Erőért a terhek hordozására..
A mai nap imádsága:
Uram! Hálát adok Neked mindenért! Kérlek segíts meg, hogy én is segíthessek másoknak! Ámen
A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.
Ézs 42,3
Ezopusz
"tanmeséjében" a hegytetőn büszkén álló, az erejét mindig fitogtató
cédrus nem élte túl a vihart (mert egy igazi Nagy Vihar mindig jön) s az
egészen a folyóig sodorta, ahol a sokszor lenézett náddal találkozott. A
nád szelíden csak ennyit mondott: "Látod, meghajoltam, s a legnagyobb
vihart is túléltem". Vannak az emberéletnek olyan iszonyatos viharai is,
melyek alatt az alázatos nád-életek is megrepednek. Ahogyan az Írás
mondja "hogy az Isten előtt ne dicsekedhessék egy test sem". Akinek
életébe még nem köszöntött be a szenvedés, az nem győzhet hálát adni
érte, de ne bízza el magát, mindez csak idő kérdése, egyszer jönni fog
-, hiszen a bűn "zsoldja" a halál.
Ha
körülnézünk - s milyen érdekes, először szenvednünk kell, hogy lássunk -
észrevehetjük: világunk telve van szenvedéssel. Aki szenved, maga is
megérti a szenvedőt. Az egyiket mozgásában korlátozza a nyomorúsága, a
másik pedig makkegészségesen "szenved, mint a kutya", mert ifjú szíve
reménytelenül szerelmes. Melyik a nagyobb? Ne ítélkezzünk! Magam is
temettem már olyan fiatalembert, aki szerelmi kétségbeesésében vonat alá
ugrott, de olyan tizenévest is, aki nem tudott beszélni senkivel sem
lelki gondjairól, mígnem félelmei felőrölték és megoldásként a kötelet
választotta...
Isten
megtehetné, hogy minden emberi gonoszságnak, mulasztásnak meglegyen a
következménye, "megérdemelt jutalma", mégsem teszi. Ez a kegyelem. Ha a
mécses fényt már nem ad, csak füstöt és kormot, akkor miért nevezzük még
mécsesnek? Ha fényt már rég nem sugároz az istenképűségre teremtett
ember, csak a bűn gyalázatos kátrányát ontja magából, akkor miért
maradhat eredeti státusában? Azért, mert az édesanya (számonra ez a
feminisztikus jel-kép szebben és jobban kifejezi, mint az atya) akkor is
szereti a fiát, ha az gyilkos vagy rabló... nem az eredményt nézi,
hanem a szándékot, mégha az alig észrevehető vagy épen elbukott.
Ahány
ember, annyi szenvedés, aki sokat szenvedett, az sok embert megért.
Vannak mégis olyanok, akiket a szenvedés nem lágyít, hanem megkeményít.
Isten a tudója, miért van ez így. Egy biztos, az Isten őket is számon
tartja, mindvégig. A kegyelem igéi ugyanis személyválogatás nélkül,
mindenkinek szólnak... ez az evangélium.
Földi élet - mennyei jutalom...
A mai nap imádsága:
URam! Cselekedjél velem irgalmad szerint! Ámen
Jézus
erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna
nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János
az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők
pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg
magatokat, hogy higgyetek neki."
Mt 21,28-32
Na, ne!... Akkor
ez azt jelenti, hogy, akik életvezetésükben csődöt mondtak, azok
ráadásul az Isten országában még előnyben is részesülnek? Nem lehet,
hogy itt valamit elírtak a kódexmásolók az elmúlt kétezer esztendőben?
Nos, még mielőtt rövidzárlatos következtetéseket vonnánk le Jézus fenti
kijelentéseiből, vizsgáljuk meg egy kicsit a "kontextust"... Miről is
van szó tulajdonképpen?
Először is arról, hogy vannak, akik
meghallják az Isten üzenetét és megváltozik az életük, s vannak, akik
meg hallgatják az igét, de életük mégsem mozdul előre semmit. Ugyanakkor
Isten üdvözítő akaratának emberi magyarázása sehová nem vezet a végső
dolgok megismerésében, hiszen azok éppen azért világvégiek, s azon
túliak, mert nem ránk, hanem a JóIstenre tartoznak! (Az más kérdés, hogy
óriási a kíváncsiság bennünk, hogy hogyan történnek majd ezek a
dolgok.) Tény, hogy Jézus URunk nem hagyott hátra forgatókönyvet sem a
végidőkről, sem pedig a Mennyország "Házirendjét" nem közölte. Különben
is, ha ezek a földi életünk életminőségét olyannyira befolyásolnák, mint
amennyire nem, akkor fontosságuk miatt bizonnyal talált volna
lehetőséget a Mester, hogy az utókornak minden kétséget kizáróan
valahogyan hagyományozza a Mennyei Atya apokaliptikus "menetrendjét", s
részleteiben is megosztotta volna velünk üdvözítő akaratának az odaátban
majdan megtörténő dolgait -, de nem tette. Úgy néz ki tehát, az Isten
üdvözítő procedúrájának know-how-óját nem szükséges ismernünk, elégséges
tudnunk azt, hogy Ő kegyelmes...
Másodszor, jó tudatosítanunk,
hogy nem arról van szó, hogy az istentelenek bejutnak a Mennyországba, a
hívők meg nem, hanem arról, hogy lesznek olyanok, akik ugyan paráznák
és vámszedők voltak, de meghallották az evangéliumot, életük
megváltozott, s Isten akarata szerint élték le életük hátralévő
részét... s ők sokakat "megelőznek" majd. Ezen méltatlankodni hasonlóan
felesleges, mint azon vitatkozni, hogy hol jobb ülni a vonaton, a
mozdonyhoz közel, a szerelvény közepén vagy végén... Nemde ugyanarra a
pályaudvarra fut be az összes kocsi?
Igazság - hamisság...
A mai nap imádsága:
Istenem!
Biztonságot, s elrejtettséget keresek teremtett világodban, s oly
nehezen találok. Bizonytalanságok sodrásában, bűnök örvényében keresem a
kapaszkodókat, de nem találom őket. Kérlek, adj nekem látó szívet,
bölcs értelmet, hogy észrevegyem, s meglássam Gondviselő Jóságod jeleit
életemben, s azokba kapaszkodva eljussak lelkem nyugalmához, melyre
annyira vágyakozom! Engedd Uram, hogy felelősen szerethessek minden
emberi kapcsolatomban, s hogy engem is szeressenek! Ámen
Szeretteim,
ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy
azok Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.
1 Jn 4,1
A
prófétákat - így a Biblia - régen látóknak hívták, azaz az Isten embere
látja azt, amit más nem lát. A kiváltságosak valóban nemcsak néznek, de
látnak is. Nyilvánvaló, hogy a régiek az előre-látásra gondoltak, ami a
gondviselés alapja. Aki tényleg előre is látja (pro-video) a dolgok
menetét, az csakis a Teremtő Isten. Aki az Ő kezében van, annak nincs
gondja a jövőre hiszen ez az isteni gondviselés, a Providentia Dei.
De
ki az Isten prófétája, előre-látó embere? Sokan néznek előre, s vélik
ismerni a jövőt, de azért, mert Bibliára, Istenre, az ő kiváltságos
állapotukra, föntről kapott képességükre hivatkoznak, még nem lesznek az
ÚR előre látó prófétái. Legyünk előrelátók, vizsgáljuk meg a lelkeket!
Szekták ezrei születtek, virágoztak, pusztultak el évezredeken át, s ez a
folyamat ma, sem szűnt meg - sőt, a média huszadikszázadi fejlődésének
következtében még erősödött is.
A hamis próféták egyik
jellegzetessége, hogy bonyolítják azt, ami egyszerű, s ami pedig
megmagyarázhatatlan - az Isten titkai - azokat pedig magyarázzák.
Jóllehet a titkok nem azért adatnak, hogy magyarázgassuk őket, hanem
hogy velük együtt éljünk, s hordozzuk őket a szívünkben. S miközben
forgatjuk ezeket odabenn - mint Mária - akkor erőt nyerünk általuk. Ha
Isten a szeretet nagy parancsolatában összefoglalt mindent, akkor miért
szükséges azt törvényeskedéssel újra szétfarikcs álni? Mindezeken felül:
az ÚRIsten észt is adott. Az "erőnek, szeretetnek, józanságnak lelkét"
(2Tim 1,7)
Miért tapadnak az emberek a hamis prófétákhoz? Az első
ok: mert biztonságot ígérnek. Aki ugyanúgy akarja/képes látni a
világot, mint a hamis próféta, az biztonságot nyer, sőt az Isten még meg
is jutalmazza és sikeres élete lesz. A második: nem kell döntened az
élet nagy kérdéseiben, én döntök helyetted... A szektavezér
világlátásának sablonosságát alkalmazva mindenre, a feltétel nélkül
elfogadott vezető kijelentéseire alapozva oldhatok meg ezentúl minden
gondot az életemben... Akik ezt teszik - s hányan vannak! - abban a
tévhitben élnek, hogy az Élet kihívásos nagy kérdéseit afféle mesterkélt
patent-válaszokkal megoldhatjuk. Jó is lenne... Az igazság azonban az,
hogy mindannyiunknak meg kell harcolnia a hit/a meggyőződés nemes
harcát. Az etikai dillemmáinkat kizárhatjuk, elhagyhatjuk, de ezáltal
személyiségünk Istentől kapott szabadságát dobjuk el, elvetve egyben azt
a felelősséget is, ami tartást és tartalmat ad életünknek.
Szeretteim,
ne higgyetek minden léleknek... mondja János apostol. Azaz: Halgassatok
a szívetekre! Melyben - ha beengedted - az Isten szeretete dobog.
Augustinus ajánlását érdemes mottóként átgondolni, megfogadni, s élni
is: "Szeress, s tégy amit akarsz!"
Istenképűségünk...
A mai nap imádsága:
Uram!
Friss vagyok vagy fáradt - csak Benned reménykedem! Adj nekem
életformáló gondolatokat, kapcsolatmegtartó erőt a közösségekben, ahová
helyeztél, s mindenekelőtt szelíd, s derűs szívet, hogy ne essek
kétségbe, s tudjak elmosolyodni gondviselésed mindennapi csodáin! Ámen
Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást,
mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.
Fil 2,13
"Gyenge
vagy fiam, mint a harmatos fűszál!"... "Mindenbe csak belekapsz, aztán
sosem fejezed be!"... "Hogy lehetsz ennyire akaratgyenge?" - ismerős
mondatok ezek mindannyiunk számára. Jószándékkal vagy sem, megfelelő
pillanatban vagy sem, de gyakran elhangzó mondatok ezek. Meg is van/lesz
ezeknek - mondjuk ki bátran - ítélkező mondatoknak az eredménye:
lendületvesztés, érdektelenség, álomvilágba-menekvés...
Beleszületünk
ebbe a világba, s nem olyan egyszerű megtalálnunk a helyünket benne, s a
választ, hogy miért is vagyunk itt? Egyik kedves - ma már nyugdíjas
mérnök-tanár - barátom mondta: "Tudod, úgy harmincnyolc-évesen, néhány
diploma után feltettem magamnak kérdést: No akkor mi is akarok lenni
tulajdonképpen?"
Tényleg, mi az, ami hajt minket a cél felé? Az
önmegvalósítás hiú ábrándja? A vágy, hogy legyek "valaki"? Esetleg
magasabb célok motiválnak? A válasz nem lehet egyetemes, mert nem
létezik átlag-ember, "csak" emberek vannak. Sokat akarók, de keveset
bírók, nagy terveket szövögetők, s azokat alig megvalósítók... Ha valaki
eléri élete delének hitt korszakát, akkor felteszi magának a kérdést:
Mi lett belőlem, ki vagyok? Van is emiatt éppen elég középidős válsággal
küszködő ember! Élet-erdőnk közepén, ha tisztásra lelünk, s leülünk egy
nyugalom-farönkre elgyönyörködni néhány pillanat erejéig az embervilág
(mák)virágain (is), akkor egyszer-kétszer bizonnyal felsóhajtunk: "Ezt
azért nem így akartam!"
Milyen jó lenne már ifjúkorban tudni,
mivé is akarunk válni, de jobb esetben csak azt tudjuk, mik nem akarunk
lenni. Aztán adottságaink - a külsők és a belsők -, életvezetési
bölcsességünk vagy "szerencsétlenkedéseink", nemkülönben a JóIsten
kegyelme, eldöntik merrefelé haladjunk... Amikor Isten megteremtette az
embert, az ádámot (az "Ádámot" a 19. század elejéig a zsidók nem
használták személynévként!), akkor minőségi értelemben vett lényt
teremtett. Éppen ezért az ádám szónak nincs hím- és nőneme a héberben,
hiszen a nagybetűvel írt Embert jelenti. (Az ember-ség kérdése nem nemi
hovatartozás kérdése, hanem jellem kérdése!) Az ember jellemét az adja,
hogy mennyire tükrözi élete teremtettségbéli istenképűségét...
Eladdig,
amíg eljutunk a felismerésig, hogy Isten minket nemcsak egyénnek, de
közösségi embernek is teremtett - hosszú az út. Telve vargabetűkkel,
hullámvölgyekkel és égberöpítő boldogságos pillanatokkal. Sok-sok
kérdésünkre sosem találjuk meg a választ, egyedül az Isten tudja, hogy
mit akart életünk egy-egy dolgával... Egy bizonyos: Ő az, aki
létrehívott mindannyiónkat, s Ő az, akinek kegyelme révén lehetünk azok,
amik vagyunk: családapák és családanyák, pékek és papok, mesteremberek
és orvosok, küzdők és el-elbotlók, egyszóval: emberek...
Találkozások...
A mai nap imádsága:
URam!
Köszönöm, hogy találkozásokat készítesz el számomra, melyekből
épülhetek. Add, hogy mindig felismerjem, amikor jeleiden keresztül
közeledsz felém! Ámen
Mária pedig ezt mondta:
"Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én
Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és
íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék,
Lk 1,46-48
Életünk
legszebb pillanatait azok a találkozások adják, amikor lélek a lélekkel
találkozik. Mária és Erszébet találkozásában azonban még ennél is több
történt, hiszen mindketten megteltek Szentlélekkel, s olyan himnikus
mondatokat szóltak, melyeket az utókor csak magnificat néven emleget.
Már önmagában az a tény, hogy két, életet a szíve alatt hordozó asszony
találkozik - s állapotuk álldottságában messze fogékonyabbak a
kimondhatatlan dolgokra -, különlegessé teszi együtt töltött idejüket.
Mária
életének rendkívülisége abban van, hogy világra hozza azt az embert,
aki nem férfitől, hanem a Lélektől született. A Biblia tanúsága szerint
két ilyen ember volt az egész emberi létezés láncolatában: az első, akit
a Lélek teremtett Ádám volt, a másik pedig Jézus, Mária gyermeke, akit
Isten Fiának vallottak a szemtanúk. Jézus "extra naturam" bejövetelét -
ezzel együtt maga Jézus létezését is nemegyszer tagadták -, pedig Jézus
kortársai saját szemükkel látták a jeleket. (Amennyire misztikus az első
ember megteremtése - az Istentől jövő élet felfoghatatlan csodája -,
olyannyira misztikus Jézus istenember-volta is!) Mária boldog,
határtalan az öröme. Felismeri ugyanis, hogy Isten tervének részesévé
válhatott. Hogyan? Azt nem értette, de "szívébe zárta, s ott forgatta ta
ezeket a dolgokat".
Hanyatló nyugati kereszténységünk legnagyobb
baja, hogy meg akarja értetni az emberekkel kicsoda az Isten valójában.
Nos, az Isten Lélek, s az Isten az Egy. Hitvallásunkban is azt mondjuk,
hiszek EGY Istenben - nem egy istenben a sok közül(!) -, hanem az
Egy-Istenben, aki Atya, Fiú és Szentlélek. S mivel az emberi elme
számára befoghatatlan az Atya és a Szentlélek, ezért a nyugati egyházban
előszeretettel beszélnek a Fiú emberségéről, az ugyanis "érthető" a
modern nyugati ember számára... Ezzel ellentétben, a keleti, az orthodox
- másnéven pravoszláv - egyházban a szívbe zárják mindazon dolgokat,
melyeket nem értenek (isteni titkok), s ott forgatják azokat.
Mi,
mai evangélikusok sajnos elfelejtettük, amit Lutherünk így mondott: "Az
Isten titka maradjon meg titoknak, nem kell/lehet minden titkot
megmagyarázni." A boldogság ugyanis az elfogadásban van elrejtve. Isten
elfogad engem, s én pedig Őt. Titokzatos út az, amíg eljutunk arra
pillanatra, amikor lélekben találkozhatunk Istennel, de a
titokzatosságán túl ráadásul még hosszú is - olykor egy egész életen
készülünk rá. De hát erre kaptuk az életünket, hogy felismerjük és
találkozzunk Teremtőnkkel...