A mai nap imádsága:
Uram!
 Lassan láthatóvá válik , hogy önzésünkkel mivé tettük teremtett 
világodat. Elfordultunk Tőled, megtagadtuk életet védő törvényeidet. 
Kérünk, adj nekünk mégis lehetőséget, hogy Feléd fordulhassunk! Ámen
Eltörölt az Isten minden élőt, amely a föld színén volt, embert és állatot, csúszómászót és égi madarat.
1 Móz 7,23a
Úgy
 tűnik, hogy az ember sosem értett a szóból... Az ember megkapta 
Teremtőjétől azt a képességet, hogy értelme révén felismerje mi a jó és 
rossz, történelme mégis a rossz megcselekvésének és a jó elmulasztásának
 történelme. Mikrokozmosztól a makrokozmoszig - bárhol is állunk és 
vizsgálódunk - Istennek törvénye tükröződik, azt megkerülni, kijátszani 
nem lehet, ha mégis megpróbáljuk átlépni a megszabott törvényi keretet, 
büntetés a következménye.
A görög istenségek - homéroszi 
tolmácsolásban - intrikusan szövögetik nagyon is emberi terveiket, 
melyek alakulásánál, ütközésénél az ember értetlenül áll: Miért kell 
éppen neki elszenvednie az istenek szeszélyes hatalmi harcainak 
következményeit? Ezzel ellentétben, a Biblia arról szól, hogy az 
Istentől (vagyis a rendtől) elfordulásnak mindig megvan a következménye -
 az özönvíz történetéből idézett mai mondat is erről tudósít. Régi 
felismerés: Isten időről-időre megítéli a világot. Nem azért mert már 
nem bírja tovább nézni az ember gonoszságát, ha Isten - márpedig az! -, 
akkor nem is gondolkodhat úgy mint az ember, hanem azért, mert betelt a 
teremtettségi mérték pohara...
Fotorealisztikus könyvek 
illusztrációi, számítógépes filmek megdöbbentő animációi vizionálják a 
világvégét... Kénköves esőt a Földre zúdító angyalseregek pusztítják, 
mindazokat, akik nem ismerték fel az Istent... Érdekes elképzelések, 
melyek szektás naivitása azt sugallja, hogy az "igazak" viszont 
érintetlen szemlélődőként élik át a végidőket... Az apokaliptikus 
borzalom éppen az, hogy mindenki pusztul! Nemcsak a bűnös ember, hanem 
vele együtt az "ártatlan" életek milliárdjai is - legyenek azok 
bármilyen biológiai szinten... Így történt ez Noé napjaiban, s ha 
egyszer "borul a kehely", akkor hasonlóan történik az idők végezeténél 
is.
Isten igazsága, hogy magunkkal büntet minket, s magunkkal is 
jutalmaz meg. Beláthatnánk mindezeket, ha nem torzítaná látásunkat 
naponként megújuló önzésünk szemüvege. Az evangélium éppen arról szól, 
hogy nincs szükségünk egybemosódó színkavalkádra, hogy izgalmas legyen 
az életünk, ami igazán kívánatos mindannyiunk számára, hogy egyszer, 
végre tisztán lássunk. Akkor miért törölgetjük azt a szemüveget? Dobjuk 
el, hogy végre megláthassuk Isten teremtettségének szépségeit, addig, 
amíg a "gonosz idő" engedi...
 Elvárások...
Elvárások... 
A mai nap imádsága:
Istenem!
 Elvárásaim vannak önmagam felé, s mindenekelőtt sokat várok másoktól. 
URam, szenvedek is emiatt eleget, s nem tudom hogyan változtassak 
mindezen... Kérlek segíts át gyötrő pillanataimon, hogy felismerjem az 
adott helyzetben akaratodat, s kegyelmed révén békességet nyerjek, s 
örömmel szeressem embertársaimat! Ámen
Majd hozzátette Jézus: "A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért;"
Mk 2,27
Sokan
 azért nem kívánnak istenes elkötelezettségben élni, mert - így vélik -,
 a "hívő" embernek semmit sem szabad. Először is: mindent szabad neki 
(is), de ahogyan Saul-Pál helyesen mondja: "Mindent szabad nekem, de nem
 minden használ." Ugyanakkor tényleg vannak felekezetek, ahol az 
előírásoknak/elvárásoknak se szeri se száma, de ez a fajta vallásosság 
bár sok-sok jelzőt vonzhat magához, de egyet bizonnyal nem, hogy: 
krisztusi...
A törvényeskedés ugyanis a kicsinyesek, a 
szűklátókörű önzőek tulajdonsága. Az ilyen emberek rettenetesek, mert 
csak két színt ismernek: feketét vagy fehéret. Jóllehet emberlétünket, 
életünknek tartalmat adó kapcsolatrendszerünket az átmenetek 
sokszínűsége jellemzi, ők azonban csak isteninek vagy ördöginek ítélik 
meg a dolgokat. Jellemző rájuk, hogy kihívóan kritikusak másokkal, de 
önmaguk botlásaival szemben messzemenően elnézőek (többnyire az ördög 
mesterkedéseire fogják) s látványos, hitbuzgó élettel próbálják 
palástolni súlyos karakterhibáikat. Nagylelkűek a közösből, de ők maguk 
nem szívesen vállalnak áldozatot a közért... Életük imázsára kínosan 
ügyelnek, de valódi családi életük, az otthoni, a négyfalközötti maga a 
pokol... Sajnos ilyen "jó hívő testvérek" miatt kritizálják sokszor a 
keresztényeket - s bizony joggal.
A keresztény ember szabadsága 
azonban egészen másról szól! Ha megnézzük ősi szabadság szavunkat, két 
szót fedezhetünk fel benne: szab és ad. Ki a szabad? Aki életét Istenhez
 szab-ja, vagyis az örök értékekhez igazítja, az ilyen ember képes 
valóban ad-ni, ráadásul a legtöbbet önmaga végességéből: az idejét. Aki 
időt, ad, az mindent ad! Az meghallgat, az odafordul, az építően segít, 
mert a dolgok helyes alakulásához mindig idő kell! Rendelt ideje van 
ugyanis mindennek! Isten országának eljövetelét pedig különösen nem 
lehet siettetni semmiféle nagy emberi elhatározással, buzgósággal... Ha 
lehetne, akkor nem lenne kegyelem a kegyelem. Ennek ellenére mégis sokan
 vannak, akik azt gondolják, minden baj oka a szombatnap megtartásának 
hiánya.
Márpedig Jézus URunk szombaton is gyógyított, jelezvén 
hogy Isten szeretete szombaton sem "szünetel", Ő folyamatosan ad. Ha a 
JóIsten nem adna a nekünk "kegyelmet, kegyelemre" - még "álmunkban is 
eleget" -, akkor már rég nem is lennék. Nincsenek tehát "tiltott" napok,
 melyeken ezt vagy azt nem lehet tenni. Mindent lehet minden napon 
tenni, ami szeretetből fakad! Az élet szentségét ugyanis nem a törvény 
betűje, a szép gondolatok, hanem a megélt szeretet adja.
Aki 
felismeri isteni küldetését önmagában, s szeretni kezd, annak életében 
gyümölcsök teremnek: lelki nyugalom, harmonikus emberi kapcsolatok, 
biztonság és függetlenség, bizalmon alapuló együttműködés, 
kiegyensúlyozott szexualitás, s egészséges önbizalom. Ha ezeket a 
gyümölcsöket soha nem termi meg életünk fája, akkor bizonnyal 
"melléfogtunk" mert nem Teremtőnket, hanem önmagunkat imádtuk, de akkor 
meg is kaptuk "jutalmunkat", hiszen odaveszett hívő életünk lényege: a 
lelki nyugalmunk...
Krízis
A mai nap imádsága:
URam! Adj békét mindenkinek! Ámen
Azt
 gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Nem - 
mondom nektek -, hanem inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva öten 
lesznek egy családban, akik meghasonlottak, három kettővel, és kettő 
hárommal. Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a 
leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az 
anyósával..
Lk 12,51-53
"Áll a bál"..."balhé van otthon"... 
ismerős kijelentések, nemcsak a szappanoperák művilágából, de a 
mindennapokból is. Hétköznapi egyszerűségű, már-már definíciószerű 
tömörséggel megfogalmazott tőmondatok, "hangulatjelentés" arról, hogy 
"mi is van?" -, s tényleg, most akkor "Mi van?" Közhelyesen szólva "az 
van", hogy a családok krízisben vannak... Megítéli ezt az ősi 
"intézményt" a kor, amiben élünk, s persze a (még)családban élők is 
értékítéletet mondnak egymásról.
Jézus URunk - Ő maga mondja, s 
tényleg így is van - konfliktus-helyzetet teremt "jelenlétével". 
Egyrészt a krisztusi igazságok megnyilvánulását nem szeretik az emberek,
 csak a féligazságokat. A teljes igazság elől elrejtik magukat, mert az 
olyan erős, hogy változásra(!) kötelezi az embert. Az ÚRIsten 
krízis-igazsága mindig kettős: megmutatja azt, hogy hol tart az ember az
 "itt és most"-ban és megmutatja az út a végét is, ahová juthat az 
ember, ha továbbra is ezt az utat járja...
Jézus URunk - az 
Istennel való megbékélés Követe - nem lélekgyújtogató forradalmárként 
munkálkodott, hanem Tanítóként, hogy követői is békességet teremtők 
legyenek. Sokan még is azt gondolják, hogy törvényszerű, hogy Jézuson 
megbotránkozzanak... Az emberek azonban nem Jézusban(!) botránkoznak 
meg, hanem a jézuskövetők életén, akik magukat ugyan a Mester 
tanításának képviselőinek tartják, valójában mégsem azok, mert 
életvitelük, gondolkodásuk nem az isteni szeretetet tükrözik. Azon még 
senki nem botránkozott meg, ha szépen él egy család, ha tiszta és rendes
 a ház, ha szeretetben növekednek a gyerekek, de az valóban vérlázító, 
ha kifelé ugyan azt mutatják, hogy csupa szeretet, békesség és jóság 
honol a családban, valójában pedig viszályok és erőszak tombol... ez 
ugye a kép-mutatás klasszikus esete... más képet mutat(nak), mint ami a 
valós... hogy van képük hozzá!
Akkor miért van mégis Jézus miatt 
meghasonlás egy családban? Mert az önzetlen, áldozatkészen szerető, 
jézusi értékeket követő családtag szeretete tükröt tart a többieknek, s 
kiderülnek az igazságok: az, hogy féligazságokkal nem lehet gyereket 
nevelni, lózungokkal nem lehet jövőt építeni, hogy merev, 
ultra-tradicionális elvekkel nem lehet sikeresen munkálni sem a kis-, 
sem pedig a nagy-közösségbe való integrálódást/betagozódást. Kiderül, 
hogy a szeretetnek csak egyetlen útja lehetséges, az amit Isten ajánl, 
mert az mindenkit véd, s mindenkinek méltóságot, életszentséget 
kölcsönöz...
Lélektörvények...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne kövessek el több oktalanságot az életben, mint amennyire szükségem van, hogy felismerjem akaratodat! Ámen
Ő
 pedig ezt mondta nekik: "Ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek 
előtt, de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt 
magasztos, Isten előtt utálatos... Aki elbocsátja feleségét, és mást 
vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, 
szintén házasságtörő."
Lk 16,15 és 18
Fájdalommentes, már-már 
"baráti" válás? - Ez bizony illúzió! Válóperes ügyvédek és bírók a 
megmondhatói, akik naponta találkoznak az "élet valóságával", hogy mi 
mindenre is képes elkeseredésében az emberfia vagy emberlánya... 
Therapeutáknál telesírt zsebkendők, barátnők könnyes vállai a tanúi 
annak, hogy a válás bizony rettenetesen fáj! S akkor még nem is 
említettük azokat, akik mindig a legnagyobb árat fizetik a szétszakadt 
családban: a gyermekekek. Utólag persze már mindenki nagyon okos, s 
ennek hangot is ad, hogy a kapcsolatnak - emberi szemmel nézve -, már az
 elején sem jósolt nagy jövőt senki, de már ahogyan Moliére i s 
megfogalmazta: "Mert ilyen a szerelmes: szeme nem lát hibát /S tündöklő 
hattyúként imádja a libát." S jóllehet a barátok, barátnék ilyetén 
hallgatása nagyon beszédes, de ki veszi ezt észre a nagy rózsaszín 
vakságban?
A vak szerelem tényleg ilyen, de a valódi szerelem, 
amelyet a szeretett társ, a "nagy Ő" valódi és nem képzelt egyénisége 
kelt, egészen más: tartós, sohasem hal meg; idő, távollét, akadályok, ha
 át is alakítják (szeretetté, megbecsüléssé), nem sorvasztják el. 
Megőrzik a szív, a lélek legtitkosabb rejtekeiben valahogy úgy, ahogyan 
evangélikus Mikszáth Kálmánunk Olej Tamása, aki 16 évvel felesége halála
 után az asszony hangját hallja az erdő fáinak susogásában... A tiszta 
szerelemnek legfontosabb ismérve idővel mindig a felszínre kerül: ez 
pedig a hatása. Az igazi egymásra találásban a szerelmes lelke 
megtisztul, közönséges embereken nemes tulajdonságok jelei mutatkoznak 
meg!
A gond csak az, hogy, amit Isten egybe/rendelt-, 
szerkesztett, azt ember ne válassza szét, ne bírálja fölül! Isten 
ugyanis megteremtette a világmindenséget az Ő bölcs rendelése szerint, 
mindennek szilárd alapot vetett, mindent odaajándékozott az embernek - S
 mi lenne a legnagyobb ajándék az életünk és az alkotás örömén kívül, ha
 nem az, hogy egymás ajándékai lehetünk? - hogy óvja, vigyázzon rá, sőt 
még azt is mondta: "Íme mindez igen jó!" -, s erre pedig azt mondja az 
okoskodó, öntelt ember: "Nem jó! Én nem így akarom! Nekem más kell!" Még
 a régi népi bölcsesség is azt mondja, amikor a vásári forgatagban 
megszédült, de hazaérkezésre már kitusztult elméjű/lelkű legény keserű 
csalódottságában azt mondja: "Édesapám! Én nem ezt a lovat akartam!"... 
Az apa pedig csöndesen csak annyit válaszol erre: "Édes fiam, akkor meg 
minek ültél rá?"
Isten nem erőszakos, hanem szelíd, s nagyra 
"értékeli" az önkéntességünket - ezért is kaptuk tőle a választás 
szabadságát -, s így azt mondhatná: Jól van ember, tedd amit jónak látsz
 a te szemeddel, de a törvényemet nem változtatom meg a kedvedért, mert 
az úgy jó, ahogyan van! S ha belegondolunk: tényleg eléggé nagy balgaság
 a teremtmény részéről, ha felülbírálja Teremtőjét...
S az 
oktalan ember elindul a magaválasztotta új, s izgalmakkal teli útján, s 
azt hiszi, hogy mindent hátrahagyott... Jó lenne, de nem így van! Az 
emlékek - a jók is, meg a rosszak is - ott maradtak a lelkében, s majd a
 legváratlanabb pillanatokban törnek elő! (Ez is isteni törvény.) Hiába a
 hangzatos életfilózófia, a csalóka élmények gyorsan tova-illó 
visszajelzései, ami rombol az az Isten előtt utálatos, s ami épít, s 
növel - az pedig mindig kedves az ÚR előtt. Ha nem így lenne, akkor 
semmi értelme nem lenne se emberi küzdelmeinknek, se hitbéli 
fejlődésünknek.
Közhelyes, de igaz: mára nagyot fordult a világ! 
Egyre többször hallani manapság, hogy nem a férfi bocsátja el feleségét,
 hanem fordítva! A válás oka mindig egy és ugyanaz: a hiány! Ez 
megmutatkozik, karekter-sérült jellemben, amit a hétköznapok sodrásában 
egyszerűen nem lehet hosszútávon elhordozni. A megoldás ősidők óta 
ugyanaz: meg kell változni. Ez a folyamat azonban csak kicsiny részben 
irányatható kívülről, az eredményt hozó változás az mindig belülről, a 
lélek mélyéről indul el, onnan, ahol az Isten lelke is meg-megmozdít 
minket. Itt azonban már nem a "Hogyan?" a fontos, hanem az, hogy 
működik...
A mai nap imádsága:
Uram! Te vagy az út, add hogy lássam, hol kanyarogsz életemben!
Ennyire
 esztelenek vagytok? *Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok
 befejezni? Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? "
Gal 3,3a és 4a
* 3b nincs kijelölve az Útmutatónkban
lsten
 gondviselését megtapasztani a legnagyszerűbb dolog, ami történhet 
velünk életünkben... Amikor megtaláljuk hozzánk illő társunkat, amikor 
gyermekeink születnek, amikor egészségesek vagyunk és dolgozhatunk, 
egyszerűen; amikor úgy érezzük: De jó is élni! Annak ellenére, hogy igen
 gyakran megtapasztaljuk Gondviselőnk életünket hordozó jóságát, mégsem 
úgy élünk, ahogyan az kívánatos lenne. Szeretnünk kellene másokat, s 
önmagunkat szeretetével vagyunk elfoglalva. Távlatos célokra kellene 
figyelnünk, s mi apró-cseprő ügyeinkbe gabalyodva fel sem emeljük a 
tekintetünket. Igaz az apostol szava: esztelenek vagyunk!
De 
ennyire? Megtapasztaltuk a jót, megéltük az Isten elfogadását, kinyílt 
előttünk a lélek-, az Isten-világa, s úgy gondolkodunk továbbra is az 
életről, mintha az csak a halálig tartana, mintha az Isten nélkül is 
"működtethető" lenne... Márpedig Isten gondoskodik arról, hogy jeleket 
adva nekünk észhez térjünk. Egy egy próbás életszakaszunk, betegség, 
veszteség mind-mind lehetőség arra, hogy visszatérjünk Őhozzá, s 
beismerjük csöndben: egyedül nem megy. Amit egyesek a kudarc 
beismerésének tartanak, az a keresztény ember számára az 
Istenhez-tartozásának csöndes megvallása: bizonyságtétel, Isten az 
Isten, s mi pedig halandó és esendő emberek vagyunk.
Aki lelki 
életet akar élni, az nem gondolkodhat "agyagba-ágyazottan": anyagiasan, 
mert aki csak materialistán akarja megérteni az életet, az pont azt nem 
érti meg belőle, ami a lényeg: a világ nem anyagi, hanem isteni 
természetű! Ezért ennyire komplex, s ezért vagyunk ennyire különös 
teremtmények, mert bennünk is ott lakozik a továbbélő isteni rész. Nagy 
dolog az élet, de mégnagyobb annak tudomásul vétele, hogy életünkben és 
halálunkban is Istenéi vagyunk...
Szolgálat...
A mai nap imádsága:
Uram! Tedd késszé szívemet, élesítsd szememet, hogy meglássam akaratodat, s szolgálhassak ott, ahová állítottál!
Ámen
Mert
 akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és nagy
 bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.
1 Tim 3,13
Az
 élet - így a mai bölcsek -, az mindig improvizáció, prezentáció, s 
kommunikáció. Bölcs ugyan messze nem vagyok, de megtoldanám még egy 
fogalommal: a kooperációval. Az együttműködés készsége olyan erény, amit
 ha nem tanul meg az ember életének feléig gyakorolni - ez manapság 
35-40 év -, akkor gyaníthatóan később sem fogja, ha csak nem szól közbe 
az isteni kegyelem. A kooperáció, azaz co-operatio, szó szerint a 
másikkal együtt végzett munkát jelenti. Lehet, hogy hierarchikus 
rendszerben állunk, de az elérendő cél szempontjából nem az egyéni 
státusz, hanem a hatékonyság a fontos. Hogyan válhatok Isten, s 
felebarátaim számára hasznos segítséggé?
A válasz igen egyszerű: 
ha szolgálok. Manapság a "szolgálat" szó hallatán többnyire a 
szolgáltatásra/service gondolnak. A szolgáltatási kultúrák különböznek, s
 annál magasabb szintű, minél kevésbbé kiszolgáltatottak az abban 
résztvevő felek. Ez azt jelenti, hogy jól szolgálni csak az tud, aki 
munkáját méltósággal végzi. Luther Mártonunk így fogalmaz: "Nem vagyok 
szolgája senkinek" - azaz nem vagyok alávetve senkinek -, "szolgája 
vagyok mindenkinek!" - azaz Krisztus alatt (sub Cristo) szolgálatában 
állok mindenkinek. A méltóságunkat pedig nem kiérdemeljük, azért nem 
kell harcolnunk, azt kapjuk. Odaföntről, azáltal, hogy megszületünk, 
Isten akaratából embernek... Isten képének hordozói vagyunk még akkor 
is, ha ezt a képet bepiszkítjuk, sőt olykor-olykor szinte a 
felismerhetetlenségig összemaszatoljuk.
Aki jól szolgál, az 
szeretetből végzi a feladatait, s nem fárad meg, csak elfárad, hiszen ő 
is csak ember. Aki kiszolgál, az kényszerűen lemond szabadságáról 
valamilyen számára fontos cél érdekében, az bizony hamar kifárad, sőt 
"belefárad". Társadalmunk általános fáradtsága elsősorban nem a test 
teljesítőképességének csökkenéséből, hanem a lélek "eltunyulásából" 
ered. Akinek lelkét a Lélek frissíti, az nemcsak "szárnyra kell mint a 
sas", de szép tisztességet is szerez magának. Az Istenben derűs lelkek 
köré szívesen odagyűlnek az emberek, mert a másoknak méltósággal 
szolgálás nemes gesztusa emeli a másikat is, míg a szolgáltatás is vonz,
 de sajnos csak úgy mint az éjjel vakítóan vílágító lámpa, melyhez 
hozzácsapódnak az esztelen rovarok milliói...
Aki szolgál, az 
hitben jár, de egyúttal hitet is közvetít. Hogyan? Ha rálép az egyetlen 
békességgel járható útra, a kooperáció útjára... azaz, az ember 
"együttmunkálkodik" Teremtő Istenével.