegén keresztül tudjuk csak nézni. Bűneink, vétkeink, mulasztásaink, buta döntéseink életünk minden dolgára rátelepedett pora sok bosszúságot és fájdalmat okoz nekünk a jelenben, sőt béklyóba kötheti még a jövőt is. Ezért fontos megfogadni az apostol intését: "Imádkozzatok!" Akkor is, ha bánat gyötör benneteket, s akkor is, ha örömötök van. Az imádság - mely szavak nélküli is lehet, a JóIsten akkor is meghallja, hiszen "Ő tudja, hogy mi lakozik az ember szívében"- mindig őszinte közösséget is teremt. Nemcsak Teremtő és teremtmény, de ember és ember között is. Közösségben lenni pedig nagyon jó... legyen az lélekperzselő párkapcsolati, baráti bensőséges, szívélyes felebaráti vagy éppen dícséretet éneklő ünnepi templomos.


Szeretet...


A mai nap imádsága:
Istenem! Add, hogy kiteljesedhessek a Te szereteted által, s szeretni tudjam a világot, benne önmagamat is, hiszen Te szolgálatra hívtál el mindannyiunkat! Ámen


Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek,
1 Pt 1,22

Erich Fromm írja: "Az emberek nagy részénél a szeretet problémája elsősorban azt jelenti, hogyan szeressék őket, ahelyett, hogy hogyan szeressenek ők másokat". A szeretetre való képesség elméletileg mindenki lelkében ott van, a gyakorlat még is azt mutatja, hogy ezt a képességet az emberek nem tanulták meg kibontakoztatni. Mi lehet ennek az oka? A kölcsönös előnyökre berendezkedett társadalmi elvárások, az elvont, magasztos életszemlélet hiánya? Ha valaki manapság a felebarát szolgálatának szépségét ecseteli, azt megmosolyogják, de legalábbis furcsán néznek rá... Ha valaki vallásos meggyőződéséből fakadóan teszi ezt, arra meg különleges csodabogárként tekintenek. Mi abban a jó, hogy saját rövidke életem idejéből másokra időt áldozok? Nem elpazarlása ez az idő véges lehetőségének, amit azért kaptam, hogy kiteljesedhessek általa?

Vallásos reneszánszról beszélnek - szinte évtizedek óta. A valóság az, hogy nem a vallásra, hanem a spiritualitásra van megnövekedett igény. Eljutni a tudatos létezés magasabb fokára, belső utazásokat átélni - ennek óriási a vonzereje, miközben a keresztény hitből fakadó szolgálat attraktivitása - valljuk meg őszintén - egyre csökken. Érdekes módon azoknál a szerzetesrendeknél, ahol nagyon erős elvárások vannak a belépőkkel szemben, s a rend célja az obszerváns (szemlélődő) életmód kimunkálása - nincs utánpótlási probléma, de az olyan rendekben, ahol célkitűzés valamilyen társadalomért végzett hasznos szolgálat - legyen az karitatív vagy tanítási - bizony novícius-hiánnyal küszködnek.

Nem jobb a helyzet persze a protestánsok táborában sem. A neoprotestantizus "egyén-centrikussága" (értsd: egoizmusa) a lelki fejlődést teszi meg életeszménynek, holott ez csak eszköz, nem a cél. Az eszközt (karizma=kegyelmi ajándék) azért adja a JóIsten, hogy azzal szolgáljanak(!) egymásnak az emberek, s nem azért, hogy önmaguk megajándékozottságában gyönyörködjenek. A tradicionális protestáns felekezetekben ugyan példaértékű karitatív és oktatási munka folyik, de ezt a szolgálatot manapság túlnyomórészt nem egyházi személyek, hanem fizetett világi alkalmazottak végzik. (Példaként lehetne említeni egy Németországot, ahol az állam után a második legnagyobb munkaadó az egyház.)

Péter a személyes elkötelezettségre - mint minden szépnek az egyik fontos pillérére - apellál. Buzdítását különösen is érdemes ízlelgetnie az ifjú pároknak, akik a közös életükre készülnek. Hiszen a jövő társadalmának potenciális példaképei, akik nem csak elvenni, de odatenni is akarnak majd a köz asztalára - hogy ne omoljon össze a világ(!) -, bizony a családban kezdik a felkészülést a szolgáló életre. Amelyik családban a szolgálat egyszerű túlélési kiszolgálássá silányul, s így értékveszejtő meghasonlás támad, ott önző emberek növekednek, de ahol az Isten útmutatásaira odafigyelnek - nem véletlenül a fenti ige házasságkötések egyik kedvenc igéje -, ott a holnap szentjei nevelődnek fel...

Isten saját családjának tagja vagy


„Az Ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jakab 1:18)


Amikor hitünket Krisztusba helyeztük, Isten az Apánk lett, mi pedig gyermekeivé váltunk, így lett a többi hívő testvérünk, a gyülekezet pedig lelki családunk. „Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: „Íme, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Máté 12:49-50)

Az Ő családjába tartozik minden hívő a múltban, a jelenben, és mindazok, akik hinni fognak a jövőben: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atya! Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8:15-16)

Minden embert Isten teremtett, de nem mindenki az Ő gyermeke. Az egyetlen mód, hogy bekerüljünk családjába az, ha újjá születünk Őbenne. Egy emberi család részese lettél az első születésed alkalmával, de Isten családjának is részesévé válhatsz a második születéseddel. „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” (1Péter 1:3)(- Living Bible szabad fordítás: "Az Ő határtalan kegyelme által megkaptuk az újjászületés kiváltságát, így most Isten saját családjának tagjai vagyunk.")

A meghívás Isten családjába mindenkinek szól, de van egy feltétele: a Jézusban való hit.

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3:26)

Nem csak a hit által születünk újjá Isten családjába, hanem a Biblia azt mondja, Isten is „örökbe fogad” minket. Nem érdemeljük meg, hogy gyermekei legyünk, de Ő kiválasztott minket erre a kiváltságra, mert szeret.





Isten számodra is közvetlenül elérhető


"Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá..." (1 Péter 2:5)

Isten azt mondja, hogy pap vagy. A hátteredtől függően, ez vagy félelmetesnek hangzik, vagy összezavar. Péter azt mondja, hogy papnak lenni két előnnyel jár, és ez ma már mindenki számára elérhető, aki hívő.

Az Ószövetségben a papok két dolgot tettek:

1. Megvolt a joguk, a kiváltságuk és felelősségük, hogy közvetlenül Istenhez mehessenek. Lehetőségük volt imádkozni és Istenhez beszélni, magasztalni Őt, és közösségben lenni vele. Mindenki másnak egy papon keresztül kellett kapcsolatot teremteni Istennel.
2. A papé volt a kiváltság és az ezzel járó felelősség, hogy bemutassák Istent az embereknek, és szolgáljanak nekik szükségeiknek megfelelően.


Pontosan ez az a két dolog igaz rád is, amikor hívővé válsz.

Már közvetlenül mehetsz Istenhez. Nem kell máson keresztül imádkoznod. Nem kell máson keresztül megvallanod a bűneidet. Nem kell, hogy máson keresztül legyen közösséged Istennel. Olvasd a Bibliád, beszélj az Úrral, és legyen vele közvetlen kapcsolatod.

A Biblia azt mondja, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, egy kárpit volt a templomban, ami elválasztotta a Szentek Szentjét, ahol az Isten Szelleme volt, attól a helytől, ahol az emberek voltak. Csak a papok mehettek be a kárpit mögé évente egyszer. Amikor Jézus meghalt a kereszten, Isten kettéhasította ezt a - több, mint 20 méter magas - kárpitot a tetejétől az aljáig, azt jelképezve ezzel, hogy nincs többé korlát (Isten és ember között).

Emellett megadta Isten azt is, hogy szolgálj mások felé. Minden keresztény szolgál - nem feltétlenül lelkipászorként, de szolgál. Amikor arra használod a tálentumaidat és ajándékaidat, hogy másoknak segíts, akkor te is szolgálsz.

"Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk." (2 Timóteus 1:9) Miért mentett meg Isten? Hogy szolgáld őt. Egy nem szolgáló keresztény ellentmondás.

Honnan tudod, hogy mi a te szolgálati területed? Nézd meg a talentumaidat, ajándékaidat, képességeidet. Amikor arra használod ezeket a talentumokat és ajándékokat, hogy más embereken segíts, azt hívjuk szolgálatnak - semmi különleges vagy félelmetes nincs benne. Egyszerűen csak segítünk másoknak. Lehetsz pap üzletemberként? Természetesen, lehetsz! Lehetsz pap könyvelőként? Persze, hogy lehetsz! Fuvarosként? De még mennyire!. Amikor más embereken segítesz Isten nevében, akkor szolgálatot végzel.

Beszéljünk róla:

* Hogyan használod az ajándékaidat és képességeidet, hogy Istent és másokat szolgálj?
* Hogyan használod ki a lehető legjobban azt a lehetőséget, hogy közvetlen kapcsolatod lehet Istennel?
Állóképesség

„Nézzünk fel Jézusra… Gondoljatok rá… hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek!” (Zsidókhoz írt levél 12:2-3)

A megpróbáltatásokat nehéz elviselni még a legjobb időkben is, de ha nem is értjük, miért történik, az kifejezetten frusztráló lehet. Isten nem ad nekünk hosszadalmas magyarázatokat arról, hogyan dolgozik; ahhoz van szokva, hogy egyetlen mondattal világokat teremtsen. Amikor tehát nem találsz azonnali választ a Szentírásban, imádságban vagy mások tanácsában, akkor csak a tűnődés marad. És nem te vagy az első. Dávid gyakran ismételte miértjeit a Zsoltárokban, Isten mégis így nevezte őt: „szívem szerint való férfi, aki teljesíti minden akaratomat” (ld. ApCsel 13:22). Tehát ne csüggedj! William Barclay bibliamagyarázó rámutatott, hogy a kitartás több annál, hogy elbírunk nehéz dolgokat, fel is használjuk azokat növekedésünkre és Isten dicsőségére. Amikor a kérdést nem követi azonnal a válasz, akkor jön a „Hogy jutok túl ezen?”. A Biblia erről is beszél, amikor elmondja, hogy Jézus „elszenvedte a keresztre szegezettség gyalázatát, mert tudta… hogy később örülni fog” (Zsidók 12:2 CEV). Aztán ez következik: „Gondoljatok Jézusra… és akkor nem fogtok elcsüggedni és nem fogjátok feladni”. Jézus azért tudott kitartani, mert képes volt előre nézni, és maga előtt látni annak örömét, hogy kedvében jár Atyjának, látni az egyház építését és az elveszett világ megmentését. A zsoltáros azt mondta: „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg [nem csüggedek, nem győz le ez a helyzet], mert a jobbomon van” (Zsoltárok 16:8). Az állóképesség nem a realitás tagadása, és nem az, amikor összeszorított foggal és kifehéredő ujjpercekkel kapaszkodunk. Az állóképesség azt jelenti, hogy Jézuson tartjuk a szemünket, és Tőle merítjük azt az erőt, amelyre szükségünk van, hogy tovább küzdjünk a győzelemig!


IMÁDKOZZATOK VEZETŐITEKÉRT!


„Imádkozzatok... minden feljebbvalóért..." (1Timóteus 2:2)
A Biblia azt mondja: „Az igazságosság felmagasztalja a népet..." (Példabeszédek 14:34). Az Ószövetségben Ábrahám közbenjárt Istennél Sodomáért (lMózes 18:22-33). Mózes Izraelért állt Isten elé, és megmentette a pusztulástól (2Mózes 32:11-14). Józsué is könyörgött a népért, amikor Ákán elvett a kiirtandó dolgokból (Józsué 7:6-9). Korunkban egyre csökken a hatalmon lévők iránti tisztelet, könnyen állunk az ellensza­vazók táborába. Még ha olyanok vannak is hatalmon, akikre nem szavaztál, a Biblia azt mondja: „...tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat... a királyokért és minden feljebbvalóért". Miért? Mert: „Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt"; ez ilyen egyszerű! Kérd Istent, hogy adjon meg vezetőinknek három dolgot. Először alázatot: „...aki tisztességet akar, előbb legyen alázatos!" (Példa­beszédek 15:33). Jézus, minden idők legnagyobb vezetője „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel..." (Filippi 2:7). A szolgálva-vezetés az erő lényege, azt jelenti, hogy elismerjük korlátainkat és Istentől kérünk tisztánlátást és vezetést. Másodszor bölcsességet. Salamon azt mondta: „Az Úr félelme bölcsességre int..." (Példabeszédek 15.33), és Jakab hozzáteszi: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen böl­csességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja" (Jakab 1:5). Ahelyett, hogy csupán politikai terveid előrehaladásáért imád­koznál, kérd Istent, hogy adja meg vezetőinknek, amire szükségük van ahhoz, hogy józanul gondolkodjanak, és bölcs döntéseket tudjanak hozni. Harmadszor bátorságot. Dávid azt mondta: „Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úr­ban!" (Zsoltárok 27:14). Amikor világméretű terrorizmussal, háborúkkal, gazdasági vál­sággal és a félelem légkörével nézel szembe, imádkozz, hogy Isten adjon vezetőinknek erős jellemet, hogy azt tegyék, ami helyes, ne azt, ami népszerű.






Szellemi kovácsok kerestetnek!


„Kovácsot pedig egész Izráel földjén nem lehetett találni.” (1Sámuel 13:19)

A Biblia azt mondja: „Kovácsot pedig egész Izráel földjén nem lehetett találni, mert a filiszteusok így gondolkodtak: Ne csinálhassanak a héberek kardot vagy dárdát… Ezért egész Izráelben nem volt senkinek kardja, sem dárdája, csak Saulnak és Jónátánnak” (1Sámuel 13:19-22 NLT).

Hogy Izráelt rabszolgasorban tartsák, a filiszteusok eltávolították az összes kovácsot. Ez egy megsemmisítő csapás volt. A kovácsok készítették a kardot a harchoz és a sarlót az aratáshoz. El tudod képzelni, milyen hatással van ez egy népre? A sátán taktikája nem változott. A célja még mindig az, hogy elnémítsa egy új kultúra – Isten országa kultúrájának – alakítóit és formálóit. Miért van szükségünk szellemi kovácsokra? Mert ők értenek ahhoz, hogyan kell a nyersanyagot valami olyanná alakítani, amit Isten tud használni. És ők nemcsak alakítják, de élesítik is. Minden nagy vezető finomítatlan nyersanyagból bontakozott ki. És a holnap vezetői ma még feldolgozatlan nyersanyag formájában járnak köztünk, várva, hogy felbukkanjon egy szellemi kovács. Sajnos sok szellemi vezető túlságosan el van foglalva azzal, hogy „vezesse a műsort”, és nem szakít időt arra, hogy a nyersanyaggal foglalkozzon. Szellemi kovácsokra nem csak a helyi gyülekezetben van szükség; a nemzetnek is szüksége van rájuk, hogy átformálják a kultúrát. „Befolyásolókra” van szükségünk, akik meg tudják újítani az üzleti életet, az oktatást, a kormányt és a médiát. Vannak jelentkezők?

Itt az ideje, hogy az ország szellemi kovácsai kitörjenek a filiszteusok béklyóiból és visszatérjenek ősi mesterségükhöz – hogy férfiakat és nőket formáljanak Isten szolgálatára alkalmassá. A harc túl nagy léptékű ahhoz, hogy Saul és Jónátán egyedül vívja meg!