Elmúlás...

    A mai nap imádsága:
    Uram! Erősíts meg az életben! Ámen.

   

Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.
Rm 6,23

"Bűnös, gyarló emberek vagyunk!" - mondogatták gyakran a régiek. A mai modern ember nem szívesen emleget ilyeneket... Bolond is lenne! Beismerni a korlátait? Még azt hihetnék róla, hogy gyenge, hogy egzisztenciális harcra és önvédelemre képtelen, azaz már messziről szignálná magáról, ő az érvényesülési versengés eleve elrendelt áldozata.

A sikeresek örömtánca soha nem tart sokáig. Az önmaga korlátait nem ismerő ember nemcsak beképzeltté, de meglehetősen terhessé is válik a környezete számára. De nemcsak az őt körülvevők szenvednek miatta, egy idő után önmaga számára is elviselhetetlenné válik. Furcsa, de ahhoz, hogy teljességközeli életet élhessünk, be kell ismernünk, bizony tökéletlenek vagyunk, igencsak messze vagyunk a kívánttól, olykor az elvárttól is! Fel kell adnunk a mások "ideálisra faragását", hiszen Isten minket a saját képmására teremtett, s nem engem a másikéra vagy viszont...

Amit a világ embere kerül még kimondani is, azt a keresztény ember felvállalja: bünös vagyok. Ez persze nem hivatkozási alapot jelent számára a mentegetődzéshez, éppen ellenkezőleg! Sokkal inkább azt a készséget, hogy hajlandó el-, s befogadni az Isten lélekben munkálkodó Lelkét, hogy változzon általa. Ezt pedig kegyelemnek éli meg, azaz teljes mértékben ajándéknak, nem személyes kiválóságának jutalmául, hanem jelként, hogy Istennek gondja van reá.

Hiába is próbálja a modern ember kerülni a halál, s az elmúlás gondolatát, az életének része. A végső valóság titka egyszer mindenkit utólér, s ideges, kapkodó, ide-odarohangáló élete egyszer mozdulatlanságba merevedik. Akkor az Isten valóság lesz, s az elmúlt élet minden baja, nyomorúsága, sikertelensége és hiány-fájdalma teljességgel valószerűtlenné válik...

Érzékenység...

A mai nap imádsága:

Uram! Igazságtalansággal átszőtt világodban a Te igazságodat keresem. Add, hogy ebben a kutatásban meg ne lankadjak, s küzdelmeimhez az erőt mindig Tőled kérjem! Add, hogy bizalmamat mindig Beléd vessem, és soha ne reménykedjek a saját képességeimben! Ámen

Könyörüljetek azokon, akik kételkednek, mentsétek meg őket kiragadva a tűzből. Másokon is könyörüljetek...

Júdás 22-23a

Ha jól megnézzük a bibliai történeteket, akkor kiderül, hogy a Biblia legnagyobbjai (egy bíra Gedeon, egy főpap Zakariás vagy éppen egy Tamás apostol-tanítvány) sem voltak mentesek a kételkedéstől. Azt is mondhatjuk, a hívő lét elképzelhetetlen kételkedés nélkül. A kételkedés hozza meg ugyanis a hit gyümölcsét. Istenben általában nem kételkednek az emberek, hiszen ha bajban vannak, akkor rgtön Hozzá fohászkodnak. Sokkal inkább arról a bizonytalanságról van szó, ami magából a tapasztalásból fakad. Az Istennel való érintkezésben ugyanis mindenki felteszi kérdést, nemcsak Mózes vagy Pál apostol: "Ki vagy Uram?" Meg akarunk ugyanis bizonyosodni arról, hogy az, amit tapasztalunk, az valóban az az Isten-e, Akit mi Istenként elgondolunk. A kételkedés tehát nem arra irányul, hogy létezik-e vagy sem, hanem arra, hogy hogyan?

A levél szerzője mások megértésre buzdít. Akit nem értenek meg, az a legnagyobb tűzben szenved. Nemcsak a magányosság nyomasztja ilyenkor, sokkal inkább a kiúttalanság. Kiragadni a szenvedőt a lélekperzselő tűzből nem jelent mást, mint utat mutatni. Utat mutatni pedig csakis akkor lehet, ha könyörületesek vagyunk, azaz mások szamaritánusává válunk. Lehet azt mondani, én más úton járok... de tulajdonképpen mindannyian ugyanazon az úton haladunk (néha előre, olykor hátra) nemre, korra, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül... A különbség az Istent ismerő, s Istent nem ismerő ember között csupán csak annyi: az egyik megáll, míg a másik önmaga fontosságába szédülve továbbsiet.

Könyörüljetek! - azaz, ahogyan Jézus Urunk mondja: "Legyetek irgalmasok!"... "Ahogyan Mennyei Atyátok is irgalmas." A kor, amiben élünk - irgalmatlan. Sokszor önmagunkhoz is irgalmatlanok vagyunk. Csináljuk - "Csakazértis!" Pedig soha, de soha nem volt ennyi lehetősége az embernek, hogy jót tegyen a másikkal... és soha ennyire nem volt önző a világ, mint manapság! Azok az igazságtalanságok (istentelenségek), amik beborítják Földünket, sőt, a szennyes hullámok el-elérik Isten szent lábát (Babits után szabadon), meg is hozzák az "eredményt": Istennek, nem (hiszen Ő Isten), hanem az embernek kezd elege lenni a létéből... Ez az a tűz, amiben ma perzselődik a világ. Ebből kiragadni a másikat egyedül nem vagyunk képesek, csakis együtt, közösségben. Melyikben? Abban, amelyet Krisztus hív el, hoz létre, s tart fenn...

Felismerésért, belátásért.

A mai nap imádsága:

Urunk! Te látod életünk zaklatottságát, s a vágyat a szívünkben a biztonságra, a megnyugvásra. Oltalmazó kezeddel vond körbe életünket, hogy áldásodat megérezve és megélve mi magunk is áldás lehessünk környezetünk számára! Ámen.

Szenved-e közületek valaki? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Jakab 5,13

Elrejtőzni-, mozdulatlanul beleolvadni a környezetbe, lélegzet visszafojtva várni, hogy eltávolodjon a közelünkből az, aki keres minket. Ismerős az érzés, talán csak a gyermekkori bújócska vagy számháború emlékei elevenednek meg... de élnek még közöttünk olyanok, akiknek az elrejtőzés nem játék volt, hanem a menekülés, a megmaradás egyedüli útja. Istennek legyen hála, hogy ma már nem kell megtapasztalnunk a feketeautós totalitárius hatalmakat!

Oltalom. A menekülő ember számára a legédesebb szó. Az ember az édenkerti büntetés óta keresi a helyet, ahol elrejtőzhet Isten elől, ahol nem találhat rá. Bár annyit megtanultunk már, hogy a bokrok mögé, vagy a tarsisi hajóra nem érdemes elbújni, de azt gondoljuk nekünk majd sikerül találni biztosabb rejtekhelyet... és általában el is hisszük hogy saját életfilozófiánk függönye mögé állva nem lát minket az Isten. Hogyan rejtőzik a ma élő ember? Próbál elfeledkezni Istenről, remélve, így Isten is elfeledkezik róla. Ha én nem törődöm vele, Ő sem törődik velem. Ha én azt mondom, hogy nincs Isten, akkor számomra halott.

Miért is szeretnénk menekülni Isten elől? Félünk. Félünk, mert előle nem rejthetünk el semmit. Félünk, hogy tükröt tart elénk, és fájdalmas lesz szembenézni önmagunkkal. Az emberek elől eltitkolhatjuk hibáinkat, de az Isten legtitkosabb gondolatainkat, érzéseinket is ismeri. Ha Isten elől futok, akkor csak idő kérdése, mikor esem gödörbe... ilyenek vagyunk. Bele kell esnünk néhány mélységes kútba, hogy rádöbbenjünk: mégis csak nála rejtőzhetem el, s akkor menekülök meg, ha Ő rám talál.

Az evangélium így hangzik: "Oltalmazom, mert ismeri nevemet." Aki ismeri? De ki az, aki ismerné valójában az Istent? Az, aki tudja: az Isten soha nem ismerhető meg teljesen. Ennek ellenére megérzi, s megélheti jelenlétét mindennapjaiban. Hol? Azokban az élet-csodákban, ami mellet oly sokszor közömbösen elmegyünk. Az Isten ma is készített mindannyiunknak egy apró csodát. Észreveszed?

Múlt - jelen - jövő...

A mai nap imádsága:

Istenem! Te adj életemnek tartalmat a jelenben, hogy a holnapban ne fájjon a múltam! Ámen


Jézus pedig így felelt: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára."
Lk 9,62

Az evangélium megélése osztatlan embert kíván. Nem lehet egyszerre előre is figyelni, s hátratekinteni. Megromlott (teológiai értelemben véve "bűnös") örökölt ádámi természetünk, hogy gondolodásunk fegyelmezetlen. Képzeletünk sokszor az irrealitások világában kóborol: vagy a múltunkon töprengünk, ami már nincs, vagy a jövőnket tervezgetjük, ami még nincs. S aztán így történik meg, hogy a két ?nincs? között alig éljük át az egyetlen ?van?-t, a jelent, azt hogy Isten itt és most bennünk és közöttünk történik. Aki Istent nem engedi be a szívébe, abban mindig nagyobb a hajlandóság, hogy a múltjáról siránkozzon, a jövőjéről ábrándozzon, s mindeközben "átalussza" a jelent. Ami a lényeg: az Isten jelenvalósága. Ha ezt tudjuk, akkor másképpen éljük meg a jelent, az életet, azt, ami csak itt és most, soha vissza nem térően velünk történik. A többi emlékezet vagy fantázia, hiszen a múlt nincs, az csak az elmémben létezik és a jövő sincs, az is csak az elmémben létezik.

A nyugati "modern" ember így él: állandó a belső zaj, "foglaltak a vonalak". A múlt és a jövő képei foglalják el a belső horizontot. Ezekre a képekre folyatjuk el az energiánkat, s nem marad szabad kapacitás arra, hogy meghalljuk azt a belső hangot, ami ott szól mindenkiben: mutatja az utat, azt, hogy mi a helyes, mi a nekünk való... Az persze utópia, hogy állandóan az itt-és-mostban éljen az ember. De belefoghat és ránevelheti magát, hogy észrevegye, mikor hol tartózkodik - az elméjében - a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Az a puszta tény, hogy ezt észreveszi, nagyon megnöveli a hatékonyságát, ugyanis így nem folyatja el feleslegesen az energiáit. Azért folyik el az ember energiája, mert az szervezetünk "lereagálja" a történéseket, függetlenül attól, hogy azok a valóságban vagy a fantáziában játszódnak-e le.

Amíg valaki a jövőbe akar látni, addig a jelen feladatait elszalasztja, mert ezek elemzésére nem biztosít magának elég időt. Az időzavar azokat jellemzi, akik hajlamosak megfeledkezni a jelenről. A jövő csak annyiban érdekes, amennyiben az a józan értelemmel átvilágítható. Nem arra kell tenni a hangsúlyt, hogy mi lesz velünk a jövőben, hanem arra, hogy egyre teljesebben tudjuk megélni a jelent. Jövőnket ugyanis a jelenben alakítjuk. A jövő és a múlt csak a tudatunkban létezik. Nem vagyunk azok, akik voltunk, és azok sem vagyunk, akik leszünk. Azok vagyunk, akik most vagyunk. Tehát a mindenkori jelenre kell koncentrálnunk. Aki a múlton rágódik ahelyett, hogy a jövőt tervezné, az elszalasztja a jelent. Hátra tekintgetve nem lehet normálisan előrehaladni.

Amikor Isten elpusztítani készült Szodomát és Gomorrát, a bűnös városokat, Lótnak és feleségének megengedte, hogy elmeneküljenek, feltéve hogy nem néznek vissza. Lót felesége azonban visszanézett, s azon nyomban sóbálvánnyá vált. Miért nem akarta Isten, hogy Lót vagy felesége visszanézzen? Mi a baj abban, ha visszanézünk? Vannak emberek, akik életük nagy részét azzal töltik, hogy szomorkásan merengenek a múlton, teljesen múltuk rabjaivá válnak. Az ilyen emberek alapjában véve megmerevednek, besavanyodnak, amolyan élő sóbálvánnyá válnak. Fontos, hogy előre nézzünk! Az eke szarvára tett kézzel nem lehet hátra figyelni, mert akkor az eke nem vág egyenes barázdát. Márpedig, az idő nem foroghat visszafelé, csak előre. Arra kell koncentrálnunk tehát, hogy az előttünk álló időt, napot, hogyan tudjuk egyre jobban megélni az Isten szeretetében.

S végül egy egyszerű példa: Aki házasságot köt, az a maga új életét éli a társával. Ezért aki a párja kezét fogja, de folyamatosan a szüleire pislog, az nem alkalmas a házasságra. S miért kell elszakadni a szülőktől? Mert evezni csak úgy lehet, ha eloldjuk a csónakot a parttól, hiszen eljutni a Mennyei Célba csak akkor tudunk, ha nem kötöz minket a múltunk...

Önkéntesség...

A mai nap imádsága:

URam! Sokszor nyűgnek és kötelességnek érzem, amit Te kiváltságként adsz elém! Add, hogy Rád figyelve bölcsen hozhassam meg döntéseimet életem minden dolgában, s az Általad nyert harmóniban azt tehessem életemben, amire rendeltél! Ámen



Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek...
Filemon 8-9a

Nyilvánvaló, hogy emberként mi lenne dolgunk itt a Földön, mégsem tesszük azt, amit kellene... Bár szívünk legmélyén tudjuk és érezzük, mi a helyes, a kívánatos, a számomra és mások számára is jó, de mire megvalósul a szándék, bizony igen sokszor módosulnak elképzeléseink. Ezért is hivatkozunk gyakran a tőlünk független(?) körülményekre, s mentjük magunkat. Hiába, beismerni saját hibáinkat nagyon nehéz, akkor inkább a többféleképpen értelmezhető "kudarcot valottam" általános szópanelje mögé bújunk...

Döntéseink túlnyomó részét pedig magunk hozzuk meg - ebben rejlik a nehézségük. Nincs nyomasztóbb, mint, amikor fontos dolgokban teljesen egyedül kell döntenünk - ráadásul gyorsan. Ilyenkor ismerszik meg, ki az igazi barát, barátnő! Akinek nem vagyunk fontosak, azok szívesen osztogatják okosabbnál okosabb ötleteiket, jótanácsaikat, de aki szeret minket, az jelenlétével, csöndességével bátorít, gondolataival szelíden tükröt tart, sürgetés nélkül segít, hogy az eldöntő igent vagy nemet jó szívvel ki tudjuk mondani.

Ahogyan szeretni nem lehet parancsra, úgy hinni se. Az erőszakosság minden fajtája - s ide tartozik az is, amikor a missziót, a hitet hibásan értelmezik és összekeverik a következetességgel - joggal vált ki ellenkezést minden jóérzésű emberben. "Aki kardot fog, az kard által vész el!" - tanítja a Mester, mintha rá akarna vezetni az Istenben való hit lényegére: az önkéntességre. A mártírok önként vállalták a halált; Sidrák, Misák és Abednégó egy szimbólikus térdhajtás után háborítatlanul tovább élhették volna kiváltságos életüket... Az ilyen "hívő" emberek azonban tudják, ha szabadásgról, hitről, szerelemről van szó, Istennek kell engedelmeskedni, mintsem enbernek!

Minden, ami nekünk nagyon drága és rettenetesen fontos, az az önkéntességen alapul. A másiknak a saját döntése kell hogy legyen, hogy barátkozzék velünk, hogy felfigyeljen ránk az, aki számunkra is kedves. Szeretetet, szerelmet, hitet nem lehet önkéntesség nélkül birtokolni, erővel és hatalommal csak a félelemmel teljes tekintényt lehet kikényszeríteni. Szívünk mélyén azonban mindannyian az érdeknélküli teljes elfogadásra vágyunk, hiszen ez hozza meg számunkra a belső békét, s életünk külső nyugalmát is ez munkálja...

Pásztorolás..

A mai nap imádsága:

URam! Viselj gondot rólam minden nap, hogy segítségére lehessek enyéimnek, s mindazoknak, akiket rám bíztál! Ámen

legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.

1 Pt 5,2-3

A 20. század véres borzalmai után, a világ technológiai vágtája közepette a jó pásztor képe többnyire romantikus érzelmeket keltő ábrázolás. Ami a ma természettől távol élő emberének alig érthető képi üzenet, az az elmúlt évezredekben a természet elemei erőivel küzdő embereinek egyértelmű közlést jelentett: a jó pásztor az, aki életét is kockáztatja juhaiért. Ezt nyilvánvalóan csak az tudta/tudja megtenni, aki nem bérért, fizetésért teszi a dolgát - ahogyan a régiek mondták: béres -, hanem a sajátjait legelteti... Az ember már csak ilyen, ha a sajátjáról van szó, akkor nemcsak az egészségét, de az életét sem kíméli - lásd magukat önként szívinfarktusig hajszoló vállalkozókat!

Ha valaki komolyan készül a "nagybetűs életre", s nemcsak úgy él, hogy majd csak lesz valahogy... akkor jól meggondolja, hogy mit is szeretne csinálni az életben. A munkát kerülő embert mindig ferde szemmel nézték - régen azt mondták: "dologtalan", s ez kemény bírálatot jelentett -, hiszen az ember léte közösségi, s ahhoz, hogy a közösségben mindenki megmaradhasson, mindenkinek valami hasznosat kell tennie a közösségért. Aki szereti a szakmáját, az jó szakember - korunk nyavajája, hogy a "mester", mint meghatározást, igen gyakran elmarasztalóan emlegetjük. Tény, hogy nagyítóval kell keresni az igazi mesterembereket, akik nem csak szakjukat művelik mesterfokon, de EMBEREK is: megbízhatóak, időben jönnek, időben mennek stb. Aztán vannak hivatások, melyeket tényleg csak elhívással lehet jól végezni: pl. orvos, tanár vagy pap. Mindenki, aki emberekkel foglalkozik (segítő szolgálatokban állók!) csak akkor tudnak igazán eredményesek lenni, ha belső elhívással végzik munkájukat.

Mai igénk a (el)hivatásban állók közül azoknak üzen, akik nagyobb felelősséget hordoznak az egyházban - lehetne tágítani kört, hiszen presbitereknek szól az apostoli intés, de ne tegyük, hiszen egyértelműen a lelki/gyülekezeti vezetőknek, azaz a papoknak szól... Az egyháztörténet jelesül mutatja, hogy nemcsak a korai kereszténység idejében, de azóta is mindig is akadtak szép számmal, akik nem önként, hanem kényszerből, nem készségesen, hanem nyerészkedésből, nem szolgáló akarattal, hanem kivagyisággal, úrhatnám hozzáállással rontották a pásztori tiszt hitelét... Márpedig a gyülekezet pásztora a sok egyéb jó tulajdonsága mellett elsősorban lelkipásztor kell hogy legyen, azaz nem kerülheti meg a személyes példaadást. Hiába prédikál valaki kiválóan, ha életével nem hitelesíti szavait, akkor elerőtlenedik a szolgálata, sőt a gyülekezete is zsugorodik. Éppen ezért a (lelki)pásztornak közösségépítő személyiséggé kell formálódnia már a teológiai tanulmányai idején, de legkésőbb a hivatalba-iktatásakor... Sokszor elfelejtjük mi lelkészek, lelkipásztorok, papok, prédikátorok, hogy amire elhívattunk, az akkora plusz lelki teher, amit elhordozni csakis akkor tudunk, ha minket is hordoz a családunk, s a ránkbízott közösség. Isten országának építése, bármennyire is látványos, kihívásos és izgalmas, de nem prófétai dörgedelemből áll, hanem csendes, tanító, kitartó munkából. Ehhez az erőt, a megfelelést csakis egyedül Istentől remélhetjük...