Állhatatosságért...
A mai nap imádsága:
Uram,
Istenem! Segíts nekem meglátni teljességedet, hogy teremtő hatalmad
nagyságán ámulva, elfogadjam ajándékaidat, s békességet nyerjek
lelkemnek! Ámen
Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.
Jób 5,18
Életünk
ege olykor beborul... az eladdig meleg sugarakat árasztó napocska a
felhők felett rejtezik, s megrettenünk. A szenvedés ilyen: tekintélyt
parancsoló, s csak az nem respektálja, aki még soha nem szenvedet. Aki
átélte a hiányt az, azt is tudja, mit jelent(het) a teljesség, aki volt
beteg, az tudja mit jelent az egész-ség. Ahogyan a sötétségben világlik a
fény értéke, ugyanúgy a szükségben nyilvánul meg az Isten gondviselése.
Fenti
igénk a "jóbi klasszikusok" közé tartozik. Ismerjük, temetési
liturgiánkban is szerepel, sokszor hallottuk már, mégis nehezen érthető.
Mik ezek a jóbi bölcsességek: "Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott
legyen az ÚR neve" vagy "Ha jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is
el kell fogadnunk"? Olyan ismeret, amely ismeretet reformátor eleink
gyakran emlegettek: Isten szuverén hatalom. Nem azért tesz ezt vagy azt,
mert az okok, az előzmények befolyásolják, hanem egyszerűen azért, mert
Ő Isten. Kálvin gyakran hangsúlyozza, a helyes istenismeretből fakad a
helyes istentisztelet. Azaz, ha valaki minél jobban megismeri az Istent,
annál teljesebben tudja élni az életét, mely nem más mint folyamatos
istentisztelet - ideális esetben persze.
Jób barátainak (Bildád,
Elifáz, Cófár) dogmatikus okoskodása messze áll a valóságtól, mert nem
az Isten szuverenitása felől közelítik meg a szenvedés kérdését, hanem
az emberi szenvedés oldaláról. Mihaszna orvosoknak mondja Jób
bölcselkedő barátait: "Hazugságot kentek énrám, mindnyájan mihaszna
orvosok vagytok. Bár elhallgatnátok egészen, akkor bölcsek maradnátok!"
(13,4-5). Mihaszna orvosok... Orvosolni akarnak ok, csak gyógyítani nem
tudnak. Még kezelni sem. Még jobban fáj a seb, amihez hozzányúltak. Jób
könyve - jóllehet bölcsességirodalmi produktumról van szó - nagyon
realisztikus, életszerű, hiszen lehet "így is" jót akarni, hogy nemcsak
hogy nem használunk, hanem még súlyosbítjuk a bajt. Sőt a nagy segíteni
akarás ellenére az, amit tettünk, Isten mércéjével mérve bűn. Pedig nagy
szüksége van a szenvedőnek baráti szeretetre... (Jób "tanácsa").
Jób
könyve a legnagyobb igazságot tanítja nekünk: Az Isten az Örökkévaló,
Mindenható, EgyIsten. Nincs más hatalom (kivéve az emberét!), amely
"beleszólhat" a világ dolgainak alakulásába... Sok ember számára
egyszerűbb az élet, ha a sátánra vagy istenellenes démoni erőre "keni"
saját tudatlanságából fakadó vétkei, bűnei felelősségét... Pedig éppen a
felelősség meglátásában, felvállalásában rejlik a harmónia titka: azaz
Isten tenyerébe belesimulni minden élethelyzetben, akár jónak, akár
pillanatnyilag rossznak ítéljük azt meg.
Élet normalitása...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Sokan nem tudják még, hogy Téged keresnek - boldogtalanságukban is.
Könyörülj meg rajtuk, s tartsd meg elkötelezettségedben azokat, akik
teremtői akaratod szerint kívánnak élni ebben a világban, munkálva mások
javát, s az egész világ békésségét! Ámen
Van,
aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a
járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást
felüdít, maga is felüdül... Bizony, az igaz is elnyeri jutalmát a
földön, hát még a bűnös és vétkes ember!
Péld 11,24-25; 31
Az
élet értelme az "adás" és a "kapás"... Az, hogy adhatunk, azért
lehetséges, mert először mi kaptunk: életet, törődést, biztonságot. Az
Isten kegyelméből beleszülethettünk egy családba, s elindulhattunk
élútunkon, hogy megfussuk azt a távot, amit őseink sok-sok ezer évvel
előttünk már megfutottak. Ahogyan nekünk, nekik is csak egy emberöltőnyi
idő adatott, megtalálják benne létük értelmét, hogy megéljék benne a
szépséget az örömet és a veszteség bánatát, hogy mindezeken keresztül
meg-, és felismerjék rövidke életükben az Istent.
Az
Isten legnagyobb ajándéka az élet, s az Ő akaratából ennek csodáját
közösségben élhetjük át. Az embert ugyanis közösségbe teremtette az
ÚRIsten, ezzel megszabva egész életét, hogy ti. ne magának, hanem másnak
éljen. Érdekes módon, aki felismeri ezt az isteni akaratot, az talál rá
teremtettségbeli önmagára, s él másokért, dolgozik, küzd övéiért. Aki
így belesimul az isteni gondviselésbe, az nem tétlenkedik, álldogálva az
élet nagy országútja mellett, önértékelési zavaraiban megkeseredve, a
bulvár-média maszlagos boldogság-ígéreteiből kiábrándulva, kárhoztatván a
világot... Ugye ismerősek a közömbösség harmadikévezredeleji ilyetén
ikonjai? Buszmegállókból, kocsmák utcákon átnyúló vonzáskörzetéből, az
ilyen társadalom szélére vetődöttek előttünk zajló életéből, akiknek
élete mentes már minden intimitástól, s szociális kontaktusai többnyire a
söntéspultok bádogoltárai, a trükkös kéregetések valamint a
szotyi-héjak mások elé köpködésének háromságára korlátozódnak...
Isten
igazsága, hogy az gyarapszik, aki bőven osztogat. Isten igazsága, hogy
aki nagylelkű az élethez, ahhoz az élet is nagylelkű, s aki mindenkit
fontosnak tart környezetében, azt környezete is fontosnak tartja. Aki
pedig csak magára gondol, munkában, testiekben és lelkiekben - az
ínségbe jut. Ahogyan a szerelem is nem rólam és róla, hanem rólunk szól,
ugyanúgy az egész istenadta-élet is. Ha magunknakvalóságra akart volna
teremteni minket a JóIsten, akkor megtehette volna, hogy osztódással
szaporodjunk, se ne párban, de mivel folyamatos teremtő akaratában
partnerként akarta látni az embert, ezért teremtett minket férfivá és
nővé. A gyermeknevelés helye is a kisközösség, a család, mely nem
egyszerű jogi kategória, hanem isteni rendelés! Ezért nem lehet soha
család a homoszexuálisak életközössége, legfeljebb egy emberi
próbálkozás, imitációja az isteni rendelésnek. (Aki nemcsak divatból,
megélhetésből, kiábrándultságból vonzódik saját neméhez, az jól tudja
ezt, küzd is eleget ebbéli nyomorával - de nem is billegeti magát az
Andrássy úton semmiféle politikai megrendelésre...) Mert minden ember a
közösségben akar élni, s a közösségi életnek van egy általános, Istentől
rendelt, "teremtői normalitása"! Jelesül: Isten büntetését vonja maga
után az, aki ember létére korlátozza mások emberségét. Isten büntetését
"érdemli" ki az, aki saját érdekeit a közösség jóléte és biztonsága elé
helyezi, aki emberi hatalmát, talentumait a mások szabadságának és
emberi méltóságának korlátozására használja fel... A keresztény embernek
az életvédő isteni normalitás földi megvalósulásában minden ember
partnere! Igyekszik mindenkivel együttmunkálkodni, de soha nem kooperál a
bűnnel...
A mai nap imádsága:
Uram!
Add, hogy necsak szóval, de hiteles cselekedettel, s hűséges élettel
tudjak bizonyságot tenni Rólad életem mindenkor, s mindenhol! Ámen
Azok
közül, akik az Úrban testvéreim, sokan fölbuzdulnak bilincseimen, és
egyre bátrabban terjesztik az Isten szavát. Némelyek ugyan
féltékenységből és vetélkedésből, mások azonban jó szándékkal hirdetik
Krisztust. Ezek szeretetből, mert tudják, hogy küldetésem az evangélium
védelmére szól, amazok viszont vetélkedésből, és nem tiszta szándékkal
hirdetik Krisztust, abban a hiszemben, hogy bilincseimben keserűséget
okoznak nekem. De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon,
akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni
fogok neki.
Fil 1,14-18 - katolikus fordítás
"Az igehirdető,
ha tisztességgel végzi szolgálatát - ha akarja, ha nem -, a JóIsten
dicsőségének fényéből néhány nyaláb őreá is esik..." - mondta egykoron
egyik professzorom. De azt is hozzátette: "Ennek elhordozását csak
őszinte alázattal, s nem alázatoskodással lehet. Föl akarta ezzel hívni a
figyelmet arra, ami sajnos sok igehirdető kísértése, hogy az
igehirdetés sikere nem a prédikátor kvalitásától függ - igaz ez egyfajta
előfeltétel, de az eredményességet egyedül Isten garantálhatja. Mivel
az igehirdetők is emberek, s nem húsz centivel a föld felett lebegő
szentek, ezért akadnak közöttük olyanok, akik versengenek, féltékenyek, s
irigyek szolga-társuk eredményeire...
Pál helyzete nyilvánvaló:
börtönben (házi őrizetben?) tölti "drága" idejét, pedig igen nagy
örömmel prédikálna, tanítaná Krisztus terjedő egyházának első zsengéit.
Pál látja-e rosszul, hogy mások örülnének fogságának vagy valójában úgy
is volt - nem tudjuk. De ahogyan egy Keresztelő János is ("Akinél nincs
nagyobb az emberek között" - mondta Jézus), aki az Isten Fiára mutató
"kiáltó hangja a pusztának" börtönbe kerülve, rácsok mögött
elbizonytalanodik, s ezt kérdezi Jézustól: "Te vagy-e az eljövendő vagy
mást várjunk?"... ugyanúgy Pál is elbizonytalanodhatott és tévedhetett
saját helyzetének megítélésében... Az bizonyos - s erről is tudósít az
egyháztörténelem, sőt az Újszövetség is -, hogy sokan érdekből hirdették
a Krisztust vagy lettek Krisztus-követők.
Pál isteni távlatokat
lát, azokban gondolkodik, ezért írja: "De mit számít ez?" Csak Krisztust
hirdessék!" A "bármi módon" pedig azt jelenti: a szeretet
legkülönfélébb eszközeinek segítségével. Amikor ugyanis "tűzzel-vassal"
hirdették az Isten országát - máglyára küldve a másképpen gondolkodókat
-, annak a "krisztushirdetésnek" semmi köze nem volt az
Emberfia-Krisztushoz! Aki azonban a szeretet találékonyságában utat
talál a másik ember szívéhez, hogy abba beleszórhassa az evangélium
istenadta magocskáit, az megérti amit Pál így mond Károli Gáspár
fordításában: "Akár színből, akár szívből"... csak hirdettessék az
evangélium.
Az igehirdető öröme mindig az, hogy a Krisztus
szeretetébe gyökeredző életeken keresztül munkálkodik Isten Szentlelke, s
ezáltal jobbul a világ. Jóllehet bizonyos történelmi események
sodrásában-vonzásában olykor alig látjuk a fejlődést, de jól tudjuk:
Isten malmai ugyan lassan őrölnek -, de biztosan...
Harag...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne uralkodjon el bennem a harag, hanem én lehessek ura érzelmeimnek! Ámen
Mert az Isten nem haragra rendelt minket,
1 Thessz 5,9a
Elemi
késztetés van bennünk akaratunk érvényesítésére... Már
kisgyermekkorunkban megtanuljuk, hogy birtokolni jó, s a birtokjogot
egyszerűbb megszereznünk, ha nincsenek gátlásaink. Szülők számára óriási
kihívás megtanítani gyermekeiknek az akarat-érvényesítés etikus módját,
az évek során sokan fel is adják. Rossz pedagógia, de ha pl. vesznek
egy pöttyös labdát az egyiknek, akkor kap egyet a másik is. Volt olyan
nagymama, aki - hogy "ne legyen gond", nemcsak a születésnapos
unokájának sütött egy tortát, hanem a másiknak is... ugyanúgy
gyertyával... Mit lehet ilyenkor mondani? Mert magyarázni egy ilyen
esetben, hogy a születésnapi torta az egészen másról szól -
gyakorlatilag hiábavaló próbálkozás.
A harag árnyékként
végigkíséri az ember életét. Káin haragudott testvérére, és megölte,
Rebeka megharagudott Ézsaura a hettita lányok miatt, s ezért Jákóbnak
kicsalta az atyai áldást, Saul király gyűlölte Dávidot és ezért üldözte,
Jónás pedig "haragudott mindhalálig", mert a JóIsten elvette tőle a
tökfa hűs árnyát... De még Jézus URunk is megharagudott, s megátkozta a
fügefát, és kötélből korbácsot font, s kiűzte a kufárokat a templomból.
Harag és harag között tehát óriási különbségek vannak! Jómagam is olykor
haragszom a világban tomboló igazságtalanságok miatt - igaz, nem tudok
ellene tenni gyakorlatilag semmit... Imádkozunk, s fel-fel teszünk
egy-egy kérdést: "Miért ilyen állat az ember?" - amire aztán nem várunk
választ, mert igazából a kérdés nem válasz, hanem megoldás után kiált.
Isten
azonban az embert nem haragra rendelte. Hogy mégis a harag és a
gyűlölködés tűnik dominánsnak az elmúlt ezerévek történelmében, az
amiatt van, hogy a harag és a gyűlölet gyermeke a rombolás, az igen
látványos. Felépíteni egy toronyházat, hosszú ideig tartó, szívósságot
igénylő munka, amiről nem tudósítanak a médiában, de ha felrobbantanak
egy régi gyárkéményt vagy épületet, azt a hírekben lassított felvételen
is láthatjuk - egymás után többször is... Van bennünk valami elemi
késztetés a rombolásra, s ez megmutatkozik már a gyermekkorban is. Ha
pl. egy anyuka fiú gyermekeit ki akarná nevelni a katonásdi játékokból -
az nemcsak reménytelen próbálkozás lenne a részéről, de gyermekeit
megfosztaná a közös játék örömétől is.
Az Isten tehát
belénkkódolta a negatív érzelmeket is, de nem azért, hogy azok
uralkodjanak rajtunk, hanem hogy mi uraljuk azokat. Akinek nincsenek
érzelmei, az a legnagyobb gonoszságokra is képes, mert a közömbösség és
az intelligencia együttállása a legborzasztóbb dolgokat is képes
véghezvinni. Isten azonban nem közömbösségre, passzivitásra teremtett
minket, hanem arra, hogy önfeláldozó módon egymásnak segítőtársai
legyünk. Ha erre képesek vagyunk, akkor Istent magát éljük át,
tapasztaljuk meg az életünkben, s ez épít minket és környezetünket is.
Ha elvetjük az Isten rendeléseit, akkor kiteljesedésünk, emberlétünk
legnagyobb, s egyben legszebb életprogramját dobjuk el magunktól...
Intés...
A mai nap imádsága:
URam! Ints meg kegyelmesen, hogy szavak nélkül is értsem akaratodat! Ámen
Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt:
ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát.
Mt 18,15
A
Mester szava mindig "világos beszéd"ként ér célba... s ebben a mostani
világban az egyértelműsítésre különösen is nagy szükség lenne! Nagy a
"keveredés", ami korábban érvényes volt, az mára elveszítette
jelentőségét. Így beszélünk "tartós fogyasztási cikkek"-ről, melyek
egyáltalán nem tartósak - legkésőbb három év után "megadják" magukat a beletervezett elavulás miatt(!) - hagyományt emlegetnek akkor, ha valamit már másodszor rendeznek meg - pedig hol van ez még a tradíciótól(!) -, de nyelvünkben is jelesül megmutatkoznak az anomáliák: top-terroristákat emlegetnek szinte egy mondatban a slágerek top-listájával...
Amikor az ISTEN szónak már nincs egyetemes érvénye, akkor buzgó
keresztények minősíteni kezdik az ÚRIstent, s azt mondják "élő" Isten... De miért is? Miért nem elég kimondani csak úgy magában: Isten?
Az Isten az nem él?... Vagy annak ellensúlyozására használják ezt a
nyelvi gyakorlatot, mert az emberek lelkében az Isten már rég meghalt?
Annyi bizonyos, hogy ez a mostani világ - s nem lehet mindent a felgyorsult életritmusra fogni -, sokszor az abnormalitást teszi meg normalitásnak! Így nem normális az, hogy egy ember úgy élje a szociológiailag aktív életét, hogy ne legyen munkája, nem normális
az, hogy egy gyermeknek két apukája vagy két anyukája legyen, nem
normális az sem, ha a javak többségét a kevesek élvezik, s nem normális
az sem, ha a szépre és jóra nevelés helyett, az "igényes szórakoztatás"
gyanánt minden csatornán csak krimiket lehet nézni... Az agresszivitás
kultúrája nem kultúra! Többek között emiatt is van, hogy az emberek
érzékeltlenné válnak egymás iránt, szemetelnek, csikkeket dobálnak
szanaszét, s önigazságuk vermében vergődnek - ahogyan egy fiatalember
mondta: "Olyan még az én életemben sosem volt, hogy ha kaptam egy pofont, akkor azt én ne adtam volna vissza!"
Tényleg: "a kölcsön kenyér visszajár"-igazsága az egyetemes rendező-elv
vagy másként is lehet? Kinél van az igazság? A Mester ugyanis arra
tanítja az övéit: "Hanem aki arcul üt téged jobb felöl, fordítsd oda néki a bal orcádat is..."
Egy erőszak-világ mindennnapos abnormálitásában járható-e még az
elhordozás krisztusi abnormalitása? A választ mindenkinek magának kell
megtalálnia: kinek-kinek, a hit mértéke szerint...
Igénk
arra hívja fel a figyelmet, hogy amit többen helytelenítenek, az nem
biztos hogy folytatni kellene! Lehetséges, hogy a "megintő
testvér(ek)nek" nincs teljesen igazuk, de az biztos, hogy mások
megbotránkoztatása nem helyes. Érteni lehet, s kellene is a szóból, ha
a testvéri visszajelzések alapján mérlegeljük cselekedeteinket. A
mérleg egyik serpenyőjében a saját cselekedeteink, a másikban pedig a
józanság és a szeretet istenes súlymértéke kell hogy legyen. Egyben
bizonyosak lehetünk: a léleknek ez az isteni mérlege mindig hitelesen
láttatja meg számunkra a valóságot, s hogy aztán elfogadjuk-e ezt az
igazságot, s változtatunk-e életünkön - az már csak rajtunk múlik...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy Téged szolgálva szabad maradhassak a szeretetben, s ne kelljen az önzés, a bűn szolgájaként élnem! Ámen.
Amikor
elbocsátotta a fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok
országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hogy hátha
megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba. Ezért
kerülő útra vezette Isten a népet a Vörös-tenger pusztája felé.
2Móz 13,17-18
Az
emberi (mély)lélek kalandos, kereső útját is példázza a pusztai
vándorlás. A szabadság, amit az Isten felajánl, s persze a vele járó
döntési felelősség is félelmet keltő. Jobb, ha megmondják, hogy mit kell
tenni, hiszen ha nem sikerül elérni a kitűzött célt, akkor van kire
hivatkozni: "Nem én, ő az oka mindennek!" A Biblia őszintén tudósít
arról, hogy nemcsak az ember küzd Istennel, az Isten is az emberrel.
Ebben a küzdelemben néha furcsa helyzetekkel találkozhatunk, de Isten
pedagógiája már csak ilyen. Úgy ad, hogy közben elvesz...
Amikor a
lélek túl van az Istentől függetlenedni akarás első izgalmán, akkor
kiderül, hogy az Isten nélküli élet nem is olyan gyönyörködtető, mint
ahogyan azt távolabbról látszik. Közelről már nem is annyira vonzó az a
csillogás, ami távolabbról mindenféle hamis vágyat ébresztett. Kiderül,
amit gyakorlatilag minden kultúra valamilyen formában kinyilvánítva
felfedezett, hogy mindennek ára van. A valamit valamiért, nem csak
egyszerűen a kölcsönösség elvét jelenti. Ahhoz, hogy eredmény legyen,
bizony energiát kell befektetni. Sültgalamb-váró emberek mindig is
akadtak minden korban és minden nép között, de minél erősebb a szabadság
illúziója, annál több a valamire váró ember. A "segíts magadon, s az
Isten is megsegít" régi bölcsességge azt jelzi, hogy éppen elég
lehetőséget adott az Isten azáltal, hogy életre hívott, hogy kezet,
értelmet ajándékozott, hogy értelmes dolgokat tegyünk az életeünkben.
Szomorú, hogy az emberiség történelme az értelmetlenség történelme is
egyben: hódítások, pusztítások jelzik az emberiség vándorlását az idő
délibábos pusztájában...
Isten megengedi azt is, hogy távolra
kerüljünk Tőle. Megengedi, hogy menjünk a magunk esze után. Ne
csodálkozzon senki azon, ha ráhagyatkozás, vezetés nélkül eltéved, s
oktalan szenvedéseknek teszi ki magát. Mindezekért nem az Isten, csakis
az okoskodó ember a hibás. Isten azonban senkit nem hagy magára,
mindenkinek megadja a Vele való találkozás lehetőségét. Ebben csak az
ember számára fontos a mikor, s a hogyan, az Isten csak egyet akar: vagy
így vagy úgy, de találkozzunk Vele. Ezért engedi, hogy bóklászó,
üresedő életek is legyenek, jelül és például is, hogy ez nem az Ő
akarata, s ezért vannak érthetetlen dolgok is, nemegyszer szenvedések,
melyekben mindig a Nagy Találkozást készíti elő a Titokzatos Örök
Isten...