2017. június 20., kedd

Isten ellenszere a döntésképtelenségre

"Igaz ösvényen vezet az ő nevéért" (Zsolt. 23:3b)

Néha félünk attól, hogy rossz döntést hozunk, és ez stresszhez vezet.

Isten azt mondja, van egy ellenszer a döntésképtelenségünkre. A Zsoltárok 23:3-ban ezt olvashatjuk: "Igaz ösvényen vezet az ő nevéért". Kezelhetjük a döntéseink okozta stresszet azzal, hogy átengedjük Istennek a vezetést.

Talán arra gondolsz: "De én próbáltam ezt!". Voltak alkalmak, hogy megkérted Istent, vezessen, de aztán mégjobban összezavarodtál. Még mindig nem jöttél rá, és végig azon gondolkodtál, "Miért olyan nehéz megismerni Isten akaratát"?

Isten vajon játszik velünk? Természetesen nem! Isten vezetni akar minket. Ő még nálunk is jobban akarja, hogy megismerjük az Ő akaratát. A probléma az, hogy gyakran rossz dologra várunk, mikor próbálunk rájönni Isten akaratára.

Néhányunk egy érzést szeretne, ami megmondja, mi Isten akarata. Néhányunk valami szabályzatot akar Isten akaratáról. Néhányunk pedig valami természetfeletti jelre vár, hogy utat mutasson neki Isten.

Ezek a módszerek mind szorongáshoz vezetnek, és elkerülhetjük miattuk Isten valódi akaratát.

Isten nem akarja, hogy zavart légy vagy stresszelj bármilyen döntés miatt. Ő mindig veled van és azt akarja, hogy nézz rá vezetésért.



Ne veszítsd el az örömöd apró dolgok miatt!

„Minden más értéktelen az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének végtelen értékéhez képest.” (Filippi 3:8 – NLT fordítás)
Minden reggel, amikor felkelsz, emlékeztesd magad, mi az, ami fontos, ami számít, és mi az, ami nem. Ne engedd, hogy elvonják a figyelmed az élet lényegtelen és jelentéktelen dolgai.
Miért olyan fontos ez? Észrevetted már, milyen könnyen elveszítjük az örömünket valami apró dolog miatt? Rendszerint valami apróság bosszant bennünket, például valaki elénk vág az úton kanyarodáskor, vagy nem áll úgy a hajunk, ahogy szeretnénk, vagy már nem jó ránk egy ruha, amit fel akarunk venni. Ilyenkor máris vége a jókedvünknek. Néha az apró dolgok vannak ránk a legnagyobb hatással, pedig ezek valójában nem is számítanak.
Pál azt mondja a Filippi 3:7-ben „Azokat a dolgokat, amelyek egykor értékesek voltak nekem, most haszontalannak, értéktelennek tartom azért, amit Krisztus tett velem.” (NLT fordítás)
Mi volt számodra a legfontosabb, mielőtt találkoztál Jézus Krisztussal? A munkád? A karriered? A pénzszerzés? De lehet, hogy egy randevú, vagy az, hogy népszerű legyél. Esetleg a biztonság, vagy talán az, hogy hírnevet szerezz.
Pál azt mondja, hogy ezek a dolgok semmit nem számítanak ahhoz az örömhöz képest, ami abból fakad, hogy ismerjük Jézust.
Sokszor a minket körülvevő világ pont az ellenkezőjét akarja elhitetni velünk. Naponta hirdetések ezreivel találkozol, amelyek mind azt mondják, „teljesen értéktelen vagy, amíg meg nem veszed ezt vagy azt a terméket”. A hírműsorok a TV-ben minden eseményt úgy mutatnak be, mint a nap legfontosabb eseményeit. Pedig nem azok! Semmi sem értéktelenebb egy tegnapi újságnál. Azért, mert valami sürgős vagy most történik, nem jelenti azt, hogy fontos is.
Mindennel kapcsolatban meg kell kérdezned magadtól: Mennyit számít ez 100 év távlatában? Mit számít az holnap, amiért ma aggódom? Valószínűleg holnap már nem lesz fontos, és még kevésbé lesz az az örökkévalóság távlatában. Úgy kell élned, hogy mindig szem előtt tartsd az örökkévalóságot.
Amerika hajszolja a lényegtelen dolgokat. Azoknak a dolgoknak élünk, amik valójában nem számítanak. Ha nem akarsz a tömeggel sodródni, a figyelmedet a pillanatnyiról az örökkévalóra kell összpontosítanod. Amikor úgy élsz, hogy az örökkévalóságot tartod szem előtt, rá fogsz jönni, hogy az a dolog, ami miatt most aggódsz, nem számít majd az örökkévalóságban. Így ahelyett, hogy állandóan feszült és ideges lennél, boldog lehetsz.
„Minden más értéktelen az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének végtelen értékéhez képest.” (Filippi 3:8 – NLT ford.) Minden nap vedd számba, mi számít leginkább.
Beszéljetek róla
  • Melyek azok az apróságok, amelyek miatt aggódtál vagy aggódsz mostanában és megfosztanak az örömtől?
  • Hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani azt, hogy Istent helyezzük a középpontba és az örökkévalóság szemszögéből nézzük a dolgokat?
  • Mi volt a legfontosabb dolog számodra mielőtt Jézusban kezdtél hinni? Most hogy látod azt a dolgot?







Oldd meg a konfliktust azzal, hogy megvallod a saját részedet!

"Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? ...vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát." (Mt. 7,3-5)


Amikor konfliktushelyzettel szembesülsz, vádaskodás, támadás és a másik hibáztatása helyett légy alázatos. Ez igaz akkor is, ha a konfliktus 90%-ban más hibája.

Mindenkinek vannak vakfoltjai – hibák, amiket nem veszünk észre. Senki sem tökéletes, és sokszor teszünk olyan dolgokat, amelyek észrevétlen módon konfliktusok felé sodornak minket.

Tehát mielőtt támadni és vádaskodni kezdenék, fontos, hogy tartsak őszinte önvizsgálatot, és kérdezzem meg magamól: ebben a konfliktusban mennyi az én hibám? El kell végeznem ezt az őszinte ellenőrzést, és el kell ismernem a saját részemet. Ha hibás vagy valamiben, ismerd el!

Ha pedig igazad van, akkor hallgass!

Légy őszinte magadhoz. Jézus azt mondja, először mindig azt keresd meg, ami a te szemedben van, ez segíteni fog abban, hogy tisztábban lásd a helyzetet.

Tedd fel a következő kérdéseket: "Megalapozatlanok a vádjaim? Érzéketlen vagyok? Esetleg túl érzékeny vagyok? Túl sokat várok el? Netán hálátlan vagyok?"

Lelkészként az a tapasztalatom, hogy a leggyakoribb válóok a következő: "Nem illünk össze!" A Biblia azt tanítja, hogy bármelyik két ember meg tudja tanulni szeretni egymást, ha fel tudnak nőni hozzá.

A természetünk azonban énközpontú, makacs és vonakodik a változástól! A rugalmasság hiánya több kapcsolat halálát okozza, mint bármi más.

A Biblia azt tanítja, hogy alázattal kell vezetnünk. Hogyan töröd meg a feltorlódott feszültséget egy konfliktusban? Mondd ezt: "Sajnálom, csak magamra gondoltam."

Védjétek meg gyermekeitek értelmét!

Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben ... és megőriztem őket ... (János 17:12)
„A gyermekek nem kicsi felnőttek. Nekünk kell megvédenünk gyermekeink tisztaságát, amíg felnőnek”
A lelki vezető jellemzője a védelmezés, így az apáknak védeniük kell a gyermekeik lelki növekedését. Jézus azt mondja: „Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben ... és megőriztem őket ...” (János 17:12)

Jézus azáltal őrködött tanítványai szellemi növekedése felett, hogy védelmezte az értelmüket. Apaként, lelki vezetőként az a feladatotok, hogy védelmezzétek gyermekeitek tisztaságát. Napjainkban, abban a kultúrában, ahol élünk ez óriási feladat. A gyermekek nem kicsi felnőttek. Nekünk kell megvédenünk gyermekeink tisztaságát, amíg felnőnek. Nem tudják kezelni az erőszakot, nem tudnak bánni a nemiséggel, nem értik a halált. Ezek a dolgok nehezek a kicsik értelmének.

Ezért, amíg három kisgyermekünket neveltük, Kay és én nagyon szigorúak voltunk velük, milyen filmeket, milyen TV műsorokat nézhetnek meg, milyen könyveket, újságokat olvashatnak el. Óvtuk őket mindentől, ami a kárukra lett volna.

Amikor kicsik voltak, és csak „zöld karikás” filmeket nézhettek, mondhatták volna, hogy meg akarják nézni a „12-es karikájú” filmet. Mikor kicsit idősebbek lettek, mondhatták volna, hogy meg akarják nézni a „16-os karikájú” filmet. Erre mi azt mondtuk volna: „Megnézheted, ha idősebb leszel, de most nem fogod!” Ők pedig könyörtelenül kritizálnak: „Apa, anya, olyan beszűkültek vagytok! Ti vagytok az egyedüli szülők az egész univerzumban, akik nem engedik megnézni ezt a filmet a gyerekeiknek!”

Döbbenetes számomra, keresztény szülők hogyan engedik gyermekeiknek, még a tizenéveseknek is, hogy megnézzenek mindent, amit nem kellene látniuk. Nekünk védelmeznünk kellene az értelmüket. Az én három gyermekem felnőtt, és boldogok, kiegyensúlyozottak. Miért? Mert úgy nőttek fel, hogy az agyuk nem lett megtöltve szeméttel, úgy nőttek fel, hogy az értelmüket nem itatta át a durvaság, közönségesség. Az életben úgy is ki lesznek téve ezeknek, nem kell, hogy már gyermekkorban így legyen. Védelmezned kell, őrködnöd, hogy mi jut be az értelmükbe!
Békességed van ezzel kapcsolatban?


„…és békességben vezetnek benneteket….” (Ézsaiás 55:12)
Az első dolog, amit elveszítesz, ha kilépsz Isten akaratából, a békességed. Ha tehát egy dologgal kapcsolatban nincs békességed, ne menj tovább! Isten ígérete ez: „… békességben vezetnek benneteket”. Sokszor egyedül a békesség az, ami által Isten tudtodra adja, hogy jó úton vagy-e vagy sem, tehát ne szegd meg a „békesség törvényét”! Jézus azt mondta: „…az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja…” (János 14:27). A világ olyan békességérzetet kínál, amely csak akkor működik, ha minden rendben van. De ha a vélemények különbözőek és ellentmondóak, amikor úgy tűnik, mintha semmi sem menne jól, mégis nyugodt tudsz maradni, akkor tapasztalod meg Isten békességét, „mely minden értelmet meghalad” (Filippi 4:7).
Azt kérded: „Hogy juthatok ehhez a természetfeletti békéhez?” Péter így válaszol: „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban. A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Péter 5:6-10). Tehát légy békességben, ne előzd le Istent! Bízzál, tudva, hogy Istennek gondja van rád mindenben, bármi is történik veled (ld. 1Péter 5:7).



Debbie Russel

„És mindezek… hit által jó bizonyságot nyertek…” (Zsidók 11:39 Károli)
Debbie, egy sugárzó egyéniségű harminchét éves hölgy, aki Atlantában a Mai Igének dolgozott, meghalt, miután hosszasan küzdött a rákkal. Az emberek szerte a világon imádkoztak gyógyulásáért, mint ahogy saját gyülekezetének vezetői is. A temetésén résztvevők közül néhányan azon tűnődtek: „Miért?” Az igazság az, hogy néha Isten meggyógyít minket hittel mondott imádságainkra válaszul (ld. Jakab 5:14), máskor elvisz magához a mennybe, amiről Pál azt mondja, hogy „sokkal jobb” (Filippi 1:23). Felvetődik a kérdés: „Miért gyógyulnak meg egyesek, ha imádkoznak értük, és mások miért nem?” A válasz ez: „Nem tudjuk, Isten nem mondja el nekünk!” Pál, aki az Újszövetség felét írta, és akinek csodálatos szolgálata során halottak támadtak fel, ő is így nyilatkozik: „töredékes az ismeretünk” (1Korinthus 13:9).

James Bradley lelkipásztor rávilágít erre a nehéz témára. Rámutat, hogy a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében egyesek „kard élétől menekültek meg” (Zsidók 11:34), míg másokról azt olvassuk: „kardélre hányták őket” (Zsidók 11:37). De figyeld csak meg a 39. verset: „Mindezek hit által jó bizonyságot nyertek”. Bradley azt írja: „Világosan látszik, hogy nem mindig mérhetjük a hitet az eredmények alapján. A hit egy erény, és csak saját mércéje szerint lehet értékelni. Hitünk nem azon alapul, hogy mit kapunk, hanem azon, kiben bízunk.”

Debbie haláláról ezt írta: „Ő nem hagyta el hitét, és hite sem hagyta cserben őt. Az élet legnehezebb kihívásaiban is az Istenbe vetett bizalom csodálatos példája volt – és ma is az. Ő a hit hőse, akinek Isten iránti megingathatatlan bizalma és szeretete engem is inspirált.”

„Mert ha az egyik dolgot megvilágítom, a másikat nem látom. És olyan gyakran előfordul, hogy az ember a rosszat helyezi megvilágításba, bár nehéz eldönteni, hogy ez véletlenül vagy szándékosan történik-e.” Agatha Christie




Isten vezessen, ne emberek!


„Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róma 8:14)
Az élet olyan, mint egy labirintus, könnyű eltévedni benne. Minden irányból jön a nyomás, hogy másokat próbáljunk boldoggá tenni. Tanulmányozzuk a számunkra fontos embereket, és folyton azon tűnődünk, mit akarhatnak tőlünk, és hogyan adjuk azt meg nekik – mindeközben pedig elveszítjük önmagunkat. Meg kell állnod, és fel kell tenned a kérdést: „Kiért élek én? Miért teszem azt, amit teszek?” Pál azt írja: „…különböző ajándékaink vannak… használjuk azokat…” (Róma 12:6 AMP). Mire hívott el és készített fel Isten? Azok tudnak sikeresen önmaguk maradni, akik nem engedik, hogy más emberek irányítsák őket, mert Isten vezetésére hagyatkoznak. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róma 8:14). Ne zaklasson fel, ha az emberek igényeket támasztanak feléd! Ez a te életed, te vagy felelős érte! A nyomást, amit most érzel, talán egyáltalán nem mások igényei okozzák, inkább abból a vágyadból ered, hogy mindenkinek meg akarsz felelni. Igen, vannak olyan idők, amikor mind megteszünk olyan dolgokat, amiket nem szívesen teszünk. Csak azért tesszük, mert szeretjük a másikat, és cselekedetünkkel megteremjük „a lélek gyümölcsét” (ld. Galata 5:22). Ez azonban nem olyan, mint amikor saját bizonytalanságérzetünk irányít, vagy más emberek végtelen kívánalmai. Amikor megpróbálsz mindenkinek mindent megadni, te magad közben elveszel. Sőt, ha mindent az emberek tetszésének elnyerése érdekében teszel, az Istentől való elfordulást kockáztatod. Itt az idő, hogy elkezdj így imádkozni: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9:6 Károli). Amikor pedig megmondja, hogy mit, akkor kötelezd el magad arra teljesen, nem törődve azzal, ki ért vele egyet, és ki nem!



Isten segít neked, hogy bármi lehess, ami csak lehetsz, de soha nem segít abban, hogy valaki más légy. Amikor valaki más próbálsz lenni, elveszíted saját magadat. Isten azt akarja tőlünk, hogy bele illeszkedjünk az ő tervébe, nem pedig azt, hogy engedve a nyomásnak megpróbáljunk beleilleni valaki más életére vonatkozó tervbe. Teljesen természetes az, hogy te más vagy; a különbség természetes dolog! Fedezd fel, miben vagy jó, vesd bele magad teljes szívből, és meg fogod tapasztalni a valódi örömet. Viszont ha megpróbálsz olyasmit tenni, amiben másvalaki jó, általában kudarcot vallasz, igaz? Ez azért van, mert Isten nem rád bízta azt a feladatot, hanem rájuk, de legalábbis rád nem úgy, ahogy, őrájuk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy te semmiben nem vagy jó. Íme, a titok nyitja: a lehetőségeidre összpontosíts, ne a korlátaidra! Mindenkinek vannak korlátai, ezeket el kell fogadnunk. Ez nem rossz dolog, csupán az élet velejárója. Igazából csodálatos dolog másnak lenni a nélkül az érzés nélkül, hogy velem valami nem stimmel. A lelkileg érett emberek tudják, hogy Isten szereti őket olyannak, amilyenek, és hogy az életüknek célja van, ezért nem érzik fenyegetve magukat mások képességei és eredményei miatt. Örülnek annak, amit más emberek tesznek, mert szívesen végzik azt, amit ők maguk csinálnak. Pál azt írja: „Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők”(Galata 5:26).
Végül úgyis csak az fog számítani, hogy elmondhasd, amit Jézus mondott: „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem”(János 17:4). Ha ezt ki tudod mondani, akkor jól csináltad!


Istenben bízni, amikor nincs válasz

„A titkok az Úréi…” (5Mózes 29:28)


Az élet veszteségei megsebeznek minket, és töprengésre késztetnek. A rák elvisz egy fiatal anyát vagy apát. Válás dúlja fel boldog otthonod. Anyagi csőd romba dönti a nyugdíjazási terveid. Egy gyermek börtönbe kerül, vagy megölik, vagy öngyilkos lesz. Az ilyen idők kérdéseket vetnek fel, amelyekre nehéz, ha nem lehetetlen választ találni. Újra és újra megvizsgáljuk a körülményeket. Töprengünk a részleteken, olyasmit keresünk, ami nyomra vezethetne, ami talán valami értelmet adna a dolgoknak, hogy így könnyebb legyen elviselnünk. Górcső alá vesszük magunkat, másokat, még Istent is, azon tűnődve, hogy mit tehettünk volna másképp, vagy mit kellett volna másképp tennünk, amivel mindezt megelőzhettük volna. Barátainkhoz, hittestvéreinkhez, lelkészekhez fordulunk, hogy végül csak olyasmit halljunk, ami csupán vallásos közhely, és elégtelen próbálkozás arra, hogy csökkentse fájdalmunkat. Amikor úgy tűnik, hogy nem jön válasz, és a menny hallgat, mit tegyünk? Íme két ige, ami segít ilyen időkben: 1) „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink” (5Mózes 29:28). Amikor arról van szó, hogy megértsünk dolgokat, megvan a magunk területe, és megvan Istené is. A mienket az határozza meg, hogy Isten mennyit akar felfedni. Ezen a ponton ezt kell tenned: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!” (Példabeszédek 3:5). „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róma 8:28). Lehet, hogy Isten magyarázatot ad, lehet, hogy nem. De Ő „az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jelenések 22:13), ami azt jelenti, hogy terve van, és azt véghez is fogja vinni a mi javunkra és az ő dicsőségére. Tehát bízz Benne!
Állhatatosságért...

A mai nap imádsága:

Uram, Istenem! Segíts nekem meglátni teljességedet, hogy teremtő hatalmad nagyságán ámulva, elfogadjam ajándékaidat, s békességet nyerjek lelkemnek! Ámen

   

Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.
Jób 5,18

Életünk ege olykor beborul... az eladdig meleg sugarakat árasztó napocska a felhők felett rejtezik, s megrettenünk. A szenvedés ilyen: tekintélyt parancsoló, s csak az nem respektálja, aki még soha nem szenvedet. Aki átélte a hiányt az, azt is tudja, mit jelent(het) a teljesség, aki volt beteg, az tudja mit jelent az egész-ség. Ahogyan a sötétségben világlik a fény értéke, ugyanúgy a szükségben nyilvánul meg az Isten gondviselése.

Fenti igénk a "jóbi klasszikusok" közé tartozik. Ismerjük, temetési liturgiánkban is szerepel, sokszor hallottuk már, mégis nehezen érthető. Mik ezek a jóbi bölcsességek: "Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve" vagy "Ha jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk"? Olyan ismeret, amely ismeretet reformátor eleink gyakran emlegettek: Isten szuverén hatalom. Nem azért tesz ezt vagy azt, mert az okok, az előzmények befolyásolják, hanem egyszerűen azért, mert Ő Isten. Kálvin gyakran hangsúlyozza, a helyes istenismeretből fakad a helyes istentisztelet. Azaz, ha valaki minél jobban megismeri az Istent, annál teljesebben tudja élni az életét, mely nem más mint folyamatos istentisztelet - ideális esetben persze.

Jób barátainak (Bildád, Elifáz, Cófár) dogmatikus okoskodása messze áll a valóságtól, mert nem az Isten szuverenitása felől közelítik meg a szenvedés kérdését, hanem az emberi szenvedés oldaláról. Mihaszna orvosoknak mondja Jób bölcselkedő barátait: "Hazugságot kentek énrám, mindnyájan mihaszna orvosok vagytok. Bár elhallgatnátok egészen, akkor bölcsek maradnátok!" (13,4-5). Mihaszna orvosok... Orvosolni akarnak ok, csak gyógyítani nem tudnak. Még kezelni sem. Még jobban fáj a seb, amihez hozzányúltak. Jób könyve - jóllehet bölcsességirodalmi produktumról van szó - nagyon realisztikus, életszerű, hiszen lehet "így is" jót akarni, hogy nemcsak hogy nem használunk, hanem még súlyosbítjuk a bajt. Sőt a nagy segíteni akarás ellenére az, amit tettünk, Isten mércéjével mérve bűn. Pedig nagy szüksége van a szenvedőnek baráti szeretetre... (Jób "tanácsa").

Jób könyve a legnagyobb igazságot tanítja nekünk: Az Isten az Örökkévaló, Mindenható, EgyIsten. Nincs más hatalom (kivéve az emberét!), amely "beleszólhat" a világ dolgainak alakulásába... Sok ember számára egyszerűbb az élet, ha a sátánra vagy istenellenes démoni erőre "keni" saját tudatlanságából fakadó vétkei, bűnei felelősségét... Pedig éppen a felelősség meglátásában, felvállalásában rejlik a harmónia titka: azaz Isten tenyerébe belesimulni minden élethelyzetben, akár jónak, akár pillanatnyilag rossznak ítéljük azt meg.




Élet normalitása...

A mai nap imádsága:
Istenem! Sokan nem tudják még, hogy Téged keresnek - boldogtalanságukban is. Könyörülj meg rajtuk, s tartsd meg elkötelezettségedben azokat, akik teremtői akaratod szerint kívánnak élni ebben a világban, munkálva mások javát, s az egész világ békésségét! Ámen
    

Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül... Bizony, az igaz is elnyeri jutalmát a földön, hát még a bűnös és vétkes ember!
Péld 11,24-25; 31

Az élet értelme az "adás" és a "kapás"... Az, hogy adhatunk, azért lehetséges, mert először mi kaptunk: életet, törődést, biztonságot. Az Isten kegyelméből beleszülethettünk egy családba, s elindulhattunk élútunkon, hogy megfussuk azt a távot, amit őseink sok-sok ezer évvel előttünk már megfutottak. Ahogyan nekünk, nekik is csak egy emberöltőnyi idő adatott, megtalálják benne létük értelmét, hogy megéljék benne a szépséget az örömet és a veszteség bánatát, hogy mindezeken keresztül meg-, és felismerjék rövidke életükben az Istent.

Az Isten legnagyobb ajándéka az élet, s az Ő akaratából ennek csodáját közösségben élhetjük át. Az embert ugyanis közösségbe teremtette az ÚRIsten, ezzel megszabva egész életét, hogy ti. ne magának, hanem másnak éljen. Érdekes módon, aki felismeri ezt az isteni akaratot, az talál rá teremtettségbeli önmagára, s él másokért, dolgozik, küzd övéiért. Aki így belesimul az isteni gondviselésbe, az nem tétlenkedik, álldogálva az élet nagy országútja mellett, önértékelési zavaraiban megkeseredve, a bulvár-média maszlagos boldogság-ígéreteiből kiábrándulva, kárhoztatván a világot... Ugye ismerősek a közömbösség harmadikévezredeleji ilyetén ikonjai? Buszmegállókból, kocsmák utcákon átnyúló vonzáskörzetéből, az ilyen társadalom szélére vetődöttek előttünk zajló életéből, akiknek élete mentes már minden intimitástól, s szociális kontaktusai többnyire a söntéspultok bádogoltárai, a trükkös kéregetések valamint a szotyi-héjak mások elé köpködésének háromságára korlátozódnak...

Isten igazsága, hogy az gyarapszik, aki bőven osztogat. Isten igazsága, hogy aki nagylelkű az élethez, ahhoz az élet is nagylelkű, s aki mindenkit fontosnak tart környezetében, azt környezete is fontosnak tartja. Aki pedig csak magára gondol, munkában, testiekben és lelkiekben - az ínségbe jut. Ahogyan a szerelem is nem rólam és róla, hanem rólunk szól, ugyanúgy az egész istenadta-élet is. Ha magunknakvalóságra akart volna teremteni minket a JóIsten, akkor megtehette volna, hogy osztódással szaporodjunk, se ne párban, de mivel folyamatos teremtő akaratában partnerként akarta látni az embert, ezért teremtett minket férfivá és nővé. A gyermeknevelés helye is a kisközösség, a család, mely nem egyszerű jogi kategória, hanem isteni rendelés! Ezért nem lehet soha család a homoszexuálisak életközössége, legfeljebb egy emberi próbálkozás, imitációja az isteni rendelésnek. (Aki nemcsak divatból, megélhetésből, kiábrándultságból vonzódik saját neméhez, az jól tudja ezt, küzd is eleget ebbéli nyomorával - de nem is billegeti magát az Andrássy úton semmiféle politikai megrendelésre...) Mert minden ember a közösségben akar élni, s a közösségi életnek van egy általános, Istentől rendelt, "teremtői normalitása"! Jelesül: Isten büntetését vonja maga után az, aki ember létére korlátozza mások emberségét. Isten büntetését "érdemli" ki az, aki saját érdekeit a közösség jóléte és biztonsága elé helyezi, aki emberi hatalmát, talentumait a mások szabadságának és emberi méltóságának korlátozására használja fel... A keresztény embernek az életvédő isteni normalitás földi megvalósulásában minden ember partnere! Igyekszik mindenkivel együttmunkálkodni, de soha nem kooperál a bűnnel...




Evangélium-hirdetés...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy necsak szóval, de hiteles cselekedettel, s hűséges élettel tudjak bizonyságot tenni Rólad életem mindenkor, s mindenhol! Ámen



Azok közül, akik az Úrban testvéreim, sokan fölbuzdulnak bilincseimen, és egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát. Némelyek ugyan féltékenységből és vetélkedésből, mások azonban jó szándékkal hirdetik Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy küldetésem az evangélium védelmére szól, amazok viszont vetélkedésből, és nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, abban a hiszemben, hogy bilincseimben keserűséget okoznak nekem. De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki.
Fil 1,14-18 - katolikus fordítás

"Az igehirdető, ha tisztességgel végzi szolgálatát - ha akarja, ha nem -, a JóIsten dicsőségének fényéből néhány nyaláb őreá is esik..." - mondta egykoron egyik professzorom. De azt is hozzátette: "Ennek elhordozását csak őszinte alázattal, s nem alázatoskodással lehet. Föl akarta ezzel hívni a figyelmet arra, ami sajnos sok igehirdető kísértése, hogy az igehirdetés sikere nem a prédikátor kvalitásától függ - igaz ez egyfajta előfeltétel, de az eredményességet egyedül Isten garantálhatja. Mivel az igehirdetők is emberek, s nem húsz centivel a föld felett lebegő szentek, ezért akadnak közöttük olyanok, akik versengenek, féltékenyek, s irigyek szolga-társuk eredményeire...

Pál helyzete nyilvánvaló: börtönben (házi őrizetben?) tölti "drága" idejét, pedig igen nagy örömmel prédikálna, tanítaná Krisztus terjedő egyházának első zsengéit. Pál látja-e rosszul, hogy mások örülnének fogságának vagy valójában úgy is volt - nem tudjuk. De ahogyan egy Keresztelő János is ("Akinél nincs nagyobb az emberek között" - mondta Jézus), aki az Isten Fiára mutató "kiáltó hangja a pusztának" börtönbe kerülve, rácsok mögött elbizonytalanodik, s ezt kérdezi Jézustól: "Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?"... ugyanúgy Pál is elbizonytalanodhatott és tévedhetett saját helyzetének megítélésében... Az bizonyos - s erről is tudósít az egyháztörténelem, sőt az Újszövetség is -, hogy sokan érdekből hirdették a Krisztust vagy lettek Krisztus-követők.

Pál isteni távlatokat lát, azokban gondolkodik, ezért írja: "De mit számít ez?" Csak Krisztust hirdessék!" A "bármi módon" pedig azt jelenti: a szeretet legkülönfélébb eszközeinek segítségével. Amikor ugyanis "tűzzel-vassal" hirdették az Isten országát - máglyára küldve a másképpen gondolkodókat -, annak a "krisztushirdetésnek" semmi köze nem volt az Emberfia-Krisztushoz! Aki azonban a szeretet találékonyságában utat talál a másik ember szívéhez, hogy abba beleszórhassa az evangélium istenadta magocskáit, az megérti amit Pál így mond Károli Gáspár fordításában: "Akár színből, akár szívből"... csak hirdettessék az evangélium.

Az igehirdető öröme mindig az, hogy a Krisztus szeretetébe gyökeredző életeken keresztül munkálkodik Isten Szentlelke, s ezáltal jobbul a világ. Jóllehet bizonyos történelmi események sodrásában-vonzásában olykor alig látjuk a fejlődést, de jól tudjuk: Isten malmai ugyan lassan őrölnek -, de biztosan...




Harag...


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ne uralkodjon el bennem a harag, hanem én lehessek ura érzelmeimnek! Ámen


Mert az Isten nem haragra rendelt minket,
1 Thessz 5,9a

Elemi késztetés van bennünk akaratunk érvényesítésére... Már kisgyermekkorunkban megtanuljuk, hogy birtokolni jó, s a birtokjogot egyszerűbb megszereznünk, ha nincsenek gátlásaink. Szülők számára óriási kihívás megtanítani gyermekeiknek az akarat-érvényesítés etikus módját, az évek során sokan fel is adják. Rossz pedagógia, de ha pl. vesznek egy pöttyös labdát az egyiknek, akkor kap egyet a másik is. Volt olyan nagymama, aki - hogy "ne legyen gond", nemcsak a születésnapos unokájának sütött egy tortát, hanem a másiknak is... ugyanúgy gyertyával... Mit lehet ilyenkor mondani? Mert magyarázni egy ilyen esetben, hogy a születésnapi torta az egészen másról szól - gyakorlatilag hiábavaló próbálkozás.

A harag árnyékként végigkíséri az ember életét. Káin haragudott testvérére, és megölte, Rebeka megharagudott Ézsaura a hettita lányok miatt, s ezért Jákóbnak kicsalta az atyai áldást, Saul király gyűlölte Dávidot és ezért üldözte, Jónás pedig "haragudott mindhalálig", mert a JóIsten elvette tőle a tökfa hűs árnyát... De még Jézus URunk is megharagudott, s megátkozta a fügefát, és kötélből korbácsot font, s kiűzte a kufárokat a templomból. Harag és harag között tehát óriási különbségek vannak! Jómagam is olykor haragszom a világban tomboló igazságtalanságok miatt - igaz, nem tudok ellene tenni gyakorlatilag semmit... Imádkozunk, s fel-fel teszünk egy-egy kérdést: "Miért ilyen állat az ember?" - amire aztán nem várunk választ, mert igazából a kérdés nem válasz, hanem megoldás után kiált.

Isten azonban az embert nem haragra rendelte. Hogy mégis a harag és a gyűlölködés tűnik dominánsnak az elmúlt ezerévek történelmében, az amiatt van, hogy a harag és a gyűlölet gyermeke a rombolás, az igen látványos. Felépíteni egy toronyházat, hosszú ideig tartó, szívósságot igénylő munka, amiről nem tudósítanak a médiában, de ha felrobbantanak egy régi gyárkéményt vagy épületet, azt a hírekben lassított felvételen is láthatjuk - egymás után többször is... Van bennünk valami elemi késztetés a rombolásra, s ez megmutatkozik már a gyermekkorban is. Ha pl. egy anyuka fiú gyermekeit ki akarná nevelni a katonásdi játékokból - az nemcsak reménytelen próbálkozás lenne a részéről, de gyermekeit megfosztaná a közös játék örömétől is.

Az Isten tehát belénkkódolta a negatív érzelmeket is, de nem azért, hogy azok uralkodjanak rajtunk, hanem hogy mi uraljuk azokat. Akinek nincsenek érzelmei, az a legnagyobb gonoszságokra is képes, mert a közömbösség és az intelligencia együttállása a legborzasztóbb dolgokat is képes véghezvinni. Isten azonban nem közömbösségre, passzivitásra teremtett minket, hanem arra, hogy önfeláldozó módon egymásnak segítőtársai legyünk. Ha erre képesek vagyunk, akkor Istent magát éljük át, tapasztaljuk meg az életünkben, s ez épít minket és környezetünket is. Ha elvetjük az Isten rendeléseit, akkor kiteljesedésünk, emberlétünk legnagyobb, s egyben legszebb életprogramját dobjuk el magunktól...
Intés...

A mai nap imádsága:
URam! Ints meg kegyelmesen, hogy szavak nélkül is értsem akaratodat! Ámen
Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt:
ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát.

Mt 18,15
A Mester szava mindig "világos beszéd"ként ér célba... s ebben a mostani világban az egyértelműsítésre különösen is nagy szükség lenne! Nagy a "keveredés", ami korábban érvényes volt, az mára elveszítette jelentőségét. Így beszélünk "tartós fogyasztási cikkek"-ről, melyek egyáltalán nem tartósak - legkésőbb három év után "megadják" magukat a beletervezett elavulás miatt(!) - hagyományt emlegetnek akkor, ha valamit már másodszor rendeznek meg - pedig hol van ez még a tradíciótól(!) -, de nyelvünkben is jelesül megmutatkoznak az anomáliák: top-terroristákat emlegetnek szinte egy mondatban a slágerek top-listájával... Amikor az ISTEN szónak már nincs egyetemes érvénye, akkor buzgó keresztények minősíteni kezdik az ÚRIstent, s azt mondják "élő" Isten... De miért is? Miért nem elég kimondani csak úgy magában: Isten? Az Isten az nem él?... Vagy annak ellensúlyozására használják ezt a nyelvi gyakorlatot, mert az emberek lelkében az Isten már rég meghalt?
Annyi bizonyos, hogy ez a mostani világ - s nem lehet mindent a felgyorsult életritmusra fogni -, sokszor az abnormalitást teszi meg normalitásnak! Így nem normális az, hogy egy ember úgy élje a szociológiailag aktív életét, hogy ne legyen munkája, nem normális az, hogy egy gyermeknek két apukája vagy két anyukája legyen, nem normális az sem, ha a javak többségét a kevesek élvezik, s nem normális az sem, ha a szépre és jóra nevelés helyett, az "igényes szórakoztatás" gyanánt minden csatornán csak krimiket lehet nézni... Az agresszivitás kultúrája nem kultúra! Többek között emiatt is van, hogy az emberek érzékeltlenné válnak egymás iránt, szemetelnek, csikkeket dobálnak szanaszét, s önigazságuk vermében vergődnek - ahogyan egy fiatalember mondta: "Olyan még az én életemben sosem volt, hogy ha kaptam egy pofont, akkor azt én ne adtam volna vissza!" Tényleg: "a kölcsön kenyér visszajár"-igazsága az egyetemes rendező-elv vagy másként is lehet? Kinél van az igazság? A Mester ugyanis arra tanítja az övéit: "Hanem aki arcul üt téged jobb felöl, fordítsd oda néki a bal orcádat is..." Egy erőszak-világ mindennnapos abnormálitásában járható-e még az elhordozás krisztusi abnormalitása? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia: kinek-kinek, a hit mértéke szerint...
Igénk arra hívja fel a figyelmet, hogy amit többen helytelenítenek, az nem biztos hogy folytatni kellene! Lehetséges, hogy a "megintő testvér(ek)nek" nincs teljesen igazuk, de az biztos, hogy mások megbotránkoztatása nem helyes. Érteni lehet, s kellene is a szóból, ha a testvéri visszajelzések alapján mérlegeljük cselekedeteinket. A mérleg egyik serpenyőjében a saját cselekedeteink, a másikban pedig a józanság és a szeretet istenes súlymértéke kell hogy legyen. Egyben bizonyosak lehetünk: a léleknek ez az isteni mérlege mindig hitelesen láttatja meg számunkra a valóságot, s hogy aztán elfogadjuk-e ezt az igazságot, s változtatunk-e életünkön - az már csak rajtunk múlik...





Szabadság...

A mai nap imádsága:

Uram! Add, hogy Téged szolgálva szabad maradhassak a szeretetben, s ne kelljen az önzés, a bűn szolgájaként élnem! Ámen.



Amikor elbocsátotta a fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hogy hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba. Ezért kerülő útra vezette Isten a népet a Vörös-tenger pusztája felé.
2Móz 13,17-18

Az emberi (mély)lélek kalandos, kereső útját is példázza a pusztai vándorlás. A szabadság, amit az Isten felajánl, s persze a vele járó döntési felelősség is félelmet keltő. Jobb, ha megmondják, hogy mit kell tenni, hiszen ha nem sikerül elérni a kitűzött célt, akkor van kire hivatkozni: "Nem én, ő az oka mindennek!" A Biblia őszintén tudósít arról, hogy nemcsak az ember küzd Istennel, az Isten is az emberrel. Ebben a küzdelemben néha furcsa helyzetekkel találkozhatunk, de Isten pedagógiája már csak ilyen. Úgy ad, hogy közben elvesz...

Amikor a lélek túl van az Istentől függetlenedni akarás első izgalmán, akkor kiderül, hogy az Isten nélküli élet nem is olyan gyönyörködtető, mint ahogyan azt távolabbról látszik. Közelről már nem is annyira vonzó az a csillogás, ami távolabbról mindenféle hamis vágyat ébresztett. Kiderül, amit gyakorlatilag minden kultúra valamilyen formában kinyilvánítva felfedezett, hogy mindennek ára van. A valamit valamiért, nem csak egyszerűen a kölcsönösség elvét jelenti. Ahhoz, hogy eredmény legyen, bizony energiát kell befektetni. Sültgalamb-váró emberek mindig is akadtak minden korban és minden nép között, de minél erősebb a szabadság illúziója, annál több a valamire váró ember. A "segíts magadon, s az Isten is megsegít" régi bölcsességge azt jelzi, hogy éppen elég lehetőséget adott az Isten azáltal, hogy életre hívott, hogy kezet, értelmet ajándékozott, hogy értelmes dolgokat tegyünk az életeünkben. Szomorú, hogy az emberiség történelme az értelmetlenség történelme is egyben: hódítások, pusztítások jelzik az emberiség vándorlását az idő délibábos pusztájában...

Isten megengedi azt is, hogy távolra kerüljünk Tőle. Megengedi, hogy menjünk a magunk esze után. Ne csodálkozzon senki azon, ha ráhagyatkozás, vezetés nélkül eltéved, s oktalan szenvedéseknek teszi ki magát. Mindezekért nem az Isten, csakis az okoskodó ember a hibás. Isten azonban senkit nem hagy magára, mindenkinek megadja a Vele való találkozás lehetőségét. Ebben csak az ember számára fontos a mikor, s a hogyan, az Isten csak egyet akar: vagy így vagy úgy, de találkozzunk Vele. Ezért engedi, hogy bóklászó, üresedő életek is legyenek, jelül és például is, hogy ez nem az Ő akarata, s ezért vannak érthetetlen dolgok is, nemegyszer szenvedések, melyekben mindig a Nagy Találkozást készíti elő a Titokzatos Örök Isten...