2017. szeptember 8., péntek

ÁBRAHÁM

„Az Úr ezt mondta Ábrámnak..." (1Mózes 12:1)

Ábrahám életéből nagyon sokat tanulhatunk. Például azt, hogy Isten az életünk bármelyik pillanatában megszólíthat. Ábrahám tiltakozás és halogatás nélkül felelte: „Igen, Uram!". Az ő feltétlen engedelmessége pedig figyelmeztetés mindazoknak, akik közülünk azt mondják: „Én már túl öreg vagyok, hagyjuk ezt a fiatalokra", vagy azt: „Már megszolgáltam a jogot a pihenésre és a lazításra, hadd végezzék a nehéz munkát a többiek". A Királyok Királyának szolgálatából nem lehet nyugdíjba menni. Joga van bármit kérni tőlünk, és bárhová küldeni minket, életünk bármely szakaszában. Azt is megtanulhatjuk Ábrahám történetéből, hogy Isten terve beteljesülést hoz, de ez mindig nagyobb, mint a mi személyes teljesítményünk. Ábrahám arra kapott elhívást, hogy benépesítse az egész Közel-Keletet: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel" (1Mózes 12:2). Ezek a szavak legyenek intésül mindazoknak, akik maguknak akarnak nevet szerezni ahelyett, hogy hagynák, hogy ezt Isten tegye meg értük. Isten országában ne keress magas beosztást, azt ki kell érdemelni azzal, hogy másokat szolgálsz. Végül azt is megtanulhatjuk, hogy Isten úgy fog bánni másokkal, ahogy azok velünk bánnak. Isten azt mondta Ábrahámnak: „Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat..." (1Mózes 12:3). Amikor Isten akarata szerint élünk, nem kell reklámoznunk vagy védenünk magunkat, mert Isten teszi ezt meg értünk. „De senkinek sem engedte elnyomni őket, sőt királyokat is megintett miattuk: Ne nyúljatok fölkentjeimhez..." (1Krónika 16:21-22). Ennek tudata szabaddá tesz minket arra, hogy menjünk, ahová Isten küld, és tegyük, amit Ő akar.



Ábrahám képes volt meghallani Isten hangját. „Az Úr ezt mondta Ábrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!" (1Mózes 12:1). Ábrahám nem fordulhatott a Szentíráshoz útmutatásért, és nem volt egy próféta sem a közelben, aki azt mondhatta volna: „így szól az Úr". Döntő fontosságú volt tehát, hogy jól értse, amit hallott. Arra kapott elhívást, hogy hagyja el a munkáját, az otthonát, a biztonságát. Tudnia kellett, hogy a hang, amit hallott, valóban Isten hangja volt. Ez arra a következtetésre vezet minket, hogy Ábrahám már korábban kapcsolatot épített ki Istennel, márpedig a kapcsolatépítéshez idő, erőfeszítés, érzékenység és elkötelezettség kell. Mások talán adhatnak tanácsot, és megerősíthetik azt, amit Isten mondott, de végső soron neked magadnak kell megtanulnod meghallani Isten hangját. Semmi más nem növeli úgy a biztonságérzetedet, mint az, ha tudod, hogy Isten egyértelmű iránymutatást adott az életedre.

Gary Thomas író mondja el, hogy ő és a felesége sokat imádkoztak házvásárlásuk kapcsán, és több lehetőséget is adtak Istennek arra, hogy megakadályozza az ügyletet. Öt évvel később, amikor a ház jelentősen kevesebbet ért, mint amennyit fizettek érte, megkérdezték Istent: „Miért nem állítottál meg minket?". Ekkor Isten Lelke ezt suttogta nekik: „Gondoltatok már arra, hogy azt akartam, hogy ebben a szomszédságban végezzetek szolgálatot, és ez többet számított, mint az, hogy az anyagi hasznotokat növeljem?" Isten nem azt mondta Ábrahámnak: „Maradj itt, és még gazdagabbá teszlek". Nem, azt mondta: „Indulj el". Igaz, gazdag lett. De engedelmességünk vajon kötelezi-e Istent, hogy megáldjon minket olyan módon, ahogy mi elképzeljük, vagy inkább áldozathozatalra hív minket? Gondolj a keresztre, mielőtt erre a kérdésre válaszolsz!




Ábrahám bízott abban, hogy Isten teljesíti ígéretét, bármi is történjen. „Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott..." (Zsidók 11:9). Néhány éjjel talán arra gondolt: „Bárcsak otthon lennék, és a saját ágyamban aludnék". Ha Isten akarata szerint élsz, ez biztonságérzetet ad, de nem mindig jár együtt kényelemmel. „Hitben járásnak" hívjuk azt, ha olyan tervet követsz, amit nem te dolgoztál ki, és egy olyan cél felé haladsz, amit elmédben ugyan látsz, de nem tudsz megmagyarázni. Isten készíti el a tervet, ő mozdít A pontból B pontba, és ezt mondja: „Bízz bennem, én már az egészet kidolgoztam!".

1945-ben, mielőtt Billy Grahammel találkozott volna, Cliff Barrows és menyasszonya, Billie összekapartak annyi pénzt, ami elég volt egy egyszerű esküvőre, két vonatjegyre egy fürdővárosba, és a hotelre. Ám amikor odaértek kiderült, hogy a hotel bezárt. Ott ragadtak egy ismeretlen városban, kevés pénzzel, így kiálltak stoppolni. Egy szimpatikus sofőr elvitte őket egy élelmiszerbolthoz, melynek ismerte a tulajdonosnőjét. A friss házasok első éjszakájukat a bolt fölötti szobában töltötték. Másnap, amikor a hölgy meghallotta, hogy Cliff keresztyén énekeket játszik a harsonáján, elintézte, hogy a nászútjuk hátralévő részét egy barátja házában tölthessék. Néhány nappal később a vendéglátójuk meghívta őket, hogy vegyenek részt egy ifjúsági találkozón, ahol egy fiatal evangélista beszélt. Az éneklés vezetője aznap beteg volt, ezért Cliffet kérték meg a zenei szolgálatra. A fiatal igehirdető természetesen Billy Graham volt. Cliff és ő attól kezdve társak lettek a szolgálatban. Amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy te szeretnéd, Istennek megvannak a maga tervei. Azok pedig sokkal jobb tervek!


LÉGY TUDATÁBAN AZ IGAZI IDENTITÁSODNAK'


„...Az apja viszont Benjáminnak nevezte." (Mózes 35:18)
Amikor az emberek címkéket aggatnak rád, ezek miatt talán összezsugorodsz ahe­lyett, hogy növekednél a benned lévő lehetőségek elérésére. Isten azonban, aki Jákob­nak új identitást adott, neked is tud adni. Küzdesz a régi nevekkel, amelyeken szólítot­tak, vagy a magadról alkotott régi képpel kínlódsz? Semmi sem fog változni életedben amíg a gondolkodásmódodat meg nem változtatod. Jákob felesége, Ráchel meghalt a pusztában, nem sokkal azután, hogy fia megszületett. Halála előtt a gyermeket Benonmak nevezte el, ami azt jelenti „fájdalmam fia". Amikor azonban a bába átadta a gyermeket Jákobnak, 0 így szólt: „Ne hívják őt Benóninak, fájdalmam fiának; hanem nevezzek Benjáminnak, jobb kezem (hatalmam) fiának". Szerinted melyik név maradt fenn? Benjámin! Halld meg: az vagy, akinek Isten mond, nem az, akinek az emberek tartanak! Ha nem Isten adta neked azt a nevet, akkor nem az a neved. Csak azt hidd el amit Isten mond rolád! Jákobnál jobban senki sem értette meg a névcsere erejét. Jákób, a csaló, Isten jelenlétében új nevet kapott: Izrael, Isten harcosa (ld. lMózes 32:28). Krisztus megtöri minden rád akaszkodott negatív dolog hatalmát. „Szent vagy nem bűnös; győztes vagy, nem vesztes." Amikor az emberek megpróbálnak felcím­kézni mondd meg nekik, hogy ezekre a nevekre többé nem fogsz hallgatni. Mondd meg, hogy az a személy, akihez szólnak, meghalt, eltemették; Krisztusban egy egészen új ember támadt fel. Isten új teremtésnek lát téged, tehát kezdj is el úgy gondolkodni úgy beszelni, úgy cselekedni, mint egy új teremtés!


Vigyázz, mit mondasz!

„A bölcsek nyelve gyógyít.” (Példabeszédek 12:18 NIV)


A meggondolatlan szavak sebeket okozhatnak. Nem csupán az illető önértékelésére hathatnak, de a sorsát is befolyásolhatják. Ha kételkedsz ebben, vedd fontolóra a következő két történetet: 1) Egyszer egy kis vidéki templomban egy ministránsfiú véletlenül kilöttyintette a misebort. A szolgálatot végző pap felpofozta, és rákiáltott: „Tűnj innen, és ne gyere vissza!” Ebből a fiúból lett Tito tábornok, a kegyetlen kommunista diktátor, aki évekig uralkodott Jugoszlávia népén. 2) Egy nagy katedrálisban is kiöntötte véletlenül egy ministráns a bort. A püspöke hozzáfordult, és megnyugtatóan suttogta: „Semmi baj, egy napon még nagyszerű pap leszel”. Ez a fiú Fulton Sheen volt, belőle érsek lett, akinek prédikációi milliók szívét érintették meg televíziós evangélizációi által. Szavaid építhetik az embereket, de le is rombolhatják. Salamon azt mondta: „Van, akinek a fecsegése olyan, mint a tőrdöfés, a bölcsek nyelve pedig gyógyít” (Példabeszédek 12:18). Ezt az igazságot nem szeretjük elismerni: ami kijön az emberek száján, feltárja azt, hogy mi van a szívükben; és hiába mondjuk: „nem úgy értettem”, az nem változtat a dolgon, és nem tudja meg nem történtté tenni a kárt, amit okozott. Eugene Peterson írja: „Minden nap megkockáztatom, hogy szeretek. Semmi sincs, ami gyengébben menne. Sokkal jobb vagyok versengésben, mint szeretetben; sokkal jobban tudok reagálni az ösztöneimre a boldogulásom érdekében, mint kitalálni azt, hogyan szerethetek másokat. Arra tanítottak, és arra edzettek, hogyan jussak előbbre az utamon. És mégis minden nap úgy döntök, hogy félreteszem azt, amihez legjobban értek, és megkísérlem azt tenni, amiben nagyon ügyetlen vagyok – megnyitni magam a csalódásnak és a kudarcnak, és merem azt hinni, hogy jobb kudarcot vallani a szeretetben, mint sikeresnek lenni a büszkeségben.”
Elmúlás...

    A mai nap imádsága:
    Uram! Erősíts meg az életben! Ámen.

   

Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.
Rm 6,23

"Bűnös, gyarló emberek vagyunk!" - mondogatták gyakran a régiek. A mai modern ember nem szívesen emleget ilyeneket... Bolond is lenne! Beismerni a korlátait? Még azt hihetnék róla, hogy gyenge, hogy egzisztenciális harcra és önvédelemre képtelen, azaz már messziről szignálná magáról, ő az érvényesülési versengés eleve elrendelt áldozata.

A sikeresek örömtánca soha nem tart sokáig. Az önmaga korlátait nem ismerő ember nemcsak beképzeltté, de meglehetősen terhessé is válik a környezete számára. De nemcsak az őt körülvevők szenvednek miatta, egy idő után önmaga számára is elviselhetetlenné válik. Furcsa, de ahhoz, hogy teljességközeli életet élhessünk, be kell ismernünk, bizony tökéletlenek vagyunk, igencsak messze vagyunk a kívánttól, olykor az elvárttól is! Fel kell adnunk a mások "ideálisra faragását", hiszen Isten minket a saját képmására teremtett, s nem engem a másikéra vagy viszont...

Amit a világ embere kerül még kimondani is, azt a keresztény ember felvállalja: bünös vagyok. Ez persze nem hivatkozási alapot jelent számára a mentegetődzéshez, éppen ellenkezőleg! Sokkal inkább azt a készséget, hogy hajlandó el-, s befogadni az Isten lélekben munkálkodó Lelkét, hogy változzon általa. Ezt pedig kegyelemnek éli meg, azaz teljes mértékben ajándéknak, nem személyes kiválóságának jutalmául, hanem jelként, hogy Istennek gondja van reá.

Hiába is próbálja a modern ember kerülni a halál, s az elmúlás gondolatát, az életének része. A végső valóság titka egyszer mindenkit utólér, s ideges, kapkodó, ide-odarohangáló élete egyszer mozdulatlanságba merevedik. Akkor az Isten valóság lesz, s az elmúlt élet minden baja, nyomorúsága, sikertelensége és hiány-fájdalma teljességgel valószerűtlenné válik...



Érzékenység...





A mai nap imádsága:

Uram! Igazságtalansággal átszőtt világodban a Te igazságodat keresem. Add, hogy ebben a kutatásban meg ne lankadjak, s küzdelmeimhez az erőt mindig Tőled kérjem! Add, hogy bizalmamat mindig Beléd vessem, és soha ne reménykedjek a saját képességeimben! Ámen


Könyörüljetek azokon, akik kételkednek, mentsétek meg őket kiragadva a tűzből. Másokon is könyörüljetek...
Júdás 22-23a
Ha jól megnézzük a bibliai történeteket, akkor kiderül, hogy a Biblia legnagyobbjai (egy bíra Gedeon, egy főpap Zakariás vagy éppen egy Tamás apostol-tanítvány) sem voltak mentesek a kételkedéstől. Azt is mondhatjuk, a hívő lét elképzelhetetlen kételkedés nélkül. A kételkedés hozza meg ugyanis a hit gyümölcsét. Istenben általában nem kételkednek az emberek, hiszen ha bajban vannak, akkor rgtön Hozzá fohászkodnak. Sokkal inkább arról a bizonytalanságról van szó, ami magából a tapasztalásból fakad. Az Istennel való érintkezésben ugyanis mindenki felteszi kérdést, nemcsak Mózes vagy Pál apostol: "Ki vagy Uram?" Meg akarunk ugyanis bizonyosodni arról, hogy az, amit tapasztalunk, az valóban az az Isten-e, Akit mi Istenként elgondolunk. A kételkedés tehát nem arra irányul, hogy létezik-e vagy sem, hanem arra, hogy hogyan?


A levél szerzője mások megértésre buzdít. Akit nem értenek meg, az a legnagyobb tűzben szenved. Nemcsak a magányosság nyomasztja ilyenkor, sokkal inkább a kiúttalanság. Kiragadni a szenvedőt a lélekperzselő tűzből nem jelent mást, mint utat mutatni. Utat mutatni pedig csakis akkor lehet, ha könyörületesek vagyunk, azaz mások szamaritánusává válunk. Lehet azt mondani, én más úton járok... de tulajdonképpen mindannyian ugyanazon az úton haladunk (néha előre, olykor hátra) nemre, korra, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül... A különbség az Istent ismerő, s Istent nem ismerő ember között csupán csak annyi: az egyik megáll, míg a másik önmaga fontosságába szédülve továbbsiet.


Könyörüljetek! - azaz, ahogyan Jézus Urunk mondja: "Legyetek irgalmasok!"... "Ahogyan Mennyei Atyátok is irgalmas." A kor, amiben élünk - irgalmatlan. Sokszor önmagunkhoz is irgalmatlanok vagyunk. Csináljuk - "Csakazértis!" Pedig soha, de soha nem volt ennyi lehetősége az embernek, hogy jót tegyen a másikkal... és soha ennyire nem volt önző a világ, mint manapság! Azok az igazságtalanságok (istentelenségek), amik beborítják Földünket, sőt, a szennyes hullámok el-elérik Isten szent lábát (Babits után szabadon), meg is hozzák az "eredményt": Istennek, nem (hiszen Ő Isten), hanem az embernek kezd elege lenni a létéből... Ez az a tűz, amiben ma perzselődik a világ. Ebből kiragadni a másikat egyedül nem vagyunk képesek, csakis együtt, közösségben. Melyikben? Abban, amelyet Krisztus hív el, hoz létre, s tart fenn...



Felismerésért, belátásért.


A mai nap imádsága:

Urunk! Te látod életünk zaklatottságát, s a vágyat a szívünkben a biztonságra, a megnyugvásra. Oltalmazó kezeddel vond körbe életünket, hogy áldásodat megérezve és megélve mi magunk is áldás lehessünk környezetünk számára! Ámen.

Szenved-e közületek valaki? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Jakab 5,13

Elrejtőzni-, mozdulatlanul beleolvadni a környezetbe, lélegzet visszafojtva várni, hogy eltávolodjon a közelünkből az, aki keres minket. Ismerős az érzés, talán csak a gyermekkori bújócska vagy számháború emlékei elevenednek meg... de élnek még közöttünk olyanok, akiknek az elrejtőzés nem játék volt, hanem a menekülés, a megmaradás egyedüli útja. Istennek legyen hála, hogy ma már nem kell megtapasztalnunk a feketeautós totalitárius hatalmakat!

Oltalom. A menekülő ember számára a legédesebb szó. Az ember az édenkerti büntetés óta keresi a helyet, ahol elrejtőzhet Isten elől, ahol nem találhat rá. Bár annyit megtanultunk már, hogy a bokrok mögé, vagy a tarsisi hajóra nem érdemes elbújni, de azt gondoljuk nekünk majd sikerül találni biztosabb rejtekhelyet... és általában el is hisszük hogy saját életfilozófiánk függönye mögé állva nem lát minket az Isten. Hogyan rejtőzik a ma élő ember? Próbál elfeledkezni Istenről, remélve, így Isten is elfeledkezik róla. Ha én nem törődöm vele, Ő sem törődik velem. Ha én azt mondom, hogy nincs Isten, akkor számomra halott.

Miért is szeretnénk menekülni Isten elől? Félünk. Félünk, mert előle nem rejthetünk el semmit. Félünk, hogy tükröt tart elénk, és fájdalmas lesz szembenézni önmagunkkal. Az emberek elől eltitkolhatjuk hibáinkat, de az Isten legtitkosabb gondolatainkat, érzéseinket is ismeri. Ha Isten elől futok, akkor csak idő kérdése, mikor esem gödörbe... ilyenek vagyunk. Bele kell esnünk néhány mélységes kútba, hogy rádöbbenjünk: mégis csak nála rejtőzhetem el, s akkor menekülök meg, ha Ő rám talál.

Az evangélium így hangzik: "Oltalmazom, mert ismeri nevemet." Aki ismeri? De ki az, aki ismerné valójában az Istent? Az, aki tudja: az Isten soha nem ismerhető meg teljesen. Ennek ellenére megérzi, s megélheti jelenlétét mindennapjaiban. Hol? Azokban az élet-csodákban, ami mellet oly sokszor közömbösen elmegyünk. Az Isten ma is készített mindannyiunknak egy apró csodát. Észreveszed?


Múlt - jelen - jövő...

A mai nap imádsága:

Istenem! Te adj életemnek tartalmat a jelenben, hogy a holnapban ne fájjon a múltam! Ámen


Jézus pedig így felelt: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára."
Lk 9,62

Az evangélium megélése osztatlan embert kíván. Nem lehet egyszerre előre is figyelni, s hátratekinteni. Megromlott (teológiai értelemben véve "bűnös") örökölt ádámi természetünk, hogy gondolodásunk fegyelmezetlen. Képzeletünk sokszor az irrealitások világában kóborol: vagy a múltunkon töprengünk, ami már nincs, vagy a jövőnket tervezgetjük, ami még nincs. S aztán így történik meg, hogy a két ?nincs? között alig éljük át az egyetlen ?van?-t, a jelent, azt hogy Isten itt és most bennünk és közöttünk történik. Aki Istent nem engedi be a szívébe, abban mindig nagyobb a hajlandóság, hogy a múltjáról siránkozzon, a jövőjéről ábrándozzon, s mindeközben "átalussza" a jelent. Ami a lényeg: az Isten jelenvalósága. Ha ezt tudjuk, akkor másképpen éljük meg a jelent, az életet, azt, ami csak itt és most, soha vissza nem térően velünk történik. A többi emlékezet vagy fantázia, hiszen a múlt nincs, az csak az elmémben létezik és a jövő sincs, az is csak az elmémben létezik.

A nyugati "modern" ember így él: állandó a belső zaj, "foglaltak a vonalak". A múlt és a jövő képei foglalják el a belső horizontot. Ezekre a képekre folyatjuk el az energiánkat, s nem marad szabad kapacitás arra, hogy meghalljuk azt a belső hangot, ami ott szól mindenkiben: mutatja az utat, azt, hogy mi a helyes, mi a nekünk való... Az persze utópia, hogy állandóan az itt-és-mostban éljen az ember. De belefoghat és ránevelheti magát, hogy észrevegye, mikor hol tartózkodik - az elméjében - a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Az a puszta tény, hogy ezt észreveszi, nagyon megnöveli a hatékonyságát, ugyanis így nem folyatja el feleslegesen az energiáit. Azért folyik el az ember energiája, mert az szervezetünk "lereagálja" a történéseket, függetlenül attól, hogy azok a valóságban vagy a fantáziában játszódnak-e le.

Amíg valaki a jövőbe akar látni, addig a jelen feladatait elszalasztja, mert ezek elemzésére nem biztosít magának elég időt. Az időzavar azokat jellemzi, akik hajlamosak megfeledkezni a jelenről. A jövő csak annyiban érdekes, amennyiben az a józan értelemmel átvilágítható. Nem arra kell tenni a hangsúlyt, hogy mi lesz velünk a jövőben, hanem arra, hogy egyre teljesebben tudjuk megélni a jelent. Jövőnket ugyanis a jelenben alakítjuk. A jövő és a múlt csak a tudatunkban létezik. Nem vagyunk azok, akik voltunk, és azok sem vagyunk, akik leszünk. Azok vagyunk, akik most vagyunk. Tehát a mindenkori jelenre kell koncentrálnunk. Aki a múlton rágódik ahelyett, hogy a jövőt tervezné, az elszalasztja a jelent. Hátra tekintgetve nem lehet normálisan előrehaladni.

Amikor Isten elpusztítani készült Szodomát és Gomorrát, a bűnös városokat, Lótnak és feleségének megengedte, hogy elmeneküljenek, feltéve hogy nem néznek vissza. Lót felesége azonban visszanézett, s azon nyomban sóbálvánnyá vált. Miért nem akarta Isten, hogy Lót vagy felesége visszanézzen? Mi a baj abban, ha visszanézünk? Vannak emberek, akik életük nagy részét azzal töltik, hogy szomorkásan merengenek a múlton, teljesen múltuk rabjaivá válnak. Az ilyen emberek alapjában véve megmerevednek, besavanyodnak, amolyan élő sóbálvánnyá válnak. Fontos, hogy előre nézzünk! Az eke szarvára tett kézzel nem lehet hátra figyelni, mert akkor az eke nem vág egyenes barázdát. Márpedig, az idő nem foroghat visszafelé, csak előre. Arra kell koncentrálnunk tehát, hogy az előttünk álló időt, napot, hogyan tudjuk egyre jobban megélni az Isten szeretetében.


S végül egy egyszerű példa: Aki házasságot köt, az a maga új életét éli a társával. Ezért aki a párja kezét fogja, de folyamatosan a szüleire pislog, az nem alkalmas a házasságra. S miért kell elszakadni a szülőktől? Mert evezni csak úgy lehet, ha eloldjuk a csónakot a parttól, hiszen eljutni a Mennyei Célba csak akkor tudunk, ha nem kötöz minket a múltunk...



Önkéntesség...


A mai nap imádsága:

URam! Sokszor nyűgnek és kötelességnek érzem, amit Te kiváltságként adsz elém! Add, hogy Rád figyelve bölcsen hozhassam meg döntéseimet életem minden dolgában, s az Általad nyert harmóniban azt tehessem életemben, amire rendeltél! Ámen



Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek...
Filemon 8-9a

Nyilvánvaló, hogy emberként mi lenne dolgunk itt a Földön, mégsem tesszük azt, amit kellene... Bár szívünk legmélyén tudjuk és érezzük, mi a helyes, a kívánatos, a számomra és mások számára is jó, de mire megvalósul a szándék, bizony igen sokszor módosulnak elképzeléseink. Ezért is hivatkozunk gyakran a tőlünk független(?) körülményekre, s mentjük magunkat. Hiába, beismerni saját hibáinkat nagyon nehéz, akkor inkább a többféleképpen értelmezhető "kudarcot valottam" általános szópanelje mögé bújunk...

Döntéseink túlnyomó részét pedig magunk hozzuk meg - ebben rejlik a nehézségük. Nincs nyomasztóbb, mint, amikor fontos dolgokban teljesen egyedül kell döntenünk - ráadásul gyorsan. Ilyenkor ismerszik meg, ki az igazi barát, barátnő! Akinek nem vagyunk fontosak, azok szívesen osztogatják okosabbnál okosabb ötleteiket, jótanácsaikat, de aki szeret minket, az jelenlétével, csöndességével bátorít, gondolataival szelíden tükröt tart, sürgetés nélkül segít, hogy az eldöntő igent vagy nemet jó szívvel ki tudjuk mondani.

Ahogyan szeretni nem lehet parancsra, úgy hinni se. Az erőszakosság minden fajtája - s ide tartozik az is, amikor a missziót, a hitet hibásan értelmezik és összekeverik a következetességgel - joggal vált ki ellenkezést minden jóérzésű emberben. "Aki kardot fog, az kard által vész el!" - tanítja a Mester, mintha rá akarna vezetni az Istenben való hit lényegére: az önkéntességre. A mártírok önként vállalták a halált; Sidrák, Misák és Abednégó egy szimbólikus térdhajtás után háborítatlanul tovább élhették volna kiváltságos életüket... Az ilyen "hívő" emberek azonban tudják, ha szabadásgról, hitről, szerelemről van szó, Istennek kell engedelmeskedni, mintsem enbernek!

Minden, ami nekünk nagyon drága és rettenetesen fontos, az az önkéntességen alapul. A másiknak a saját döntése kell hogy legyen, hogy barátkozzék velünk, hogy felfigyeljen ránk az, aki számunkra is kedves. Szeretetet, szerelmet, hitet nem lehet önkéntesség nélkül birtokolni, erővel és hatalommal csak a félelemmel teljes tekintényt lehet kikényszeríteni. Szívünk mélyén azonban mindannyian az érdeknélküli teljes elfogadásra vágyunk, hiszen ez hozza meg számunkra a belső békét, s életünk külső nyugalmát is ez munkálja...



Pásztorolás..

A mai nap imádsága:
URam! Viselj gondot rólam minden nap, hogy segítségére lehessek enyéimnek, s mindazoknak, akiket rám bíztál! Ámen


legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.
1 Pt 5,2-3

A 20. század véres borzalmai után, a világ technológiai vágtája közepette a jó pásztor képe többnyire romantikus érzelmeket keltő ábrázolás. Ami a ma természettől távol élő emberének alig érthető képi üzenet, az az elmúlt évezredekben a természet elemei erőivel küzdő embereinek egyértelmű közlést jelentett: a jó pásztor az, aki életét is kockáztatja juhaiért. Ezt nyilvánvalóan csak az tudta/tudja megtenni, aki nem bérért, fizetésért teszi a dolgát - ahogyan a régiek mondták: béres -, hanem a sajátjait legelteti... Az ember már csak ilyen, ha a sajátjáról van szó, akkor nemcsak az egészségét, de az életét sem kíméli - lásd magukat önként szívinfarktusig hajszoló vállalkozókat!

Ha valaki komolyan készül a "nagybetűs életre", s nemcsak úgy él, hogy majd csak lesz valahogy... akkor jól meggondolja, hogy mit is szeretne csinálni az életben. A munkát kerülő embert mindig ferde szemmel nézték - régen azt mondták: "dologtalan", s ez kemény bírálatot jelentett -, hiszen az ember léte közösségi, s ahhoz, hogy a közösségben mindenki megmaradhasson, mindenkinek valami hasznosat kell tennie a közösségért. Aki szereti a szakmáját, az jó szakember - korunk nyavajája, hogy a "mester", mint meghatározást, igen gyakran elmarasztalóan emlegetjük. Tény, hogy nagyítóval kell keresni az igazi mesterembereket, akik nem csak szakjukat művelik mesterfokon, de EMBEREK is: megbízhatóak, időben jönnek, időben mennek stb. Aztán vannak hivatások, melyeket tényleg csak elhívással lehet jól végezni: pl. orvos, tanár vagy pap. Mindenki, aki emberekkel foglalkozik (segítő szolgálatokban állók!) csak akkor tudnak igazán eredményesek lenni, ha belső elhívással végzik munkájukat.

Mai igénk a (el)hivatásban állók közül azoknak üzen, akik nagyobb felelősséget hordoznak az egyházban - lehetne tágítani kört, hiszen presbitereknek szól az apostoli intés, de ne tegyük, hiszen egyértelműen a lelki/gyülekezeti vezetőknek, azaz a papoknak szól... Az egyháztörténet jelesül mutatja, hogy nemcsak a korai kereszténység idejében, de azóta is mindig is akadtak szép számmal, akik nem önként, hanem kényszerből, nem készségesen, hanem nyerészkedésből, nem szolgáló akarattal, hanem kivagyisággal, úrhatnám hozzáállással rontották a pásztori tiszt hitelét... Márpedig a gyülekezet pásztora a sok egyéb jó tulajdonsága mellett elsősorban lelkipásztor kell hogy legyen, azaz nem kerülheti meg a személyes példaadást. Hiába prédikál valaki kiválóan, ha életével nem hitelesíti szavait, akkor elerőtlenedik a szolgálata, sőt a gyülekezete is zsugorodik. Éppen ezért a (lelki)pásztornak közösségépítő személyiséggé kell formálódnia már a teológiai tanulmányai idején, de legkésőbb a hivatalba-iktatásakor... Sokszor elfelejtjük mi lelkészek, lelkipásztorok, papok, prédikátorok, hogy amire elhívattunk, az akkora plusz lelki teher, amit elhordozni csakis akkor tudunk, ha minket is hordoz a családunk, s a ránkbízott közösség. Isten országának építése, bármennyire is látványos, kihívásos és izgalmas, de nem prófétai dörgedelemből áll, hanem csendes, tanító, kitartó munkából. Ehhez az erőt, a megfelelést csakis egyedül Istentől remélhetjük...
Használj minden lehetséges módszert, hogy elérd az embereket Jézusnak




Én mindenki szolgájává lettem, hogy megnyerhessem őket Krisztusnak… Akármilyen személlyel találkozom, próbálom megtalálni a közös nevezőt vele, s így lehetőségem van mesélni neki Krisztusról, Krisztusnak pedig megmentenie őt.
(1 Korinthus 9,19-23)

Vajon eléggé érdekelnek-e minket az emberek ahhoz, hogy bármit képesek legyünk megtenni, azért hogy Jézusról beszéljünk nekik?

Pált igen. Az 1 Korinthus 9-ben az írta magáról, hogy "magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek" Krisztusnak. Akármilyen személlyel találkozom, próbálom megtalálni a közös nevezőt vele, s így lehetőségem van mesélni neki Krisztusról, Krisztusnak pedig megmentenie őt.

Isten azt akarja, hogy ennyire szeressük az embereket - eléggé ahhoz, hogy elérjük őket az evangéliummal kreatív módokon. Minden szükséges módszert, minden szükséges időben használnunk kell, hogy elérjünk minden elérhető embert Jézus Krisztusnak.

A kreatív evangelizálás mostanra már megszokottá vált nálunk, a Saddleback Gyülekezetnél. Egy pár éve elkezdtünk Saddleback civil fórumokat szervezni a gyülekezetünkben különböző témákban, mint a HIV vírus, az elnökség és vezetőség. Világszínvonalú szakértők tartottak előadásokat ezekben a fontos témákban, beleértve korábbi elnököket és miniszterelnököket. Végül olyan emberek jöttek el ezekre az alkalmakra, akik amúgy nem jelentek volna meg egy szokásos gyülekezeti istentiszteleten. Miért csináltuk? Mert akármit hajlandóak vagyunk megtenni, hogy elérjük az embereket Krisztusnak.

Ahogy az új technológiák utat törnek maguknak (úgy mint a fax, az internet, iPod-ok vagy a közösségi médiák), nem késlekedünk használni őket a szolgálatunkban. Miért? Ahogy Pál, bármibe is kerül, meg akarunk tenni mindent hogy megnyerjük az embereket Jézusnak. Éppen előző héten merítettem be egy férfit és a családját akivel a Twitteren keresztül találkoztam.

Lehet, hogy halálra rémülsz, ha a hitedet kell megosztanod. Nem tudod elképzelni, hogy ajtóról ajtóra mész, és Jézusról mesélsz az embereknek.

De nem is kell.

Az interneten keresztül, te magad - otthon a pizsamádban ülve - érhetsz el embereket, akár mint Billy Graham vagy mint Pál apostol az ő idejükben. Írhatnál egy üzenetet a jó hírről, majd közöld egy blog-on vagy egy közösségi médián és küld el az egész világnak. Bárki képes erre. Csak használd az eszközöket, amik a rendelkezésedre állnak.


Ne engedd, hogy a könnyelműség legyengítse életed



„Amikor mindennap zaklatta és gyötörte szavaival, halálosan megunta a dolgot. Feltárta előtte egészen a szívét…” Bírák 16:16-17

A Biblia legerősebb embere, Sámson, könnyelműen fogadkozott az Úrnak. Megesküdött, hogy Istenért fog élni. Megígérte, hogy nem vágatja le a haját, ezzel emlékeztetve magát az Úrnak tett ígéretére.

A baj abból származott, hogy nem vette komolyan sem önmagát, sem Istenét. Azt gondolta, hogy az élet egy nagy játék, ahol lehet a bűnnel kacérkodni. „Milyen közel lehet menni a tűzhöz, anélkül, hogy megégetném magam?”

Ez egyértelműen látszik Delilával való kapcsolatából (Bírák 16). Delila szünet nélkül csábítgatta Sámsont, és arra kérte, árulja el ereje titkát. Sámson ahelyett, hogy menekült volna a kísértés elől, belement Delila játékába, nemcsak egyszer, hanem egymás után négyszer; minden alkalommal jobban engedve a kísértésnek.

„Milyen közel lehet menni a tűzhöz, anélkül, hogy megégetném magam?”

Mivel Sámson belement a játékba, alig vette észre az a lépést, ami a tűz közeléből egyenesen a közepére vitte.

„Ekkor elaltatta Sámsont a térdén, hívott egy embert, és levágott hét hajfürtöt a fejéről. Azután elkezdte szólongatni, de azt már elhagyta az ereje. Ezt mondta Delila: Jönnek a filiszteusok, Sámson! Ő felébredt álmából, de azt gondolta: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam! - mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az ÚR.” Bírák 16:19-20


A Biblia legszomorúbb mondata az utóbbi: „mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az ÚR”. Sámsonnak fogalma sem volt arról, hogy mi történik. Nem vette észre, hogy az életvitele fokozatosan legyengítette. Mindez egy folyamat eredménye volt, hiába gondolta azt, hogy örökre erős lesz.

Senki nem tervezi a bukást. Szép lassan szokott bekövetkezni. Senki nem akar drogos, vagy elvált lenni, vagy károsítani az egészségét. Mindez egy kis dologgal kezdődik, és tovább gyűrűzik, amíg így ébredünk egy napon: „Mi történt? Ez nem az az élet, amit Istenért akartam élni.”

Mi a tanulság Sámson történetéből? Az erős emberek megtartják fogadásaikat. Vigyáznak, mit ígérnek meg, és nem űznek játékot vele.

Jegyezd meg: Az életed olyan erős, mint a leggyengébb elhatározásod.

Mire szántad oda magad? Elhatároztad magad az Úrnak? Elkötelezted magad egy gyülekezetnek, családodnak? Innen jön az erőd!

Válaszd a hitet a félelem helyett!


"Sokan az emberek közül szidták őt, és mondták neki, hogy legyen csendben. De ő még hangosabban kiáltott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!" (Márk 10:48, GN fordítás)

Ha újra akarod indítani a lelki életedet, szembe kell nézned a félelmeiddel. Ne engedd, hogy uralkodjanak rajtad! A félelemnek hihetetlen képessége van ahhoz, hogy lebénítsa a lehetőségeket körülöttünk, hogy visszatartson bennünket attól, hogy kitörhessünk, hogy visszatartson bennünket attól, hogy hitben éljük az életünket.

Amikor a félelmet választjuk a hit helyett, kételkedni kezdünk - amikor félünk, akkor félünk attól, hogy új dolgokat próbáljunk ki. Önzővé válunk - félünk attól, hogy elkötelezzük magunkat Isten és mások felé. Rövidlátókká válunk - a múltra koncetrálunk, nem pedig a jövőre.

Bartimeus szembenézett egy olyan félelemmel, ami sokunknak nagyon is ismerős - a visszautasítás félelmével. Tudta, hogy Jézusnak kiabálni ebben a hatalmas tömegben nem volt éppen jó ötlet. Tudta, hogy az emberek majd lenézik őt ezért, ő azonban nagyon csüggedt volt. És tudta, hogy egyedül Jézus Krisztus tud rajta segíteni.

És nézzétek, mit történt: Amikor Jézushoz kiáltott, mindenki körülötte ezt mondta neki: "Ne csináld ezt. Maradj csöndben. Ne csinálj jelenetet. Biztos lehetsz benne, hogy Jézus nem fog veled foglalkozni. Ennél sokkal fontosabb feladata van."

A sátán ehhez hasonló dolgokat suttog a mi fülünkbe is. Amikor a hitnek a lehetősége eljön, ilyen gondolatok tartanak távol minket attól, hogy megéljük a hitünket: "Istent biztosan nem érdekled" vagy "Ne csinálj jelenetet" vagy "Mit fognak gondolni az emberek rólad?" Amikor lehetőséget látsz a változásra, belülről és kívülről mindenfélre kiáltásokat fogsz hallani, ami azt mondja majd neked, hogy nehogy elhagyd a csónakot.

Isten azonban azt kéri tőled, hogy valami sokkal nagyobbat tegyél, mint azelőtt bármikor: Ő azt kéri, hogy teljesen Tőle függj. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit félelmetes érzés lesz? Természetesen az lesz. De amikor Isten kér valamit tőlünk, választási lehetőséget ad számunkra. Visszatérsz félelmeidhez és maradsz azon az úton, amelyiken voltál? Vagy pedig megszelidíted a félelmeidet és teszel egy lépést hitben?

Beszéljetek róla!

* Kinek az egyet nem értésétől félsz a legjobban?
* A Péld. 29:25 ezt mondja: "Az emberi véleményektől való félelem csapdába ejt; az Istenben való bizalom megvéd ettől." (MSG fordítás) Imádkozz azért, hogy Isten segítsen neked abban, hogy megkaphasd a védelmet az emberek véleményel szemben azáltal, hogy Benne bízol.