2017. január 12., csütörtök

Állíts fel határokat!

„… a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Máté 5:37)
Milyen az, amikor a jóból is megárt a sok? Tudok-e úgy segíteni, hogy közben magamnak ne ártsak? Meg tudjuk-e osztani egymással életünket anélkül, hogy saját életünket feladnánk? Mikor van igazán szükség a segítségemre? Mikor kell elengednem a dolgot, és hagyni, hogy Istennel rendezzétek le egymás között? Egyensúlyt találni az „elegendő” és a „túl sok” között állandó kihívás a kapcsolatokban, és nem könnyű feladat. Főleg, ha azt a szerepet vállaltad magadra, hogy „mindenkinek, mindenben, mindenkor”; miközben az ő szerepük ez: „segítségre van szükségem, olyan kétségbeesett vagyok, tartozol nekem azzal, hogy gondoskodj rólam”. Ilyenkor te nem tudsz nemet mondani, ők pedig igent mondani nem tudnak. Néha úgy érezzük, szükségünk van arra, hogy szükség legyen ránk; de ha olyan embereknek van ránk szükségük, akik mindig elvárják, hogy valaki gondoskodjon róluk, akkor ők kerülnek vezető helyzetbe, mi pedig az idegösszeroppanás szélére. Sohasem boldogok, bármit teszel is. Ezért aztán igyekszel még többet tenni, hogy jobban örüljenek, neked pedig kevésbé legyen bűntudatod, míg végül kétszeres bajban leszel. Ők neheztelni fognak azért, mert nem adsz eleget, te pedig neheztelni fogsz rájuk azért, mert nem értékelik, amit adsz. Azt azonban egyikőtök sem tudja, hogyan törje meg az ördögi kört. Ekkor a kapcsolat olyanná válik, amit a pszichológusok a „még többet és még többet” hálójának neveznek, ahol mindkét fél neheztel és leértékeli a másikat, miközben úgy érzik, beleragadtak egy életük egészét meghatározó csapdába, amelyből mindketten rettegnek kilépni.
Házasságok, családok, barátságok, munkahelyi és gyülekezeti kapcsolatok mind beleeshetnek ebbe az „áldozat – megmentő” sablon csapdájába, ahol szükségben lévő és segítő egyaránt a „gyűlölök és szeretek” kettősét járja, és nem tud megállni! Magadra ismersz? Ha igen, máris továbbléptél egy egészségesebb, nem mérgező kapcsolat felé!




„…kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok.” (1Korinthus 12:25)
Amikor házat vásárolsz, a telekhatárok pontosan megjelölik, hogy mi a tiéd, és mi nem. A jó szomszédság feltétele a jó kerítés. A Biblia azt mondja: „Ritkán tedd lábadat embertársad házába, mert megsokallja, és meggyűlöl” (Példabeszédek 25:17). Milyen közel az, ami már túl közel?
Nézzük meg három fajtáját a határoknak, amiket magunk és mások között állítunk fel. Szigorú határok. Ezek azért vannak, hogy a másikat tisztes távolban tartsák, megóvva ezzel magánéletedet, önmagadba zárt világodat. Anélkül, hogy egy szót is szólnál, magatartásod ezt mondja: „Tartsd magad távol, a birtokháborítás büntetendő!” Miért állítunk fel ilyen határokat? Félelemből. Félünk attól, hogy mások megismernek, irányítani próbálnak, árthatnak, vagy attól, hogy alkalmatlannak és alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. Az ilyen szigorú és merev határok akadályozzák a bensőséges kapcsolatot. Ha nem vagyunk hajlandók vállalni a sebezhetőséget vagy a kompromisszumot, akkor mindig védekezők, elszigeteltek és magányosak leszünk. Vágyunk a másik közelségére és a bensőséges kapcsolatra, mégis félünk, és ezért távol tartjuk magunkat. Azt gondoljuk: „Ha biztonságos távolban tartalak, nem tudsz fájdalmat okozni.” Ez azonban nem így működik.
Isten arra tervezett minket, hogy részt vegyünk egymás életében, a győzelmekben és a vereségekben is, nem pedig arra, hogy elszigetelten éljünk. Azért vagyunk, hogy „…kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1Korinthus 12:25-26). A merev határok megfosztanak az életedet gazdagító kapcsolatoktól. Azt kérded, mi a megoldás? Indulj el! Arra lettél teremtve, hogy adj másoknak, és elfogadd, amit ők adnak viszonzásul neked. Ha adsz, azzal magad is elégedettséget érzel, ha pedig elfogadni is tudsz, teljessé leszel. E nélkül az élet nem élet, csupán létezés.



„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala…” (Példabeszédek 25:28)
Átjárható határok. A kiegyensúlyozott életet élő emberek megtalálják az egyensúlyt a személyes tér védelme és mások beengedése között. Tudják, hogy mikor mondhatnak igent arra, ami egészséges, és mikor mondjanak nemet arra, ami nem az. Az átjárható határú emberek azonban megengedik másoknak, hogy kedvük szerint ki-be járjanak életükbe, elszívják idejüket és energiájukat, megszabják véleményüket, és megfosszák őket más fontos kapcsolataiktól. Képtelenek nemet mondani, hagyják, hogy mások bűntudatot keltsenek bennük; kötelességüknek érzik megtenni, amit kérnek tőlük, mert ha nem, akkor nemtörődömnek, szívtelennek, sőt „nem-keresztyénnek” érzik magukat. Megterhelik önmagukat, családjukat, barátságaikat azzal, hogy igyekeznek teljesíteni a látszólag tehetetlen emberek végtelen követeléseit. Azt hiszik, hogy így kedvesek és segítőkészek, holott csak hagyják, hogy felelőtlenül kihasználják őket. Ördögi kör ez, melyben a „segítő” hatalmas árat fizet, gyakran érzelmi, fizikai, lelki túlterheltségben él, kapcsolatai kárt szenvednek; míg a „segített” egyre inkább úgy érzi, hogy rá van utalva a segítőjére, maga nem vállal felelősséget, úgy gondolja, joga van arra, hogy kiszolgálják, nem értékeli a segítő erőfeszítéseit, sőt olykor még neheztel is rá.
Az átjárható határú emberek nem veszik észre, hogy fejük felett ott világít a „Nyitva” tábla, odavonzva ezzel a szükségben lévő emberek áradatát, akikről aztán úgy érzik, mindegyikükért személyes felelősséggel tartoznak. A világ minden terhét magukra veszik, aztán kimerültek, idegesek, elégtelennek érzik magukat, bűntudatuk van, és kifejezetten rosszul esik nekik, ha nem tudnak mindent megoldani. Emiatt persze végül kihasználva érzik magukat. „Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” Értsd meg: nem tudod irányítani saját életedet, ha közben túlterhel a mások élete miatti vélt felelősség. Állíts fel határokat, és élj olyan életet, amilyet Isten szánt neked!



„Mindenre van erőm…” (Filippi 4:13)
Rugalmas határok. A merev határok elzárnak más emberek elől, így nem tudsz sem adni, sem elfogadni, pedig ez nélkülözhetetlen az egészséges kapcsolatokhoz. Az átjárható határok védtelenül hagynak azok előtt, akik kihasználnak, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy manipuláljanak, és elvárják, hogy akár saját károdra is, de gondoskodj róluk. A rugalmas határokkal rendelkező emberek azonban a saját életüket tudják élni, úgy, hogy közben egészséges egyensúlyban foglalkoznak más emberek érdekeivel is. Nagylelkűek tudnak lenni idejükkel, együttérzésükkel és anyagi javaikkal, anélkül, hogy túl nagy felelősséget vállalnának magukra. Nem adják fel Istentől kapott megbízatásukat, hogy azzá a páratlanul különleges emberré legyenek, akivé teremtette őket, csak azért, hogy mások kedvében járjanak. Azt mondják: „Kapcsolatban tudok lenni veled anélkül, hogy feladnám önmagamat!” Nem engedik, hogy mások megsértsék határaikat, és vigyáznak arra is, hogy ők se sértsék meg másokét. Nem olyanok, mint a merev határok között élő emberek. Képesek alkalmazkodni, ha a körülmények megkövetelik, és ebbe nem roppannak bele, nem lesznek védekezőek, nem sértődnek meg, nem hibáztatnak másokat. Meg tudnak birkózni a nehéz helyzetekkel, állják az ütéseket, és ha elesnek is, újra talpra tudnak állni, továbbra is tudnak összpontosítani arra, ami igazán fontos, és meríteni tudnak abból a belső erőforrásból, amit Isten biztosít nekik.
Pál ilyen ember volt. „…mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Filippi 4:11-13). Az ilyen embereket nem mások és nem a körülmények irányítják; rugalmasságuk nem gerinctelen hajlékonyság, hanem Isten irányításába vetett bizalom. Segítőkészek, de nincs bűntudatuk attól, ha nem tudnak mindenkit megjavítani. Éppen határaik teszik őket képessé arra, hogy alkalmazkodni tudjanak a körülményekhez. Gyakorolják az „Egymás terhét hordozzátok…!” alapelvét (Galata 6:2), anélkül, hogy túlpörögnének vagy túl sok felelősséget vennének magukra.

DÖNTS ÉS CSELEKEDJ!

„…akinek van, adatik, és bővelkedni fog…” (Máté 25:29)


Minden eredmény egy döntéssel kezdődik. Sorsodat nem a szerencse, hanem a döntéseid határozzák meg. Jézus példázatában egy olyan üzletemberről beszél, aki egyik alkalmazottjának tíz talentumot adott befektetésre, és az megkettőzte azt. Második alkalmazottja öt talentumot kapott, és ős is megkettőzte azt. A harmadik egy talentumot kapott, és elásta azt. Félt, hogy elveszíti, ezért még szerény kockázatot sem mert vállalni. „Ura haragra gerjedt… Ennyire óvatosnak lenni bűn… tudtad, hogy én a legjobbat várom el, miért tettél kevesebbet…?” (Máté 25:26 TM). A Biblia azt mondja: „hitben járunk, nem látásban” (2Korinthus 5:7). Ha nem vagy hajlandó felvállalni azokat a kockázatokat, amelyeket megimádkoztál, gondosan megfontoltál, és amelyek tekintetében másoktól is tanácsot kértél, akkor nem hitben jársz. „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt” (Zsidók 11:6). Jézus így fejezte be példázatát: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van” (Máté 25:29). Az legyen a célod, hogy a legtöbbet hozd ki mindabból, amid van. Ken Blanchard ezt úgy nevezi, hogy az élet legmagasabb hozama. Azt jelenti, hogy mindent, amid van, egy lapra teszel fel: arra, ami Isten kezében van – ne félj, Ő nem veszít! Ahhoz, hogy többet kapj, használnod kell mindazt, amit Isten már neked adott. Ha hitben elindulsz, Isten is mozdul, és rendkívüli dolgok történnek. John Mason mondja: „Nem az számít, amink van, hanem az, amit használunk, nem az, amit látunk, hanem az, amit választunk – ezek azok a dolgok, melyek vagy meghiúsítják boldogságunkat, vagy áldást hoznak”. Ha határt szabsz annak, hogy mit fogsz megtenni, azt is lekorlátozod, mire leszel képes. Gondold végig: mi lesz az ára végül annak, ha most nem cselekszel?




Hogyan legyen jó napod?

„…nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15:5)

Meg tudod változtatni egy olyan napnak a lefolyását, amelyre a sátánnak negatív tervei voltak, ha időt töltesz az Úrral, főleg akkor, ha olyan hozzáállást, vagy olyan magatartásformát veszel észre magadban, amely nem krisztusi. Jézus azt mondta: „…nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (János 15:5). Másrészt viszont: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Filippi 4:13). A negatív érzések olyanok, mint a hívatlan vendégek: a legrosszabb, amit tehetsz, hogy behívod őket. Lehet, hogy nem vagy képes úrrá lenni rajtuk a saját erődből, de ha Isten segítségét kéred, Ő képessé tesz rá, hogy az Ő útjai szerint járj, ne a saját negatív érzéseid és sötét kilátásaid szerint. „De mi van akkor, ha valaki megbánt?” A Biblia azt mondja, hogy ne legyünk túlérzékenyek vagy könnyen megbántódók. Sőt, igazából arra kaptunk parancsot, hogy bocsássunk meg azoknak, akik ártanak nekünk, nem pedig arra, hogy hagyjuk elmérgesedni a dolgokat. Van, amikor szeretnénk megbocsátani, és azt tenni, ami helyes, de túl nehéznek találjuk. A jót sokkal gyakrabban nehéz, mint könnyű megtenni. Ezért kell imádkoznod, és engedned, hogy Isten szóljon hozzád Igéjén keresztül. Csak így fogsz erőt találni ahhoz, hogy a jót tedd.

Ne felejtsd el, háborúban állsz, és a csata minden reggel elkezdődik abban a pillanatban, amikor kinyitod a szemed. A győzelemhez: „erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében…vegyétek fel az Isten fegyverzetét… felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével. Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát… az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által… hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát…” (Efézus 6:10-20).


NE FÉLJ!


„…így szólt az Úr Abrámhoz látomásban: Ne félj Abrám!” (1Mózes 15:1)
Isten nagyon nehéz dolgot kért Ábrahámtól: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel… Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…” (1Mózes 12: 1-4). Ha félsz attól, hogy munkahelyet változtass, másik lakást vegyél, vagy esetleg más településre költözz, állj rá erre az igére, mert Isten megváltott gyermekeként te is jogosult vagy az Ábrahámnak járó áldásra. Minden félelmünk alapvetően ebben a két kérdésben fogalmazódik meg: 1) „Uram, vigyázni fogsz rám?” 2) „Uram, gondoskodni fogsz rólam?” Ábrahámhoz intézett szavaiban Isten mindkettőre válaszolt: „Ne félj Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges” (1Mózes 15:1). Ezek a szavak: „jutalmad igen bőséges” szó szerint azt jelentik: „Én vagyok számodra a kimeríthetetlen, kiapadhatatlan, sőt egyre bőségesebb ellátmányt nyújtó forrás.” Csodálatos! Nem kell senki máshoz fordulnod védelemért vagy gondoskodásért; Isten már mindent biztosított számodra! Figyeld meg azt is, mi történt ez után: Isten szövetségre lépett Ábrahámmal (ld. 1Mózes 15:11). Isten ezt mondta: „gondoskodni fogok rólad és utódaidról egész életekben”. Ám volt némi probléma is: „Ekkor ragadozó madarak szálltak a húsdarabokra [a szövetségkötéskor bemutatott áldozatra], de Abrám elhessegette őket” (1Mózes 15:11). Van ebben egy nagy tanulság: ha Isten megígérte is, hogy gondoskodni fog rólad. Neked kell elhessegetned a Sátán által küldött aggodalmakat, melyek zsákmányul akarják ejteni elmédet. Hogyan tudod ezt megtenni? Ha szilárdan állsz Isten ígéretein, melyet Igéjében neked adott.



Kutatók felfedezték, hogy körülbelül 40 %-ban olyan dolgok miatt aggódunk, amik sohasem történnek meg; 30 %-ban a múltra vonatkozik, amin már úgysem tudunk változtatni; 12 % mások dolgai, amibe nem is kellene beleavatkoznunk; 10 % a valós vagy csak képzelt betegségekkel kapcsolatos. Ez azt jelenti, hogy csupán 8 %-ban aggódunk olyasmi miatt, ami esetleg tényleg megtörténhet.! A Yale Egyetem tudósai meg is találták az úgynevezett „aggodalom gént”. Ugyanakkor azt is mondják, hogy bár ez örökletes, de lehet győzni. Valaki így fogalmazott: „Az aggodalom olyan, mint ha előre fizetnél kamatot egy még le sem járt tartozásra.” A legtöbb esetben pedig a megfizetés soha nem is válik érdekessé. Gondold végig: amikor aggódsz, 92 % esély van arra, hogy olyan adósságért fizetsz kamatot, ami nem is a te tartozásod! Hát nem ostobaság ez? Vegyük például a repüléstől való félelmet: tizenkilencezer évig minden nap repülnöd kellene, hogy elérd a repülőgép-szerencsétlenség valószínűségét. Mégis a hat legfélelmetesebb halálok közül az egyik. Valaki megszámolta, hogy a Bibliában 365-ször fordul elő a „Ne félj!” – tehát az év minden napjára jut egy. Amikor aggódsz, kételkedsz Istenben, és behatolási pontot biztosítasz az ördög számára. Mióta csinálod ezt? Mikor akarod már abbahagyni? Isten tudta, hogy Ábrahám elhagyni készül a biztonsági zónáját, ezért mondta neki: „Ne félj Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges” (1Mózes 15:1). Ma ugyanezt mondja neked is.



William Shakespeare Sok hűhó semmiért című romantikus komédiájához a címet a Bibliából merítette, Jairus leánya feltámasztásának történetéből. Amikor Jairus Jézushoz ment segítségért, a lánya súlyos beteg volt. Míg Jézus úton volt az otthonuk felé, a kislány meghalt. Ezen a ponton Jézus azt mondta a lesújtott apának: „Ne félj, csak higgy!” (?űrk 5:36). Amikor megérkeztek a házhoz, ott mindenki sírt. Ekkor megkérdezte Jézus: „Miért csináltok, ilyen zűrzavart, és miért sírtok? (Márk 5:39). Itt pontosan ugyanaz a „hűhó” szó áll, ami izgatott lótást-futást, zajongást és zűrzavart jelent. Jézus ekkor megfogta a kislány kezét, és parancsolt neki, hogy ébredjen fel – és minden jelenlévő csodálkozására a kislány ezt meg is tette. Nos, ha Jézus képes halottakat feltámasztani, akkor bizonyára nem létezik olyan probléma, amit meg ne tudna oldani! A csoda már útnak indult abban a pillanatban, amikor Jairos Jézushoz ment. Ha te is ugyanezt teszed, akkor kerülsz megfelelő helyzetbe ahhoz, hogy megkapd azt az eredményt, amire szükséged van. Nagy hűhót fogsz csapni, vagy letérdelsz imádkozni, úgy, hogy hoszed, Isten közbe fog lépni érted? Mennyi energiát és érzelmet pazarolsz el olyan dolgokra, amik sosem fognak megvalósulni? Olyan dolgokra, melyeket úgy sem tudsz irányításod alatt tartani? Még hány éjszakán át akarsz ébren forgolódni a plafont bámulva és azokon a dolgokon gondolkozva, amik esetleg talán megtörténhetnek? El tudod képzelni, mit érez ilyenkor Isten? Valld meg ezt az ígéretet: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!” (Zsoltárok 4:9)
Céljaiddal dicsőítened kellene Istent

„Ezért arra törekszünk*, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki.” (2 Kor 5:9)



Nem minden cél jó, nem mindegyik az a fajta, amit Isten támogat, és aminek elérésében Ő segít. Akkor Isten milyen célokat áld meg? A Biblia azt mondja „Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1 Kor 10:31)

Ebből az következik, hogy ha célokat tűzöl ki magad elé, azok is Isten dicsőségét kell szolgálják.

Szóval azt mondja, hogy „akár esztek” – őszintén szólva, ha beülök egy étterembe, nekem nem jön természetesen a gondolat, hogy vajon melyik étel szerezne nagyobb dicsőséget Istennek. Ezen egyáltalán nem gondolkodok. Lehet, hogy egészségesebb lennék, ha ezt is számításba venném? Egész biztosan.

De van itt egy lényegesebb pont, mégpedig az, hogy mindent lehet Isten dicsőségére csinálni – enni, inni vagy bármi mást tenni. Ez azt jelenti, hogy egy üzletet is meg lehet kötni Isten dicsőségére? Igen. Akkor a lakást is kisöpörhetem Isten dicsőségére? Igen. Számítógépeket is programozhatok úgy, hogy Isten dicsőségére legyen? Igen! Bármit tehetsz Isten dicsőségére. Makramézhatok is Isten dicsőségére.

Erre mondhatod, hogy „Oké, de hogyan?” Megfelelő hozzáállás és motiváció szükséges hozzá. A megfelelő hozzáállás az, hogy „Hálából teszem.” A megfelelő motiváció pedig az, hogy "Isten megtisztelésére teszem."

Honnan tudhatod, hogy Istennek szerez majd dicsőséget? Bármilyen cél, ami miatt még jobban szereted Istent, az dicsőséget szerez neki. Bármilyen cél, ami segít még inkább bíznod Istenben, az dicsőséget szerez neki. Bármilyen cél, ami az Istennek való engedelmességre, Isten szeretetére és szolgálatára indít, bármilyen cél, ami miatt Istennel dicsekedhetsz és elmondhatod a nem hívőknek, hogy „Idenézzetek, mit tett értem Isten!” – na ezek azok a célok, amik dicsőítik Istent.

Istenre van szükséged, hogy tudj lelkesedni

„…a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók legyetek: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.” (Róma 12,11-12)

Ahhoz, hogy céljaidat elérd, meg kell tanulnod fenntartani a lelkesedést hosszú távon.

Ralph Waldo Emerson ezt mondta: „Semmiféle nagyszerű dolgot nem lehet elérni lelkesedés nélkül.” Én ezt teljes szívemből hiszem. Az életem során ez be is igazolódott. Muszáj, hogy legyen szenvedélyed, muszáj, hogy legyen lelkesedésed, mert ha nincs, sosem fogsz a végcélodhoz elérkezni.

Legtöbben lelkes embernek tartanak, és az is vagyok. De nem egy hétig vagy egy hónapig voltam lelkes. A lelkesedésem nem fogyott az elmúlt évben, 5 évben vagy 10 évben. Kiegyensúlyozottan lelkes voltam a céljaimmal kapcsolatban, amelyeket több mint 30 éve tűztem ki.

Hogy lehet ezt? Hogyan lehet lelkes maradni nap nap után, a késlekedések, nehézségek, zsákutcák, problémák és nyomás, kritikák ellenére? Hogyan lehet lelkesnek maradni több mint 30 évig?

A pozitív gondolkodás nem elég. A saját magad pszichológiai erejéből felemelkedni nem elég. Optimizmusra késztetni magad sem elég.

A titka annak, hogy lelkes maradj egy életen keresztül, a lelkes szóban rejlik. A szó „lelkesedés” az „en theos” görög szóból származik. „En” a görög megfelelője a „valamiben” kifejezésnek, a „Theos” pedig a görög megfelelője az „Isten” szónak. Így „en theos” azt jelenti, hogy „Istenben”.

Ha Istennel élsz, lelkes leszel. Ez az a fajta lelkesedés, melyre nem lesz hatással a gazdaság, az időjárás vagy a saját körülményeid. Ez a lelkesedés örökkévaló mert az örökkévaló Istenhez köt. Jézusban vagy.

Pál leírja a Róma 12,11-12-ben, hogy hogyan lehet ide eljutni. Ezt mondja, „…a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.”

Ha el szeretnéd érni a céljaidat ebben az évben, Isten erejére van szükséged, hogy ezáltal reménységben örvendezhess, nyomorúságban kitartó és imádkozásban állhatatos lehess.

Imádkozd ezt az imát velem: „Drága Istenem, nem akarok több napot nélküled élni, anélkül, hogy te irányítanád a szívem minden részét. Felajánlom a testem. A te oltalmadba ajánlom magamat. Annak fényében, hogy mennyi mindent tettél értem, feléd irányuló imádatból, odaajánlom magam élő áldozatként.

Alázatosan bevallom, hogy segítségre van szükségem. Szeretném, hogy segíts az elmém megújulásában. Segíts, hogy úgy gondolkozzak, ahogy te. Bocsásd meg a büszkeségemet. Nem akarok többet gondolni magamról, mint amennyit kellene. A hitemnek növekednie kell, és szükségem van arra, hogy segíts nekem célokat felállítani, melyek mérhetőek, hogy tudjak velük boldogulni. Bocsásd meg, hogy magam erejéből akartam megváltozni.

Szeretném az életemet szeretettel megtölteni. Be akarok töltekezni veled! Segíts, hogy csoportos támogatást kapjak ehhez. Segíts, hogy gyönyörködni tudjak a másoknak adott tiszteletben, hogy arra tudjak összpontosítani, hogy az életemet odaadjam, hogy ezáltal te betölthesd szükségleteimet. Táplálni akarom a lelkesedésemet azáltal, hogy veled járok. Segíts, hogy reménységben tudjak örvendezni, hogy nyomorúságban kitartó és imádkozásban állhatatos tudjak lenni. Teljesen átadom magam neked! A te nevedben imádkozom. Ámen.”



Kérd és várd Isten segítségét!

„De az én Uram, az ÚR, megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.” Ézs 50:7


Amikor imádkozol, számíts arra, hogy Isten hall téged. Nem tudom ennél egyszerűbben elmondani ezt.

Számíts rá, hogy Isten válaszolni is fog az imádságodra. Itt kerül előtérbe a hit: folyamatosan várakozol arra, hogy Isten cselekedjen.

Az Istenre való várakozás soha sem elpazarolt idő. Sőt, ez sokkal inkább egyfajta befektetés a saját életedre nézve: segít Istenre összpontosítani és az örökkévalóság fényében élni az életed.

A kapkodás az imádság halála. Néha előfordul, hogy azért nem hallod meg Isten hangját, mert nem vártál rá elég ideig. Azt szeretné, ha figyelmesen hallgatnál.

A Biblia azt mondja, hogy három dologra kell odafigyelned várakozás közben:

* Várj csendben – „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” Zsolt 52:6
* Várj türelmesen – „Légy csendben, és várj az ÚRra!” Zsolt 37:7
* Várj kitartóan – „Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire” Zsolt 105:5

Beszéljünk róla:

* Mit gondolsz erről az állításról: amikor imádkozol, számíts arra, hogy Isten meghallgat téged.
* Gondolkodj azon, hogy melyek azok a dolgok, amelyek meggátolnak abban, hogy várakozz Istenre. Mi teszi azokat annyira fontossá? Milyen változásokra lenne szükséged?

Ne a félelmeidre hallgass!

"Aki ekkor a halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, és ezután is megszabadít." (2Korinthus 1:10)



Isten rajtad tartja a szemét, úgyhogy ne hallgass a félelmeidre! Döntsd el: bízz Istenben, és ne engedj a félelmeidnek.


Isten azt ígéri nekünk, hívőknek, hogy bármi is történik, azt Ő a mi javunkra fordítja – ha szeretjük és követjük őt (Róma 8:28). Ha hívő vagy, a Biblia nem azt mondja neked, hogy csak jó dolgok történhetnek veled, de azt igen, hogy minden a javadra válik.


Ez azt jelenti, hogy végre nem kell a félelmeidre hallgatnod; a hívő életében nincs olyan nehézség, döntési helyzet, vereség vagy csapás, amiből Isten ne tudna végül valami jót kihozni. Nem kell, hogy féljünk a jövőtől.


A félelmeid megmutatják az életednek azokat a területeit, amelyeken nem bízol Istenben. Csinálj ma egy listát azokról a dolgokról, amiktől félsz, és kérd Istent, hogy mutassa meg, miért félsz ezeken a területeken! Aztán kérd Őt, hogy vegye el a félelmeidet, és a helyüket töltse be iránta való bizalommal.


Egy dolog nagyon fontos: készülj fel rá, hogy Isten minden egyes területen elkezd megtanítani arra, hogy bízz Őbenne. És figyeld, hogyan segít neked!

Beszéljünk róla!
Milyen félelmeket tudtál azonosítani?
Miből ered az, hogy az életed egyes területein bízol Istenben, más területeken pedig nem?
Milyen olyan esetre emlékszel, hogy Isten a segítségedre sietett, pedig azt hitted, nem fog?
Alázatért.

A mai nap imádsága:
Uram! Szereteted tüzét gyújtsd meg bennem! Ámen


Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném,
ha már lángolna!
Lk 12,49

Olyan jézusi mondat ez, melyet lánglelkű prédikátorok is óvatosan magyaráznak... Mit akar ezzel a radikális kijelentéssel mondani? Bármilyen furcsa is, az ehhez hasonló tartalmú kemény állásfoglalásokon nem döbben meg "annyira" az ember, azon már inkább, hogy "Aki követni akar engem, tagadja meg magát..."

Amióta az ember ismeri a tüzet, nemcsak szolgálatába állította és melegszik mellette, de nagyon gyakran "játszott is a tűzzel" sőt pusztított, ölt vele. A tűz emésztő ereje egyeseket betegesen hatalmába kerített - gondoljunk csak Néró császárra, aki felgyújtatta Rómát, de akadtak más "tűzimádók" is. A lángnyelvek misztikus tánca különös gondolatokat ébreszt az emberben, ezért is szeretjük nézegetni, s vagyunk képesek órákat ücsörögni a tábortűz mellett. Ilyenkor valami ősi, istenes érzés is felszínre kerül szívünkből.

A tűz az élet szimbóluma. Ahogyan erővel felcsapnak a lángok, úgy születünk mi is bele ebbe a világba. Életünk szerény vagy többtálentumos tüze mellet sokan megmelegedhetnek, de a bennünk rejlő erő mások ellen is fordítható. Sokan érzik, tudják ezt, s tudatosan perzselik fel mások életét. Isten azonban mindenkitől számonkéri egyszer, mire is használta a "lángot".

A tűz jelenti az Isten szeretetét is. Ezért mondja Keresztelő János: "Én vízzel keresztelek, de utánom jön az, aki tűzzel keresztel..." A "Szentlélek tüze" kifejezést manapság sokan magyarázzák, sőt félremagyarázzák. Sokan úgy hiszik, hogy teljességgel birtokolják a Szentlelket, pedig a véges soha nem foghatja be a végtelent. A Szentlélek nem valami, hanem Valaki, a HáromEgy Isten része. Aki mégis mindent tud Róla, mert azt hiszi, hogy a Lélek perzselése már maga a Tűz, az téves következtetéseket vonhat le nagyon hamar - ők a fundamentalisták. Azok, akik nem a krisztusi áldozatos szeretetre alapoznak, hanem a saját elképzeléseikre, tapasztalásaikra. Aki azonban alázattal fogadja a felülről jövő Lélek-tüzet, az érti és tudja, hogy ez a Tűz életünk parazsát hivatott újraéleszteni, hogy néhány évtizedes szerény "tábortüzünk" mellett sokan melegedhessenek.



Játék...

A mai nap imádsága:
URam! Bűnök és mulasztások merevítik meg életemet, pedig olyan jó lenne könnyedén Hozzád hajolni... Add, hogy közeledben naponta megújulhasson lelkem, s elfogadva isteni játékszabályaidat, boldogan játszhassam el szerepemet, amit bölcs rendelését szerint sorsomban nekem szántál! Ámen

   

Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."
Mk 10,13-15

Isten országában másképpen történnek a dolgok... szép lassan meg kell tanulni minden tanítványnak, hogy Isten országa nem a hatalmi kérdések helye (Zebedeus-ifjak - ki üljön Jézus baljára és jobbjára?), de nem is evés ivás és házasodás helye... "Tévelyegtek, mivel nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben." - mondja Jézus URunk, s az apostol is így tanítja: "Mert az Isten országa nem evés , nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm." (Róm 14, 17)

A Mester példaképpen állítja a gyermekeket a tanítványok elé, azok legnagyobb meglepetésére. A gyerekek szoktak tanulni a felnőttektől - jót is, meg rosszat is -, s nem fordítva; de mi az, amit eltanulhatunk a kicsinyektől? Az írásmagyarázók általában azt szokták üzenetként ebből a jézusi cselekedetből kiolvasni, hogy a hívő embernek úgy kell fogadni az Isten dolgait, mint a gyermek, azaz teljes őszinteséggel, teljes ráhagyatkozással. Tény, hogy a gyermek mindent elfogad, a rosszat is, eltűri a bántalmazásokat is, mert ösztönösen túlélni akar, de életében a legfontosabb mégis a játék! Önmaga, s a világ megismerése elképzelhetetlen játék nélkül. Ha egy gyermektől megvonják a játék örömét, a legrosszabbat teszik vele... nemcsak ellopják tőle élete legszebb szakaszát, de egy életre maradandó lelki károkat okoznak ezzel!

A játékban ugyanis a legfontosabbat éljük meg, ami szükséges a teljes élethez: a folyamatos változást! Aki tud játszani, az tud változni is! A játékhoz elengedhetetlen, hogy ne legyünk merevek, hanem nyitottak legyünk, hogy a játékot nagyon komolyan vegyük, hiszen az csak akkor "igazi", ha mindenki teljes odaadással, s nem csak úgy "játékból" játszik... Gyakran mondjuk, hogy az élet egy nagy játék, de az, aki nem veszi halálosan komolyan, az nem érzi jól magát benne - boldogtalan.

Szerelmet megélni is csak teljes odaszánással lehet, ahogyan hitet is. Félig-meddig szeretni vagy hinni -, nos ennek semmi értelme nincs! Olyan az, mint az a rossz tűz, amelyik nagyon füstül, néha-néha kicsap belőle még egy nagy láng is, de meleget sosem ad. Márpedig a tűz mellett melegedni szeretnénk, a hitből pedig békességet akarunk nyerni...

Gyaníthatóan azok a gyermekek, akik Jézus közelében lehettek, nem sok mindent tudtak Jézusról, s amit halottak Róla, azok sem veretes teológiai igazságok, dogmatikus megfogalmazások voltak, hanem a gyermeki képzelet szűrőjén áthatolt egyszerű ismeret, hogy ti. ennek a Jézusnak a közelében lenni jó. A nagy kérdés, mindig ez: vajon Isten gyermekeiként kell-e nekünk többet tudni, mint azt, hogy: Nála lenni jó? Aligha. Felnőtt okoskodásunkkal, törvényeskedésünkkel - mint az autoriter tanítványok, akik tudni vélik, ki mehet a Mester közelébe, s ki nem - csak elrontjuk az élet nagy játékát! Pedig ha csak... egyszerűen... Istennel együtt (komolyan, mint a gyermekek) játszanánk, akkor mienk lehetne a mennyek országa!



Kárhoztatás...

A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy szeretetedért! Ámen

   

Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.
Róm 8,1

"Krisztus Jézusban lenni" - keresztények által egyik leggyakrabban használt szakfogalom ez -, melyet mindenki egy kicsit másképpen ért. Ezért az a sokféleség, ami jellemzi a keresztényeket! Ne feledjük azonban, hogy hasonló tarka-barkaság a többi világvallásban - iszlám, hindu, de még a kisebbségi létú zsidóságban is - megtalálható. "Örök emberi", individuumunkból fakadó tulajdonságunk ez...

Pál radikális kijelentése mégis mit takar? ...Semmiféle kárhoztató ítélet nincs azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. Nyilvánvalóan nem azt, hogy akik "Krisztusban vannak", azok bűntelenek és lelki érésük "befejezett" lenne. A perfekció kísértése mégis sokakat levesz a lábáról, s hiteti el velük évtizedeken át, hogy ők már elválaszthatatlanul Istennél vannak, s különbek másoknál. Elfelejtik, hogy a pályát végig(!) meg kell futni és csak az üdvözül, akik mindvégig kitart... Az élet pedig - mert hogy ilyen az élet - bizony bőven tartogat meglepetéseket!

Amit Pál állít, az nem erkölcsi, hanem teológiai igazság. Azaz: aki Krisztusban van, az Isten-teremtette méltóságát nyerte vissza, mégha jelen állapota most mást is mutat. A Krisztusban-levés, tehát mindenekelőtt: felismerés. Tudatos megélése a Szeretet mindenekfelettiségének, s felvállalása nemcsak az érte végzett fáradságos munkának, hanem elfogadása az áldozatos-személyes szolgálatnak.

A bűn és a halál törvénye egy: egyiket sem kerülhetjük ki, mindkettő utolér egyszer mindnyájunkat. (Ne feledjük: a bűn a jónak az elmulasztása is!) Az evangélium - ti. hogy Isten országa elközelgett, s Isten velünk (Immanuel) van - életünket alapvetően más távlatba helyezi: A bűn és a halál korlátja nem áthidalhatatlan akadály többé, hanem határjelző csupán. Ezért "boldogok azok, akik Hozzá menekülnek" , hiszen akár élnek, akár halnak az Úrban vannak...



Mennyeiek és földiek...

A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy ne keverjem össze a életem pislákoló mécsesét a Te Fényeddel, s add, hogy eredménnyel bevégezhessem zarándokutamat, s kegyelmed révén kiteljesedhessek Tebenned! Ámen

Aki felülről jön, az felette van mindenkinek.
Aki a földről való, földi az, és földiekről szól.
Jn 3,31a

Az ikon görög szó, s azt jelenti: kép, az ebből származó ikono-gráfia pedig kép-írást takar. Elgondolkodtunk-e már valaha is azon, hogy gyönyörű ősi nyelvünkben amikor azt mondjuk: "Képes vagy rá!", akkor ez a kijelentés nemde azt idézi fel bennünk, hogy Isten kép-másai vagyunk? Bizony, Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek vagyunk! Hiába is tagadnánk, belénk van kódolva az "égi", s bármennyire is "testiek" vagyunk, a vágyat oda fölfelé semmi nem olthatja ki az emberből. Hiába a tudomány optimizmusa, a matéria szilárdnak-hitt valósága, a jólét öröme vagy akár keserű megtapasztalások sorozata egy életen át -, amikor a kilépéshez érkezünk, mert elfogyott életünk mécseséből az olaj -, akkor utolsó fellobbanásunkban végül megviláglik bennünk: Istenéi vagyunk - mégha istententelenül is éltünk... Miért a halál előtt állók gyakori aggodalma, "Megbocsájt-e nekem az Isten?", ha nem azért, mert ekkor már nyilvánvaló, hogy az életünket istenképűen kellett volna élni?

De mit értsünk istenképű életen? Az ember nem isten, hanem ember! Sokan szeretnének nagy-szerű, sőt szent életet élni, de addig sem jutnak el, hogy kis kötelezettségeket is teljesítsenek. Miért? Mert hiába a megvilágosodás pillanatos istenélménye, ha azt nem követi a megismerés vágyából fakadó tanulás. Csak ha már tudjuk, hogy Ki az, Akiben Életünk van, akkor tértünk meg (tértünk haza, tértünk vissza oda, ahol az igazi otthonunk van), s ekkor vagyunk abban a kegyelmi állapotban, hogy van bennünk készség (van életünk!) a naponkénti megtisztulásra (ezt naponként megtérésnek is szoktuk mondani) -, s ez minden keresztény, azaz krisztusi ember halálig tartó személyes hitharcos zarándokútja: a megszentelődés.

Jézus fentről jött, ezért nem a földiekről szól, hanem a mennyeiekről. Nehéz "eledel" volt ez a kortársaknak, a tanítványoknak, s bizony nehezen "emészthető" ez nekünk is. A zsidókból botrányt váltott ki Jézus működése/tanítása, a görögök pedig bolondságnak tartották mindazt, amit Pál prédikált nekik a Krisztusról... Nemcsak a zsidók és görögök, de Pál apostol és minden ember kísértése, hogy prekoncepcióval közelít az Istenhez. Azt gondoljuk, hogy a mi el-KÉP-zelésünk a leginkább helytálló, s megfelelő arra, hogy érthetővé tegye másik szintén véges ember számára a Végtelen Istent. Nos, nem így van... A Végtelen Istent egyetlen véges ember sem tudja befogni, mégkevésbé elképzelni, szép szavakkal, ügyes gondolatokkal "lefesteni"... Egy valaki volt KÉPes erre: Jézus Krisztus, a valóságos Isten, s a valóságos ember, az "Emberfia." Ez az Istenbe vetett kinyilatkozatás-hitünk egyik alappillére!

Elég szánalmas - s bizony az egyháztörténet is erről tanúskodik -, hogy amikor az emberi elképzelések váltak mérvadóvá az egyházban, akkor az mindig krízishez vezetett. Ilyen krízist él meg manapság is a kereszténység túlnyomó része... Nagyon ember-szerűvé vált az Istenben való hit, s annyi mindent aggatott rá a "felvilágosult", individualista modern ember a JóIstenre, hogy az eredeti Isten-KÉP, már alig kivehető! Ezért van szükség a folyamatos reformációra (semper reformari!), mert egy idő után nem látszik a spekuláló emberitől a kegyelmi isteni. Aki a mennyeiekről akar bizonyságot tenni, annak a mennyeiekről kell szólnia, s nem a földi elképzelésükről! Ha mégis ez utóbbit teszi, akkor semmi köze a mennyeihez, s bizony a lentit keveri a fentivel... Ilyenkor a keresztény ember semmire sem KÉPes, mert a képességünk soha nem magunkban van, azt Istentől kapjuk... Mi "csak" szőlővesszők vagyunk, s nem a Szőlőtő -, ezért nem is magunkban kell hinni, ahogyan azt reklámozza a média, s erősíti a korszellem, hanem az Istenre kell hagyatkoznunk, Akinek gondja van az ő képmásaira... Neki gondja van arra, hogy minden nap, a világ végezetéig lehetőséget/készséget adjon övéinek, hogy képmás-életükkel, ha nem is lefessék, de hitelesen felvázolják az embervilágban az Istent magát...





Önértékelésünk...

A mai nap imádsága:
URam! Csak Benned láthatom magam, csak Általad teljesedhetek, csak Kegyelmed által lehetek ember... Segíts, hogy emberebb emberré váljak! Ámen


Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!
Zsolt 116,10

"Egyszer lent, egyszer fent!" - ennél banálisabb és idegesítőbb mondatot talán nem is mondhatnak barátok vagy barátnők akkor, amikor önbecsülésünk romokban hever. Racionális énünk ilyenkor hiába tudja, hogy vannak nálunk sokkal nyomorultabb helyzetben lévők is, hogy a mi állapotunk a többiekéhez képest "kész főnyeremény" - az érzelmi énünk ilyen periódusban gyakorlatilag meggyőzhetetlen. Mégis, mi a megoldás ilyenkor? Hogyan lehet ezen változtatni? Ugyanis ennek az állapotnak az elhordozása meglehetősen nehéz a környezetnek, nemkülönben fájdalmasan terhes a szenvedőnek, magának.

Kisebb nagyobb önértékelési zavarokkal persze mindannyian küszködünk, de manapság - valószínűsíthetően a média "ügyes" propagandájának, nemkülönben a rossz reklámok agresszivitásának és az Isten figyelmen kívül hagyásának köszönhetően - tömeges méretűvé vált a helyes önértékelés hiánya. Mert azt látnunk kell: nemcsak önmagunk leértékelése vétek(!), de egónk túlértékelése is ugyanolyan bűn.

A zsoltáríró sóhaja őszinte érzést közül, s őszinte gondolatokat ébreszt bennünk. Nem kérdés a zsoltáros számára önmaga szorult helyzete, de ebben a mélyponti állapotában is azt mondja: "hittem!" Így: múlt időben, mert a jelenben soha nem érezzük azt, hogy mi most hiszünk, a jelenben ugyanis "történik/alakul az életünk" - mely a következő pillanatban már múlttá is vált -, s az egyetlen amit kontrollálhatunk, valóságként tapasztalhatunk, hogy cselekedetünket, gondolatainkat az élet normalitásába vetett meggyőződésünk irányítja, azaz úgy érezzük: jól tesszük, amit most éppen teszünk.

A vádló gondolataink mindig akkor vetődnek fel, amikor visszatekintünk, s "értékelünk"... Ilyenkor egymást érik a visszhangzó miért-kérdéseink: Miért tettem, miért mondtam, miért nem láttam előre? ...Azért, mert emberből vagyunk: esendőek, megkísérthetőek, reménykedőek és önerőt visszaesően túlkalkulálók. Hitünk szépsége abban rejlik, hogy megbotló, olykor "elhasalt" állapotunkban is tudjuk: Isten nem hagy magunkra, megsegít. Kegyelmével kiemel a hullámvölgyből, és támogat, hogy jobbak lehessünk a holnapban, mint a mában voltunk.

A kétségbeesés nem női vagy férfi tulajdonság, hanem örök emberi alaptulajdonság. (Bár jegyezzük meg gyorsan: férfiaknál a kétségebesés mindig látványosabb!) Ahogyan a szenvedés sem vallásos meggyőződéshez köthető kísérőjelenség, hanem örökös vándortárs minden ember számára itt a Földön. Vannak jónéhányan, akik úgy gondolják, a hit "minősége" és "intenzitása" majd minden problémát megold és minden kérdésre választ ad, de az ilyen csőlátású emberek a legnyomorultabbak, mert a részletekben elveszve sosem látják meg az emberlét teljességét... Az ilyen "szemellenzős-hitűek" saját változó érzéseiket az Isten változó gondviselésének vélik, elfelejtvén, hogy "Isten tegnap, ma és mindörökre ugyanaz": Isten azért Isten, mert minden körülmény között - emberileg szólva - "megmarad istenségében", vagyis az Ő szeretete mindig Szeretet marad...





Szenvedés...

A mai nap imádsága:
Uram! Látod, alig kelt fel a nap, s valamiért máris perlekedtem Veled... Add, hogy a hálaadás íze sokáig ajkamon maradhasson, s emlékeztessen napközben is mindeneket átfogó, gondviselő jóságodra!
Ámen

Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.
Jób 2,10b

Mindazok, akik tisztességgel végigküzdik életüket, választ keresnek szenvedésük, s mások szenvedésének miértjeire. Sokféle választ fogalmaztak már meg mások, okosak, s kevésbé azok, de ahogyan múlik az idő fölöttünk, mi magunk is felépítgetjük "filozófiánkat", világnézetünket. A régiek élete sem telt másképpen, múlandóságuk, gyarlóságaik okán ők is keresték a lét titkaira a megoldást. Ilyen megoldási kísérlet Jób története a Bibliában, ami gyönyörűen megszerkesztett, magával ragadó bölcsességirodalmi alkotás. Korabeli iskolákat, azaz uralkodó vallásbölcseleti irányzatokat vonultat fel. Időtlen szépsége ennek a könyvnek, hogy Jób vallomása rádöbbenthet minket is: az Isten az Isten. Hiába minden bölcselkedés, hiába minden kísérlet, az élet egyik pillanatában még fürdünk a jóban, az örömben, az egészségben, a következő pillanatban pedig megváltozik minden... Betegség, veszteség, tragédia szakad(hat) ránk.

Ilyenkor kapaszkodókat keresünk. Sokszor éppen azt marja el tőlünk a Sors, akire addig emberileg támaszkodhattunk vagy akire támaszkodtunk, s most is tőle várnánk a vígasztalást, éppen abban csalódunk... Jób felesége mondja, látva Jób rettenetes szenvedéseit: "Átkozd meg az Istent, s halj meg!" Ennél megrázóbb és realistább véleményt keresve sem találnánk! Hiába tehát a korabeli bölcsek okoskodása, jobb megoldás az ő tarsolyukban sincs, mint amit Jób szavai képviselnek: Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk... Ember, hiába rugdalódzol ellene, létednek sorsa ez: Ki nem kerülheted a természet törvényeit, vétkeid, mulasztásaid következményét hordoznod kell!

Harmóniát a véges életünkben csak akkor találunk, ha figyelünk a Vezénylő Karmester pálcájára, azaz figyelünk a törvény szavára. Akkor rádöbbenünk: életünk disszonáns "baj-hang"-ja is a Nagy Harmónia, a szép hangzás része, csak megfelelő időben, s hangmagasságon kell rá válaszolnunk... Tény: sokat kell nekünk gyakorolni, hogy tisztán énekeljük a kezdő hangot, azaz bármi is ér minket, a hála legyen az első szavunk... Ezért jó, ha ifjúkorunktól kezdődően gondolunk a Teremtőnkre, mert akkor mértékletességet, kitartást, örömes szolgáló életet tudhatunk magunkénak. Ha pedig perlekedünk az Örökkévalóval, akkor elfolyik erőnk, saját dühünk visszaesik ránk és törvényszerűen felmorzsolódunk hétköznapjaink kihívásai között...

Elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt csak akkor tudjuk, ha valaki fogja a kezünket. A Mester ígéri: "Veletek vagyok a világ végezetéig, minden napon!"... Ez azt jelenti: Veled is, velem is itt van Ő, s így az elfogadásunk már nem teljesíthetetlen isteni kívánság, hanem megélhető, békességet adó valóság.