Életünk...
A mai nap
imádsága:
Uram! Add, hogy álmaim a Te terveid legyenek, s életem a
Te ajándékod!
Ámen
Azt pedig,
hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát,
szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik
meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, hogy kinek mit
ér munkája, azt a tűz fogja kipróbálni.
1Kor
3,12-13
Mindenki a maga kovácsa szerencséjének...
azaz, aki keresi Fortuna kegyeit, arra hamarabb mosolyog rá.
Szenvedélyes szerencsevadász kollégiumi csoporttársam nem győzött
bosszankodni, amikor - úgy 17 éves koromban - kitöltöttem egy
lottószelvényt, s rögtön hármas találatom lett. Ezen felbuzdulva
kitöltöttem egy keresztrejtvényt is, annak pedig megnyertem a fődíját,
egy kazettás magnetofont. Lelkes osztálytársaimtól tudtam meg, hogy
nyertem. (Ők pedig a rádióból.) Nos, azóta se lottózom, a
keresztrejtvényeket pedig kifejezetten kerülöm. Egyik igen kedves
barátom, amikor viccesen számonkértem rajta: "Hát te hívő ember létedre
lottózol?" - huncut mosollyal a szeme sarkában, csöndben mondta: "Csak
akkor, ha két milliárd felett van a nyeremény..." - Jót nevettünk rajta
- kétmilliárd forintért már fontolóra kell venni az elveket
is...
Az igazság az, hogy a főnyereménybe vetni a
bizodalmat veszélyes dolog. A megoldást ugyanis soha nem a jutalom
adja, hanem viszonyunk a világ teremtett dolgaihoz. Az, aki a
Teremtőjéhez helyesen viszonyul, annak már nincs gondja a teremtett
dolgokra, mert ez az első kapcsolat határozza meg az összes többit.
Isten elé tenni az álmokat alapvető hiba. Mindenkinek vannak álmai.
Mindenki szeretné, ha nagyra nőne élete fája és sok gyümölcsöt teremne.
Az "álmok" fontosak, de aki azok rabjává válik, az elhiszi, hogy a
gyömölcs mennyisége a döntő az életben. A látszaton túl van sokkal
fontosabb: a gyümölcsben megérteni az áldást, s álmélkodni a növekedés
isteni csodáján.
Sokan hiszik, a sikeres élethez
elsősorban szerencse kell. Az ilyen elveket vallók szívesen
helyezkednek, s igyekeznek "megfelelő időben, a megfelelő helyen"
lenni. A keresztény ember jól tudja, hogy sikert hajszolni badarság, de
áldást keresni megtartó, életrendező erő. A sikeres életnél van sokkal
több: a megelégedett, alkotásban kiteljesedett békesség. Ennek
elengedhetetlen feltétele: Isten gondviselése. Ebben bizva, az Isten
törvényére építve, a szerencsevadászok tömegeinek mindennapos küzdelmét
látva csak mosolyoghatunk. Azon már nem, hogy hányan
kiszolgáltatottaivá válnak saját vágyaiknak, s vannak akik
szenvedély-betegekké is válnak.
Építeni életünk
lelki házát a legnagyobb, a legszebb kihívás. Akinek fontos, hogy ez a
ház az élet viharában is biztosan álljon, az biztos alapot keres. Pál
apostol ugyanitt írja, hogy ez az alap a Jézus Krisztus. Persze más
alapot is lehet vetni ezen kívül -, de nem érdemes... túl nagy ára van:
az Élet maga.
Halál...
A mai nap imádsága:
URam!
Keveset tudunk életünk végéről, de azt tudjuk, hogy számolnunk kell
vele... Add nekünk kegyelmi ajándékaidat, hogy bölcs szívvel tudjunk
élni, s vegyük számba a nekünk rendelt napjainkat! Ámen
Márta,
az elhunyt Lázár testvére így szólt hozzá: "Uram, már szaga van, hiszen
negyednapos." Jézus azonban ezt mondta neki: "Nem mondtam-e neked, hogy
ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?".
Jn 11,39b-40
Nem
csak a középkori ember számára volt egzisztenciális kérdés a halál... a
ma embere sem közömbös a múlandósággal szemben, főleg nem akkor, amikor
szerettei elvesztését kell megélnie. Tapasztalás, hogy a feltámadáshit
boldogító együgyűsége kevesek kiváltsága, ezért a többség inkább
mellékvágányra tereli az emberlét törékenységével, végességével
foglalkozó gondolatokat. Elhessegetni, elodázni, kibújni a következetes
végiggondolás alól lehet egy darabig, de a végén, minden létünk
lényegiségét érintő kérdéssel - így a halállal is - szembesülnünk kell.
A
középkori ember nem csak az örökélet problematikájával foglalkozott
intenzíven, de az örök élet (értsd: örök ifjúság) kútját is kereste.
Egyesek véleménye szerint ezt is szimbolikusan kell értelmezni - ahogyan
az alkímiával, az asztrológiával, a mágiával és a zsidó
kabbalisztikával sem az arnycsinálás titkát kutatták és a "bölcsek
kövének" megtalálását sem ezektől remélték; bár bizonnyal voltak ilyen
hiper-naivak is -, hanem sokkal inkább önmaguk "megértését", a létezés
isteni titkát keresték.
Míg a középkori ember számára a túlélés
kapta a prioritást - háborúk, járványok, természeti katasztrófáknak való
folyamatos kiszolgáltatottság - a ma embere nem a túlélésre, hanem az
élet megélésének minél intenzívebb módjára helyezi a hangsúlyt: csak
benne lenni lehetőség szerint minden történésben, "csak semmiről nem
lemaradni", csak "pörögni ezerrel", mert az élet igazságtalanul rövid...
Aztán ha hosszabb lenne, gyaníthatóan attól sem lenne jobb az ember! Ha
háromszor, ötször hosszabb életünk lenne, akkor is ugyanúgy
elszaladnánk az Isten előre elkészített, megszólító lehetőségei mellett,
s a több év, a több tapasztalás se hozatna velünk bölcsebb döntéseket!
Mert a test ugyan öregszik, de a lélek nem...
A test "csak"
belegörbül a sírba, de a lélek nem fonnyad meg, nem enyészik el, az
"információ", amit agyunk egész életen át eltárol, az csak a mi fizikai
valóságunkban látszik úgy, hogy elveszett... Isten számára mindezek
megmaradnak, s valahogyan majd nekünk is, hiszen ez lenne az örökélet
egyik "lényeges eleme", a hitünk szerinti istenes élet kegyelmi
hozadéka, jutalma. Ezért különlegesen szép történet Lázár
feltámasztásának története!
Egy fiatalember derékbatört élete, az
élet lendületének tragikus, egyáltalán nem várt megállása mindenkit
megdöbbent - nem csak a ma emberét. (A történetből tudjuk, még Jézust is
megrendítette Lázár halála, hiszen az evangélium tanúsága szerint Ő
maga is sírt.) Isten dicsősége "extra naturam", azaz csoda által
nyilvánvalóvá vált, de a szkeptikusok számára is van üzenete ennek a
történetnek: az Isten nem engedi meg, hogy a lét megszakadjon, nem
akarja, hogy amit elkezdett, azt ne fejezze be... Ő azt akarja, hogy
minden teremtménye elnyerje a létezés teljességet: egy másik
dimenzióban, egy másik világban - ez a Teremtő Isten titka -, de
mindenféleképpen a számunkra "hiányt" szeretete által egyszer, az "odaát
dicsőségében" megelégíti...
Isten...
A
mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ma is tükröződhessen életemben a Te
szereteted! Ámen
Kihez
hasonlíthatnátok az Istent, és hogyan készíthetnétek el
képmását?
Ézs
40,18
A statisztika szerint Földünk lakossága átlépte a
hétmilliárdos határt... s pár év múlva a nyolcmilliárdot is túllépjük!
Belegondolni is félelmetes, hétmilliárd(!) ember sorsába, hogy mit
jelenthet hétmilliárd ember öröme/bánata, optimizmusa vagy
pesszimizmusa, de azon is érdemes eltűnődni, milyen erőt képviselhetne
hétmilliárd ember jóakarata... Nemkülönben micsoda nagy változások
történ(het)nének a világban akkor, ha hétmilliárd ember elkezdene egyik
napról a másikra rendszeresen imádkozni!
Annyi bizonyos,
hogy a hétmilliárd ember legalább hétmilliárdféleképpen képzeli el az
Istent - ki így, ki úgy -, de egyik sem az "igazi". Nem is lehet,
hiszen Istent soha senki nem látta. Hitünk szerint Isten ott van
mindenben... Jelen van a világegyetem összes legkisebb (szubatomáris)
részében, így "bennünk is ott van az Isten, s mi Őbenne." Így vagyunk
felfoghatatlanul, misztikusan "EGY"-ek, s amikor valóban szeretünk, s
minket is szeretnek, akkor látjuk/tapasztaljuk, hogy EGY-ek vagyunk
Őbenne. Azaz: nincs nagyobb jele az egységnek, mint a
szeretet!
Az Istent kiábrázolni nem lehet.
Teremtőnk egyik legnagyobb ajándéka az, hogy olyat is el tudunk
képzelni, ami nem is létezik. Hiába azonban minden képzelőerő és
elvonatkoztatás - Istent így sem tudjuk elképzelni. Ezért kár is lenne
próbálkozni azzal, hogy Istent kiábrázoljuk... Istent mégis
kiábrázolják, de ennek igen praktikus oka van: a kép is egyfajta nyelv
- nem is akármilyen(!) -, s egy gondolat közléséhez bizony le kell írni
(azaz festeni) a kép-betűket, a kép-szavakat. Így festették meg egy-egy
oltárképen az Atyát fehérszakállú öregembernek vagy festették
(képírták) oda Krisztust a világ teremtéséhez...
Isten
legnagyobb csodája az Élet maga. legyen az egyszerű vagy összetett,
ámulatba ejtő az a rend, ami szerint "működik" az élet! Minél többet
fedezünk fel ebből a tökéletes rendszerből, annál inkább látjuk, hogy
képtelenség, hogy mindez "csak úgy" magától jött volna létre... Isten
tetszésére van az, hogy mi éljünk, s az életünkben megnyilvánuljon az Ő
teremtő szeretete. Ezért az élettelenben kiábrázolni az Istent nem
lehet, csak is a dinamikus életben, azaz a létünkben. A keresztény
ember missziója, hogy életében kiábrázolódjék a krisztusi szeretet, s
hogy nyilvánvalóvá váljék, mi az Isten akarata az emberrel. Isten
közösségbe, s a közösségért teremtette meg képére és hasonlatosságára
az embert, ezért aki nem a közösségért - a bensőséges családitól az
össztársadalmi igazságosig - küzd, s dolgozik, az magával Istennel
fordul szembe... A szembefordulásnak/elfordulásnak pedig "ára" van: az
okot követi az okozat, s ezért a bűnt is követi a
büntetés...
Józanságért, erőért,
szeretetért.
A mai nap imádsága:
Uram!
Elveszettségemet mutasd meg nekem, s tégy alkalmassá, hogy hit álta
megértsem és elfogadjam kegyelmi ajándékaidat!
Ámen.
"Ezért tehát elméteket
felkészítve,
legyetek józanok...
ne igazodjatok
korábbi vágyaitokhoz...
hanem, mivel ő, a Szent hívott el
titeket - magatok is szentek legyetek".
1 Pt
1,13-15
A látható és nem látható világ határán
ficánkolva éljük az életünket. Csoda-e, ha gyakran nem értjük egymást?
Míg az egyik az anyagvilág nyomorúságait szenvedi, vagy örömeit
hajszolja, a másik a lélekvilág kínjait nyögi vagy éppen annak
szféraközeli harmóniájában lubickol. "Egység hiánya? - Kommunikációs
probléma!" - mondják sokan, s milyen igazuk van, bár ők egészen másra
gondolnak. A "communio" egységet jelent, egynek lenni azonban csak az
Egyben lehet. Jóllehet az ember jelzőkkel illeti szeretetét, de nincs
minősített szeretet, kicsi vagy nagy, múlandó vagy örök, emberi vagy
isteni... Szeretet csak Egy van, amit nem definiálni kell, hanem
érezni, mint a tűz melegét. Aki fázik közelebb megy hozzá, aki pedig
csak a lángjában akar gyönyörködni, az kissé távolabb áll. Tudnunk
kell, hogy Aki a Jó, az csak Egy lehet, az
Isten.
Elménket felkészítve, józanul megállni ebben
az önmagától megrészegedett világban "automatikusan" nem tudunk.
"Magától" csak a lefelé csúszás lehetséges... ezt azonban vágyaink, a
materiális kötöttségeink gyorsíthatják. Megállni, sőt elindulni fölfelé
csakis akkor tudunk, ha józanul felmérjük helyzetünket. Szembenézni
önmagunkkal és Istennel életünk legnagyobb kihívása. Sokan meg is
futamodnak ettől, mely lehetőséget így hívnak az egyházon belül:
megtérés. Itt nincs magyarázkodás, okoskodás, büszkeség, itt csak egy
magatartásirány a releváns: az alázat. Ha képesek vagyunk feltétel
nélkül Isten lábaihoz alázni testünket-lelkünket, egész életünket,
akkor történik meg az a kegyelmi pillanat, amit elfogadásnak mondunk.
Furcsa állapot ez. Kapuhoz hasonlítják, mely fölött ez a felirat áll:
"Térjetek meg!" Aki pedig elhagyva mindent az Isten országéért belép
rajta, megfordulva azt olvashatja a szemöldökfán: "Kegyelemből
tartattatok meg!"
A Szent hívása folyamatos.
Anyagvilágban és a lélekében egyaránt. Életünk szövevényességét éppen
az adja, hogy elménk nem felkészült, nem tud józanul ítélni.
Lélekvilágba lendült életünkben az anyagvilág törvényeit akarjuk
érvényesíteni, s mire felfogjuk, hogy ez itt egy más világ, itt a lélek
törvényeinek kell engedelmeskedni, már lendül is életóránk ingája
vissza az anyagvilágba, ahol persze megint nem a lélek igazságainak
engedelmeskedik a matéria. Van-e hát szabadulás e furcsa helyzetből,
amit küzdelmes életnek mondunk? Van! Legyetek magatok is szentek! Azaz
fogadjátok be életetekbe a Szentet, mivel Tőle van minden hívás és
küldés. Ő a teremtettség alfája és ómegája, de Ővele kezdődik és
végződik a Te és én személyes életem is. Milyen kiváltságos, ha a
köztes 600-700ezer órában is Vele
lehetünk...
Nyugalmunk...
A mai nap imádsága:
Kevés az időm,
Uram! Hiába próbálkozom, nem érem utól magam. Új feladatok kihívásai
között őrlődöm, nagyívű vágyak és szép álmok beteljesületlensége kínoz
gyakran. Uram, hozzád menekülök... Segíts meg, s légy velem! Add, hogy
a Te kezedből vegyem időmet, s tudjak fontossági sorrendet tartani
teendőimben. Áldd meg Uram fáradozásaimat, tedd eredményessé munkámat,
hogy megnyugvásra szánt ünnepnapjaidon békességben áldhassam gondviselő
jóságod!
Ámen
Ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján,
az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az ÚR
szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod
munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről,
akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban...
Ézs
57,13-14a
Korunk egyik modern tömeg-betegsége az ún.
burnout-syndróma (kiégési tünetegyüttes)... Nem csoda. A felgyorsult
életritmus, a folyamatos stressz egyenes következménye. Ahogyan az
űzött vad felfokozott idegállapotban keresi a menekülési utjait,
ugyanúgy az ember is hormonháztatásának teljes bevetésével, testének
minden idegszálával megfeszülve igyekszik megfelelni a
teljesítménykényszeres élethelyzeteiben. Sokáig ezt senki nem bírja ki,
csak idő kérdése, hogy mikor jut el ún. "kiégési stádiumba" - ahol
azután, ha akarja, ha nem - megáll életének bolond
futása.
Régi felismerés - gyakorlatilag nincs olyan
kúltúra -, hogy kellenek a "szent napok". A megállás, a kikapcsolás, a
befelé fordulás, a fölfelé tekintés közösségi ünnepes alkalmai ezek. Ha
ezt nem gyakorolja az ember, akkor nemcsak kapcsolata nincs a
közösséggel - márpedig az ember közösségbe teremtett lény: "Nem jó az
embernek egyedül!" -, de elveszíti az önreflexió lehetőségét is. Az
ünnepnapok nemcsak ritmust adnak, hanem lehetőséget a vissza-, s
előretekintésre. Természetesen minden nap gondolunk a holnapra és
holnaputánra, de a távlatos célok meglátásához, az élet értelmének
megfogalmazásához elengedhetetetlen a "kultikus csönd"... A hétköznapok
praktikus teendőinek egymásutánjaiban erre nincs lehetőség, a "még
mindig nem értem el", a "sajnos még nem csináltam meg" szorító
zakotolásai közepette nincs érkezésünk önmagunk, s létünk lényegének
megfogalmazására. Pedig enélkül nem kristályosodik ki az élet
tartalma...
S mi az, ami kitölti azt 70-80
esztendőt? A rakásra-halmozott múlandó, aminek birtoklása alatt meg
kell már élnünk, hogy az nemcsak a mienk, hanem a rozsdáé és a molyé
is? Talán a történéseink, amiknek részesei lehettünk, egzotikus
utazásaink, az élmények? S mi van akkor, ha mindezek egyik pillanatról
a másikra - agyvérzés, demencia -, elvesznek? Nyilvánvaló, hogy
élményeink is csak Istenben vannak biztonságban! A megélt szeretetünk
örökre Istenben marad... A nagy bulizások az élet első felében (35.
életévig) látszólag célt jelentenek, de ha a test már nem bírja, s a
lélek is belefárad, hogy a test nem hajtja végre kívánságait, akkor
hamar kilátástalanná, célnélkülivé, lapossá válik az
élet...
Élet azonban 35 után is van! S, hogy az
milyen lesz, az túlnyomórészt attól függ, milyen volt az első
harmincöt. Ezért nem lehet úgy okoskodni, hogy az első felében Isten
nélkül, s második rosszabb felében pedig az Istennel... Időt kell
szánni fiatal korunkban is az Istenre, hogy időnk maradjon
öregségünkben is dicsérni Istent mindazért, amit kaptunk Tőle.
Hetenként egyszer tehát meg kell (illene!), hogy pihenjünk, s ez nem
kényszerű szünet, hanem ajándékos lehetőség emberlétünk
kiteljesedésére, az Isten s önmagunk
megismerésére.